Somogyi Néplap, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
Bárány — Tamás KÉT MONOLÓG Egy asszony meséli H a valaki, te aztán tudod, szívem, hogyan éltünk mi az elmúlt két és fél évtizedben ! Pólika néniéknek_volt az a négyszobás, gyönyörű lakásuk a városligetnél, emlékezel, és amikor negyvenöt tavaszán Ferkóval összeházasodtunk, odamentünk hozzájuk lakni, s hidd el, még ők voltak boldogok, hogy legalább a családból valaki, nem vadidegenek, hiszen érted ... Kaptunk egy szobát, Pólika néniék kettőt jelentettek az elöljáróságon, és megvolt az öröm: nekünk, hogy van hol megölelnünk egymást, és Pólika néniéknek is, hogy ezzel az ügyes fogással mégis csak átmentettek hármat a négy szobájukból, a gyönyörű lakásból, amely még csak egy puskalövést sem kapott az ostromkor, s negyvenöt nyarán, a romváros kellős közepén, porcelánjaival, vitrinjeivel, nippjeivel és keleti fal- védőivel a valószínűtlen béke idilli hangulatát lehelte. De ez a hangulat nem tartott sokáig. Mi májusban, költöztünk be, júniusban megjelentek Vargáék, a szomszéd utcából, és egy írást lobogtattak, hogy az elöljáróság lakáshivatala hozzánk utalta be őket. Szegény Pólika néni sírt, átkozódott, rohant ügyvédhez, ismerőshöz, protekcióért a fellebbezéshez, de képzelheted az eredményt: tizenöt nap múlva Vargáék a két gyerekükkel úgy beköltöztek, mint a pinty. Szegény Pólika néni mindenesetre okult az ügyből, és amikor jól kisírta magát, ismét elment az ügyvédhez, aki felvilágosította: férjével ketten élvén, most már a megmaradt két szobájuk sincs biztosítva; ha nem akar újabb kényszertársbérletet, vegyen oda valakit a másik szobába. Akkor költözött hozzánk Sanyi, Pólika néni sógorának egyetemista fia. Meséljem? Nem mesélem, fiam. Talán elég, ha annyit mondok: kilencen jártunk egy vésére. .. Kilencen? Miket beszélek! Hiszen esztendőre Vargáéknál megjött a harmadik gyerek, két év múlva Sanyi is megnősült, három év múlva ott is a kiesi, és negyvenkilencben nekem is meg; hozta a gólya Mariannt. .. Szóval, ötvenben már tizenhármán voltunk. És képzeld el a szárítóinkat! Három-négy éven át egyfolytában a pelenkák... El tudod képzelni? Á, nem, ne is fáradj; a képzelet ehhez szegény. Csodálod hát, hogy egyébre sem tudtunk gondolni az elszaladt két évtizedben, mint a lakásügyünkre? Esténként, ha fáradtan hazazuhantunk Ferkómmal, összedugtuk a fejünket, mit is lehetne csinálni... T e, nekünk mindig volt témánk, huszonöt év alatt egyetlen percünk nem volt, hegy unatkoztunk volna ... Hiszed, nem hiszed: huszonöt év , alatt egyetlen rossz szó, egyetlen szúrós tekintet, de még egy türelmetlen pisszenés sem volt köztünk. .. És gyűjtöttünk, fiam, hogy egyszer szabaduljunk ebből a pokolból, amely körülöttünk bugyborékolt. Már-már együtt volt a pénz egy lakáscseréhez, amivel talán kitörhettünk volna onnét, amikor csoda történt: Vargáék lakást kaptak, tekintettel a három gyerekre és a tizennégy éve benyújtott lakáskérelemre. Pólika néni akkor szinte térden állva könyör- gött, hogy ne menjünk, mert megint csak betesznek valakit... Hiába magyaráztuk, hogy ilyesmi már nincs: csak zokogott és istenkedett, hogy a Dunának megy, ha elköltözünk. No, maradtunk, az egyetlen szobánkban persze, mert Sandáknál közben megjött a második gyerek, s így jogot nyervén a második szobára, Vargáék üres helyét ők foglalták el. Sebaj, gondoltuk, s gyűjtöttünk tovább. Gyűlt is a pénz, bár nehezen, hisz Mariann is növekedett; iskola, ruhák, tánc, különórák, de ezt magad is ismered. Csakhogy amit akartunk, ketten akartuk Ferkóval, s nagyon akartuk. Hát csak kerekedett az a «roma, és néhány év múlva talán már elzarándokolhattunk volna az ótépéhez, egy kisebb öröklakás ügyében. De Sanyiék is ebben törték a fejüket, s mert volt némi összeköttetésük, hamarabb célhoz értek, és egyik este Sanyi átkopog: mennyit érne meg nekünk, ha kiköltöznének és átadnák a maguk lakrészét? Neki van százhúszezre, kétszázhatvan egy öröklakás; ha száznegyvenet leteszünk, miénk a két szobájuk..'. Te mit csináltál volna? Mariann akkor már jegyben járt Tiborral, velük is csak kellett törődnünk . .. Százezer már együtt volt, szereztünk negyvenezret kölcsönbe, és odaadtuk Sanyiéknak. Aztán meglett az esküvő, és Mariannék kaptak nálunk egy szobát, ugyanazt, ahol mi kezdtük húszegynéhány éve Ferkómmal.. . Középütt lakunk mi; az egyik szélső szobában Mariannák, a másik szélsőben Pólika néni, immár egyedül, mert el is feledtem mondani, hogy Ervin bácsit néhány éve elvitte a gyomra. És nyögtük tovább az adósságot... Tavaly aztán szegény Pólika néni is az ura után halt, és most már egyedül a miénk lett a négy, békebelien hatalmas szoba, a porcelánjaival, vitrinjeivel, falvédőivel... Csakhogy most már egyetlen szöglete sem lehelte a béke idilli hangulatát. Egy férfi meséli N em.vagyok valami szentimentális ember, ismernek. Én világéletemben az eszemmel terveltem ki mindent, az érzelmeim csak aláfestésül szolgáltak. Pályát .így választottam, a fejemre és nem a szívemre hallgatva, a munkaköröm kereseti lehetőségeit latolva legelébb, s csak utána azt a szempontot, mennyire tud majd lekötni az a bizonyos, jobban fizetett munka. Az állásaimba így kerültem; a beosztásomban mindig á fej diktált, sosem a szív. Vasbetonból vagyok, öregem, hidd el, vasbetonból. Egyedül a házasságomat nem így kötöttem. Ott nem volt terv, nem volt átgondolt stratégia, de még csak taktikai meggondolás sem. Szép volt ez a huszonkét év, hidd el. Gyönyörű volt. Rengeteget dolgoztunk. Először meglett az első gyerek, a fiam, aztán a lakás, aztán a második gyerek, a kislány, aztán Éti diplomája ... Így szépen sorban, okosan, mert az esküvő után csak a fejemmel kezdtem kormányozni a dolgainkat. Mikor a kislányunk megszületett, Éti egy ideig amúgy is otthon maradt; s akkor rávettem: iratkozzék be az esti fegyétemre. Ö tanárnő szeretett volna lenni, de itt megint csak az én logikám szólt közbe, amikor azt tanácsoltam: legyen inkább mérnök, hisz így majd tudok a tanulmányai során segíteni neki; a humán tárgyakhoz hatökör vagyok. No, így is történt: Éti tíz esztendeje megszerezte a diplomát a Műegyetemen, a kislányunk is ötéves lett akkorra, s így a mama nyugodtan állást vállalhatott megint. Mára szép fizetése van, vezető beosztásban dolgozik egy nagyvállalatnál. A következmények tehát újra csak az én vasbetonlogikámat igazolták: ha tanárnőnek tanul, ma talán kétezer körül keresne — így meg majdnem annyi a jövedelme, mint nekem. Nem is volt nekünk panaszunk semmi, elhiheted. Ha az ember a fejével él, ritkán megy a falnak. A gyerekek szépen cseperedtek, Józsi fiam jelesen érettségizett, most jogász, a kislány meg gimnazista. És a világ legboldogabb életét élhetnénk, ha az én hajam nem kezdett volna oly vészesen deresedni, s nem erezném fejem felett egyre fenyegetőbben annak az iszonyú kerek számnak: az ötvennek Damoklész-kardját... Megvesztem, öregem, meg én. Szabályosan. Ez most megint olyan volt, mint az első házasságom, mint Éti: itt nem a fejem dirigált. No, nyilván tudod a régét: válunk. Most nem mesélem el, milyen kínlódással jár az ilyesmi, mennyi gyötrelemmel. Nem cifrázom: a dolgok úgy zajlottak, ahogy az már ilyen-, kor szokásos. Előbb a titkolódzás, bujkálás, aztán a kér- dőrevonás. Akkor előbb a mosakodás, hazudozás, majd egy elszánt pillanatban a kegyetlenül nyílt szó: igen, van valakim. Engedj el! Éti imponálóan viselkedett, és mondhatom, nagyon megkönnyítette a dolgom: semmi hisztéria, semmi zokogás. S mert a jövendőbelim elvált asszony, berendezett lakással, ez a gond sem okozhatott gondot. Aztán nemsokára el is költöztem a családtól, és mond- hatatlan hálát éreztem Éti iránt, hogy annyira a segítségemre volt, és ezt a szomorú ügyet az értelem kordájában tartotta, nem lökte sajkánkat a sértett érzelmek hínáros vizére. Megint az értelmemmel lettem úrrá életem egyik nehéz helyzetén. "Tan nem kell mondanom, “ hogy büszke voltam erre. Büszke, boldog és elégedett. így vártam a bontóper első tárgyalását. Hanem amikor azon a bizonyos első tárgyaláson feleségem helyett a jogász fiam, Józsi jelent meg, az anyja képviseletében, és a hűtlen elhagyást a fejemre olvasta, olyan zokogás tört fel belőlem, hogy az ügyvédemnek kellett a folyosóra kitámogatnia. öregeim, érted te ezt ? Lehet, hogy mégsem vagyok vasbetonból? t Emlékezés Fogóddz meg: esténként, ha mind a négyen megjöttünk a munkából, veszekedés zaja verte föl a házat. Kié legyen Pólika néni megürült szobája? Mariannáknál előbb-utóbb jön a gyerek: nekik is két szoba kellene. De Ferkó megmér ötvenéves, egy életen keresztül gürcölt, nyomorgott, szükösködött, kuporgatott, joga van egy kis kényelemre és nyugalomra; nem és nem adja a harmadik szobát! Mariannék hozzák össze maguknak, ami kell, akárcsak mi, ne akarjanak ingyen beleülni a készbe... No, ehhez persze nekem is volt néhány anyai szavam. A többit elképzelheted ... M ondd; érted te ezt? Hu■ ■ szonöt évig nyomor, összeszorított fog, kínlódás, és mégis maga volt a boldogság. Most meg kényelem, tágasság, bőség, az utolsó adósságot is kinyögtük, és én az egyik szobában sírok, Ferkó a másikban csapkod, Mariannék a harmadikban veszekszenek ... Ki érti ezt, szívem? Az élet iszonyúan felfoghatatlan. Jaj, te, add ide azt az újságot! Csak a végét, igen az apróhirdetéseket. Ma még nem böngészgettem. Hogyan? Ösz- szeköltözőket keresek, igen, négy szobát adnánk egy kétszobásért, és két egyszobásért. Természetesen ráfizetéssel. Várhelyi József A szalmavella Horváth János: Az Érintés c. sorozatból Besze Imre Munkások Kúsza sorokban, nem sietve hoznak magukkal esti álmot. Huszonnégyórás kábulatból ébredeznek. A tegnap látott, barátként kezelt gép megindul. Aki hajnalban, álmos szemmel azt figyeli, milyen a norma, s úgy dolgozik a két kezével, hogy neki négy is kevés volna, s ha reggel bevág egy fél Hubertust — öt forintot nyel, s röhög ha nincs meleg víz: kap hideg tust... Csak önmagának könyörög. Aki lakása hűs kilincsét lenyomva belép s dől az ágyba, aki utódját — minden kincsét — sajgó tenyérrel pofon vágja; s ha vacsorára nem jön haza munkába küldött felesége: nem tör-zúz. öreg bicskájával zsírt varázsol a kenyérre. Közöttük lehet megtanulni: a termelt munka mennyit ér. Arcukba mar forgács és hőség, olajszag, gőz, idő és tér. Közöttük élni hűs szelídség annak, aki utólag köszön. Munkájukból születhet minden, mi kell. Vagy éppen tüzözön. A hatalmas gömböc sorsa ezzel tulajdonképpen meg is pecsételődött. Az öreg keserves arccal nézte, hogyan készülődik hivatalos útra, a hivatalos kezek között az a sok finom falat. De nem szólt. Csak amikor az ajtóból kö- szöngettek vissza, hajított máig egy utolsó horgot az elúszó csemege után. Tettetett vidámsággal utánuk kiáltott: — Nem bánom, hát csak keressék meg azt a szalma- vellát. De nem ám úgy hozzák vissza, ahogyan elvitték, hanem lakjanak jól belőle! fFotografika NSZK—MTI—KS) , Parádés Gyepű Mihály az ágya szélén ült, egyik meztelen lábafejével vakargatta a másikat, és igen nemszeretem ábrázattal méregette a távolságot maga meg a szék között. Azon hevert a levetett gúnyája. Kicsit szédel- gett még — második napja nyomta az ágyat — mindazonáltal úgy érezte, éhes is meg szomjas is, két nap óta először. Üres volt a ház, a veje korán kelő ember, a várasba jár dolgozni, a lánya meg a téesz baromfit dajkálja. így van a magánosán maradt, nyugdíjas öregember: magad, uram, ha szolgád nincsen. A vejéről eszébe jútott, milyen jóízűen falogatta az este a frissen megkezdett préshurkát. Akkor csak émelygő gyomorral nézte, de most megkívánta. Már nyúlt is a nadrágjáért, hogy kimegy a konyhába, amikor kopogtak. Gyorsan visszabújt. Vékony, tatárbajszú fiatalember meg egy kisasszony- forma nyomakodott be az ajtón. A kisasszonyt mindjárt megismerte, meg is örült neki. Jó tréfás kis fehérnép, benn dolgozik a járásnál; sokat furikáztatta a tsz hintáján, amikor még a bakon ült, mert hol ezt akarta megnézni, hol azt. De a fiatalembert nem ismerte. — Doktor Kiskun László — mondta az, és vizslató szemekkel körülnézett. — Csak nem beteg maga is, Mihály bácsi? — ijedt meg a járási leányzó. — Mér, hát még ki? — A veje, Mozsár János ma délelőtt rosszul lett a munkahelyén — mondta hivatalos hangon az orvos. — A kórházi vizsgálat ételmérgezést állapított meg. Préshurka. Az öreg csak nézett. — A Janim? Az lenne be- teb? A préshurkátúl? — Attól, Mihály bácsi — bizonykodott a leány. — Maga is evett belőle? — Most akartam. — Hát akkor mitől beteg? — nézett rá az orvos. — Attul, hogy tegnap reggel összetalálkoztam a Hamész Gyuri komámmal. — Csak nem? — De. Aztán úgy berúgtunk, hogy a világomat^ se tudtam. Hát ha vót így a doktor úr, tudhatja, hogy a másnapos ember még annak a fődnek is nehéz. — Az nem olyan nagy baj, Mihály bácsi — mosolygott az orvos —, de hogy nagyobb ne legyen, mi azt a préshurkát most el visszük. — El-e? Aztán mér, hallja-e?! — Azért, hogy a vizsgálóintézetben megállapítsák, van-e benne szalmonella. Ha nincs, akkor visszakapja. Az öreg megsértődött. — Nézze, doktor úr, maga a vizsgálatot jobban tudja. De hogy mi van a pré§- hurkában, azt meg én tudom jobban. Magam aprítottam, csináltam tőteléket, magam gyömködtem bele, magam ákláltam össze, magam tettem a kifőzőbe. Hát, hogy a fészkesbe került vóna abba a szalmavella? — Elhiszek én mindent, Mihály bácsi; de a préshurkát muzsáj elvinnünk ... Hol van? Az öreg hitte is meg nem is. Hetykén intett hát a fejével a konyha felé. — Kinn, a hűtőszekrényben. A kisasszony már ismeri a járást. Amikor az ellenőr leány elindult a konyha felé, az öreg komolyan megijedt. Sajnálta volna nagyon a szép préshurkát, hát más úton próbálkozott. — Ismerősforma nekem a doktor úr ... Hovavalósi ? — Itt lakom a szomszéd faluban, Mihály bácsi. — Na hát, akkor azért. Emlékszem én, amikor még az uraságnál parádéskocsis voltam. Az orvos nevetve rálegyin- tett: — Ojjé! Talán még a világon sem voltam akkor... — Na nem maga, hanem az apja. Vagy maga nem a Madzag Lajcsi fia? — Nem, nem, én Baranyában születtem. — Attul még lehet — rö- hentett az öreg, de mire az orvos megtalálta volna a megfelelő választ, megérkezett a préshurka. Mind a hárman elismerően nézték. Mint egy taligakerék. Lehetett vagy hat kiló. Az orvosnak hirtelen eszébe villant valami. — Meddig főzte maga ezt az elefántot, Mihály bátyám? Az öreg fölhúzta a vállát, ■ az inge alatt megvakarta a I hónalját, aztán ki bökte: i — Nem akarok hazudni, j meg aztán értsünk szót, hát egy jó félórát. — Na, látja, itt a baj, Mihály bácsi. Kevés az, nagyon kevés. Az ilyennek legalább hat óra kell. Somogyi Néplap
