Somogyi Néplap, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

Jutalomutazás Egy izgalmas játékfilm, ahogy az életből „ellesték'1 Űj magyar film kerül hamarosan a mozik vásznára, a Jutalomutazás. Dárday Ist­ván fiatal rendező ejpő nagy- játékfilmje, amely annyiban rendhagyó, hogy egyetlen hi­vatásos színész sem játszik benne. Dokumentumfilmben ez természetes — emlékszünk még jól például Kovács And­rás filmjére, a Nehéz embe­rekre —, játékfilmben jóval ritkább. Fellininél vagy Berg- mannál is gyakran felbukkan a nem hivatásosok arca, ná­lunk Bacsó Péter az, aki ta­lán legkövetkezetesebb a nem hivatásosok szerepeltetésében. Dárday István Jutalomuta­zása mégsem csupán egy e sorban. Nemcsak azért, mert ő kizárólagosít — a játékstílus egysége, egyneműsége érdeké­ben csak nem hivatásosak ját­szanak filmjében —, hanem azért is, mert e. nem hivatá­sosokkal az új »filmhangon« egy általuk képviselt eredeti életanyag is helyet kap az al­kotásban. Ennyiben dokumen- tarista tehát. Belső arányait te­kintve tulajdonképpen egy jó riportregény megfelelője ez a filmművészetben. S még valamit elöljáróban: bennünket, somogyiakat kü­lönösen érdekel, mert a két fő forgatási helyszín Nagyberki és Hedrehely volt, a harma­dik Döbrököz. Ezért a friss film első bemutatóit a sze­replők is Döbröközön meg Ka- darkúton nézték meg «házi« vetítéseken. A főszereplő há­zaspár hedrehelyi, és ugyan­csak az az egyik pedagógus is, viszontlátjuk a nagyberki tan­testület tagjait — egyszóval a mai falusi embereket, vezető­ket. Ök vállalták, hogy elő­adják az első hallásra talán nem is túl izgalmas történe­tet. Az egyik járás úttörőveze- tői alkalmas, zenére fogékony gyereket keresnek, akit Ang­liába küldhetnek jutalomuta­zásra. A film egyik fontos értéké­hez az vezetett, hogy a for­gatások során nem voltak elő­re megírt dialógusok. Az út­törőtitkár tudta, hogy keres­nie kell egy alkalmas fiút, a pedagógusok tudták, hogy se­gíteni kell a Tibor gyereket, hiszen egy ilyen út egyszer adatik még az életben, ' s’ a szülőket játszó házaspár tud­ta, hogy végig kell járnia a lelki tusák összes grádicsát, amíg az utazásba beleegyező szótól eljutnak a végül eltiltó nem«ig. Nagy vonalakban er­ről szól a film, de ennél sok­kal többet mond el! Mert ját­szó hőseinek van mondaniva­lója a gyerek sorsáról, meg a magukéról is. Mondhatni: ját­szanak egy feltevéssel, vala­mennyi helyszínen. Azzal, hogy mi lenne, ha tényleg akadna egy ilyen lehetőség és volná­nak ilyen szülők, akikben a túltengő ragaszkodás, a túlzó féltés, a portahatáron túl levő dolgokkal szembeni bizalmat­lanság egy nagyszerű élmény gátjává válna. Beszélnek tehát a saját sza­vaikkal; érvelnek, anekdotáz- nak, személyes és közös dol­gaikat mondják el, a rendező pedig — mint egy türelmesen érdeklődő karmester — hagy­ja, hogy a jó improvizációk szépen kiteljesedjenek. Rend- i kívül jó operatőri munka kap­csolódik mindehhez: hűséges és gazdag valóságfényképezés. S ezek a részletelemek, erede­ti motívumok végül egy fe­szes felépítésű, realista film­alkotássá állnak össze. Az I összhangzat így meglepően I újszerű, s az alkotói alapál- j lás is hallatlanul progresszív. ! Hogy miért? Mert az itt be­mutatott mozgalmi életnek, is­kolai munkának óhatatlanul előjönnek a felszínes, forma­lista vonásai. Tíz filmes kö­zül kilenc csak ebből csinálna paródiát. Dárday azonban mé­lyebbre megy, mint a «fecse­gő felszín« — némi bölcs de­rűvel fényképezi a formasá­gokat —, s azért, hogy a «hallgató mélyről«, egy fiú sorsáról valljon. Mert való­ban vannak hátrányos hely­zetű gyermekeink, akikért tenni nem is olyan egyszerű. De kötelesség! S valóban van­nak mindennapjainkban fölös formaságok, de a lényeget hordozó gondolat rendet tud vágni ezek között. A szereplők hittel, mér­téktartással, természetesség­gel oldódnak fel az egyes szi­tuációkban. A helyszíneket is csupa természetesség jellemzi. Amit a házaspár konyhájában látunk, amit a mai falu min­dennapjaiból kiolvasunk, ahogy az emberi kapcsolatok megelevenednek, az maga az élet. Egy következetes rende­zői munka során a lényeghez vezető motívumoktól megfény­képezett, előadott élet. Vitat­kozó kedvünk támad Tibor sorsát, itthonmaradását ille­tően. Mert — miként a film is sugallja — érte harag­szunk, nem ellene. S erről az »újmódi« haragról érde­mes vetítés után szót váltani. Dárday István remek filmjét sok tartalmas beszélgetésnek, szembesítésnek kell követnie, sok falusi moziban. Mert azokról szól és azokhoz szól, akik e nézőtereken ülnek. Tröszt Tibor ükkor nem is gondoltak arra: a szabadság jött el Pirosbarna lovak száguldoz- I nak lobogó sörénnyel. A sza- | badságról beszélgetünk. Ar- j ról, hogyan született Katélyos- I dombón. Ott. ahol a németek nyomában szovjetek, bolgárok, j szerb-horvát-magyar partizá- ! nők érkeztek. Barnaki István világos sze- j mű ember, haját kifehérítette j a hatvanegy év. Jól emlék- j szik. i amikor a görög földről érkező német túlerő maga előtt tol­ta őket. Vidák lmré- nét mosás köz­ben találjuk. — Mikor a háború kiütött, — Odaátról, Jugoszláviából jöttem. Katonaszökevény vol­tam. Nehezen ismerte ki ma­gát ott az ember: ki ellen is fog fegyvert, annyiféle fegyve­res szervezet volt. Jó pajtása Molnár József. Csontra feszülő bőre, keskeny szeme van. Azt mondja a bőr sildessapka alól: — Jói mondja Barnaki Pis­ta. Tizenhét család lakik ma is a faluban azok közül, akik 1942-ben jöttünk át. Ké;t évig szolgáltunk a grófnál; nagyon Emelkedő sí ion AZ ÉVFORDULÓ tiszteleté­re gyűjteményes kiállítás ad- natna számot a somogyi kép­zőművészet megtett útjáról, .innék hiányában azonban az emlékezetünket kell fölráz­nunk, hogy képzeletünk galé­riáját berendezzük müvekkel. Jóllehet egyszer sort kell ke­ríteni arra is, hogy a megyé­jén született, ide kötődött je­lentős somogyi alkotásokat együtt láthassa a somogyi közönség. Távolabbra ' is, mint három évtized, visszamehetünk —• gondolatban — annak érzé­keltetésére, hogy Somogybán folyamatosan kimutatható a haladó képzőművészet jelen­léte. Gondoljunk csupán Rippl-Rónai 1919-es nyilatko­zatára : »A kommunizmus kultúrájának az a célja, hogy a művészetet nem egy, hanem mennél több gócpontban egy­ségesítse. Ezért nagyon üdvös gondolat a somogyi művész­telep felállítása, mert van egy egész csomó író, festő, muzsikus, akik itt telepedné­nek. Itt van Kozma Lajos, Kunffy Lajos, Bernáth, Bacs- kay, Ungváry Sándor, Mar- tyn Ferenc festőművészek... én teljes meggyőződéssel bí­zom abban, hogy a proletár- társadalom a művészetekre kimondhatatlan nagy előny.« Ahogy a társadalmi méretű változás csak később követ­kezett be, Rippl-Rónai bizo­dalmának megvalósulása is késett. Megsárgult újságlapok adják hírül a bennük lapo- zónak, hogy milyen nagy öröm volt a háború után megnyitni Kaposváron az el­ső kiállításokat. Abban az idő­szakban milyen alkotásokkal találkozhatott a közönség? Közvetlenül előadott, élet­igenlő táblaképekben — több­nyire tájképekben, életképek­ben — juttatták kifejezésre érzéseiket festőink. Akkor következett be tar­talmas ígéretű, mélyreható változás képzőművészeti éle­tünkben, amikor az a gene­ráció vállalkozott a szocialis­ta képzőművészet kibontakoz­tatására, amelyik az 1960-as évektől kezdte sugároztatni — műfajilag változatosabban, szemléletében is áttételeseb­ben — a jelenidejű műveket. Addig csupán a táblaképnek volt hagyománya Somogybán, ettől fogva viszont találkoz­hatott a megújhodott közön­ség a plasztikával, a grafi­kával, a gobelinnel, s azok­kal az egyéniségekkel is, akik e sokszínűséget terem­tették. Hárs Éva művészettör­ténész az 1967-es I. kaposvári tavaszi tárlat katalógusában írott »előszóban« ezt a sok­színűséget a »művek titkos, belső kapcsolataként« is ér­telmezi. 1969-ben első ízben jelent meg Somogybán »kis műhelyantológia« Takáts Gyula soraival. »Ez a gesz­téi az itt szereplő és itt élő művészek érdekében szüle­tett« — írta, röviden jelle­mezve a mecénás és az alko­tók kapcsolatában a közössé­gi szándékot is. Az igazi művészeti terem­tés közösségi szándék. Ez azt a feladatot rója az alkotók­ra, hogy olyan művet hozza­nak létre, amelyet a társada­lom kohója izzít, a művészet­irányításra, pártíogolására pedig, hogy ezek az alkotások méltó megbecsülésnek is ör­vendjenek. A példa csupán magyarázat: megyénk egyik legbecsületesebb alkotása ■ a siófoki Mártíremlékmű (Bors István szobra) ilyen teljes­ségigény hordozójává is vált. A művészek teljességigénye túlnő a képek keretén, a mű­termek falaié, s azt a talál­kozást táplálja, amely a tár­sadalmi igényből fakad és az alkotó közéletiségben nyilvá­nul meg. S itt érezzük, hogy adóssága van még a somogyi képzőművészetnek, ■ hiszen a sokszínűség intenzitása, ereje nem mindig érződik a mű­vekben. Olykor a művészi te­remtés közösségi szándéka is hiányzik. A- közéletiség mind széle­sebb teret tölt be a társada­lomban, a művészetekben is; az egész alkotói magatartást meghatározza. Sokáig azt gondolták, hogy a képzőmű­vész egyetlen ■ fóruma a kiál­lítás, ma, pedig már örömmel tapasztalhatjuk: ez az alka­lom csupán kiragadott moz­zanat o teljesebb cselekvés­sorból. Ha hiányzik a közös­ségi szellem, a teljesebb cse­lekvéssor sem lehet zökkenő nélküli. Talán éppen jókor szólunk erről, hiszen most indult el egy egészséges fo­lyamat képzőművészeink és üzemeink kapcsolatának ala­kulásában. A közművelődés szolgálatában áll az a szo­cialista szerződés, amelyet üzemeink és képzőművészeink kötöttek. KÉPZŐMŰVÉSZEINK fel- szabadulási tárlatra készül­nek. Azokat hívták meg er­re, akik hosszabb ideje bi­zonyítottak és rendszeres munkájukat becsülik meg a jubileumi kiállításon. Ez a megtiszteltetés szól azoknak az amatőröknek is, akik szin­tén részt vehetnek az őszi, megyei jubileumi tárlaton. Horányi Barna elég volt belőle. Jómagam két gyermekemmel vágtam neki, éjnek évadján. A feleségem már nem élt. Itt nősültem új­ra. .. Leginkább a partizánok­ra emlékszem. Odavoltunk ne­kik segíteni a révnél, . mikor átjöttek a Dráván. Beszállá­soltak hozzánk is. Egy volt csak bennük közös: az, hogy fegyverük volt. A ruházat olyan vegyesféle. Kinek mi­lyen. Félcivil, félkatonai. So­kan voltak. Ez akkor volt, a férjemet el­vitték katoná­nak. Csak a halálhírét kap­tam. Itt ma­radtam egye­dül a pici lá­nyommal. Az uradalomban dolgozó édes- I apám tartott j eh Úgy emlék- ] szem, 1944. de­cember 5-én j nyomták innen j ki a némete- I két. Még benn lótottak-futot- j tak a faluban, amikor az első szovjet kato­nák megjelen­tek. Harc volt a szeszgyár kö­rül. Akkofi-a a lakosságból már sokan elmentek; koffer­ral, motyóval. Mentem volna én is, de édesapám kint volt a jószágnál. Ahogy leskődöm, jön-e már, egy szovjet katona bukkan fel előttem — jézu­som. hogy megijedtem! —, és azt kérdezi: »Nemei?« És ma­gyarázta, hogy vigyázzak a né­metek errefelé lőnek majd. Merthogy a cselédlakások a szeszgyár közelében voltak. Lőttek is. Valahogy az árokba kerültem, aztán mikor észhez jöttem,- a hosszú cselédház üres volt már. Jött az édes­apám: »Mi nem megyünk se­hová, lányom!« > — Csend lett ezután? Hall­gattak a fegyverek? — Nem. Akkor kezdtek rá igazán. De akkor már volt ná­lunk néhány szovjet katona. Megmondom az őszintét: fél­tem tőlük rettenetest. A néme­tek mindig azt mondták: a kommunisták gyereket esznek, ölnek, ■fosztogatnak. De volt a csillagos katonák között egy magyar születésű fiú is. Az el­mondta nekünk, hogy ez mind német propaganda. Ók nekünk a szabadságot hozzák, a cse­lédeknek meg kétszerest. Nem aludtunk aznap éjjel. Hajnali háromkor mentem ki megmu­tatni a magyar fiúnak, merre van a kút. Akkor kezdtek rá a német ágyúk valahonnan, néhápy kilométerről... Visí­tott és a kastélyi garázsba vá­gott a lövedék; nagy fényes­séget láttam. Fel-fellángolt, es­tig tartott a lövöldözés. Egy szovjet katona halt meg. — Más személyes élménye van-e? • — Sok. A kislányom három­éves volt. A hozzánk beszállá­solt szovjet kapitány játszado­zott vele. És mondta, többször is: »Dócska malenyka!« Ne­kem meg a fejem még tele volt a rémisztgetéssel, amit a néme­tek véghez vittek itt. Ügy ér­tettem: el akarja vinni a kis­lányt Bácskába. Azt hiresztel- ték a németbarátok, hogy ott gyűjtik a gyerekeket. Jaj, hogy Újjászületett egy százéves gyáregység Elkészült a Lenin Kohászati Művek nemesacél.hengerműve Öt esztendővel ezelőtt szü­letett a döntés: a Lenin Ko­hászati Művek területén hat futballpálya nagyságú helyen építsék meg Közép-Európa legkorszerűbb nemesacél­hengerművét. A mű kész: áp­rilis elsején 14 órakor átad­ták. A három napja avatott ne­mesacél-hengermű középsora már egy éve működik, s a fölfutás első esztendejében ötezer tonnával termelt töb­bet, mint a lebontott — száz­éves — régi finomhengerde, amelynek három hengersora együttesen 130 ezer tonnát termelt. Most, hogy a finom­hengersor is elkészült (a két hengersor termékei között a méretekben van különbség), teljes a mű. Ha az újságíró azt kérdezi a kohászati művek bármelyik dolgozójától, hogy vajon miért van szüksége a háifom- milliárd forint értékű beru­házásra, bizony szemet kere­kítenek rá, hiszen a fejlődő' gépgyártás, az építőipar való­sággal falja a hengerelt acélt és a világpiacon ,ez az egyik legbecsesebb áru. így hát a fejlesztést nem lehetett el­odázni, sürgősségét a népgaz­dasági érdek kívánta. Az utóbbi húsz évben mintegy tízmilliárd forintot fordítottak az LKM fejlesztésére; a leg- ' többet — hárommilliárdot — [ a most, ünnepélyes külsősé­gek között átadott henger- j műre. A nézelődőt elkápráztatja j az égbenyúló kéményerdő kö- I zött is óriásnak látszó | gyáregység. És ha még azt is tudja, hogy mi minden tör- I tént a döntés és az átadás j között, legalább annyira cso­dálja az embert, aki alkotása révén maga is óriás lett. Itt ! megszűnt a nehéz fizikai ! munka. Munkások sokaságát küldték Krivojrogba, Zapo- rozsjebe, ezenkívül Lengyel- országba és az NDK-ba, hogy átképezzék őket az új techni­kára, miközben itt, a gyárban is egymást érték a tanfolya­mok. Jellemző: a korábbi hengerműben mintegy ezer nehéz fizikai munkát végző dolgozó birkózott az anyag­gal. most a sokkal nagyobb teljesítményhez 1200 a lét­szám, de a műszerek mellett automatákat kezelve dolgoz­nak, és .— a régihez viszo­nyítva — megháromszorozó­dott a karbantartók száma. Van itt csodálnivaló bőven. A gyáregység területén 810 ezer köbméter légteret építet­tek be, az üzemcsarnok óriás 'alapterülete 75 ezer négyzet- méter; 1200 kilométer hosz­szú (!) a kábel és 25 ezer ki­lowatt az összes beépített vil­lamos teljesítmény, amely egy kisebb város teljes ener­giaellátását biztosítaná. A felszabadulás 30. évfor­dulójának méltó ünneplé­seként az alkotókkal együtt örült az ország. Ebből az al­kalomból külön köszönthetjük a külföldi közreműködőket is, barátainkat a szocialista országokból: a szovjet, NDK- beli és csehszlovák segítőtár­sainkat, illetve a francia és az osztrák szakembereket. Most már összehangoltan teftnelnek a magdeburgi SKET-cég gépei, a szovjet gyártmányú melegfűrészek és repülőollók, a francia izzí­tok és az osztrák finomsori átfutókemencék. Tökéletesen működnek az NDK KEAB-cé- gének villamos berendezései is. A kohászok — és mindany- nyiunk — e legújabb büsz­kesége magán viseli a nem­zetközi együttműködés jegyeit. Termékei pedig — miként eddig is — eljut a világ sok­sok országába, nagyobb mennyiségben, jobb minő­ségben. öregbítve az egyre fiatalodó kohászati művek hírnevét. Csata László elhittem nekik! Még az sem gondolkodtatott el, hogy a tér­dén lovagoltatja az a tiszt a kislányomat. De nagy zavar volt bennem! Már a helyet is kikerestem az istállóban, ho­vá fogom rejteni a gyereket. Felkészültek más asszonyok, anyák is erre. Csak az apósom vetett véget a félreértésnek. Tudott oroszul, még az első háborúbeli fogsága idejéből. »Nem kell félni, asszonyok!« — Volt úgy máshol is, hogy nem ismerték föl rögtön: a j szabadság jött el.. . — Meglehet. Én meg a te­heneinkkel is így jártam. Azt hittem, azokat viszi egy kato­na. De kiderült: a grófét. Hogy szégyeltem magam! • — Jártak itt bolgárok és partizánok is. Vannak-e emlé­kei róluk? — Főként az. hogy akár a szovjetele, a szegényektől sem­mit sem akartak. Búzát őröl­tek, osztották nekünk is. Kü­lönösen jól emlékszem Szlav- kóra, az volt a parancsnokuk. »Vigyétek« — azt mondta — »a lisztet, úgysem voltatok ed­dig bővében belőle!« — Földet kapott, házat épül­tek, ugye? — Igen. Hét holdat osztot­tak.. . Jaj, az intéző nagyon ellene volt. Együtt akarta tar­tani a földet. Maganak? A grófnak? Néni tudom. Az itte­ni kommunisták meg a kapos­váriak azonban sarkukra áll­tak. Férjhez ment újra. Az ura i a tsz mezőőre. A kilány mellé született két gyerekük. Ember­módra élnek. — Nem várt események ezek, olyan szépek — ezt mondja Varga Sándor termelőszövet­kezeti tag. Egy hatalmas tsz — a bar­csi egyesült — szövetkezet tagja. Lestkó László \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents