Somogyi Néplap, 1975. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-30 / 76. szám

De él a tizedik! ASSZONY FEKETEBEN »Néha nem tud aludni az ember. Csak üres szemmel bámul a sötétbe és azt gondolja: „Miért nyomorítottál meg ennyire, élet? Miért gyötörsz ilyen kegyetlenül?” És nem kapok feleletet sem a sötétben, sem fényes nap­pal ... Pedig nem győzöm várni!« (Solohov: Emberi sors.) E lső életszakasza nem volt felhőtlen. Lélek­sértő gyerekkor: a te­leki molnár — az apja — elől gyakran kellett menekülniük éjnek évadján, egy szál ruhá­ban. Olykor a hullaházban ta­láltak menedéket a szesz fű­tötte indulat elől. Nyaranként az anyja is dolgozott; ilyen­kor őt és két nővérét a roko­nokhoz adták. Látrányba ke­rült, rokoni molnár családhoz. Vizes kerékkel ment a ma­lom, szerette nézni. Közben a kacsák elültek valahol a part­oldalon, nem totyogtak haza az esti vihar elől. Lámpával ment értük. Dobálta kaviccsal a vizet, hogy felriassza a szö­kevényeket. Csattant, sárgán repedt az ég, ő meg azt mon­dogatta magában: »Bárcsak belém csapna! Bárcsak be­lém csapna!-« Fokra — így mondták Tele­kiben Siófokot — költöztek. Ö — a tizenötéves gyereklány — nem bírta tovább az apai durvaságot, Pestre szökött. Felkarolta a Goli (Goldberger Gyár) munkásközössége. Te­vékenykedett a DISZ-ben, technikumot kezdett, kiváló dolgozó lett. Aztán hazahívta a tisztázódott családi helyzet: szülei elváltak. Aktívaként dolgozott a DISZ járási bizottságán. Egy­szer egy épitővállalathoz küldték: vegye fel a kapcsola­tot az ottani DISZ-titkárral. Benyitott az ajtón. Honnan gondolta volna, hogy egyszer — nem is sokára — az az iro­daszoba a lakása és az a fe­kete hajú, erős fiú a férje lesz? — Még most is előttem van, ahogy a ke^ét nyújtja. Árra is emlékszem, milyen volt a bú­torzat. Gyűlést is tartottak aznap, későn ért véget. A DISZ-tit- kár elkísérte őket, lányokat haza. S aztán már csak őt. Akkor tudta meg, hogy Hor­váth János titkár miatta vál­lalkozott az esti lánykísérés­re. összeházasodtak. Pelentai Erzsébetből HORVÁTH JÁ- NOSNÉ lett. A vállalattól megkaptak egy irodahelyisé­get — éppen kiürült — laká­sul. A siófoki Fő utca 100-as számú irodaház földszintjé­nek egyik ajtaján ma is ott áll a névtábla: Horváth Já­nos. Életének második szakasza akkor, a férjhezmenéskor kez­dődött. A DISZ elhelyezte a töldművesszövetkezet keltető­állomásán. Három műszakban dolgozott, szépen keresett. Mi­kor a keltető megszűnt, kony­havezető lett a férje vállala­tánál. Horváth János iroda-, majd szállításvezető volt. Ké­sőbb a Somogy—Zala megyei Élelmiszer- és Vegyiáru- nagykereskedelmi Vállalat osztályvezetője. Csöndes har­móniában teltek az évek. — Csak a gyerek hiány­zott ... Ami ezután következett, le­írni is fájdalmas. Kilencszer viselősen egy-egy új élettel. Kilencszer viselősen a re­ménnyel. Az elsőt magzatként vesztette el. Nyolc újszülött­jét pár órás, pár napos, pár hónapos korukban. Miféle el­ismerés, miféle vigasz váltot­ta volna ki őket a bánat sötét börtönéből? — Vizsgáltak engem, őket is. Korábban születtek az ide­jüknél, a súlyuk azonban eh­hez viszonyítva arányos volt. Nem tudtak beletörődni ab­ba a sorsba, melybe — ha volna tudata — a bimbóit fagytól veszítő fa lenne kény­telen. — Negyvenévesen megtud­tam, hogy újra teherben va­gyok. Jöttem hazafelé a Fő utcán, zúgtak a harangok. Bódulatban voltam. Miért ha­rangoznak? Valakit temetnek, bennem meg az új élet... Orvoskézből orvoskézbe ke­rült. Dr. Papp Zoltán debre­ceni genetikus, kutatócsoport- vezetőnek és dr. Székely Zol­tán siófoki kórházi főorvos­nak ügye lett a születendő. Életerős gyereket akartak vi­lágra segíteni mindketten. Többszörös létérdekről volt szó. Nem túlzás: egy egész vá­ros volt nemcsak tanúja, ha­nem féltő »pa trónusa« is az új életnek. A férj a telken a saját ház alapjait ásta. N égy hónap a kórházban. Amikor bekerült a szülőszobába, az épü­let el csöndesült. Az együtt­érzés, a más boldogságát aka­rása parancsolta a kórtermek­ben a csöndet. — Mindent elgondoltam: milyen lesz, ha elvesztem, mi­lyen lesz, ha sikerül! Császár- metszéssel jött a világra az én drágaszép Tündikéin. Székely főorvos úr felrázott a kábu­latból: »Horváthné, hall en­gem? Két kiló nyolcvanöt de- kás kislánya van!« Nem tud­tam felelni előszörre, akkor újra mondta. És aztán az el­ső ismerkedés életünk folyta­tójával! Olyan furcsa volt: azt vártam, hogy azt az öthó­napos korában meghalt lány­kámat fogom újra látni. Ez a bódulat volt rajtam, ez az ér­zékcsalódás. Talán ez nem is az én gyerekem? Ráhajoltam: »Te, kisbaba! Mindegy kié vagy, csak én nevelhesselek fel!« Amikor felnyitotta a szemét — újra a zavaros álla­pot rajtam —, mintha a régi babám lett volna. Tizenöt nap után a férje ki- könyorögte őket a kórházból. — »Ne nekem köszönje!« Ezt mondta Székely főorvos úr az uramnak, és rámmuta­tott, mintegy sztárra: »Neki!« Én úgy elterveztetn boldogsá­gomban, hogy búcsúzóul meg­csókolom az arcát annak, aki rám úgy vigyázott! De meg-, kötött a szégyen; nyújtottam a kezem, s akkor a doktor úr hajolt oda hozzám ... Egyszer meg ellenőrzésen azt mond­tam: »Főorvos úr, én meg­őrülök, olyan boldog vagyok, hogy gyerekem van!« Rám­csodálkozott és tele lett köny- nyel ä szeme: »De hiszen bol­dogtalan volt tizenhat hosszú évig, asszonyom!« Üj életszakasz: hármasban! i Jött a távirat — megelőzve a jelentkezést — dr. Papptól, i Debrecenből: »Mi újság?« Irt | neki egy hosszú, köszönő le- ; velet. Boldogok a tiszta szí- vűek. t — A férjem úgy tudott be- J szélni a babához, olyan han- j gon, amilyen hangot soha ad- j dig ki nem ejtett a száján. Ha Pestéi volt, kétnapos értekez­leten, az első nap este vonat­ra ült, hogy láthassa: »Te, anya! Ebből a kislányból gye­rekorvost nevelek! És zenére taníttatom... « Már álmodo­zott, tervezett. A házunk lá­bazata készen volt. Kijött hozzám az uram a konyhába. Negyvenegy éves, nagy darab férfi, és sírt: »Gyere be! Nem tudok egyedül lenni a kis Tündénkkel, annyira örülök!« Mondtam neki: »Te! Itt ilyen két dinnye, mint mi, csak nem pityergünk?« Tologatta a babakocsit az utcán, büszkén. Három hónapig örülhetett a kislányunknak... Egy este kórházba kellett szállítani Horváth Jánost. »Hasnyálmirigy gyulladás.« — Én valahogy még nem tudtam eléggé odafigyelni rá, utólag így érzem. (A nővér­kék talán azt gondolták: »ez az asszony nem szereti a fér­jét«.) És ő is táplálta bennem a hitet: »Meglásd, Mikuláskor viszem a kis csajomat a vál­lalati ünnepségre!« Mikulás­kor bent voltam nála a kór­házban, mint mindennap. Megfogta a kezemet: »Meg fogok halni.« Sikoltott ben­nem a lélek. »Mi lesz Tündi­kével?« Csak szorította a ke­zem, és csöppet sem úgy né­zett, mint aki meg fog halni. »Majd te felneveled.« Másfél óra múlva már nem élt. Még most sem tudom valójában elhinni, és várom, hogy be­toppan a munkanap végén, fáradtan. Ha valamit csiná­lok, őt hívom: »Segíts a létrát felhozni a pincéből, drágám!« És akkor valahogy könnyebb lesz ... A telken ott áll a ház, alig elkezdetten. A vál­lalat Dévényi Zoltán igazgató által megszemélye- sülten feléjük nyújtotta a ke­zét. Pénzzel — s ami ennél is több: jó szóval — sietett hoz­zájuk. Emberségsugárzó a re­mény. Megígérték: Tündikét segítik fölnevelni, taníttatni. Tündikét, a hathónapos, egészséges kicsi lányt, aki nagy kék szemmel tekint a világba, mintegy előlegezett bizalommal, »ph, eeeee«-han- gokat lehelve. Sokat keil tisz­ta mosolyába merítkezni. »Csak az a fő, hogy idejé­ben félre tudj fordulni. És az a legfőbb, hogy ne sebezd meg egy kisgyerek szivét: ne lássa, hogy fut le arcodon a fukar, de forró... könny.« (Solohov: Emberi sors.) Leskó László DIÁK AMATŐRÖK PÓDIUMA Passiójáléh 1919 Nem mind­egyik kagyló terem gyön­gyöt. Régóta figyelem az amatőr iro­dalmi színpadi mozgalom hul­lámverését, s mozgalom ide­ges hullámve­rését, s mindig gyöngyre várva ülök végig mű­sorokat. Mert éppen ez az ama tőr játékok titka: sohasem lehet tudni, mikor kerül part­ra az értéket rejtő kagyló. Mert ténynek látszik: igen­csak eluralkodott a lapos kö­zépszerűség az amatőr szín­játszásban. Helyenként élesen szétválik még a hagyományos színját­szás és az irodalmi színpad. Az előbbit az avítt népszín- játék-elemek teszik idejét­múlttá, az utóbbit az egysíkú, lemerevedettség teszi unal­massá. S mégis: a művészeti szemlék, a készülődések év­ről évre megtermik, kiérle­lik a maguk gyöngyét. Ilyen­kor valósággal lázba esik az ember. Annyi vita, sértődé- keny és önmaga-mutogató együttesvezető félreértett vagy meg nem értett önmaga-ki- kiáltotta zseni mellett, egy- egy szorgalmasan dolgozó színpad csak-csak eljut a nagy találkozásig: az irodal­mi színpad modem játék- rendszerében a »színt ját­szás« hatásaival ragadja meg a közönséget. És itt az egész vállalkozás achilles-sarka — nem önnön magukra, hanem közönségükre gondolnak leg­elsősorban! A nézőnek tárják ki tehetségük, jó szándékuk, hatni tudásuk legjavát. S fel­oldódnak ebben a szépet aka­rásban. Mint a megtalált gyöngyöt, úgy őrzöm magamban ezek­nek a szép műsoroknak az emlékét. Mert ilyen a len­gyel Gong—2 diákszínpad egyik középkori témákra ké­szült produkciója — a deb­receni egyetem vendékeként adták elő —, aztán ilyen a Fonómunkás Kisszínpad Pe- tőfi-műsora, de még inkább a Vasra vert fohász. így őr­zöm magamban a somogy- geszti fiatalok katartikus ere­jű Altatóját, a csurgói diák- színjátszó-napokon megis­mert sárbogárdi gimnazis­ták — hivatásosak politikai kabaréját felülmúló — köz­életi visszásságokat fricskázó, vitriolos diákhumorú előadá­sát. És most megint egy kagyló — a balatonboglári szakközépiskola irodalmi színpada —, amely gyöngyöt termett, a Simon pap emlé­kére készült passióvíziót. Virágvasárnapi könnyűség, nagypénteki gyász adja a hát­tér hangulatkulisszáit: az elő­térben a Prónay által halálra pofozott-nyúzott meggyötört kommunistákat, szocdemeket megszemélyesítő vérszínű ru­hában fetrengő áldozatokat látjuk. S ebben az összetalálkpzó két játéksíkban van ennek a mű­sornak a dramaturgiai rob­banótöltete. Pados József, a színpad vezetője, a műsor szerkesztő-szerzője gondolko­dó ember. Még pontosabban: elgondolkodó. S ami igen fontos: újraalkotva gondolko­dó! Mert hiszen amikor meg­ismerkedünk a somogyi mun­kásmozgalom e gyászos, vé­res eseménysorozatával, s benne a tragikus sorsú Si­mon pap végzethistóriájával, mindegyikünk elgondolkodik. Különös sors! Az egyház ren­det szolgáló, eleve-elrendelést sugalmazó tanításai vésődtek éveken át a fiatal káplán fe­jébe, de ő á Tanácsköztársa­ság vörös fényű, hirtelen fel­ragyogó napjának szentelte adó Rumi plébános magama« gából kínálta Júdás újrate­remtését. A passió egyébként a leg­szebb keresztény színjáték. Húsvétkor meglett falusi fér­fiak az ünnepvárás izgalmá­val s méltóságával adták elő: sokszor hallottam már, s min­dig megragadott ez a, szertar­tásos szerepjáték, pátoszával és emberségével. Ezt a passiójátékot rendeli — vagy: emeli inkább — egy játék közegébe ismét a cso­port, mintegy utolsó víziója­ként a haldokló Simon pap­nak. Nemes, évszázadok csi­szolta liturgikus zenei irodal­mi anyag ötvöződik így egy szegények sorsát vállaló, egy új eszmeiséget követő prédi­kátor sorsával. Mert Simon pap nem a hatalmasokat ki­szolgáló egyházi méltóságok, hanem a gályára száműzött, embervásái'on adott-vett, kor­bácsok alatt nyögő protestáns prédikátorok, az új hitért ra­jongók örököse. Ezért van az, hogy káplánt méltóságból ki- átkoztatott és emberi nagy­ságáért immár kitörülhetetle- nül szívünkbe záratott. Mert jobbító szavait. Ezért aztán hajába markoltak a darutol­lasok és agyonkínozták. E sorsban golgotái történetet lá­tót me§ Pados József —, a káplán alakjához illöt. S a história kínálta a párhuzamo­kat. A bibliai történet litur­giába emelt, szelíd szertartá­sához a kínvallatók véres pa­rádéja adott megrázó való­ságanyagot. Erre épül tehát a játék két - síkja: egyrészt egy fehérben- kékben eljátszott passióra, másrészt a földre zúzottak, szívet metsző, torkot szorító, vonító véres-vörös szenvedé­sére. A Simon papot kézre Húsvéti históriák Besze Imre Húgom Gurult a csámcsogás, húgom szaladt: szájára zsír és kenyér tapadt. Evett, de közben lepke lebben, szalad utána egyre sebesebben. S hogy felfelé tekint, az égre, kinyílt húgom szelíd szeme kékje. Mint égszínkék virág a szempár — leszáll a lepke: Itt egy szebb virág vár. Húgom büszkén tekintett szét: Ki látja, hogy szemeit egy lepke kis virágnak szánja? En láttam mindent. Intettem és a lepke tovább repült a nyári végtelenbe. A játékot és a tréfát az emberiség nem ma eszelte ki; megvolt az erre való hajlan­dóság az ősemberben is. A különbség a kettő közöt az, hogy az ősember vagy a mű­veltség közbenső fokain élő ember tréfái durvábbak voltak, a modern emberé fi­nomabbak. Különösen szem­betűnő ez a húsvéti tréfálko­zásnál, amelyiknek fő típu­sa a húsvétli locsolás. Ha tallózunk az egykori krónikák elsárgult lapjai kö­zött, ott érdekes és erélyes húsvéti locsolásokkal talál­kozhatunk. Borsod megyének egy 1641. évi jegyzőkönyvé­ben például húsvéthétfőt ön­töző hétfőnek, vizbehányó hétfőnek nevezik. De sem az öntözést, sem a vízbehányást nem 1641-ben találták ki, ha­nem már sok évvel előbb. A régi fiatalság, amelynek rit­kán volt alkalma mulatni, farsang után szinte leste a húsvét hétfőjét, hogy neki- szabadultan fogja meg a lá­nyokat s vigye a folyóhoz, patakhoz és megmeríse őket. Ahol nem volt olyan víz, amelybe be lehetett volna »hányni« a lányokat, ott akadt kút, amelyből veder­számra locsolták rájuk a friss vizet Általános volt ez a szokás, amiből az következik, hogy a főurak lassanként kivonták magukat belőle. A főurak ugyanis csak leereszkedőleg mulattak a jobbágylányokkal ilyen módon. Apor Péter, aki a XVII. század elején szik­rázó humorral, de dorgáló hangon siratta az elmúlt ko­rok szokásait, megrója a ne­mes ifjakat, amiért szégyen­nek tartják a falusi leányo­kat húsvét hétfőjén meglo- csólni, holott azelőtt a nagy­urak is örömmel szórakoztak ilyen módon. Ugyanez a hang szólal meg ez időben Radvánszky János­nál, aki családja két ifjú tag­ját ilyen rigmusokkal kor­holja: Bezzeg ráakadánk a két jó kavallérra, •Házas az egyike, nőtelen másika; Vidám erkölcsük volt ezeknek valahá, Most morddá vált kedvek és szívek szuvassá. Vízözönnek vélik, ha éri egy kis víz, Azt gondolja majd ár, mind a kettő belevesz, A fejér seregnek látván számát, hogy tíz. Félénk férfiak! Hol most vitézlő ész? Szóval a főúri rend kivon­ta magát a durvább vízbe­hányásból, aminek érthető gyakorlati magyarázata az volt, hogy nem akart az ilyenkor nem egyszer kipat­tanó verekedésekben részt venni. A húsvéti locsolással kap­csolatban van a szerelem is. Dámáink még százötven esz­tendővel ezelőtt is szívesen vették a húsvéti udvarlást. A kiváló történésznek, Já- I szai Pálnak ifjúkori napló- { jában 1838-ról olvashatjuk a ; következőket: »Reggel mi is hozzákészü­löd tünk az öltözködéshez, de j a leányok drága selyem ru- j hában öltözvén, sajnáltuk a j ruhájukat összeöntözni hús- j vét hétfőjén. Fepikének mindazonáltal a csupasz há­tára meg nem állhattam, hogy egy kis vizet ne öntöt­tem volna. A nagy öltözkö­désből tehát csak nagyon ki­csiny születvén, újra felöltöz­ködtünk en parade, s így ál­lottunk ki a szép lányok szí­ne elébe.« A húsvéthétfői locsolás be­fejezője volt a húsvéti mu­latságoknak, mert a lányok keddi revánslocsolása ma már a múlté, elmarad. Falvaink- ban csap apró gyermekeknek maradt meg itt-ott ez az örö­mük. R. F. sokfelől eljutottak akkoriban a szocializmus eszmeköréhez, a munkások mellé; polgárcsa­ládok jól nevelt úrigyermekei rúgták fei a pedantériát, ne­mesivadékok világra nyíló szemmel vágták sutba a ku­tyabőr méltóságot. Az ő küz­delmük külön küzdelem, s az ő részvállalásuknak külön be- ■ csülete van az Utókor szemé­ben. Ezért tartom jónak, idő­szerűnek, okosnak és tanulsá­gosnak ezt a műsort. Mert nem a vallásos, hanem az em­beri eszme, a prolctáreszmény mágneses erejéről szóló hit­vallás. Tudom, számon kérték már Pados tanár úrtól: mit jelent ez mindazoknak a tanulók- , nak, akik ezt előadják. Mi több, akadtak, akik megrót­ták miatta. Én úgy vélem kö­vetkezetes diákjaival. Ha a diákszínjátszás múltjára te­kintünk visza, látjuk, hogy a kántáló, liturgiákat hordozó, misztériumokat játszó diákok hozták létre a tulajdonképpe­ni iskolai színjátszást. A val­lásosság jegyében idézték a rosszat, a megtisztulást. Ezek a mostani középiskolások továbbhaladnak a nyomvona­lon — az emberség, a politi­zálásra való hajlam, a tanul­ságok újrafogalmazása, a marxista eszmeiség jegyében »kántálnak« és teremtik a > »misztériumokat«. Én azt hiszem, Pados tanár úr gyermekei ezzel a játék­kal csak közelebb jutnak ér­zelmileg is mindahhoz, amit történelemnek hívunk. Ah­hoz az iskolai feladathoz, hogy a padban ülő, testileg- szellemileg gyarapodó gene­ráció átélje elődei áldozatait. Tessék csak megfigyelni a Si­mon papot vagy a Rumi plé­bánost alakító fiatalokat. Tu­dom, még nem tökéletes ez a műsor. Előadásmódján van csiszolnivaló, van a játékon rövidítenivaló is — a még tisztább lényeg érdekében. De didaktikus rátalálással mind­ez visszavezet az iskolához, ahhoz az iskolához, amelyben mindig létjoga vau a játék, a dal és a kulturált mozgás ün­nepének. Mert ez a játék ünnep. Tröszt Tibor Somogyi Néplap Q i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents