Somogyi Néplap, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-16 / 113. szám
FSovényritkaságok Somogybán Parkerdő a városok körül A Krcnuss búbosai Ok I5r. Veress Lászlóval, a megyei természetvédelmi albi- . zottság elnökével a természet- védelemről beszélgettünk. Az albizottságban olyan emberek tevékenykednek társadalmi munkában, akik valamennyien természetszeretők, és szívügyüknek érzik a természet védelmét. Az előkészítő csoport feladata, hogy feltárja a yédelemre érdemes területeket, tárgyalásokat folytat a terület tulajdonosával, és minden olyan szervvel, amelynek részt kell vállalnia az értékek megóvásában. Növényvédelmi, táj- és környezetvédelmi, továbbá állattani csoport működik még. — A természetvédelem két fő területét határoztuk meg a magunk számára — mondta. — Legsürgősebb tennivalónk volt, hogy védelem alá helyezzük azokat a természeti értékeinket megyénkben, melyek egyedülállóak. Ilyenek például a pusztulóban levő állatfajaink, bogaraink, halféléink. Szeretnénk megóvni például Patkó Bandi több száz éves tölgyfáját, a csak nálunk található fákkal, növényi értékekkel együtt. Fontosnak tekintjük, hogy a városokat kiránduló- és parkerdőkkel vegyük körül, melyekben az emberek felfrissülést találnak. Ilyen a Nagyatád környéki erdő, a gyer- tyánosi, a tokaji, a desedai parkerdő. Ezek kialakításával | elégedettek lehetünk. — Somogybán sok értékes kastélypark található. Gondjuk van ezekre is? — Természetesen. Az ötvenkét legértékesebbet felmértük, s jelentésünket felterjesztettük a MÉM-nek. Az ötvenkettő közül az iharosberényit, az iharosit, a niklai Berzsenyi-parkot, a hencseit és a bárdudvarnokit a megyei tanács megyei értékű természetvédelmi területté nyilvánította, és fenntartási költségeikre évi 300 ezer forintot fordít. Ezekben a parkokban növényritkaságok sokasága — például csak fenyőből százféle — található; ezek részletes leírását is összeállítottuk. — Milyen fontosabb terveik vannak? — A Zselicség mintegy 7— 7500 hektárnyi területét, valamint a szalacskai löszdombok 4000 hektárnyi területét javasoljuk országos értékű tájvédelmi körzetté nyilvánítani. Az előkészítő munka folyik. Még ebben a hónapban szeretnénk a- barcsi ősborókásban természetvédelmi napot tartani, azután a gyertyánosi parkerdőben erdők napját rendeznénk, ahol természet- barátok és turisták találkoznának. Júniusban országos bemutatót es tapasztalatcserét szervezünk a Zselicségben. ^Szeretnénk itt bemutatni az erdőn kívüli területek mezőgazdasági hasznosításának Lehetőségeit. — Különféle értékelési fokozatokról; megyei, illetve országos értékekről lehet hallani. Nálunk milyen értékelé- sű területek, fák vannak? — Három országos érték: a Baláta-tó, a Kis-Balaton és a barcsi ősborókás. Tíz megyei értékünk közül csak néhányat említsek: a somogy- szobi tölgyfákat, a ladi parkerdőt és két egyedülálló fát: a kőrist és a nyárfát. Eddén nagy értékű nyárfa áll, no meg egy híres tölgyfa. Becsülendő érték a Zichy-park és a fonyódi erdő. Természeti i értékekben bővelkedünk, s | hivatalos szerveink nem zár- I koznak el az anyagi áldoza- i toktól sem, ezek épségben tartására, megőrzésére. G. J. és « három íiismal«o Helytörténeti kutatások a Dél-Dunántúlon Kötet a nagykanizsai konferenciáról / Két éve, májusban tartották a dél-dunántúli megyék: Baranya, Somogy, Tolna és Zala tudományos kutatói a Magyar Tudományos Akadémia pécsi bizottságának társadalomtudományi szakbizottságával és az Akadémia dunántúli tudományos intézetével Nagykanizsán azt a konferenciát, melynek témája a komplex tájkutatás, volt. Hazánk felszabadulása harmincadik évfordulójának tiszteletére a házigazda város kiadványban adta közre a konferencián elhangzottakat. Nemcsak emiatt térünk vissza a helytörténeti konferenciára, hanem most is időszenűnek tartjuk azokat a gondolatokat, melyek Nagykanizsán vetődtek föl a közös és összetett tájkutatásról. A helytörténet előzményei, a regionalizmus gór olata Magyarországon a századfordulóig nyúlnak vissza. Az 1929—33-as gazdasági válság tovább fokozta az elmaradottságot, ennek feltárása indult meg a harmincas években a falukutatás, a »Magyarország felfedezése«- sorozat. Értékéből nem von le, hogy mégsem tekinthető e sorozat a regionális kutatás csírájának, hiszen mindössze egyetlen tudománynak, a szociológiának az eredményeire támaszkodtak. Rúzsás Lajosnak, a Magyar Tudományos Akadémia dunántúli tudományos intézete osztályvezetőjének az előadása a mai regionális kutatás alapelveit tisztázta: — A regionalizmus hasonlít a helytörténethez, mert a helytörténet kutatója is kénytelen segítségül hívni több tudományt, az archeológiát (dr. Bakay Kornél, a Somogy megyei Múzeumok igazgatója ehhez fűzte hozzá, hogy a régészet felelősségét is fokozza a történettudományokkal való szorosabb együttműködés), a településtörténet, a mezőgazdaság- és ipartörténet, a néprajzot, a technikatörténetet, a közigazgatástörténetet, a statisztikát, a demokráfiát. — Ehhez a felsoroláshoz kapcsolódtak a területek kutatóinak a hozzászólásai. A régió fogalmát — a kutatás módszereinek kidolgozásához — ekképp fogalmazta meg dr. Kanyar József, a Somogy megyei Levéltár igazgatója. — A régió nemcsak területi egység, hanem a régió gazda| sági képződmény is. Századunk közösségének talapzata: az üzem. A régi is »üzem«. E régióbeli talapzat és a toll között, azaz a tudományos kutatás között megszakad a kap- \ csolat — fűzte hozzá. % A megszakadt kapcsolat ja- I vitása, a komplex tájkutatás tervszerű végzésének kimunkálása volt a nagykanizsai konferencia célja. A tanácskozás jelentőségét és elhivatottságát tükrözte, hogy részletesen foglalkozott a dél-dunántúli munkásmozgalom történetének kutatásával is. Andrássy Antal, a megyei pártarchívum ; vezetője az eredményekről és a feladatokról számolt be. Ez | utóbbiakról ma már ered- ! ményként beszélhetünk. A nagykanizsai konferencia tehát előbbre vitte a komplex hely- történeti kutatásokat. Minden remény megvan arra is, hogy az 1975. évi Tolna megyei, majd a két év múlva Somogybán tartandó tanácskozás és az 1979. évi baranyai a mostani eredmények számbavétele mellett további sikerekre ösztönzi i a kutatókat. i H. B. TizepÖt apró ember bábukat húz a kezére, beáll a paraván mögé. és kész a színház. A kaposvári Krónusz iskola elsősei csaik egy hajszállal maradtak le a megyei kulturális szemlén az első helyezettől. A győztesiek negyedikesek voltak. A felnőttek is ismerik a három kismalac meséjét. Közülük csak a legokosabb épített kőházat. A másik kettő nagy viszontagságok után jutott el hozzá, s így megmenekült a farkastól.. . Ezt mutatták be énekkel, bábokkal, »narrátorral«. Amikor beszélgetni kezdtünk, kezükben voltak a figurák, és néha elfeledkezve mindenről játszottak maguknak. — Ki a legügyesebb? Erre válaszoljatok! Természetesen tizenöt ért hangzott el. — Ki lehetett bábos? Kórusban feleltek: — Aki jól énekel, tud hangosan beszélni es ügyes kezű. — És aki jó gyerek — ' mondta egy kislány haikan. Amióta a televízióban több- í szőr láttuk a Bóbitát és más j »profi« együtteseket, nagy di- j vat lett a bábszínészet. Jó divat. Kézügyesség-fejlesztő, ol- . v-asásra késztető. Nem tudtam egészen pontosan megszámol- { ni. mert mind egyszerre mond- j ták. de nem két-három me- séskömyvből állnak az otthoni : könyvtárak. Keli a forrás- 1 munka. — Milyen mesét szeretnétek j eljátszani? — A Hamupipőkét a Hófe- : hérkét, a Csipkerózsikát. Mindannyiunk kedves meséi, j De vajon ennyire nem gazdagodott a kicsik olvasnivalója... eddig jutottam el a gondolataimban. — Nekem megvan a Vakond nadrágja! Nekem a Világ leggazdagabb verebe! — megnyugodtam, mert még sok új könyv címe röpködött a levegőben. »Dramatizálni való« tehát volna bőven. Az ezüst oklevél már bizonyítók, de egy apró tehetség- kutatást is megkockáztattam. — Ki szokott otthon zenét hallgatni ? Persze mindenki. — Táncolni, mozogni, ütemet tapsolni? Néhányan bátortalanul föltették a kezüket. Nos. próbáljuk ki! A rádió csődöt mondott, épp vihar volt. Énekeltek tehát a gyerekek. Kértem, hogy kövessék kezükkel az éneket. Egy kicsit sután kezditek, azután páran hamar , belejöttek: mozgatták ujjaikat, | kezüket. Lesz ebből még ötödikben : »igazi bábjáték«. És később I talán néhányuknál kesztyűs . bábpantomim. Jó kezekben vannak. Tari j Jánosné segített őket féken j tartani. Ö irányítja a kis báb- | színházat. Eleven, mindig játszó kis | társaság — korosztályuk ösz- | szes jellemzőivel. Van, aki ta- 1 Ián úgy mondaná: egy kicsit | rosszak. De ez természetes. Amikor bábozni kezdenek, elsimulnák a torzsalkodások, megszűrnek a csínyek. Mindenki összpontosít, és igyekszik a legjobbat nyújtani. Egyikük rögtönzött bemuta- 1 tót tartott társainak. Azonnal 1 elcsendesedtek. Figyeltek, nevettek, tapsoltak. A kitalált mesében a kutya és a malac veszekedett, verekedett; végül j jó barátok lettek. Hogy mire I lehet ebből következtetni? Figyeljük csak egy kicsit a gyerekeket ! Természetesen mindnyájan vállalkoztak arra, hogy kitaláljanak egy mesét. Egyszer majd megpróbálkoznak j egy »házi szerzővel« is. Bábjáték. Tizenöt apró gyerek. Három kismalac, egy far- 1 kas. És önfeledt — majd felnőttkorban sokszor emlegethető — szórakozás. Így búcsúztak: tessék min- ! két elvinni a tévébe. önbizalomból jeles! I« P. Raj zóra a múzeumban Ilka néni és a többiek Vasárnap délutáni pihenőjüket szakítottuk félbe. Vendéget talán csak szokásból vártak, ránk éppen nem számí- I tottak. A tiszta, modem he- verőkkel berendezett szobába még besütött a délutáni nap, a nagy cserépkályha kellemesen ontotta a meleget. Az öreg, munkában megfáradt nénik valamennyien szunyókáltak. ŐSZ FERENC R © Z S1 A ház előtt hosszú gépkocsioszlop haladt, majd félelmetes robajjal és csikorgással harckocsik rázták meg az úttestet. A menet mellett időnként k isebb-nagyobb csoportokban föltartott kezű németeket kísértek. Sokan civil kabátot viseltek. Valamennyien piszkosaik, borotválatlanok és nagyon meggyötörtek voltak. Az emberek csodálkozva nézték a nemrég még oly félelmetes, legyőzhetetlennek tartott katonákat, akiknek harcára kiült a félelem és egyikük sem emelte föl tekintetét az úttestrőL Eötvösöket nem lehetett megtalálni a bámészkodók között. Eötvösné először is a pincéjükbe rohant. Sírva állapította meg, hogy a németek alapos pusztítást végeztek készleteikbe. Igaz, hogy leginkább az italokat dézsmálták meg, de több liszteszsákot ba- j onettel hasítottak föl, a sonkákba belevagdostak, majd a földre dobták a kiszóródott liszt- és cukorhalmokra. Eötvösné bezárta a pincét, a kulcsot gondosan elrejtette, majd az urával együtt a lakásba sietett. — Először ennek a szemétnek a rongyait hajigálom ki. Ide többé nem teszi be a lábát — kiáltotta, amikor föltépte az ajtót. Rózsi szobájának bejáratánál ijedten torpant meg: — Hát maga... Nicsak! A Köves úr ... Hát itt húzta meg magát... Ennek örülök — kényszerített egy mosolyt az arcára. — Nehéz időket éltünk meg, de hála az istennek túl vagyunk rajta... És boldog vagyok, hogy én segítettem hozzá az élethez —mondta. — Engem a Rózsika hozbtt föl ide... Ne tessék haragudni... — Dehogy haragszom. En tudtam róla ... Csak nem gondolja, hogy a lány magától meg merte volna engedni, hogy ide bejöjjön? Kövps azonnal észrevette, hogy Eötvösné belőle akar érdemeket kovácsolni. De nem szólt egy szót sem. — Es a kedves felesége? — kérdezte Eötvös. — Meghalt... Megölték .".. — Roppant kínos — mondta ISötvösné. — Mondtam neked, kisfiam — fordult férjéhez —, hogy bizonyos túlkapások történtek... Ez rendkívül sajnálatos ... Őszinte részvétem, kedves Köves úr... — nyújtotta kezét. Köves azonban félrelépett, és kiment a folyosóra. Fölnézett a harmadik emeletre, ahol valaha a lakása volt. Üszkös romok meredeztek az ég felé. Fölment, de a lakást nem tudta megközelíteni. A körfolyosót is letépte egy akna. Lebotorkált a romokkal teli lévő lépcsőin, kiment a kapun. Az emberek utat nyitottak neki. — Jó reggelt, Köves úr! — köszöntötték, de a férfi nem felelt. Elindult a Duna-par- ton, a dübörgő gépkocsioszlopok mellett, a téglagyár felé. Rózsi elindult utána, de a férfi határozott lépteiből tudta, hogy úgysem tudná visszatartani. Biztosan a felesége sírját akarja megkeresni. A lakók visszavonultak a lakásukba. Takarították a romokat; deszkákkal, papírokkal, megmaradt üvegdarabkákkal beszeg élték az ablakokat. Rózsi egy ideig tanácstalanul állt az udvaron, majd kinyitotta a mosókonyhát, és kivezette a lovat. A patacsattogásra Fábryné kinézett az ajtaján: — Rózsikám, ez csodálatos! — kiabálta. — Hozott egy élő lovat. Meg vagyunk mentve... — Téved á nagyságos asz- szony. Ez az én lovam — kiáltotta vissza Rózsi. A párbeszéd hallatára többen kirohantak az udvarra. Körbefogták Rózsit. — Hagyják békében azt a lovat! Ezt nem fogják megenni ... — De Rózsika! Ez a Tó nem a magáé — mondta Weivoda. — Ez köztulajdon ... Megértheti, senkinek nincs ennivalója. Az éhhaláltól menti meg a házat... — Eötvösök pincéje teli van élelmiszerrel — mondta Rózsi. — Osszák szét azt. Elég lesz az egész háznak... Két on>sz katona lépett be az udvarra. Weivoda azonnal hozzájuk lépett és kézzel lábbal, szlovákul és magyarul kérte őket, hogy lőjjék le a lovat... ' (Folytatjuk.) Ilka néni is horkolgatott, de mikor megálltunk az ágyánál, szinte varázsütésre kinyitotta a szemét. A hangosabb beszédre a szoba többi lakója is fölébredt. Érdeklődve szemlélték a váratlan látogatókat. Ilonka néni, ahogy ilyenkor szokás, hangosan megmondta | a nevünket. A szoba egyszer- ! re megelevenedett. Mint régi | ismerőshöz, úgy tipegtek fe- 1 lénk a nénik. — Itt a Jutka! A kis félárva, akit édesam-ja halála után egy ideig Ilonka néni nevelt. És már sorolták is, amit tudtak rólam. Hamarosan visszahallottam gyermekkori csínytevéseimet. — Ugye négyéves volt, amikor elszökött a falun keresztül vonuló cirkuszosok és elefántjuk után? Hogy is történt a francia baba lábtörése? — Szép lehettem, amint kanalazás helyett a fejemre borítottam a spenótos tálat! És az iskolatáskát miért húztam mindig a szíjánál fogva a földön? Ezek j az öregek többet tudnak ró- I lám, mint esetleg saját ma- j gam, rémlett föl bennem a I gondolat! Méghozzá mindezt a gyerekeim előtt mondják el. és milyen jót mulatnak rajta! öreg szemük megtelt könnyel, amint maguk elé képzelték az elefánt után loholó, kibontott hajú kisleányt, aki az utánakerekező, aggódó apját is két kézzel hívja az ormányos csoda megteld ntésóre. Ilka néni boldogan nézett körül, ez a sok ismeretanyag tőle származott. Vígan beszélgettünk. Elmondták, hogyan élnek. Valamennyien szeretnek itt lenni, nagyon I szépen gondoskodnak róluk, ! a koszt is nagyon finom és j bőséges. Csupán a rokonok és I az ismerősök hiányoznak. Büszkén mutogatták a büfét, | az ebédlőt, a pipázót, a hallt, ahol néha még táncra is kerekednek, ha beteg, fáradt lábaik engedik. Rövid idő alatt majdnem ! valamennyien elmondták kis i élettörténetüket, és azt, miért | is kerültek a szociális otthonba. Volt, aki három gye- I réket és egy jó férjet teme- ; tett el. öregségére betegen egyedül maradt. Olyan is volt, j akinek sosem volt igazi család ja. A legszomorúbb annak ! a néninek a története, akit mindenéből kiforgattak gyere- ! kei és utána magára hagyták, í »Nehéz a természetem, azt mondták.« A többiek szerint ritkán beszél, velük is csak akkor, ha nagyon szükséges. J Össze is vitatkoznak a rádiózás vagy egyéb miatt, de hamar kibékülnek, hisz együtt kell élniük. Öregek, fáradtak és néha ingerlékenyek. Ám ha egyikük gyengélkedik, egy emberként állnak mellette, I vigasztalják, ápolják. Egymás sorsát, történetét ismerik. Egy-egy kedves vagy | fájó epizódot már százszor, | ezerszer is hallottak, mégis I meghallgatják újra és újra | megint, mert hát mit csinál- j nának a 70—80 évesek egész i nap? t Búcsúzáskor * hároméves j Györgyike kezét telerakták j csokoládéval, almával és cu- | korkával. Simogatták, becéz- | gették, mintha valamennyien j kis unokájukat látták volna benne. Báli Györgyné Somogyi Néplap m
