Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
Major János Örök körben Ki törvények szerint él, álmodik — s velem mégis maga kering —, az lesz a szerelem. Félelmetes játék, tündöklő, új elem: aki ráadás még a Mengyelejeven. Kedvét az ár-apály nem szegi a buszon, és otthonra talál majd a Saturnuson; értem fegyvert fogna — kísérne, mint őrszem, messzi csillagokra — bátran: örök körben. DOMBOS TÄJ Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész olajfestménye. Varga Csaba Toronyőr A negyedik emeleten. laKott, ha a szoba aolakaból lenézett az utcára, úgy érezte, felhők köpött éi; a nyüzsgő világ fölött lebeg, a forgalmas utca fölött úszik. Olyan illúziót talált ki, hogy bármire képes lenne, de tudta, hogy ez csak kecses illúzió. Ha a konyha ablakából bámult le a betonozott udvarra, más érzése támadt; magányos toronyban ül, ahol az omladozó várfalakkal szemez, boldog repülésre képtelen, ám belül, a lélekben mintha megtáltosodna; bátrabb embernek hiszi magát, és nem akarja tudni, hogy ez illúzió. Minden este éjfélig fent maradt. Amikor szülei elaludtak, kivonult a konyhába, könyveket tett maga elé, Arisztotelész Poétikáját, Omurtag bolgár kán üzenetét, amely a tirnovói kőoszlopon olvasható, de csak addig olvasta a könyveket, amíg az agya mozgásba jött. Arra nem is törekedett, hogy a szöveget megértse, C6ak arra a belső örömre vágyott, amelyhez napközben nagyon ritkán jutott: az élet, a pezsgés, a gondolkodás látszatát kereste. És nem tagadta le mgga előtt azt a tényt, hogy a látszattal pótlékot kap, de ez még mindig jobb, mintha pálinkával vagy más ópiummal bolondítaná magát. — Ki hajította le ezt?! A házmesternő éles hangja riasztotta föl, aki a szűk betonudvarból a bezárt ablaktábláknak kiáltott. Senki sem válaszolt. Óvatosan , az ablakhoz lépett, halkan kinyitotta: a csend egyre nagyobb lett, a szomszédban már a televíziót is lezárták, az ablak mégis nyikorgott; erre leoltotta a lámpát, hogy a sötét megvédje a kíváncsi tekintetektől... Kihajolt. A házmesternő eltűnt az udvarról, kintről kellemes meleg jött be, még augusztus közepe volt, az ősz közeledését semmi sem mutatta. Vajon mit dobtak le? Üjra csoszogást hallott. Megint kidugta a fejét, a házmesternő újra sepert, nyugodt tempóban dolgozott. Gondolatai visszatértek Arisztotelészhez, mert egy mondat túlságosan fölkavarta, de szemét közben nem vette le a házmestemő hajlongó hátáról. Azt írta a filozófus, ha az utánzók cselekvő embereket utánoznak vagy kiválóknak, vagy hitványaknak kell lenniük. Ö is utánzó, de valahogy nem cselekvő embereket utánoz, és ezért félő. hogy se hitvány, se kiváló nem lehet... A szemben levő emeleten a középső ablak megvilágosodott, a délutáni műszak után hazaérkeztek az albérlő lányok. Erre fölkapta a fejét, és csak a lányokra figyelt, akik este tíz óráig dolgoznak, de kapuzárás előtt mindig befutnak, talán félnek felcsöngetni a házmesternőt. A három lány szövőnő; féléve költöztek ide, egy özvegyasszonytól bérelik a szobát, aki egyetlen vendéget sem enged be hozzájuk: úgy védi az erkölcsüket, hogy elzárja őket a világtól. A lányok jámboran engedelmeskednek. A konyha ablakából régóta figyelte a lányokat. Talán azért választotta a torony őrszerepet, mert ennek az utazásnak volt valami értelme; kíváncsiságtól hajtva őrizte a lányokat, ha azok nem is tudtak róla, hogy még sincsenek teljesen elzárva az élet szeretetétől, hiszen egy huszonötéves ifjú állandóan gondol rájuk és lélekben barátságot vállal velük. A lányok estéi egyformán telnek el, túlságosan is egyformán. Soha nem járnak szórakozni. Időnként rádiót hallgatnak* elvétve képeslapokat olvasgatnak, amelyeket valószínűleg otthonról kaphattak, de a lapok üzenetéből áradó biztatás legalább megnyugtatja őket. Most is lerakták a táskáikat, ledobálták magukról a blúzt és a szoknyát, kombinéban ültek föl a középső, legszélesebb ágyra. Így talán szabadabbnak, könnyebbnek érezték magukat. A legidősebb lány a táskából elővett egy nagyobb zacskót, amelyből kigurultak a kemény zsemlék. A zacskó papírját széttépték szalvétának, a zsemlék közé felvágottat, vékony szeletekre vágott párizsit tettek. Nem lehettek nagyon éhesek, mert csak csipegettek a zsemlékből, de közben nagyokat nevettek, el-eldűltek a széles ágyon. Mindig túlzottan jó a kedvük, véletlenül sem sírnak, még veszekedni is elfelejtenek. Könyökölt az ablakban, s együtt nevetett a lányokkal. Jobb kedve kerekedett, mint a kapkodó olvásás közbem A legkisebb lány ugrott föl elsőnek és énekelni kezdett. A rejtett kémlelőállásból őt tartotta a legszebbnek. A barátnői eldőltek az ágyon, úgy nevettek, és tapsoltak. Ez a lány mókamesternek született: majdnem minden este táncolt, hajlongott, bolondozott, hogy két barátnője felviduljon. Olyan lánynak látszott, aki csak azzal törődik, hogy másoknak derűs hangulatot csináljon, de nemcsak azért, hogy a saját szomorúságát elfelejtse. Most is vidáman ugrált, a falitükör előtt forgolódott. A másik két lány valamivel csúfolhatta, mert cserfesen félrecsapta a fejét, levette a melltartóját is, és dalolva emelgette kemény, hegyes mellét. Boldognak látszott. — Lánc, lánc, eszterlánc... — énekelték. Már mind a hárman táncoltak. Megfogták egymás kezét, úgy forogtak az ágyak között. A másik két lány nem bújt ki a kombinéból, de ők is hátra vetették a fejüket s olyan átszellemülten ringatták magukat, mintha a szerelem nászát járnák... Ha nem szereti őket senki, legalább magukat szeressék, ha más nincs, legalább utánozzák a szerelmt. Az is lehet, hogy így sokkal boldogabbak, mintha füstös étteremben ismeretlen férfiak lehelnének rájuk. H irtelen elfáradtak, lehuppantak az ágyakra, mindenki a sajátjára. Ijedt mozdulatokkal levetkőztek, mintha látná őket valaki. Látszott rajtuk, á^gy. nagyon szégyenlősek. Talán a táncot is most szégyelték. Jó kedvük elfogyott, gyorsan bebújtak a paplan alá, csak a szemük látszott ki. Az ablak elsötétedett. Mosolygott. Omurtag bolgár kán üzenete jutott az eszébe: ember, ha dúskálsz is, elhalálozol, és helyedbe más fakad. flz utazás szellemi haszna A közösségi művelődés forrásai Néhány éve a pápai járás több községében heteken át tartó és igen szórakoztató téli program volt az, hogy fölelevenítették a közösen tett utazások emlékeit. Ügy folyt le egy-egy ilyen esti »műsor«, hogy a tsz-utazások valamelyik részvevője — általában fiatal agronómus, pedagógus, szakmunkás — tartott egy kis bevezetőt arról, milyen irodalmi mű játszódik a megismert tájon vagy országrészben, vagy milyen történelmi események zajlottak le ott, milyen mezőgazdasági vagy ipari termékekről ismert, hogyan ápolják a műemlékeket, milyenek a kapcsolatai hazánkhoz. Az estet igyekeztek jól előkészíteni: a könyvtár ajánlott olvasmány- listát készített, a megyei könyvtárból megfelelő folyóiratanyagot, a Szóban forgó országról készült ismertetőket is beszereztek sfb ... Érdekes klubestek, vitaműsorok kerekedtek így. Hiszen a részvevők többségének volt élménye és emléke arról a tájról, városról, vidékről, amely körül a beszélgetés forgott. Tudjuk, hogy iparvállalatok, termelőszövetkezetek nyaranta milyen gyakran szerveznek közös utakat a baráti szocialista országokba. Ilyenkor, januárban már rendszerint el is határozták, hogy merre mennek majd a nyáron. Arra már kevesebben gondolnak előre, hogy miképp lehet értelmesen, hasznosan kiaknázni ezeket az utazásokat a közösség művelődésének érdekében. Miről van szó tulajdonképpen? Arról talán, hogy a közös kirándulások előkészítői mintának vegyék a nagy utazási irodák programjait s azoknak valamiféle »miniváltozatát« készítsék el a maguk számára? Elsőként mondanánk nemet az ilyesmire. Ez ugyanis olyan időtöltésre kényszerítené a részvevőket, amelyhez nincs kedvük. Mert nemhogy fölösleges, kifejezetten káros és elriasztó lehet egy — a munkában, á mindennapi életben összeszokott — közösség számára az utazás »művelődési programjának« bürokratikus értelmezése. Nincs ellenszenvesebb dolog, mint — teszem azt — amikor az Adria homokján napozó turistákat fölkurjon- gat a csoportvezető azzal, hogy a program szerint múzeumlátogatás következik; indulás az öltözőbe, tíz perc múlva találkozó a kapunál, aztán rohanjunk megteivinte- ni a fegyvertörténeti gyűjteményt. Nem, nem! Ez »Kellemetlenséggel egybekötött művelődés«, távol álljon tőlünk ilyesmire ösztönözni bárkit is. Mert varinak a művelődésnek — az utazási alkalmakkor növelhető műveltségnek — kellemes és népszerűvé tehető formái. Főleg, ha időben gondolunk ebekre. Amit megcsináltak utólag a pápai járásban, meg lehet csinálni előre is. A közös utazásokon igen gyakran részt vesz a falu vagy nagyközség művelődési intézményének vezetője vagy munkatársa. Az iskolákból néhány pedagógus. A vezető mezőgazdászok szinte' kivétel nélkül mindig. Olvasó, művelt szövetkezeti tagok, képzett vezetők, akik alkalmasak arra, hogy — előre átgondolván a programokat — valamelyes »enyhe befolyást« gyakoroljanak a részvevőkre. Mit érdemes elolvasni arról az országról, vidékről, ahová készülnek? Elővenni néhány néprajzi gyűjteményt, útiMozaikterv arany háttérrel Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész alkotása. könyvet, történelmi munkát, képzőművészeti albumot. Céltudatosan felhívni a figyelmet egy-egy televíziós vagy rádióműsorra, amely az illető országról szól, annak szerzőitől származik. Hosszúak a ti!végi esték, sor kerülhet esetleg egy-egy közös beszélgetésre is a művelődési házban vagy másutt afféle előzetes »ki mit tud«- ra a meglátogatandó országról. Kiváltképpen ma már, amikor igen kevesen vannak, akik ne jártak volna valamelyik — de inkább több — szomszédos baráti országban. Szervezhetők — ezt egyébként itt-ott már csinálják is — előzetes élménybeszámolók, afféle kedvkeltő előadások. Amelyek, természetesen, nem programokat írnak elő, egyszerűen csak elhangzanak, s kit ez, kit amaz a motívum ragad meg belőlük. Nem szabad kiielejteni az előzetes tervezésből azt a lehetőséget sem, hogy a baráti szocialista országokban igen gyakran társintézmények, testvér-szövetkezetek várják az utazó közösségeket, és nekik is sok, hasznos ötletük lehet a napok értelmes eltöltésére. Egy-egy levél: mit javasolnak esetleg útba ejteni, mi az, amiért érdemes egy kis kitérőt termi... A variációk, a felkészülés változatai szinte megszámlálhatatlanok. Tengernyi látni és tapasztalnivalót kínálnak a szocialista országokba tett közös utazások. Még akkor is, ha nem »tanulmányi« célból történnek, hanem mint nyaranta legtöbbször: azért, hogy a részvevők pihenjenek, üdüljenek. Az elszóródott napokért azonban kár. Hiszen minden utazásnak vannak olyan napjai, órái, amelyek: e utólag visszagondolva az ember azt mondja: bizony azokat jobban is el lehetett volna tölteni. Hasznosabban, értelmesebben. Az élmény ugyanis nem ismételhető meg: esetleg évek múlva, esetleg sohasem vetődünk már arra a vidékre, és utána évekig nyugtalanít a gondolat: milyen kár volt nem megnézni ezt vagy azt... Mert minden hasznos ismeret élménye is az embernek, s ezek nem csekély része az utazások során szerezhető meg. Az előkészületben csak néhány gondolat jusson a kultúragyarapítás lehetőségeire. S utána: mennyi témát, tárgyat ad majd! Menynyi újraátléni és mesélnivalót! Az utazás jó forrása a közösségi művelődésnek. És »külön ráfordítás« nélkül olyan szellemi haszonnal tetézhető meg egy-egy út, amilyennek a megszerzésre ritkán kínálkozik mód. Érdemes erre is gondolni, amikor a nyári terveket készítjük. T. I. □ Somogyi Néplap — Anufrievl Szervusz, édes öregem! — Üdvözlöm, Anton Osztapovics! Mit gondolsz, Anufriev, miért telefonálok? A hogyléted felől érdeklődöm. — Köszönöm a figyelmességét, Anton Osztapovics, igazán kedves. Én már majdnem teljesen egészséges vagyok. — Ki adta be neked ezt a maszlagot, Anufriev? Hallgass az orvosokra, és feküdj nyugodtan! — Hát én fekszem is. Két hónapig le sem szálltam az ágyról, csupán most keltem föl egy kicsit. — Ne kísértsd az ördögöt, Anufriev, ne kísértsd! Nemrég hallottam egy sárgaságos esetről. No, nem nálunk történt, nem. Hallottad? Akkor figyelj: tömték szegény beteget, tömték a gyógyszerekkel, míg végül — fogódz meg! — ha-ha-ha, kiderült, hogy mindenért az anyja a felelős; az hozta olyan színnel a világra... Fölfogod mindezt? Hát így higgy te az orvosoknak, Anufriev! — De Ahton Osztapovics! Megvolt a konzílium, megállapították a diagnózist; a kivizsgálásokon túl vagyok, rendszeresen gyógykezelnek, Andrej Kocsetov Á TRÉFÁM a végsőkig megtesznek mvtl- dent. — Azt mondod: a végsőkig? Eh, Anufriev! Te ennyire maradi vagy? Hisz az orvosok épp olyan munkások, mint sokan mások. Náluk is a terv a fontos, a terv. Mert. terv nélkül ma már hová jutnánk? Muszáj a betegnek beszednie néhány kiló tablettát? Muszáj! Muszáj néhány ibrik cseppet lenyelnie? Muszáj. — Anton Osztapovics! A cseppeket a professzor írta föl, aki világhírű specialista. — Hagyd a fenébe, Anufriev, a rangfokozatokat meg a hírnevet! Ellenben ha nem titok, áruld el, mit állapítottak meg nálad. Ja-a-a! Világos! Hogy én erre előbb rá nem jöttem!... És azelőtt mivel gyengélkedtél? — Azelőtt semmi bajom sem volt. — Megnevettetsz. Egészséges voltál? — Igen. — Na látod, Anufriev, régen minden rendben volt nálad. Most viszont lerobbantál. Az évek Anufriev, az évek... Az ifjúság hamar elszáll ... — De Anton Osztapovics, ez mindenkivel előfordulhat ... — Ne huhogj, kérlek, ne huhogj! Nekem a terv a fontos és nem a beteg. Sokáig szándékozol még betegállományban maradni? — Az orovosoktól függ. — Ugyan már! Érdeklődd csak meg tőlük, hogy mikor írnak ki. Lehet, hogy má%, ki sem engednek a kórházból, talán már... Ha-ha-ha! No ne ijedj meg, csak vicceltem! Ismersz, imádom a tréfát. — Hát persze, Anton Osztapovics. Ez nagyon nevetséges ... — Ide süss, Anufriev! Föl ne kelj, mert most olyat mondok, hogy a röhögéstől begörcsölsz és dadogás leszel. Nos, én úgy tudom, hogy munkába még sokáig nem állsz. De hát ne is siess! A helyedbe már fölvettem egy fiatal, makkegészséges kandidátust, aki sose gyengélkedett. Téged meg lassacskán majd elfelejtünk... — Anton Osztapovics! — Ne idegeskedj, Anufriev, fő a nyugalom! Az orvosoktól p erszé azért kérdezősködj, hadd vizsgáljanak ki jobban, hátha van még valami bibi ... No ne csikorgasd a fogad, tréfálok csupán. Érted, ugyebár? — Értem, értem, de az ilyesfajta humor nekem szokatlan, roszul vagyok tőle. — Jaja, Anufriev, hát ezt nem is kell megszoknod. Egy beteg ember ne cserélgesse a szokásait! Egy beteg ember maradjon csak nyugodtan a helyén, ahol van. — De én már majdnem egészséges vagyok... — Elhiszem, öreg cimbora, elhiszem. A lélek kiáltása hallatszik belőled. Szerencsére nem vagyunk mindnyájan agyalágyultak. Mi egészségesek vagyunk... De hát hogy is vidítsalak föl? Fonnyadt vagy barátom, kizsigerezett. Neked már lőttek, te zulu, te kihalóban levő szarvasmarha... Hi-hi-hi! Ez aztán a móka, mi? — Köszönöm, Anton Osztapovics. Az elején majdnem mindent készpénznek vettem. Jól csőbe húzott. — Látom, érted a tréfát, Anufriev. A betegségedre köpj jó nagyot! Föl a fejjel, vén szivar, hisz millió nyavalya van a világon! A tied például egy hét alatt megszűnik. Ellenben vannak olyanok, akik egész életükön át kínlódnak. Vannak teljesen gyógyíthatatlanok ... De Anufriev, most jut eszembe, hogy te túl sokáig »raktáron« vagy. Valid be őszintén, hogy a helyzeted teljesen reménytelen, hogy a munkahelyedre már nem térsz többé vissza, hogy... De hát miért hallgatsz■ Anufriev? Mi az a hangos puffanás? Leejtetted a kagylót? Csak nem rosszul vagy? Halló! Anufriev! Válaszolj! Hát én csak tréfáltam, öreg harcos... Tréfa nélkül nem bírom ki. Halló, Anufriev! Halló! Ford.c Kreesmáryné Barste Rozália
