Somogyi Néplap, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-27 / 49. szám
Apáink mindig robotoltak, hogy lenne enni kevés kenyerünk, bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, az isten se törődött velünk. Tudfak, apánkkal gyávák voltunk, Nem volt jogunk se, csak igazságunk. Most nincs, ki megállhat az élet-útón, de ha akad, nyakára hágunk. (József Attila: Fiatal életek) indulója) Inasélet, tanoncsors. Akik ebben a szomorú, megaláztatásokkal terhes időben a szigorú Tájak, sorsok,emberek’ mesterek keze alatt nevelődtek, ma már alig találunk rájuk. Derékhadukat elvitte a háború, s aki megmaradt, más foglalkozást választott, vagy nyugdíjba ment azóta. Aki a két világháború között inas* ként vagy tanoncként élte ifjúságát, ma már kevés dolgozik szerzett szakmájában. A mai munkásság zöme a felszabadulás óta, ipari tanulóként, szerzett szakmunkás-képesítést. A tizenhét-negyvenöt évesek nemzedéke ez. Mégsem haszontalan az elmúlt évtizedek néhány képét föleleveníteni. Nem az érdekesség, hanem a kontraszt kedvéért. Hiszen egyes műtárgyak, művészeti alkotások is csak ellenfényben ragyognak föl igazán teljes szépségükben. 1913. november 1-én jelent meg a szervezkedő munkásság fiataloknak szóló, alig hároméves újságjában, az Ifjúmunkásban a következő kaposvári tudósítás: »Nagy Elek, Hunyadi János utca 3. szám alatt lakó szabómesternek korcs— vallotta a legtöbb mester az ősi »nevelési« elvet. És az iskola? Az inasok (1936-tól tanoncok) eszének pallérozásáról az inasiskolában gondoskodtak. Móra Ferenc írja le keserű iróniával, a havidíjas tanítóskodását az inasiskolában. »Közismeretet fog tanítani« — közölte vele az igazgató, és rögtön odaadta az előírt tankönyvet is. »Nagyon érdekes könyv volt — írja Móra. — Találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Du- govics Titusz, baromorvoslás és az észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tartott soha!« S még jó, ha 'önyv volt. A tanoncok ídszerint .aunka ■ után, órákban, hedeiu^.i tente kétszer, ültek az iskolapadba, füzettel, ceruzával. Ami rájuk ragadt, az túl sok nem lehetett, hiszen még a felnőtt ember fejében se marad meg a »tudomány«, ha nyolc-tíz — s nem ritkán — tizenkét órás munka után kell iskolapadba ülnie. A tanoncképzés háború előtti formája pontosan tükrözte a társadalomnak az emberről vallott felfogását. Még inkább az iparosképzés társadalmi igényeit A kisiparosnak elegendő volt ismernie a műhelyében levő szerszámokat, az anyagokat, s ezek felhasználási módját. A három évi pofozás és kemény munka vezetett is valamilyen eredményre: a tanonc megismerhette a szakma minden, akkoriban fontos elemét, és megbízhatóan el tudott készíteni, mondjuk egy lábbelit. Később azután — mint Pintér Kálmán, az 503. sz. Szakmunkásképző Intézet igazgatója elmesélte —, amikor az ötvenes években fölkérték a legA gyakorlati foglalkozások során elkészült szerszámokat eladják a kereskedelemnek a szakmunkásképző intézetek. mája is van. A szabómester egyformán jól érti mindkét iparág kezelését. Alkalmazottait is akként dolgoztatja, hogy a korcsmában, vagy a szabóműhelyben van-e rájuk nagyobb szükség. Nagy Eleknek van egy 14 éves inasa, akit a pécsi menhely helyezett el nála, hogy mesterségét megtanulja. Ámde Nagy Elek legkisebb gondja is nagyobb, minthogy az inasával törődjék. A szabóinast nem a műhelyben alkalmazza, hanem a korcsmában. A fiú éjjel-nappal csaposkodik, s csak akkor szabóinas, ha a korcsmában már nincs rá szükség. Mindig űzik, hajtják és a legbrutálisabban bánnak vele ...« A cikkből világosan látszik. Hogy a szakmát tanuló fiatal egyéni akarata, érdeke nem sokat számított. S hogy valakiből milyen mesterember lett, az többnyire a szerencsétől függött: emberséges mester keze alá kerül-e? Fizetést nem kapott, szabad ideje is ritkán volt, a munkaerejét tartozott teljes mértékben mestere szolgálatába állítani. »Ha inas — szenvedjen!« Ez volt a képzés kimondott, általánosan elismert alapelve. »Engem is pofoztak, miért ne üssek én is?« jobb kaposvári cipészmestert előadónak, az el tudta mondani, hogy itt három, ott két centit kell rámérni, s a szabásnál pontosan tudta kezelni az ollót, varrásnál a tűt, az árat. De, hogy mit és miért éppen úgy kell tenni, ahogyan kell, arról halvány fogalma sem volt. A felszabadulás után, 1950- től új törvény született, a szakmát tanuló fiatalok képzésének átszervezéséről. A törvény szelleme tükrözte azt a megváltozott szemléletet, mely az embert »legfőbb érték«-nek tartotta. Eszerint az inas, a ta- nonc ifjúmunkássá, ipari tanulóvá vált. Mindenekelőtt szabályozták a munkaidőt, s egységesen nyolc órában állapították meg. Az ipari tanulók csak nappal és csak hétköznap járhattak iskolába, általában hetente két napot. Az iskolában eltöltött időt is be kellett számítania a mesternek a fizetésbe, s a hétórás , iskolai foglalkozás nyolc órának számított. Megjelentek az új szakmai tantervek, tankönyveket kaptak az ipari tanulók. (Közismeret, természettudomány, alkotmánytan, szakismeret, szakrajz stb.) Ezek a rendelkezések a fiatalok képzését egységes jogi sen: egy akkori törvény iskolai rangra emelte a szakmunkásképző intézeteket. Egyúttal megreformálták a tananyagot és a képzés módszerét is. Az oktatásban még nagyobb súlyt kapott az elmélet. A sokféle, .szétforgácsolt, nem mindig a tényleges társadalmi szükségleteket tükröző szakmákat összevonták. és 188-ra szűkítették; Elérhető közelségbe került, hogy befelező kénzés során a szakmunkástanulók középiskolákban érettségizzenek. Ezzel párhuzamosan rohamosan yyaraoodoít a szakmun- káskéoző iskolák tanulóinak létszáma: a. megyében általában 4O00-nél nagyobb a számuk. Ma már az általános iskolát végzett fiataloknak az 50—52 százaléka ilyen típusú iskolában tanul tovább. (A hatvanas évek elején ez. a szám még csak 20—25 száza- lég körüli volt.) A lányok —• a »htb.« szürke státusának állandó tartalékhadserege — közül ma egyre többen jelentkeznek szakmunkástanukeretekbe illesztették. Az ipa- ritanuló-képzés gyakorlatát azonban továbbra is a társadalmi igények és körülmények határozták meg. A háborús pusztítás nyomán kibontakozó nagyarányú építőmunka és a gazdaságpolitika akkori célkitűzései miatt igen fontos volt, hogy gyorsan, jól képzett munkaerő álljon a fejlődő ipar rendelkezésére. Ezért meggyorsították a képzést, és már két év alatt lehetett szakmunkás-bizonyítványt szerezni. — Kik jöttek abban az időben ipari tanulónak — kérdezzük Pintér Kálmántól, aki 1951 óta egyik irányítója a megyei szakmunkásképzésnek. — A megyében túlnyomó többségben paraszti népesség élt. Még tartott a falun a földosztás utáni láz, a falusiak figyelme a föld felé fordult, a munkaerőt nagyrészt lekötötték a kisparaszti gazdaságok. Ipari tanulóink nagy része így a városokból, a hagyományos munkásrétegekből verbuválódott.. Erre az időre esik, hogy a gyerekek ingyenes egyenruhát kaptak. Ezzel is arra ösztönöztük a fiatalokat, hogy hozzánk jelentkezzenek. Sőt, műsorokkal jártuk a megyét, valóságos to- borzó körutakat tartottunk. Emlékszem, Tabon, az ötvenes évek elején, a sportpályán ideiglenesen felállított emelvényen adtunk kultúrműsort, és utána jelentkezésre buzdítottuk a tabiakat. — Milyen sikerrel? — Nem értünk el komolyabb eredményt. Az 1950— 51-es tanévben az első, második osztályba összesen 166 ipari tanuló iratkozott be, s csak öt év múlva nőtt meg a számuk valamelyest. 1956— 57-ben — már három évfolyamon — elérte a 611-et. Ha 1950 óta az iparitanulóképzés jogi keretei, feltételei sokat változtak is, még távolról sem volt minden rendben. Ennek a fontos iskolatípusnak a fejlődése csak a társadalmi valósággal szoros összhangban képzelhető el. Az ötvenes években gyakorlatilag a régi mesterségeket tanították, noha ekkor már fő szakmának számított az öntő, a kovács, a géplakatos és az autószerelő. A korszerű képzésnek akadt még néhány igen súlyos akadálya. Ilyen volt az intézményhálózat elmaradottsága, a független tanári és oktatói testület hiánya. S ami a legdöntőbb volt, a falu hagyományos szerkezete teljes egészében érintetlen maradt, így nagy rés tátongott a valóságos társadalmi igények és azok kielégítésének lehetőségei között. Az ötvenes évek második fele volt a fordulópont. Ha lassan is, de fejlődött Somogy megye ipara, a tsz-szer- vezés, a faluban meginduló és viharos gyorsasággal kiteljesedő átrétegeződés meglónak. Egységes és önálló tesfészkelte magát, hogy gyermeküket az általános iskola elvégzése után elküldték szakmát tanulni. A hatvanas évek közepén a megyében mór csaknem kétezer fiatal fiú és lány tanulta a szakmát a megye különböző iskoláiban. — Egyszerre csak olyan súlyos gondok szakadtak ránk, amelyekről nem is álmodtunk azelőtt — mondja Pintér Kálmán. — Szinte egyik évről a másikra zsúfoltak lettek a tantermek, helyiségeket kellett bérelnünk, ahol megszervezhettük az oktatást. Keserű társbérletekbe kényszerültünk. 1955-től megalakultak a járási székhelyeken a fiókiskolák, de ebben az időben ott is nagyon szorított a cipő. Jártam a megyét minden héten, s amit tapasztaltam, az bizony nagyon elkeserítő volt. A megfelelő tantermek, tanműhelyek hiányán kívül legalább ennyi gondot okozott a tantesüteletek rossz összetétele és a szakoktatók hiánya. Óraadó tanárok tanítotok , sok helyen, akikből hiányzott a legcsekélyebb igyekezet is. Szinte minden szavukban megkérdőjelezték iskoláink létjogosultságát. De jó szakembereket nem lehetett kapni oktatónak sem. A szakmájukat értő, ' képzett munkások inkább a gyárakban, üzemekben dolgoztaik, mert ott nagyobbak voltak a fizetések. Mi ugyanis az oktatóinknak csak pedagógusfizetést tudtunk biztosítani, az pedig köztudomásúan sosem volt valami magas. így azután szinte nap mint nap meggyűlt a bajunk az oktatókkal. Utólag visszagondolva, bizony eléggé vegyes összetételű társaság volt. S ők foglalkoztak a gyerekek nevelésével! Pedig a társadalom igényei sokat változtak egyik évről a másikra. Kaposváron például az ipartelepítés idején szinte lasszóval fogják volna a jól képzett, kiművelt, a szakmát jól értő munkásokat — ha lettek volna azonban jegyeznem, hogy a szakmunkástanulók helyzete és a szakmunkásképzés társadalmi megbecsülése körül sem volt minden rendben. Ha egy gyerek három évig becsülettel tanult nálunk, felszabadult, s jó munkás vált J-waln!*» mnnlíakünvuphpn n^m tületek alakultak ki az utóbbi években, s zömük mór a szakmunkástanulók képzésére specializálódott mérnöktanár. (A két kaposvári iskolában például 21 egyetemet és 32 főiskolát végzett tanár kólái végzettség címszó alatt csak annyi állt: nyolc általános. Talán a szakmunkásképzés e nagy belső feszültségei, talán más miatt, de annyi bizonyos, hogy a megyében a különböző iskolatípusok között egy sincs olyan, amelyik a szakmunkásképzés intézményeinek rohamos kiépüléséhez és fejlődéséhez hasonlítható volna. A hatvanas évek második felétől a megyeszékhelyen és a járási központokban mindenütt új iskolák, tanműhelyek létesültek: korszerű, az oktatás és nevelés minden feltételével rendelkező hálózat ez. A meredek ívű fejlődést a fonyódi iskola és a kaposvári 300 szeJáriunk a megyében sokfelé. Láttuk a vadonatúj iskolákat, a jól fölszerelt tanműhelyeket, a szorgos kezeket, s a figyelmesen a munkadarab fölé hajló fejekét. Ott ültünk a szakmunkástanulók országos versenyének kaposvári döntőjén az elekt- rolakatosok és az elektrotechnikusok között, ámulva, hogy mi mindent kell tudnia, ismernie egy mai 17—18 éves fiatalembernek. Az elmúlt harminc évben nagyot változott a világ, s az iparosodás új igényeket, új társadalmi követelményeket állított a szakmunkásképzés elé is. A hatalmas gyári szervezetben csak úgy érezheti jól magát valaki, csak úgy gondolhatja komolyan, hogy köze van az ilyenek. Tőlünk függött, hogy mélyes kollégium felépítése áttekinthetetlenül kígyózó a megyeszékhely fiatal ipara koronázta meg. megfelelően tud-e működni, A felszabadulás után megakad-e, aki a gépeket kez?l- induló és kiteljesedő folya- je, karbantartsa? Meg kell mat 1969-re érett be telje\ huzalokhoz, csövekhez, a zakatoló gépsorokhoz, a fémesen csillogó szerszámokhoz, ha ismeri azok rendeltetését, s működésüknek minden esínját-bínjót. A tanoncképzés régi beidegzettségei — »Végy ennyiből ennyit, ide ragaszd, ott vágj, amott varrj« — már semmire sem jók. A gyárakban napról napra adódhatnak új anyagok, amelyekkel ha frissen találkozik a munkás, semmivé válik a rutin. Tudatosan dolgozó és sokoldalúan művelt emberre van szükség, akit az iskolában szerzett ismeretek, készségek a minden irányú új befogadására alkalmassá teszik. A szakmunkásképzésnek az elmúlt évtizedben tapasztalt fejlődése ebben az irányon halad. Irta: Csupor Tibor Fotó: Gyertyás László indította a város felé áramlást. S a falusi szülők gondolkodásába mind jobban be'Szép gyűjteményre valót szedtek össze az 503-as Rippl- Rónai József Szakmunkásképző Iskola kollégiumában a tanulók. Somogyi Néplap
