Somogyi Néplap, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-19 / 42. szám

Úrhatnám polgár

Heisz Károly szerzői estje

N

éha obran tévképzetünk támad, hogy a klasszikusokat is újrafelfedezzük már, mi több, ez az újrafelfedezés reneszánszát éli világszerte. Jóllehet a klasszikus művekre az állandó »-reneszánsz« a jellemző, az állandó jelenlét a világ színpadain. S ha ebben mégis hézag keletkezne, annak többnyire magvas okai vannak: s ez nem az aktualitás hiánya, hanem éppenséggel a hangsúlyozott aktualitás lehetősége.

A napkirály örökmozgó udvara, a XIV. Lajos fényében való sütkérezés, a gyors feljutás és a látványos lebukás, a csillogó tehetségek és a kiglancolt sznobok világa olyan helyzeteket és jellemeket teremtett, hogy az udvari szerzőnek csak figyelnie kellett: egyik darabja előadásán mindjárt született a másik. A nézők között fogant a darab — a nézők legnagyobb, s a legfőbb »-intendáns«, a király, hatalmas mulatságára.

Ez a fonákját kínáló látványos helyzet tette lehetővé, hogy Moliére a »tér, nyelv és tradíció határai fölé emelkedett» — mint G. L. Strachey írta szellemesen. Sőt odáig ragadta merészsége, hogy nagyvonalúan összemérte Racine-t és Moliére-t, mondván, hogy Racine abszolút és speciális, míg Moliére »az összes francia klasszikus közül a legkevésbé klasszikái.-» Éppen ebben a »fenegyerekes« nagyvonalúságban, ebben a lírába szédülő prózában, s ebben a prózamód »megszaladó« lírai nyelvben rejtőzik az örökér- vényűség.

Lássuk az Úrhatnám polgárt. Ma már kultúrhistóriai érdekesség, de éppen ez volt az első Moliére-darab, amely színre került Magyarországon: »Fennhéjázó és a maga sorsával meg nem elégedő ember bolondsága, melyet az Egri Díszes ifjúság ugyanott lakó nemesség előtt játszott hazájának nyelvén, más országoknak Ditséretes szokását ebben követni akarván 1769. esztendőben.» S ez az érdekesség nem is tanulság nélkül való, mondja már a cím is. Az oskoladrámát követően, két évtized múlva Iliéi János Tornyos Péterre magyarította Moliére komédiáját. S milyen jellemző, hogy a dalitársulatok által ekhós szekérre vitt komédia újbóli lefordítását éppen Csiky Gergely érezte szükségesnek ... A bemutatót elégedetlen visszhang, majd csend követte. S nem véletlenül. A nemesi kiváltságlevelek iránt ácsingózó vidéki és városi polgárságnak, — amely »még egy pipatóriumot sem ■ tudott elképzelni valamely nemes védnöksége nélkül« — nagyon aktuális, nagyon tanulságos lehetett volna, csak hát prüszkölt a sznobénál

Pedig milyen ártatlan »ihletésben« fogant meg az Ürhat- nám polgár. A versailles-i udvarban a kereskedelem és a

diplomácia révén egzotikus divat volt a török világ, s ilyen tárgyú darabot rendeltek a »házi« szerzőtől. S ő — akkoriban szívesen — kapott a megrendelésen, s az udvari, nemesi szokásokért lihegő polgár egyénisége köré rakta az egész ceremóniát.

Az akkori aktualitás ma már a legkevésbé érdekes, a polgáralak viszont örökös útra indult a világ színpadain. Ennélfogva nem csodálatos, mi több, természetes, hogy a jő rendező örömmel kezdi a munkát, hogy végigjárja a Sztanyiszlavszkij számára is »csúcsot« jelentő Moliére-vi- lágot.

Divat manapság a klasszikusok aktualizálásáról, megváltoztathatóságáról vagy meg- változtathatatlanságáról beszélni. Ez a vita sohasem szak- folyóiratok vitacikkeiben, hanem a színházi estéken dől el, olyan tapsot termő színházi estéken is, mont a mostani kaposváriak.

Milyen frappánsan elemzi Hermann István egy tanulmányában az Úrhatnám polgárt, tömött pénztárcájából »megfejtve« egyéniségét, bolond szokásait. S mennyire lehetséges egy más aspektüsú megközelítés — jóllehet a következtetések azonosak —, Ba- barczy László rendezőé; aki egy természetesebb, esendőbb, tragikomikusabb polgárt rajzol elénk, akinek minden fel- kínálkozik megvételre. Ö vágyik a tudásra, egy szebb viI lág erényeire, de a pénzére j ' éhes környezet bóvliba öltöz- j teti, majomszokásokat erőltet j rá. A főszereplő: Koltai Róbert játéka mindvégig természetes, naiv, a figura más előadásokban felvett gőgje, I magasztos kiállhatatlansága, ; itt amolyan rigolyává szelídül. I Hiszen a nagypolgár is lehet kis egyéniség, s pénztárcájá- | nak nemcsak tulajdonosa, hanem áldozata is. Ebben a tra- ! gikomikus felépítésben fogai- | mazódik meg a mai aktualitás. Az alulról jöttek némelyikének fennhéjázó megszédülé- se.

A sznobság spórái még könnyen tenyésznek — vélem kiolvasni az előadásból, jóllehet ezt semmiféle színpadkép és jelzés nem erőlteti... Sőt a síneken mozgatott díszletek, a harlekin figurák némi stíluskeveredést is okoznak, külsődleges attrakciókra készítik fel a nézőt — fölöslegesen, mert a Moliére-komédiák igazi attrakciója a hősök egyéniségében van. Egy Moliére-ét megelőző színpad, a farce harsány bohócai léptek színre most, néha nem tudva mit kezdeni ruháikban, mert ezekben az öltözetekben bukfencezni és tornászni illik, s nem társalogni.

A belső játék és a külső megjelenés konfliktusa időnként zavaró, és lassítja a ritmust. Különösképpen a török jelenetnél, ahol a húszas évek egzotikus, poros kabarétréíája látszott megéledni, s igazi értékét a tánctanár, zenetanár kígyómozdulatainak lelki »visszarémlése« adta. »

Darvas Ferenc muzsikája szerényen, stílusosan idomult ehhez a játékhoz. A játékszín fő alakjai — meglehet különösnek hat — a mellékalakok voltak. A tánctanár Kiss Jenő, az énektanár Flórián Antal, a gróf és a grófnő, Helyei László és Horváth Zsuzsanna. Jelmeze túl egyszerűvé, szimplává tette ifjú Mucsi Sándort és Andai Katit is — azt hiszem mindkettő jóval tehetségesebb annál, mint amennyit itt eljátszhattak ebből. Molnár Piroska aggodalmas, józan eszű polgárasszo- j J nyának nem a férj, hanem a j 1 remekül játszó és okosan ki- i ■ segítő szolgáló, Csákányi Esz- í

— Néha csak három szó ragad meg egy versből, amely azután emlékek, hangulatképek sorát indítja el bennem, és szinte kényszerít arra, hogy zenei formába öntsem. Itt van például Fehér Ferenc jugoszláviai magyar költő kedves, játékos kis versikéje, a Záporeső. Amikor olvastam, szinte éreztem, hallottam kvartyogni mezítlábas talpam alatt a friss, langyos sarat, amelyben oly szívesen tapostunk gyermekkorunkban.

Egyébként ezekben a kis, tartalmilag semmitmondó hangulatképekben a teljességet érzem csakúgy, mint a reformkor nagy társadalmi igazságokat kimondó verseiben.

Többek között ezeket mondta Heisz Károly, amikor szerzői estje után beszélgettünk alkotó munkásságáról. A TIT- székházban hétfőn este történt bemutatása — Béres Gyula értő kalauzolásával — egy megyénkben élő és alkotó, fiatal zeneszerzőről adott, ha nem is teljes, de hű képet, természetesen elsősorban művei megszólaltatásával. Rádió- és magnófelvételek segítségével, valamint a tanítóképző kamarakórusának közreműködésével kellemes zenei élményt nyújtottak a rendezők.

Nem az első fiatal alkotó, akinek szerzői estet rendezett a társulat, de zeneszerző még nem lépett közönség elé. Pedig így teljes a sor, hiszen művészi életünkbe mindaz az érték is beletartozik, mellyel egyre nagyobb elismerést szerez magának -7“ és Kaposvárnak, Somogynak is — Heisz Károly.

Mikor is kezdte? A zenét nagyon korán, kisiskolás korában, de szerzői munkásságát — kísérleteit, kisebb feldolgozásait figyelmen kívül hagyva — 1968-tól számítja. Ekkor már — falusi tanítóskodás, majd a Zeneművészeti Főiskola elvégzése, népművelői beosztás után — a tanítóképző intézet tanára. Ebben az évben mutatják be Paul Eluard A béke arca című versére írt művét, amelyet egy dániai hangversenyen rangos nemzetközi és hazai szerzők társaságában szólaltatott meg egy pécsi kórus. Majd egymás után jöttek a művei, többek között az azóta sokat énekelt — az esten a pedagógus férfikórus és a Munkácsy gimnázium előadásában is hállhatKülön öröm számunkra, hogy megismerkedett a megyénkből származott, Pécsen élő Bertók László több költeményével, melyek közül Azon a reggelen című versére kórusművet komponált. Nem sorolom fel valamennyi művét — nem is tudnám, hiszen maga is csak körülbelül mondja, hogy mintegy 30 két és három szólamra énekelhető kánont és 15—20 kórusművet szerzett, de ezek között vannak előkészületben levők és be nem mutatottak is. Hadd említsem azonban meg az est legnagyobb sikert arató számát, Vörösmarty: Előszó című versére írt kórusművét, mely a kis kamarakórus előadásában is érett alkotásként hatott, de szépsége nagy ve I

gyes kar tolmácsolásában

bonafckozik majd ki.

Ami biztos jelzése munkássága elismerésének, az a hat rádiófelvétel és szereplés, amely elsősorban segített alkotó tevékenységének országos megismertetésében. Mert a megyében jól ismerik Heisz Károlyt, a megyei pedagógus férfikar vezetőjét, pávakörök megalakítóját, segítőjét, népdalok gyűjtőjét, feldolgozóját.

Terveiről faggatom. Azt mondja, szeretne sok verssel találkozni, amely zenét ébreszt benne. Most azonban legközelebbi eseményeiről beszél szívesen: a napokban lesz Illyés Madarak és öregek című versére írt kórusművének rádiófelvétele.

r, l.

Nagy értékű kódexeket, ősnyom tatvúnyakat rest a urá llak

Életet kezdtek

— Somogy — s az ország — cselédsorban tengödői kétszeresen szabadultak harminc évvel ezelőtt. Életet kezdhettek. Mert az, amit addig éltek, aligha volt annak nevezhető.

Nemrégiben körbekérdez- tem néhány fiatalt, a »cseléd-« szó pontos meghatározását kérve. Addig mindnyájan eljutottak, hogy: »Aki másokat szolgált.» Tovább egy lépést sem. A »béres, napszámos, szakmányos, summás, zsellér»

— olyan fogalmak számukra,

melyeket nem tudtak szétgereblyézni, tartalommal tölteni. Nem tudták, miben különbözött egyik a másiktól. S nem csoda, hogy nem ismerték ezt az 1907-es törvénycikkrészletet sem: »Gazdasági (külső)

cseléd az, aki szerződéssel kötelezi magát, hogy valamely gazdaságban személyes és folytonos szolgálatokat bérért teljesít ...«

Még éneklik, még hallani a

rádióban ezt a dalt: »Béreslegény jól megrakd a szekered.»

De ezt már nem: »Intéző úr,

ha belép a szobába». Nem baj. Életváltozást, újjászületést mutat a felejtés.

A minap Nagyálláson jártam. Munkám mellett avval a nem titkolt akarással, hogy kutatom hajdani cseléd nagyanyám nyomát. Nem találtam. Nem, mert az egykori puszta

— a falun túl — már nem létezik. Így hát hiába próbáltam legalább képzeletben átélni a régi, embertelen életet. A ma mesének tűnő hajdanvolt valóságot: ahol öt—nyolc cselédcsalád szoroskodott egyetlen egészségtelen helyiségben, ott a gyerekeknek már nem is jutott ágy. Csak egy ládaféle, amelyre kerekeket illesztettek. A gyereket ezen a suplinak nevezett tákolmányon este betolták a rbzoga ágy alá, ott aludt. Reggelre a szalmatörelc- től olyan volt az arca, mintha a masinánál — a cséplőgépet hívták így — polyvát hordott volna.

A régi puszták nagy részét »felrobbantotta« az új. emberi életforma. Hiába keresnénk Nagysallért meg a Böhönye környékieket. Más részüket viszont úgy átalakították, hogy ha a gróf — isten ments! — visszajönne; rá sem ismerne.

Azt mondta egyszer régen valaki — volt gazda — gőggel: »A cseléd úgy él ma is, mint szolgakorában. Csakhogy most önkéntes cselédsorban!» Merthogy ő már akkor Svájcból hozatta a tenyészállatot, amikor a béres még »ledd ide, tedd oda, János!» volt. Az élet rácáfol, szerencsére. Igaz: van néhány volt szolga, aki ma sem él különbül, mint hajdan. De a megállapítás akkor sem helytálló, hisz más rétegekből is szorultak néhá- nyan a társadalom peremére, nem tudva élni a szocialista társadalmi rend adta lehetőségekkel. Ám — s erre nemcsak a családomból vehetek példát — a volt cselédek túlnyomó része helyet, életet nyert az új világban.

L. L.

j tér volt a partnere. A szolga- ! szerepből inkább hoppmesterré lépett elő Covielle, Cléonte inasa: fellengzős furfanggal,

néhol avítt gaggel teremtette meg Verebes István.

í

Tröszt Tibor

! tűk — Ady: A föld ébresztése ; című kórusműve. A szerző a debreceni előadásra emlékszik a legszívesebben, ahol az általa vezényelt kórus magával ragadóan, szinte önmagát felülmúlva adta elő e művet.

Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár állandó kiállítása új, értékes darabokkal gazdagodik a közeljövőben. Nemrég fejezték be több értékes kódex, ősnyomtatvány és korvina restaurálását. A látogatók rövidesen megtekinthetik a 300 éves, kézzel írott szakkatalógust, a nagyszombati kódexet, a lövöldi korvinát, az ország egyik legrégebbi ősnyomtatványát és a fiamand kódexet. Képünkön: A restaurált és rövidesen kiállításra kerülő ritkaságok.

!

'

„Holdautó" Péterpusztán

A kaposvári helyi járatú busz már nem jön el idáig. Igaz, hogy a hetesi távolságin is csak két forint a jegy ára Péterpusztáig.

A kocsi rendszerint zsúfolt, a hangulat »családias«. »Csipkedjék magukat az öregek isi« — kiabál a sofőr. »Jani bácsi, húzza be a hasát, hogy mások is fölférjenek ,..«

Péterpusztán csak egy kislány száll le. A városból jön, az iskolából. Nekik, másodikosoknak ma csak négy órájuk van, így most előbb ér haza, mint édesanyja. A kaposvári Latinca Tsz szántóföldjei között áll az a négyöt ház, a kis hidroglóbus és a kopottas buszváró, amelynek együtt Péterpuszta a neve. Valódi tanya ez, fél kilométernyire a »Kaposvár« táblától. Nyolc család él itt, közülük az egyik Horváth Györgyé.

Feleségével együtt a Latinca Tsz-ben dolgozik. Fiuk, Gyuri, már ötödikes. Erikával, a kisebbikkel már találkoztunk a buszmegállónál.

— Ez a ház is a szövetkezeté — mondja az asszony, aki közben már hazaért, és a tűzhely begyújtásával vesződik. — Minden hónapban 141 forint lakbért fizetünk. Egyelőre jó itt.

Erika közben előszedi bátyja féltve őrzött holdautóját,

a »Polár 2«-t. önfeledten játszik a repedezett konyhakö- vön, kedvét még az sem szegi, hogy a büszke szerkezet közben kettéválik, illúziórom- bolóan kimutatva elemekkel teli bendőjét.

Mindhárman megpróbáljuk

újra összeilleszteni a pirosán és zölden villogó csodát, észre sem véve, hogy nyílik az ajtó.

— Mutassátok csak — mondja Horváth György, és kérges tenyere alatt pillanatok alatt rendbe jön a holdautó.

— Munka után kevés időm van, de azt a keveset szívesen töltöm a gyerekekkel. Ma is már éjjel egykor keltem, jött értem a teuerkocsi, menni kellett...

— Ilyen korán kezdik a munkát a tsz-ben?

— Télen, mikor nincs szükség minden gépre, a gazdaság emberestül bérbe adja a KPM utászainak. Én eay ilyen bérbe adott gépen vagyok rakodó. Mikor télen síkosak voltak az utak, egész éjjel dolgoztunk. Most már a tavaszi útkarbantartás folyik.

Erika nagyon szeret a társaság központja lenni — mint szülei mondják — különösen, ha vendég van.

— Apu", ugye megnézhetem a Láng Vincét...

— Attól függ, hogyan olva[ sol ma este — mondja az ap- ! ja tettetett szigorral. A kis- I lány is észreveszi, hogy apuci I ma »mindenre kapható«, í — De hát mindig ezt mon- ! dód, és mégis minden részt I megnéztem eddig ...

— Tudja, szeretném, ha tanulna a lány, ha nem kellene olyan keményen dolgoznia, mint nekünk az anyjával.

— Ha az ember jól kilép, Cél óra alatt a Kossuth téren lehet. Nagyon közel van a város, a péterpusztaiak pedig még csak falusinak se mondhatják magukat,.. Nem akarnak beljebb költözni?

— Most még nem — mondják egyszerre. — Pénzünk se lenne másik lakásra, meg azután itt jól kiegészíti a keresetünket az egy-egy holdnyi kukorica, amit a tsz-től kapunk. Évente 20 ezer forintot is hoz.

— Minden, évben disznót vágunk — veszi át a szót az asszony —, mindig van mit a kenyér mellé tenni. Ha meg liszt vagy cukor kell, nincs olyan messze a textilművek előtti kis ABC.

— Igaz, ez csak a dolog egyik oldala — mondja a férfi. — Itt nemhogy fürdőszoba nincs, de még a kút vizét is gyakran kell klórozni, mert alig néhány méterre itl a. tsz sertéstelepe.

A postás sem jön ki ide a

I

levelekkel, ha pedig valaki megbetegszik, az kész tortúra. Orvosi körzet szerint ugyanis Heteshez tartozunk. A beteget először ide kell elvinni vizsgálatra, azután be a városba röntgenre. Az eredménnyel vissza Hetesre, azután a következő járattal megint Kaposvárra, a gyógyszerekért ___

A- busz itt áll meg a háa előtt, de mindig zsúfolt. Nem egyszer előfordult, hogy a kislány nem tudott hazajönni az iskolából, mert a kocsi meg sem állt.

— Fersze, hogy nem maradunk itt örökké. A minap hallottam,. hogy a gazdaság egyemeletes társasházakat akar építeni a városban. Talán majd.. . de hát ez még csak a jövő...

Tanyai életmód, falusi számítások és városi vágyak jellemzik a péterpusztaiakat. Este még a Kalinyin városrész sávházának fényei is idelátszanak. Az emberek egyre gyakrabban nézik ezeket a fényeket a szántóföld széléről. ..

A kopottas kis lakásban a jövőt még csak Gyuri hpld- autója jelképezi, amelynek piros és zöld lámpácskája oda- odakacsint az ablakból is látszó távoli neonfényeknek.

Bíró Ferenc

ggSKBB