Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-12 / 10. szám
t Barcs nevét igen korán és igen hamar megtanulta az ország. Nincs talán olyan vidék, ahol ha azt kérdezik, miről nevezetes Barcs, ne lenne azonnali magabiztos válasz: a Vörös Csillag Termelőszövetkezetről. Hazánk szövetkezeti mozgalmának történetében vitathatatlan érdemei vannak ennek a közösségnek. A Barcs melletti Szilonics-pusztán, Magyarországon az elsők között 1949 januárjában nyolc gazda megalakította a szövetkezeti csoportot. Maroknyi ember, acélkemény akaratú kis közösség indult el az új úton — a mai államfő, Losonczi Pál vezetésével. Az alapítók közül ma már csak egyedül Dergecz Józsefné aktív dolgozó. — Szegények voltunk mind, nagy nehézségekkel szegényen kezdtünk. Két család is lakott egy lakásban, négyen főztünk egy konyhában. De hittük: ha összefogunk, szövetkezünk, akkor Könnyebben, gyorsabban jobbra fordul a sorsunk. És ez a hit, ez a bizalom hajtotta az embert. Mindegy volt, hogy mi az a munka, végeztük, és csak egyet akartunk, de nagyon, hogy előre jussunk. Több mint negyedszázada annak, hogy elindultunk, és ha most visszafordulna az idő kereke, azt mondanám: kezdjük el ismét ugyanúgy, mint akkor. Barcs arculata átalakult, új házsor, új lakótelep nőtt ki a földből. »És ha kell megteszem újra ezt az utat, meg én!...« Az aragoni gondolatot így fogalmazta meg 1975 januárjában egy hajdani cselédasszony. Aki boldog, mert bebizonyosodott, hogy az az út volt a jó, az az út változtatta meg a sorsát, és az vezetett ahhoz a fejlődéshez, fokhoz az eredményekhez, melyekre akkor talán még a legmerészebb álmaikban sem gondoltak. — A Rákóczi utcában szép kis családi házunk van. A lányom egyetemet végzett, a fiam szakmunkás, a költségvetési üzemnél dolgozik. Minket nem segített senki, mikor az urammal összekerültünk, mi viszont rendesen bocsátottuk útra a lányunkat, és a fiam — most együtt lakunk —, ha egyszer saját otthont akar, akkor őt is tudjuk segíteni... Nagy lett ez a mi szövetkezetünk. Nemcsak arra gondolok, hogy jó híre van, és ezt a hírnevet végig sikerült megőrizni — és ez legalább olyan nehéz, mint megszerezni a hírnevet —, hanem arra, hogy most január elsejétől a Daránnyal, Istvánéival való egyesülés révén a járás második legnagyobb gazdasága lett. Hosszú volt az út idáig Szilonicstól. Sokat megértem, sohasem válogattam a munkában. És nem bántam meg semmit. Elégedett vagyok, szép életünk van. A Barcs szolgálatáért emlékplakettet évente egy ember kapja meg, a tanács titkos szavazással dönti el, ki erre a legméltóbb. A legelső alkalommal Dergecz Józsefnének ítélték — egyhangúlag — az emlékplakettet. A végeken mindig keményebb, nehezebb az élet. Leginkább vonatkozik ez a megye legdélibb és sokáig legelzártabb tájegységére, a négy délszláv községre: Tótújfalura, Lakócsá- ra, Potonyra, Szentborbásra. Sokat szenvedett, sokszor megalázott nemzetiség, horvátok élnek itt. Hiába szabadult fel a község az elsők között, az élet itt nehezen indult meg. A Dráva a fák gyökereit mossa, de a fák állva maradnak, mélyek a gyökereik. Megyehatár, országhatár. a barcsi járás. A »végeken« ősidőktől fogva mindig sajátos, és keményebb volt az élet. Áldozatosabb a küzdelem, csendesebb az öröm, némább a gyász, gyémántkemény a rögszeretet. A délvidéken ezerarcú a táj; hol aranyhomok, hol nehéz, kötött fekete föld termi a kenyeret. Egyedülálló botaniKai értékeket dédelget a vidék. Ez a tény, hogy határ mente, beleszólt a déli járás történelmébe. Az elmaradottság, az elzártság nagyobb volt itt, mint másutt. A községeknek alig több mint a felét kötötte össze kövesút az ország vérkeringésével. A lakosság túlnyomó többsége a földből tengette életét — jó részük nyomorúságos cselédként, zsellérként, kisebb részük szegényes kisparaszti gazdaságban. Barcs is csak a múlt század második felében indult fejlődésnek; köszönhette ezt szerencsés földrajzi helyzetének, a szárazföldi és a vízi utak találkozásának. Ma már csak a folyó pártján sorakozó magtárak emlékeztetnek arra, Az ember meglátta a jövőt és nem szűnt meg fáradni érte. Az iparnak új hajtásai nevelődtek, új munkaalkalmak teremtődtek. Mégszületett és a járásszékhelyen kívül is szaporodott a szövetkezeti ipar; Heresznyén ruhaüzem, Szentborbáson kosárfonó alakult.' Lépések előre, lépcsők a magasba! De ezek a lépések voltaképpen az utóbbi öt-tíz évben szaporodtak meg. Süveges Sándor a járási pártbizottság első titkára úgy mondta: » Az emberek itt, nálunk mindenütt nagyon Szeretik a településüket, és ha csak egy kis lehetőséget kapnak, csodákra képesek.« A Hengermalom épületéből korszerű épületgépgyár született, háromszáz barcsi és környékbeli embernek adva munkát; a TÖVÁL, a költségvetési üzem, a vegyesipari, az építőipari szövetkezet mind-mind az iparosodás jelzői. Az ötvenes években — munka- alkalom hiánya miatt — csaknem hatezer ember vándorolt el a járásból. Ez a múlt. A jelen az újjászületés, az elvándorlás helyett p. visszavándorlás kora. A munka, az élet, a biztonság, az egyéni boldogulás egyetlen záloga. Ma a délvidéki járás kilenc ipari üzeme háromezer embernek jelenti ezt. A számok olykor többet mondanak, mint a szavak: a harmadik ötéves tervben a barcsi járásban az összes beruházás 398 millió forint értékű volt, a negyedik ötéves tervben a befejezett beruházások értéke meghaladja az egymilliárd forintot. És ennek csaknem a fele az ipar fejlődését szolgálta. bet adott az embernek, több változást hozott, mint az azt megelőző húsz-huszonöt év együtt. Közművesítésről például 1970-ig jóformán nem beszélhettünk. Azóta 29 kilométernyi vízvezetékrendszer, tíz kilométernyi szennyvízhálózat épült. Tavaly eljutott a gáz a nagyközségbe és ma már 571 gázfogyasztót tartanak /nyilván. És ez csak a kezdet. Egy tudományosan elkészített településfejlesztési tervet, emberek ezreinek vágyait, álmait valósítjuk meg. Hogyan? Közösen. Segítenek, az ipari üzemek, segítenek az emberek. Három év óta csaknem teljesen társadalmi munkával épül a járda, és se szeri, se száma a környezet csinosítását szolgáló társadalmi megmozdulásnak. Szemétttelepből varázsoltak sétányt, parkot építenek, fát ültetnek. A fejlődés éltetője, mozgatója a lakosság. Mire büszke a barcsi ember? A zeneiskolára, ahol kétszázötven gyermek tanul; az átalakított, modern művelődési és ifjúsági központra, amelyet december 6-án — a nagyközség felszabadulásának évfordulóján — vehetett birtokába a lakosság; a módem, esztétikus" lakóépületekre. Arra, hogy harminc év fáradozása, szívós, kitartó munkája nem volt hiábavaló. A hajdani fénykor csak villanás volt, a jelenlegi szárnyakat adó, szép valóság. Embert szolgáló, emberközpontú valóság. Minden eredmény, minden siker őszinte, tiszta, közös örömünk, de annak, aki tevékeny részese volt végig és közben saját életét is formálta, még inkább a sajátja a siker, még bensőségesebb az öröme. Dr. Vörös Gábornak, a járási hivatal igazgatási osztályvezetőjének vallomása: — Félárva gyerek voltam, és gyerekfejjel mindig a vasipari szakma érdekelt. De mikor végeztem az iskolával, nem tanulhattam ezt, mert ott fizetni kellett. Kőművestanonc lettem, mivel ott már a második évben adtak napszámot. A háborúnak vége volt, mikor szabadultam. Negyvenhatot írtunk. Nem volt munka, így elmentem dolgozni a fűrészüzembe. Ott ismerkedtem meg a mozgalommal; először az ifjúsági szervezetben, aztán a szakszervezetben dolgoztam. Kemény idők voltak, hiszen 1948- ig még a tulajdonossal állt szemben a munkás, a szakszervezet, helyesebben: az üzemi bizottság. Bizony kemény csaták is voltak. Emlékszem, az üzemi dolgozókat úgy segítettük, hogy például a Goldberger-gyárnak szállítottunk, cserébe ruhaneműt kaptunk. Ezt a ruhaneműt — természetesen pénzért — a dolgozók meg vehették. Nagy szó volt ez, hiszen az áruellátás akkor még elég szegényes volt. Az első kerékpáromat is így vettem; nagy szükség volt rá. 1950 óta vagyok párttag és a vidékre járáshoz, a pártmunkához ez volt az egyetlen munkaeszköz. Hogy lettem kőművesből jogász? 1952-ben kikértek az üzemtől, háromhónapos tanácsi iskolára küldtek, a tanácshoz kerültem. Aztán jött a tanácsakadémia, a jogi egyetem. Ötvenkilencben fejeztem be. Tizenharmadik éve vagyok igazgatási osztályvezető. Sohasem felejtem el, hogy honnan indultam. Mindig azt mondtam: hinni kell, bízni kell, és nem szabad csüggedni. Valahogy úgy vagyok, hogy nemcsak nagyon örülök minden változásnak, minden újnak, hanem valami nagy féltés is van bennem. Szeretném mondani mindenkinek: nagyon vigyázzunk rá, nagyon becsüljük, óvjuk, ápoljuk, mert nem magától lett! Korszerű általános Iskolában tanulnak a darányi gyerekek. Otártics Imre: — Kiegyensúlyozott életem, biztonságom szorosan kapcsolódik az üzem történetéhez, fejlődéséhez. hogy valaha a Dráva végkikötője volt a község; a vontató hajók eddig úsztak föl a Dráván, itt rakták ki a búzát és a sót. És itt összpontosult az ipar. De milyen ipar volt az?! Egy hengermalom, a Neuschloss-fürész- gyar és a téglagyár, összesen ötszáztíz munkásnak adott meglehetősen kicsi és mindig bizonytalan kenyeret. Ezenkívül néhány malom, szeszfőzde, szolgáltató jellegű kisipar — ez jelentette a délvidék iparát. Mégis sokáig úgy emlegették ezt a kort, mint Barcs fénykorát, mert földrajzi adottságai miatt pezsgő volt az élet. A gyarmatáru-kereskedés lera- kata olykor kétszáz embernek is adott munValami nagy-nagy rögszeretet, szavakba nem foglalható öröm árad itt az emberekből. Mélytüzű lobogás, korszakot teremtő tiszta lelkesedés. A délvidék és elsősorban a járásszékhely lakóinak életében nemcsak az iparosodás teremtette meg a boldogulás alapját. Fordulópontot jelentett, zsilipeket, gátakat szakított át a fejlődés előtt 1969. április 30-a. Átadták a forgalomnak az új Dráva-hidat. 1945-től 1969-ig a nyolc és fél ezres lélekszámú Barcson összesen 24 állami lakás épült. Ha valahol el lehet mondani, hogy robbanásszerűen alakult át a település arculata, akkor Barcsra ez igazán vonatkozik. Üj utcasorok, új lakónegyedek emelkednek ki a földből. A felszabadult alkotóerőre, a lehetetlent szinte nem ismerő tenniakarásra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a negyedik ötéves tervben a tervezett 510 lakás helyett 803 új otthon épül föl. A fele többszintes, OTP-s ház. Hol van már az ősi, jellegzetes barcsi utcakép: a vadgesztenyesor, a járda melletti mély vizesárok? Szinte máról holnapra eltűnt. Mekkora — so- káiíf visszafojtott — energia mozgatta, hozta meg ezt a változást! Dr. Németh Jenő nagyközségi tanácselnök vallomása: — 1945 történelmi sorsforduló, az utóbbi öt-hat év viszont a barcsi ember életében aranybetűkkel írható történelem. Ez töbA Drávamenti Egyetértés Tsz egyik büszkesége az 1200 férőhelyes szarvasmarha-telep. kát, négy részvénytársaságnak bankja volt, sok ember megfordult itt. De ez a létbizonytalanságon, a munkanélküliségen nem változtatott. A »fénykor« mai szemmel csak egy fényvillanás volt. A háború csaknem teljesen elpusztította azt a keveset is, ami volt. De ennél a villanásnál az Ember meglátta a jövőt. Felismerte, hogy a helyzeti adottság milyen lehetőségeket dédelget, és már a romok között megfogalmazódott a cél, az embert szolgáló őszinte vágy: legyen ipara Barcsnak! Mégis masfél-két évtizedig csak szunnyadhattak az álmok, három évtizednek kellett eltelnie, hogy beteljesüljenek. Egyetlen adat, a háború után megmaradt egyetlen üzemről, a fűrészüzemről: 1953-ban még'csaknem négyszáz munkást foglalkoztatott, 1955-ben alig több mint háromszázat. Otártics Imre harminchárom éves szakmunkás vallomása: — Együtt nevelődtem ezzel az üzemmel, végigéltem egész mai történetét. Gyerekfejjel, tizennégy évesen kerültem oda, nyolcán voltunk testvérek, dolgozni kellett. Az üzemben szereztem meg a szakmunkás-bizonyítványt. Aki ma kerül a modern üzembe, az el sem tudja képzelni, milyen volt itt régen. Nem lehet összehasonlítani. A fejlődés első lépése az 1962-es rekonstrukció volt, most pedig, a második, a még nagyobb, a modern panelparketta-üzem. Azt mondtam, hogy együtt nevelődtem az üzemmel, és ez úgy is igaz, hogy semmi nélkül kerültem össze a feleségemmel. Az otthonom, a lakásberendezésem, a kiegyensúlyozott életem, a biztonságom valahol nagyon szorosan kapcsolódik az üzem történetéhez. t Lépcsők a magasba i - %
