Somogyi Néplap, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-22 / 299. szám

\

\

ií esi ne ográlj előttem, II mert a bütyködre lépek! — hessegette arrébb Virág Zoli a fiatal targoncásfiút. Hetek óta ilyen kötekedő kedve volt. Négy hónapja hagyta ott a termelőszövetkezetet. Üj elnök került a gazdaság élére, akinek első dolga volt, hogy az üzemegységekből a központba vonta össze a gépeket.

— A közös érdeke kívánja így. Tűrhetetlen, hogy a traktorosok akkor kezdik a munkát, amikor kedvük szottyan és akkor fejezik be, amikor jól esik — magyarázta Barta Tamás elnök a termelési értekezleten, mert azt is bevezette. A gépműhely dolgozóinak havonta tartott eligazítást. Értékelte a munkát dicsért és osztogatta a tüskéket.

— Mindenki munkájára számítunk, de ha valaki el akar menni, nyitva a kapu — mondta.

— Nem lesz ennek jó vége elnöik elvtárs — súgta óvatoskodva Virág az egyik hangos beszélgetés után: — Az emberek nem értenek meg egyszerre mindent.

— Majd elválik — válaszolt röviden az elnök.

Elsőnek az egyik szerelő ment el, őt követte Virág Zoli. Nem tudott elszámolni nyolcvan liter üzemanyaggal. Levonták a béréből.

— A szentségit! Nem elég, hogy látástól vakulésig megyek? Még a benzint is én fizessem meg? Ebből nem kérek — s megírta a felmondólevelet.

— A maszek fuvarokra nincs lehetőség. A gyárban ledolgozom a nyolc órát és sikta — győzködte otthon az asszonyt elhatározása helyességéről.

A többiek hiába marasztalták, hajthatatlan maradt.

— Nem sajnálod a tíz évet? — kérdezte tőle Bakos Ignác, a brigád vezetője.

— De... — mondta csendesen, és másnap reggel már anyagmozgatóként állt munkába a megyeszékhelyen.

— Megleszek én nélkületek is — mormolta magában, de most a negyedik hónap után kutyául érezte magát. Megvolt a pénze, de a gép — az, nagyon hiányzott neki.

A fürdőből kifelé menet,is ezen törte a fejét, amikor Rácz Lajos, az alapszervezet titkára lépett hozzá:

— Pocsék ősz van a mezőgazdaságra Zoli!

— Az.

— Tudod-e, hogy a városi

bizottság kérte: írjuk össze a gyárban, kik voltak korábban traktorosok?

— Na és?

— Neked is az a szakmád, nem?

— Igen.

— A vetésnek éjjel-nappal mennie kelL Kevés az ember a két műszakhoz. A faludba is kérnek három traktorost. Jó lenne, ha egy hétig te is segítenél nekik — fűzte tovább a szót Rácz.

»-Hát innen fúj a szél! bajban vannak a fickók« — gondolta magában Virág Zoltán.

— Hogy gondoljátok? Nem azért jöttem el, hogy visszamenjek. Kiröhögnek a többiek — mondta.

— Annyi a munkájuk, hogy még levegőt venni sincs sok idejük.

— Küldjétek mást!

— A határt tőled jobban kevesen ismerik, nem beszélve a gépekről, emberekről. Nem szívességre kérünk ... A párt küld, a jövő évi kenyérről van szó — érvelt a párttitkár.

V

itáztak egy negyedóráig. — Megértem a helyzetedet, de te is értsd meg az övéket. Légy szíves, most tedd félre a személyes dolgaidat, ne játszd a sértődöttet nekem! Mégy vagy nem? — szegezte a kérdést türelme fogytával Virágnak.

— Megyek — hangzott a bizonytalan válasz.

— Jól van pajtás! — Veregette meg vállát barátságosan az idős kommunista.

Másnap hajnalban Zoli, mint tíz éve megszokta már, kibandukolt a műhelybe. Ott kellett jelentkezni.

— Jó reggelt! — köszönt az egymás után érkező traktorosoknak, akik már tudtak érkezéséről.

— Szervusz Zolt! — rázta

meg kezét Bakos Ignác.

Jött az elnök is.

— Maguk nappal mennek majd a Csipkés-dűlőben, öt emberünk éjszaka is vetett — magyarázta.

— Ez mindig ilyen korán kel? — kérdezte suttogva Virág a brigádvezetőtől.

— Le sem feküdt talán.

A rövid eligazítás után rögtön indultak. Az éjszakai műszakosok épp a fülkéből kászálódtak ki.

— Itt a géped, öreg — mondta kedélyesen Virágnak az álmos szemeit dörzsölgető Győri Bandi.

T. Szabó Gyufa

w

Éjszakai

műszak * I

.Azdán Virágra nézett:

— Virág elvtárs! Arra kérem, a gépet vigye a műhelybe. Váltótársát, Győrit alkatrészért küldtem, ki tudja, mikor ér haza. Így éjjel csak a négy gép megy.

— Viszi a fene! — mordult egyet a traktoros. — Kinn maradok én éjszakára is. Nem ördöngős dolog csillagok alatt vetni .,. Csináltam már nem -egyszer.

— Pihenésre van szüksége — tiltakozott az elnök.

— És a vetés? — vágott vissza amaz, s már döntött; ha törik, ha szakad, az éjszakát is itt tölti. Az elmúlt tíz esztendő alatt dolgozott ő már harminc órát is egyfolytában.

— Nem engedhetem, hogy egészségét és a gépet kockáztassa. Még valami baja esik.

— Nekem? — • ezt úgy mondta Virág, mintha legalább öt munkavédelmi őr vigyázna rá.

— Rendben van. Maradjon még egy kicsit, s ha fáradtnak érzi magát, menjen szépen haza — egyezett bele végül az elnök.

Ház cs lakója.

Az MTZ motorja lassan járt. Tavalyelőtt vették, Virág kapta, aki most minden különösebb bizsergés nélkül lépett a gázpedálra.

— Négy hónap kiesés semmit sem jelent — gondolta, s a forgó után nekivágott a lankának. Elől a nyomot, a tükörből a fasort tartotta szemmel. Indultak a többiek is a reggeli csípős szélben.

— Még ezt sem vették le esett tekintete a jobb oldali ajtó lemezére. Annak idején ő ragasztotta oda a Képes Üjság címlapját.

Csak délben álltak meg rö- videbb pihenőre, leszámítva a tartály töltésére fordított időt.

— Nem felejtetted még el Zoli? — kérdezték tőle társai.

— Mennyi van hátra? —kíváncsiskodott válasz helyett.

— ötszáz hektár.

— Sok... — mondta magában. Még akkor is, ha ilyen, emberek dolgoznak a földeken.

A délután eseménytelenül telt el. Sűrűn néztek az égre a traktorosok. Borult volt, de nem esett Tapasztalatból tudták így marad éjszakára is. Mióta rákényszerültek az éjszakai vetésre, az emberek furcsa lázban égtek. Virágnak szokatlannak tűnt a nagy igyekezet, meg is kérdezte amikor hat előtt néhány perccel kiszállt a vezetőfülkéből:

— Sok premcsit tűztek ki? — Egy fillért se. A vetéssel így is, úgy is végezni kell.

A válaszon nem törhette fejét, mert az elnök Volgája érkezett, Barta Tamást és a váltást hozta.

— Köszönöm a munkájukat, derekasan dolgoztak. Reggel újra számítok magukra — fordult a gyáriakhoz.

Félórás ellenőrzést tartottak. Rendben találták a cso- roszlyákat, a boronát s a ze-/ tort is. A tompított fény helyett a reflektor széles, ölelkező csóvái vetődtek a táblára. Ahogy le-fel dolgoztak, messziről parányi csillagoknak tűnhettek.

— Szépen haladunk — állapította meg Virág Zoli, miközben üzemanyagot vett fel.

Éjfél körül szemei nehezedni kezdtek. Oldalt a sötétség feneketlen mélységnek tűnt. Keze s lába alig engedelmeskedett. Ügy érezte, mintha ezer apró tűvel bökdösnék. A fordulóban meleg teát ivott, az felfrissítette. Nem ringatta már a zötyögés, éberen tartotta, túl volt a holtponton. Egyóratájt aztán újra feltűnt az elnöki autó.

— Bírja még? — kérdezte Barta, miután kiszállt a kormány mögül. Gépkocsivezetőjét három napja nélkülözte. Kombáj nősként segít a kukoricabetakarításban.

— Igen — válaszolt Virág Zoli. Azon tétovázott, hogy mondja vagy ne mondja? Végül elkezdte:

— Elnök elvtárs! Szeretném visszacsinálni a dolgot. Mégis jobb itt a termelőszövetkezetben ... Lehet róla szó?

A

z elnök fáradt arcára

mosoly ült, s csak annyit mondott:

— Jól van Zoli! Majd ha kipihente magát az éjszakai műszak után, beszélgetünk róla. Remek traktoros, miért ne dolgozhatna nálunk? Nem haragszik magára senki...

Virág köszönömfélét ino- tyogott, aztán felült a gépre.

— Jó éjszakát! — Azt hitte, hogy elbúcsúzott az elnöktől, pedig csak magában gondolta. Fölkattintotta a reflektort, s gázt adott.

Csonka Béla (Kaposvár) fotója.

Suha Andor

SÍRÓ HŐ AZ UTCÁN

A férfi nem akart már találkozni Klárival.

— Jánoskám, még egyszer — könyörgött a nő a telefonban. — Így nem válhatunk el. Búcsúzni csak nagyon szépen szabad, és a hangja könnyes volt.

— Jó — szólt a férfi. — Igen, ott, ott pontosan ötkor.

Klári szép akart lenni. Otthagyta a hivatalt, migrénje van, mondta, és elrohant a fodrászhoz, amikor kész volt, rendbehozatta az arcát is. Ha- zarohaht, átöltözött és fejébe nyomta azt a kis vadászkalapját, amelyet János valaha nagyon szeretett. És amelyre azt mondta, hogy ebben olyan csibészesen kedves a pofikája.

Megint elkövette a műhibát, megint ő érkezett előbb.

— Istenkém — sóhajtott —, az a gazember teljesen tönkretett, már késni sincs erőm...

rám. Igen, téged is szerettelek. Aranyos vagy és kedves. Életem legszebb színe voltál... De értsd meg. nem tudok tovább kettős játékot űzni. Veled randizni, a kosztpénzt hazaadni és a kislányomtól esténként azt kérdezni, mikor volt a trójai háború és miért van beírva az ellenőrzőjébe már megint az a marhaság ... Könyörgöm, légy tekintettel rám. Hónapok alatt fáradtabbá váltam mindenkinél. Már remegve ébredek, ma megint meg kell másznom a Himaláját. Lelkemben háború dúl, az én lelkem már régen maga Karthágó, amely földig van pusztítva. Idegileg kivagyok, marékszámra szedem az andaxint. Egyszerűen nem bírom tovább a bujkálást. «

A férfi pontosan ötkor érkezett.

— Nézd — kezdte volna, de jött a kiszolgálónő, és két feketét rendelt.

— Két gint is kérünk — rebegte Klári, és bocsánatké- rően nézett Jánosra a merészségéért.

— Nézd, Klárikám — folytatta János, amikor egyedül maradtak. — Mi már mindent elmondtunk egymásnak, amit akartunk és tudtunk. Ez a szerelem, valljuk be, elmúlt, sajnos házasságé fajult. És én szeretem Erzsit, a feleségemet ... Kérlek, ne nézz, így

A nő. amíg a férfi beszélt, egy szót sem szólt. Hagyta, mondja el összes gondolatát és addig ő is gondolkbzott.

*>Én még tudnék neked sok mindent mondani. Reggel, délben, este, azt, hogy drágám. Nálam, Jánoskám, nem múlt el a szerelem. Nálam a házasság nem elfajulás, de a legszebb álom.

Szereted a feleségedet? Érdekes, én is. És nagyon sajnálom. Mit szenvedhetett tőled. Nem tudom neked megmagyarázni, hogyan fér a szívembe melletted Erzsi is, tény, hogy ő is ott lakik, szerettem őt. Ö szenved a legtöbbet és nem is harcol

11

Ülök a nagy étteremben,

| enni szeretnék. Eltelik vagy I fél óra, már mindenki ebé- | del körülöttem, csak én in- I tegetek, kiáltok, könyörgök

I hiába, a serény pincérek ügyes testcsellel elhúznak mellettem. Hát ennyire látni rajtam, hogy csak egy sertés- pörköltet szeretnék enni céklával, s utána pohár szódavíz.

Hangosan korog a gyomrom, az éhségtől káprázik a szemem, amikor megjelenik asztalomnál Csemetke Pál, i régi jó barátom. Kérdezi, leülhet-e mellém. Mondom, ha nem nagyon éhgs. i — No, várj csak! — mond- I ja, miután várakozásom tör- j ténetét és gyomrom korgását ! meghallgatta. — Olyan ki- ! szolgálásban lesz részünk perceken belül, hogy nocsak!

Evvel fölállt, eltávolodik, majd két perc múlva, amikor három pincér sürgölődik a közelben, asztalomhoz törtet.

— A, szerkesztő úr! — harsogja. — ön itt? Engedje meg, hogy gratuláljak al legutóbbi cikkéhez. Jól megadta annak a súlycsonkító bitangnak ... Megengedi, hogy leüljek?

Mire magamhoz térek a váratlan trükktől, már ott tolakodik asztalomnál a három pincér.

Sólyom László

|4 sajtó nagy

— Azt a súlycsonkítási históriát én is olvastam — szólal meg a magas harcsabajú- szú, akiről eddig azt hittem, hogy süket vagy legalábbis nagyot hall. — Persze, mesélek én önnek különbet, azt tessék megírni...

Előadja, hosszan, részletesen, hogy szövetet vásárolt, három métert, s mire a szabóhoz elvitte, csak kettő nyolcvan volt. Az üzletben hiába reklamált, azt mondták, biztos a szabó vágta le, de a szabóért ő tűzbe teszi a kezét.

Még be sem fejezte panaszát, már beszél a kis köpcös, aki termetét meghazudtoló fürgeséggel siklott el mindig az asztalom mellett.

— Egy közönséges hokedlit vagy ha úgy tetszik, konyhaszéket nem kap az ember, kérem tisztelettel. Ezt tessék megírni!

— Három napja nincs víz a házunkban — háborog az asztalt verve a harmadik pincér, akiről ezideig azt hittem, hogy egy sértett lord. aki Angliából disszidált hozzánk.

Szorgalmasan jegyeztem a panaszokat a papírra, amit Csemetke barátom tolt elé- bem nagy kacsintgatva. Azután, hogy kifogytak a szóból a pincérek, szerényen előhozakodtunk étkezési óhajunkkal. ök türelmesen meghallgattak minket, aztán elfutottak.

— Hiába, a sajtó nagyhata- loSn — szólt fölényesen Csemetke és nyalta a szája szélét, jelezve, hogy milyen jót fog enni hamarosan.

Valóban, alig telt el másfél perc, már ott állt előttünk az üzletvezető, és elpanaszolta, hogy egész Pesten nem tud kapni szélvédő üveget a Ford Taünusára...

Aztán jött személyesen a főszakács, és elsírta, hogy az SZTK nem utalja be Hévízre. A főszakácsot követte a kukta. Majd a pénztárosnö, a csapos, a konyhalány. a takarítónő és az' adminisztátor, aki kisegített egy füzettel, hogy legyen, mibe írnom a meg- írnivalókat...

— Remélem, szerkesztő úr — szólt végül az üzletvezető —, nem maradnak jegyzetfüzetében ezek a fölháborító sérelmek, amelyek az én áldozatkész dolgozóimat sújtják. Különösen és ismételten fölhívom szives figyelmét a Ford Taunus szélvédő üvegre. Arról tessék egy jó cikkecskét odapörkölni az Autóker- nek!

— Kérem, én igyekezni fogok, de meg kell mondanom, hogy nem csak tőlem függ, mi jelenik meg... — válaszoltam őszintén, mert nem szeretek a vak világba ígérgetni.

— Na, igen. értem én! — kiáltott föl az üzletvezető, az Autókért, meg az SZTK-t nem szabad bántani, de bezzeg, ha mi két—három deka hússal véletlenül kevesebbet teszünk a kedves vendég tányérjára, rögtön kiszerkesztenek.

Evvel dühösen elvonult a főnök. Nemsokára hozta a három pincér az ebédünket. Az én pörköltemben volt...

De nem írom meg, mert még azt mondaná szegény üzletvezető, hogy »bezzeg ...«

A Ford Taunus szélvédőjére ugyanis azt mondta a fő- szerkesztőm, hogy nem közérdekű téma.

érted. Nemes lélek. És mi?

Himalája. Karthágó! Az én szivem az égő Róma. És eb-, ben mindannyian elpusztulunk ...«

— Biztos megértesz, hiszen te intelligens ember vagy, Klárikám... És kérlek ne haragudj rám, bocsáss meg nekem.

“Megbocsátok, mi mást *e- hetnék?" — fűzte tovább gondolatban ' a beszélgetést Klári, de hangosan csak eny- nyit mondott:

— Hát akkor szervusz, igyunk!

A férfi idegesen az órájára nézett.

— Szervusz! — mondta János is. — Ma Erzsi inspek- ciós, sietek haza a kislányhoz.

Elbúcsúztak pontosan olyan szaval! 'J és mozdulatokkal, rpinthlf másnap is találkoznának.

Klári I) Timit sem hitt az egészbő * em tudta, hogyan történt, ébai a gyógyszer- tár felé v* k. ahol Erzsi dolgozott. Ü t úgy gondolta, bemegy, ” r tőle egy ka- rilt... Va, nilyen hangja van? Hog“. teszel? Megtehette volr jí nem ismerte őt, ő már többször is látta Jánossal együtt, bár ezt sohasem említette a férfinak.

Az ajtóban bátorsága elszállt, nem ment be. Megállt a nagy üvegfal előtt, és bebámult. Odabent sokan várták az orvosságot. Nézte a nőt. Erzsi fehér köpenyben is csinos volt, elegáns. Mindenesetre mozgása kecses, arca bájos és jóságos.

Klári állt, nézett. Nem vette észre, hogy kint már hűvö- södik. Csak Erzsit nézte, a mozgását, a beszédét, a munkáját. Tulajdonképpen semmit sem gondolt, csak érzett. Fájdalmat, szégyent, sajnálatot. Azt sem tudta pontosan, kit sajnál: magát vagy Erzsit. Aztán azt vette észre, nézi az asszonyt és sír. Beszélgetni lenne jó vele, elmondani neki mindent, akkor talán megkönnyebbülne, gondolta.

Erzsi már régebben észrevette a bámuló nőt, eddig nem sokat hederített rá. De amikor sírni látta, feléje indult. Aztán félúton megállt, mert a vadászkalapos síró nő elszaladt.

Este otthon elmondta az esetet Jánosnak.

— Vadászkalapban? — kérdezte a férfi.

Az asszony részletesen leírta a síró nő arcát és a kosztümje színét. Akkor a férfi azt mondta:

— Édes Erzsikém, annyi idegbeteg szaladgál ebben a városban. Még egy gyógyszerésznek sem kell mindegyikkel törődnie.

Aztán lefeküdtek, mert az asszony fáradt volt.

Somogyi Néplap

m

♦