Somogyi Néplap, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-09 / 82. szám

EGY ÓRÁN MÚLIK Az üzemben is bedolgozók vannak 36 egy éve már, hogy a Csurgói Nagyközségi Közös Tanács szociális foglalkoztató üzemében jártam. Akkor még egyik fő gondjuk az volt: va­lahonnan pénzt »szerezni«, il­letve a kapott hitel visszafi­zetésére haladékot kapni. Közben ebből a »csávából« kilábaltak, de más — első lá­tásra — nem változott. Csak a »zsúfoltság lesz mindig na­gyobb — ahogy ezt Marek György üzemvezető beszélge­tésünk idején többször is hangsúlyozta. Mi legyen a kismamákkal? A csurgóiak nem szívesen kérkednek eredményeikkel, a javulást természetesnek tart­ják. Nem is sokat beszélnek ezekről, inkább a 47 1968. szá­mú egészségügyi miniszteri utasítást emlegetik. — A hét évvel ezelőtt ha­tályba lépett utasítás — mondta Marek György — a bedolgozókra vonatkozik. Azokra, akik otthon, a gyere­kek nevelése közben, a »főző­kanál mellett« vállalták a kötést, varrást. A szociális foglalkoztatóban működő üze­mekben, műhelyekben dolgo­zók is ebbe a kategóriába tar­toznak : bedolgozók. Függetle­nül attól, hogy napi hat órát a munkahelyen töltenek. Ebből több probléma szár­mazott. Meglepő, amikor azt hallom, hogy az ilyen körül­mények között dolgozók egy- egy évben legföljebb hat nap szabadságot kaphatnak; hogy akármilyen jó eredménnyel zárja az üzem az évet, a »ténylegesen bent dolgozók« legmagasabb nyeresége húsz nap lehet; hogy a bedolgozói rendszerben a kismamák nem kaphatják meg a gyermekgon­dozási segélyt... Szóba került a szabad szombat is. A szociális fog­lalkoztatókban a leghosszabb munkaidő napi hat óra lehet. Így nincs szabad szombat. A megoldás az lenne — mondta az üzemvezető —, ha minden második héten hét óra hosz- szat tartana a munkaidő. A többlet kéthetenként egy-egy szabad szombatot eredmé­nyezne. A rendeletek azon­ban ezt a megoldást nem teszik lehetővé. — Az itt dolgozók vállal­nák a napi plusz egy órát? • — Mindenki, nagyon szíve­sen . .. — Hogy oldják meg a szülő nők problémáját, a gyermek- gondozási segélyt? — Csak egy lehetőségünk van: igazolt távoliét. Ez ter­mészetesen nem jár fizetéssel. A csurgói szociális foglal­koztató üzem vezetői már régóta keresik a megoldást. Leveleket emlegetnek, iktatá­si számokat, rendeleteket és válaszleveleket. Az említett egészségügyi miniszteri uta­sítás csak azoknak nyújt megfelelő támogatást, akik otthon dolgoznak, hazaviszik a munkát. A »tényleges bent dolgozókat«, akik az üzemek­ben. műhelyekben végzik napi hatórai, nem mindig könnyű munkájukat, figyelmen kívül hagyja. Pedig sokan vannak olyanok, akik csak ilyen üze­mekben találnak megfelelő munkalehetőséget. Feltűnő eredmény Említettem: mindez csak egyik oldala a csurgói ta­pasztalatoknak. A közelmúlt­I ban készült el az a jelentés, | amelynek alapján pontos ké- j pet kaphatunk az üzem munkájáról, 1974-ben elért eredményeiről. A múlt évben a csurgói üzem terve 2 millió 800 ezer forint volt. Csaknem 4 mil­lióval többel (!), 6 millió 535 ezer forinttal zárták az évet. Különösen szépen dolgozott a fonal-»kiszerelés«, a varroda és a kötődé. Az üzem nyere­sége 228 ezer forint volt. — Minek tulajdonítják a feltűnően nagy bevételt?. — A jobb gépparknak, an­nak, hogy nagyobb mennyi­ségben gyártottak saját ter­méket, kedvezőbb árakon tudtunk vásárolni alapanya­gokat. Jelentős szerepe volt ezek mellett annak is, hogy a bérmunkát adó vállalatok és szövetkezetek folyamatosan tudtak munkát biztosítani, s javítottunk termékeink mi­nőségén. összesen százharmincheten dolgoznak a csurgói üzemben, közülük heten alkalmazottak, a többiek bedolgozók. Az utóbbiak átlagkeresete 1272 forint volt, »de például egy vasalónő ennél jóval többet vitt haza'.« — teszi hozzá Koósz Károly vezető könyvelő., Van még lehetőség Természetesen ebben az évben sem akarnak megállni. A lehetőségek adottak, s ezek kihasználása mellett a takaré­kossággal, a rejtett tartalékok feltárásával is javítani akar­nak eredményeiken. Az intézkedési terv hossza­san sorolja a »tételeket«. Bent az üzemben pedig sur­rognak a kötőgépek, az össze­állítóban bő kollekciót rak­nak az asztalra, dicsekedve mutatják új modelljeiket. A zsúfoltság valóban nagy, alig férnek el. Az itt dolgozók ar­ról ólmodnak, hogy egyszer majd egy új, tágas csarnok­ban dolgozhatnak! Mészáros Attila A tavass hangja Ez már igazán a tavasz. A lélegző zöld vetésekkel — melyeket mintha futószőnyeg­nek terített volna valaki a Tavasztündér lába elé —; a pattanni készülő rügyek tü­relmetlenségével. Nicsak, ott a domboldalon sárgul az aranyeső, levelet fakaszt az orgona. Zöld, kövérke levele­ket, hogy eltakarják az égető nap elől azt a parányi föld­darabkát, mely alatt a gyöke­rek pihennek. A présházak ajtaját a szőlősgazdák széles­re tárták. Hordják ki szerszá­maikat, mert hát a gyümölcs­fákra, a tőkék között posztoló őrszemekre is gondolni kell. A szerszámok helyére most a kabát, a puíajka került, me­lyet leparancsolt vállukról a nap. Sokáig nem lesz ezekre a ruhadarabokra szükség, hi­szen az izmokat más hevíti. Jó ez a kis mozgás a sok tét­len nap után. Hej, hányszor mondogatták egymásnak a té­len: No, szomszéd, mikor mögyünk a högybe? Hát most kijöttek, és beszélgetés, kaca­A telj jes tanulmányi időre kössenek szerződést Ötezer-négyszáz tanulót várnak A MÉM-ben összesítették a ] mezőgazdasági szakmunkás- J képző intézet idei felvételi terveit. Az 1975—76-os tanév- í ben 27 szakmában várnak . fiatalokat az iskolák, ame- I Ivekben összesen 5400 első- I éves tanuló kezdheti el tanul­mányait. Miután az idén a l tavalyinál kevesebben végzik el az általános iskolát — a demográfiai hullám érezteti hatását —, néhány szakmun­káságazatban nagy erőfeszítést kell tenni a fiatalok érdeklő­désének íölkeltésére. Egyes szakmáktól ugyanis, például az állattenyésztéstől, a szőlő- és gyümölcstermesztéstől egy­előre még idegenkednek a fiatalok! A szakmunkásképző intézetek, a megyei pályavá­lasztási intézetek és a terme­lőszövetkezeti szövetségek is­meretterjesztő anyagok, tájé­koztatók közreadásával segítik a fiatalok pályaválasztását. A mezőgazdasági nagyüzemek közül egész sor vállalkozott arra, hogy szakmai bemutató­kon fogadja az általános is­kolásokat; megmutatják a diá­koknak a korszerű gépeket és ismertetik a következő évek munkalehetőségeit. Egész sor üzem társadalmi ösztöndíjszerződést köt a leendő szakmunkásokkal. Ezen a téren szemléletváltoz­tatásra van szükség, mert — amint megállapították — a nagyüzemek az esetek többsé­gében csakis a negyedik éves hallgatókkal igyekeznek szer­ződést kötni, holott arra len ne szükség, hogy az első évtől folyamatosan támogassák a később hozzájuk kerülő fiata­lokat tanulmányaikban. gás ébresztette föl az alvó tőkéket. A kapák lehúzzák róluk a földpaplant, mellyel ősszel gondosan betakargatták a töveket a gazdák. Sercen a kiélesített vas, ahogy belefut egy-egy keményebb göröngy kvarcszemcséi közé. Arrább traktorok dübörög­ve basszust játszanak a zene­karban, és az erdő felől csi- vitelve, élesen, lelket vidá- mítóan szói a dal, a tavaszi dallam. Ügyes karmester ve­zényli a zenekart, a legjobb zeneszerző írta az oratóriu­mot, a télkergetőt, tavaszkö­szöntőt: a természet. Dala be­tölti a levegőt, újabb és újabb szólamok csatlakoznak,, egyre harsányabban zeng. A hangok ott utaznak a széllel, mely kacagva, hajat lobogtatva ro­han. A fák bókolnak előtte, az aprók megilletődve, mé­lyen meghajolva, a száz ta­vaszt megértek csupán meg­biccentik ünnepre készülő fe­jüket. A számtalan hang, melyet kinn még rendre utasít a kar­mester pálcája, a városhoz érve nem tartja be a rendet. Egymással versengve csapód­nak a falakhoz, póznákhoz, összegabalyodnak, és már nem lehet tudni, melyik volt a kapavas csengése, melyik a kacagás, melyik a madárdal. Egyetlen hangként nyomulnak be az utcákra, forgolódnak a tereken, onnan be a nyitott ablakon: a tavasz hangja ez. Benne zeng minden, ami szép: Bach orgonájának hangja zúg, Liszt zongorájáról egy futam érkezett. Színeket is hoztak. Ni, ott az ecset nyo­ma: az ibolya lila szirma, a barack rózsaszín, az aranyeső sötétsárga virága mutatja, merre jártak. Nyújtóznak a fűszálak, nyújtózik a gyárké­mény füstje, mely most mint­ha nem is lenne olyan elvi­selhetetlen. Minden felébredt. Pár korán kelő lágy támo­lyog a falon, próbál ráülni a napsugárra. Méh röppen ki kaptárából, virágot keres, Siet, mert várni vétek. A városban élőkben mást vált ki a tavaszi hangver­seny. Itt bent, a házak árnyé­kában lassult az élet, mintha ezzel visszaszorítanánk a ta­vasz erdőkből, dombokról le­zúduló seregét: várj még. ne siess! Mért szaladsz oly gyor­san tovább? De a had nem hallgat senkire. Lerombolja a tél hátrahagyott erődítéseit, szétrombolja az akadályokat. Telehint mindent friss illattal, mosolyt csókol a lányok arcá­ra, könnyet csal a naptól el­szokott szemekbe. Csapongó szerelmes a tavasz. Csak fut csókolózva, füvet, fát, asz- szonyt ölel, majd továbbáll. S ha újra visszatér, úgy látszik mindent elfelejtett. Sosem öregszik, mindig fiatalít. Min­denét odaadja, és semmit sem kér. Legkedvesebb színeit, legszebb dalát hagyja nekünk, azután észre sem vesszük, úgy elszalad. De a hangja ittma­radt a fülemben. Ha meghal­lom valahol, tudom: ő érke­zik. Dán Tibor Pécsen is üzemet épít az Izzó Üjabb nagyüzemmel gyarapodik Baranya megye. Pécsen építi fel hatszázmillió forintos beruházással újabb vidéki üzemét az Egyesült Izzó. A pécsi gyár több lépcsőben — tíz év alatt — épül fel. Az első lépcsőben, meg az idén, egy jelentős üzemcsarnokot adnak ál. * A munkás felelőssége G ondolatai hetekig érlelődtek, míg végre rászánta me.gát az írásra. Akkor azután hajnali háromig percegeit a toll. Másnap megérkezett a levél: egy munkás vallo­mását, gyötrődését, szenvedélyét és felelősségét hozta a szer­kesztőségbe. Ha nem tudnám, hogy Borcsek Pál. a gyékényes] kavicsbánya fiatal mozdonyvezetője írta. akkor sem lehetne kétségiem szerzője hovatartozásáról. Munkásszellcm izzítja minden sorát. Hajnalra belefáradt az írásba, s ahogy fölfe­dezne, kuszábbak, alig olvashatók a belük, egy megtagadó mondattal adott magyarázatot: »Magam is észrevettem, hogy a jóról szebb betűkkel, kevesebb hibával írtam-. A jó meg­fogalmazása mindig gátlás nélkül szalad ki az ember keze alól. Levélváltásunk után személyesen is megismertem. Jár­tam a faluszili kis sárga házban, s a cserépkandallós, modern bútorú szbbában zsúfolt könyvszekrény, lexikonok hada fo­gadott. Ha katonásan sorakoztak volna a könyvek, tartanék tőle, hogy csupán díszei a szobának. Nem azok. S alighogy megszólalt a fiatalember, rájöttem: azon az éjszakán nem Levelet írt, akkor is beszélgetett. Csak papíron mondta el a gondolatait. Milyen belső harc előzhette meg kitárulkozását? És milyen bizalom adta az erőt? Felelősséggel beszélt. Így kezdte: »Hetek óta fogalmazom magamban, hogy minden eszembe jusson, amit el akarok mondani; hogy ne túlkapás vagy szélsőségesség érződjék belőle. Emberekről és gépekről, üzemvezetésről, jó és rossz érzelmekről szeretnék írni dicsé­rettel és elmarasztalással is.« Sajnálom, hogy csak morzsákat adhatok át belőle. Mi győzött meg az első olvasás után is Borcsek Pál igaz szándékáról? Mi tette hitelessé örömét és háborgását is? Az a szenvedély és őszinteség, ahogy munkájukról, sikereikről, munkatársairól s a gépeikről írt. Akinek a mozdony »kenyér- keresőm«; aki a gépet »műtőasztalra kívánja«; aki »szánal­masnak« nevezi, hogy »tíz helyett csak három-négy vagonnal tudunk közlekedni«; akinek a szóhasználatában nem rossz, hanem »beteg« a masina, annak kár volna kétségbe vonni belső Indítékait. S aki huszonhat évesen, alig több. mint két­éves kavicsbányái munkaviszonnyal a háta mögött munka­társai nyolc év előtti kitüntetésének is tud örülni, s így fo­galmaz: »én is vágyakoztam egy ilyen nagy ünnep, egy való­ságos üzemi lakodalom után-, annak hovatartozása és mun­kaszeretete is vitathatatlan. »Hamarosan újra hallatunk magunkról- — írta, és előre elárulta, hogy miért: »Múlt évi eredményeink után két arany-, egy ezüst- és bronzkoszorús szocialista brigádunk lesz; több kotrómesteri pár is hasonló kitüntetést kap. És ami a legfontosabb, ma reggel kaptuk a hírt, hogy elértük a Ki­váló üzem címet. Tizenegy milliós nyereségünk van; ha jól számolom, a vízhordótól az üzemvezetőig az üzem minden dolgozója csaknem százezer forint hasznot hozott a népgaz­daságnak. Szerettünk volna többet is, de a szilveszter után már újév jött... Nem volt könnyű. Sokszor öten dolgoztunk nyolc helyett, nem volt szabadnapunk, előfordult, hogy a huszonnégy órát is végigdolgoztuk. Megérte. Mindenki meg­tette a magáét, most aztán nagy az öröm . ..« És mégsem teljes. A gondolkodó, a jobbat akaró munkás örömét ugyan nem halványítja el a »sötét«, de kiadja magá­ból, ami benne van. Észre kell venni, mert gazdagabb lehet tőle az élet. Borcsek Pál — társai képviseletében — nem elé­gedett mindennel. De először befelé néz: -Sok. volt a géphiba, néha talán felületes munkánk, figyelmetlenségünk okozta a fennakadást. Nappal könnyebb dolgozni, mint éjszaka. A problémák azonban mindig a sötétet keresték«. r E s háborogva irta le, hogy mozdonyaikkal 'súlyos k'tiély- zet. Három közül egy dolgozik, egy tartalékban.. egy meg a főműhelyben van. »Kínlódunk vele, nézni is rossz!- Eszi, pazarolja az olajat; a gép összetörve. agfüWífe- gesztve. csak a fék meg a kerekek épek, a töltődinamó hiánya miatt kétnaponként cserélik az akkumulátorokat. »Mi lesz á kenyérkeresönkkel, ha teljesen bedöglik?- És mondta, mondta a bajokat. Azokat, amelyeket maga tapasztalt, vagy a tár­saitól hallott. Nem volt ereje, módszere ellenőrizni a híreket. Tényeket írt le, ezek a tények vitathatatlanok. Csak más oko­kat látott, mint amelyek valóban előidézik a hibát. Nem bán­tott senkit, csak felelősöket keresett felelősséggel. S még nem látja tisztán, hogy a felelős nem okvetlenül a vezetőség, ha­nem legtöbbször a pénzhiány... A termelési tanácskozásokra is hivatkozott. Sok jó javas­lat hangzott el ott a dolgozók munkájának megkönnyítésére. Azt írta: »Nehezen megy. Pedig csak kis módosításokra volna szükség, újításoknak sem nevezhetők. A műhelyesek segítse~ gével akár egy nap alatt is megcsinálhatnánk ezeket a mun- kdkönnyílö szerkentyűket.- A fékezőkért háborgott, akik »húsz év óta ugrálják be a vagonokat-. Veszélyes munka, aligha bírják hatvanéves korukig. »Könnyítés kellene.- Mun­katársaiért, a körülmények javításáért emelt szót. Izgatja, hogy miért léptek ki négyen is a szakszervezetből. És választ vár. Érdekli minden, ami az üzemé, az övé. Érik valami az emberben, s ezt nem szabad lebecsülni. Pedig Borcsek Pálnak — ma már tudom — nincs mindenben igaza. Jól látja, amit észrevett, csakhogy azt látják a veze­tők is. Nem véletlenül kiváló üzem a gyékényesi. A géppark fejlesztése azonban nem ott dől el, s az sem rajtuk áll, hogy mikor vállalja a MÁV és mennyi időre a mozdonyok javítá­sát. Azt mondták az irodán: »Igazán tájékozódhatott volna a Pali, mielőtt levelet írt-. Igaz. Csakhogy kétoldalú a dolog. Tájékozódhatna ő is, de az sem árt, ha hozzá közelednek. Hiszen jól látja a munkás, hogy mi a baj. Okos keres, s ha nem tud bepillantani az összefüggések rengetegébe, kit hi­báztathat? Segíteni akar csupán, hogy neki is, a közösségnek is jobb legyen. A munkás felelőssége ez. Borcsek Pál kiadta magából azt, ami kikívánkozott. Vette a fáradságot, hogy végiggondolja, leírja a tapasztalatait. Észrevételei eljutottak a felsőbb szervekhez is. Megvizsgálták a helyzetet, s az ifjú mozdonyvezető megnyugodott. Nem ke­serítette el az sem, hogy mindenben nem kapott — mért nem kaphatott — igazat. De most érezte igazán a bizalmat: figyel­tek a szavára, és támogatják elképzeléseit. Azt hiszem szár­nyakat kap ilyenkor egy munkás. Hogy is irta a levelében? »Hallgassuk meg a dolgozót, ha nem is tud olyan javaslatot adni, amitől egyszeriben 150 százalékra ugorhat a termelés. De abban már van valami, hogy gondolkozik, keresi: hogyan lenne jobb, könnyebb.- Általánosítható igazságot mondott. »Kérdeznék valamit...- — állított meg, amikor már jól kibeszálgettük magunkat, és indulni készültem. »Miért adják az embernek a pénzt? A munkájáért vagy a hallgatásáért? Mindegy, hogy vezetőről vagy munkásról van szó. Ha jól dolgozom — így mondják a vezetőim —, akkor miért kellene hallgatnom, ha látok valamit, ha szeretném jobban csinálni. Micsoda ember az olyan, aki csak azért nem szól, mert attól tart, hátha nem kap jutalmat...?« H em várt választ, véleményt mondott. Igazat, megszív­lelendőt. Most újra elővettem a levelét. Az utolsó mondatát olvasom: »Már elromlott az időérzékem is. Lassan hajnali hármat üt az óra, és én még mindig a bányá­ról meg azok érdekében írok, akik gyávának, meghunyászko- dónak tartottak. Lehet, hogy ezzel, lejáratom magam a ve~ zetősé.g előtt?­Nem. Leveléért seníti sem neheztel rá, hiszen a munkás felelősségével szolt. Nem írta le a szót: demokrácia. De akar­va, akaratlanul tanulságokat teremtett munkatársai, vezetői és önmaga számára is. Jávori Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents