Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

K evés aszkéta akad fiatal férfiak közt, különö­sen, akit sem vallási fogadalom, sem egyéni haj­lam nem visz áz önmegtartóz­tatásra. Persze azért van ki­vétel, mondjuk ösztöndíjas vagy fiatal tanár, akár Pá­rizsban is, ahol én is éltem. De ezt senki nem hiszi el itt­hon az embernek, még leg­jobb barátja is elképedve néz rá: »Hülyének nézel?« Aszkétaként éltél ott? ... ahol annyi a pazar nő és olyan természetes, hogy valaki oda­adja magát annak, akit sze­ret? És kirakatokat sem néztem. Csaknem annyira nem isme­rem a párizsi kirakatokat, mint francia barátaim. De amikor hazajöttem, mégis észrevettem a kiraka­tokat. Jóleső csodálkozással pillantottam meg az angol szöveteket, a villanyborotvá­kat, az autórádiókat- És még Szentendrén is. ahová kirán­dultam, megálltam az illat­szerbolt előtt és elnéztem a Givenchy kölnit. S egyszer női hangot hallok a hátam mögül: — Szegényes kis kirakat. Nem olyan, mint Párizsban. Meglepetten fordultam vissza. Izabella volt az, a munkahelyemről. A pénz­ügyi osztályról, amelyhez oly kevés a szakértelmem. Szőke haját simán konty­ba fésülte, lesült bőre csak­úgy feszült, és erős, szép tes­te volt. Nagyon szép nő volt, de sima arcából mégis vala- ^ni szigorúság áradt. Udvariasan köszöntöttem, és megjegyeztem: — Miért lenne szegényes ez a kirakat? Hiszen egy csomó finom árut látok ben­ne: — Öh, Tiéhány darab! De kedves magától. •. Azért Pá­rizsban ... — Ott nem néztem kira­katokat. Még sohasem láttam ne­vetni, de most elnevétte ma­gát. — Évekig élt ott... Lá­nyokkal sem volt dolga? — Azokkal sem. Ekkor jobban megnézett. — Tudja, kédvem volna hallani, milyen ott a szere­lem. Mesélje el nekem! Biz­tosan akadt kalandja . .. Ahogy elnézem magát, a ma­ga egyéniségével meg tud szé­díteni egy nőt. — De mivel? — kérdez­tem csodálkozva. — Épp azzal, hogy nem tudja... Na, jöjjön el hoz­zám! Itt áll egy kis faházam a hegyoldalban. Iszik velem egy feketét •.. Főztem is már, csak föl kell melegítenem. Mit mondhattam volna? Ennek a szép, szigorú arcú nőnek ... Ügy hiszem elvált volt már. Rövid ideig tartott a házassága. Ennyit hallot­tam róla... És micsoda gyö­nyörű. erős teste van! Szo­rongató boldogság fogott él, de lélelem is. Vajon mit kép­zel rólam? Tűnődve szálltam be kis fehér Fiat kocsijába . .. A faház is olyan világos, és mégis, olyan égő- barnás volt, mint Iza­bella bőre- Csak az övé tom­pa maradt, nem olyan lak­kosán fénylett, mint a ház. Kihozta a kék szegélyű, fe­hér porcelláncsészékben a kávét, külföldi cigarettával kínált, és rámemelte a sze­mét. — No, meséljen! Mintha egy barátjával beszélne... Én senkivel nem vagyok bi­zalmas viszonyban a munka­helyünkön. Tőlem nem megy vissza semmi. Rágyújtottam. Aztán kor­tyoltam a kávéból. És szinte kétségbeejtett az a tudat, hogy csalódást kell neki okoznom. — Tudja, én nem mint tu­rista voltam Párizsban, ha­nem ösztöndíjjal tanultam ott, aztán meg fiatal tanár­ként működtem egy iskolá­ban. Szóval éltem ott, és ha­tottak rám az élet problémái, Akárcsak francia barátaimra. Nem voltunk olyan helyzet­ben, hogy programot csinál­junk lányokkal- A program a vasárnapi ebéd volt egy ét­kezdében, ahol igazán jól éreztük magunkat... A te­mérdek autót csak azért néz­tük, hogy ne üssenek el, a kirakatokat meg, hogy ne menjünk neki. Persze meg­esett, hogy elmentem vala­melyik barátommal egy szó­rakozóhelyre is. Egész éjsza­ka hallgattunk egy fiatal spanyol gitárost egy üveg bor mellett. Ketten egy üveg bor mellett... A Tabouban pedig, ez egy diákmulató, egy-egy pohár limonádét it­tunk. Ott táncoltunk is. Örvös Lajos Hz aszkéta Izabella figyelmesen hall­gatta minden szavamat. S nyugodt, majdnem kemény hangon kérdezte: — És kinek ment föl a la­kására? Ki vetkőzött le ma­ga előtt? Megütközve néztem erre a rendkívül szép és mindig olyan szigorúan komoly nőre. Hogyan mondjam neki. hogy egyetlen női lábra sem em­lékszem, és hogy ott nem le­het olyan célzatosan végig­nézni a nőkön, ez ott nem szokás­Izabella fölállt s egy kis üveg finom konyakkal tért vissza. Kis poharakba töltött belőle. Nem szoktam inni. de egy hajtásra kiittam. S akkor hirtelen fölcsillant a szemem, mgrt mégis eszembe jutott egy különös kaland. Egészen kigyúlt az arcom az izgalomtól, és Izabella is észrevette ezt. — Eszébe jutott valami? — kérdezte halkan. — Igen — feleltem. — Egyik kolléganőm. Annak, is ilyen sima volt a bőre, mint^ magának, de ő barna hajú. Egyenes tartású, megközelít­hetetlen természet- öt bízták meg, hogy vezessen be az is­kolai szokásokba: ketten’ma­radtunk benn munka után a tanári szabában . . . — És már ott kezdődött.el? — Nem, Ott semmi nem kezdődött el. Csak jólesett, hogy egy szorosabb kis kol­lektívába -kerültem, férfiak és nők közé, a felnőttvilágba. S még talán az is furcsa volt, hogy egyedül maradtam a ta­nári szobában egy nővel, mert mindenki hazament már... E mlékszem, csak úgy it­tam -a szájáról a sza­vakat. és néztem köz­ben a száját. Néha meg le­hunytam kicsit a szemem. S egyszer csak azt mondja: »Most pedig jöjjön velem, el­megyünk Enghien-les-Bains- be, én ott lakóm! Tündér! kis fürdővároska Párizs kö­zelében. Egy tó partján. A Boulevard de Port Royalra mentünk, ahol a kocsija par­kolt, beszálltunk, és amire a zsúfolt Párizson át kiértünk az országúira. ott rákapcsolt, és befordultunk jobbra, sötétben csillogott a tó. — Vele töltötte, ugye, az éjszakát? — kérdezte Izabel­la fojtott hangon­Kicsit kerékre nyílt a sze­mem, aztán vállat vontam: — Ö ... Egy szép kis ker­tes ház előtt álltunk; meg. Bent levetette a kosztümka­bátját és már engedte is a fürdővizet. »Először is lefür- dök, ez mindig az első, ami­kor hazajövök — mondta. — Fürödjön le maga is, jobban érzi majd magát utána! Az­tán megvacsoráztunk." Ez nem igaz, villant át az agyamon. — Kiszólt még, hogy igyák egy frissítőt, találok a hűtő- szekrényben, s kis idő múlva már kilépett újra, sötét für­dőköpenyben. De nem láttam semmilyen változást az ar­cán. Épp olyan komoly volt és távoli, mint a tanári szo­bában. Én következtem a für­dőben. Letussoltam, és visz- szavettem a ruhámat, de a zakót a karomon hoztam ki. — Megengedi, hogy ingujj­ban maradjak? — kérdez­tem­— Természetesen — felel­te. — Meleg van ... Hozom azonnal a vacsorát. Engem valami furcsa ér­zés kerített hatalmába, vala­mi szokatlan bátorság és az buggyant ki a számon: — Várjon egy kicsit Yvet­te! (Mert Yvette-nek hívták.) Meg szeretném csókolni ma­gát. Megengedi ? .. • — Kérem, mondjon el min­dent részletesen — szólalt meg Izabella. — Nem va­gyok gyerek, nyugodtan el­mondhat mindent... Igyunk meg még egy pohárka ko­nyakot! Megittuk. És akkor Izabel­la a lábamra tette a kezét. Csak úgy rátette... Minden kihívás nélkül. Ahogy ez Fá~ rizsban is lehetséges- ' — Olyan mosolyféle jelent meg Yvette arcán. Mint aki csodálkozik rajtam. Mintha kinyílt volna a fürdőköpenye, egy pillantásra láttam a tes­tét, aztán megrázta valaki a vállam. Fölrezzentem. Yvette állt előttem, ő hajóit oda hozzám. A tanári szobában. Én beszélek magához, maga meg csak bámul, bá­mul rám, úgy bámulja a szám. mintha arról olvasná le a szavakat. S egyszeresak lehunyja a szemét, mintha álmodna, vagy álmodozna. Kicsit elmosolyodott: — Tudom, egyedül él itt most Párizsban. És nem min­dig jó egyedül. De előbb szokja meg az iskolát, jöjjön bele a tanításba, rakjon fél­re egy kis pénzt, aztán gon­dolhat arra, hogy ne legyen mindig egyedül!. Egyszer majd eljön hozzám is. r ábán néztem rá, iszo­nyú meglepődés tük­röződhetett az arco­mon, s próbáltam megfejteni, mit jelent ez az »egyszer majd eljön hozzám is«.. • De ezt nem lehetett tudni, mert Párizsban nem kíséri mindig aféle arcjáték a szavakat. — Most pedig menjen! — mondta Yvette, és megsimo­gatta az arcomat. Izabella tágra nyílt szem­mel nézett rám. Egészen ki­gyúlt az arca, és olyan szigo­rúan nézett. Aztán odahajolt hozzám: éreztem a mellét, éreztem a száját, és úgy érez­tem, mintha most is álmod­nék. — Sokat tanultam ma­gától — suttogta fojtott han­gon. Kipirult arccal, csodálkoz­va néztem rá. K Klasszikus szépség Konsztantyin Szimonov A zászló A zászlónál nem gyújtanak rá nem is tréfálnak se alatta se mellette Nem varrják meg ha elszakad Az elszakadt zászló |nem vértclen kötözni se kell ' hisz amíg kézben tartják nem szállel belől? a vér Csak akkor*szál! t. a vére ha földre hajítják. De ha ismét fölemelik * vagy az izzadt tetemre borítják nem érzi magát sértve a a zászló Nem fél hogy a vérfoltok ott maradnak a selymén A vér nem mocsok Am a halottat — ha hősi halott — ne takarjátok be sokáig mert kell az a zászló az élőknek kell (Foto: TASSZ—MTI— KS) I Dalos György fordítása Marcali az ókorban és a népvándorlás korában A fejlett civilizációval rendelkező keltákat követően, időszámításunk kezdete után néhány évvel (i. sz. u. 8-ban) a rómaiak jelentek meg Mar­cali környékén. Megtelepedé­sük legfontosabb bizonyítéká­nak a Balaton déli partja mentén, Marcalin át Kapos­vár felé futó római utat tart­hatjuk. A Kaposvár felöl visszafelé — Keszthely irá­nyába — vezető út pedig az igen fontos Szombathely (Sa- varia) és Eszék (Mursa) közti hadi és kereskedelmi útvo­nalhoz tartozott. Környékünkön a római te­lepülések az I., de főképpen a II—V. Századból ismertek. A.Lacus Pelso (Balaton) észa­ki és déli partján főként az előkelők, az arisztokrácia vil­lái helyezkedtek el. A későb­bi időben is inkább a nagy- birtokosok erődített gazdasá­gairól tudunk. Természetesen a helyi bennszülött (kelta), lakosság nem semmisült meg teljesen. Egyszerűbb, falusias telepeik és a rómaitól eltérő kelta vallási hagyományaik a fejlett római kereskedelem és közigazgatási hatalom ha­tására részben elrómaisodlak. A kiépített — kereskedel­mi és hadi célt szolgáló — kö­vezett utak hálózata mellett élő törzsek hamarabb kerül­tek az ún. római jogú váro­sok (coloniák) hatása alá. A bennszülöttek belső életét sa­ját vezetőik irányították. Ez a gyorsan romanizálódó felső réteg a városi vezetésben is részt kapott. Pannónia . dél-balatoni és Marcali környéki területén a római időben nevezetes mak­kos erdők húzódtak. A jó ta­lajon fejlett földművelés folyt, és főleg a Balaton vidékén el­terjedt a’ magas szintű szőlő- művelés. A zsilipekkel szabá­lyozott tó mellett fekvő kitű­nő földeken a rabszolgatartó nagybirtok volt túlsúlyban. A község környékén megte­lepedett római lakosság régé­szeti. emlékei között főképpen II—IV. századi kerámiák sze­repelnek. A durvább telepke­rámiák mellett igen nagy szá­mú a sírokból előkerült kü­lönböző típusú és mázazású bögre, tálka és temetkezési urna. A többnyire észak—.déli tájolású, csontvázak, felett ■ nagy méretű — párhuzamos és különböző vonalmintákkal ellátott — téglából álló sírfe­delet képeztek ki. Ezideig gazdagabb, mel­léklettel eltemetett halottak még nem kerültek elő vidé­künkön. Bronzcsipesz, bronz­karika és karperec, valamint csonttűtartó csupán az egyik Marcali környéki női sírból jutott a felszínre. A Galliából és Germániá­ból vízi úton ide szállított ter­ra sigilláták (vörös díszkerá­miák) díszes kutyát és gladi­átort ábrázoló töredékei a legértékesebb és a legszebb kerámiaáruhoz tartoztak. Kiemelkedő leletek a kor­szak emlékei között az ún. bronzkocsidíszek. A széttárt szárnyakkal, „szfinxszerűen” megformált egyik díszen az alak fejét konttyal és kétol­dalt leomló, hosszú hajjal mintázták meg. Hasonlóan elsőrangú értéket képvisel az egyiptomi fejhez hasonló, für­tös tincsekkel és hátul sapka­szerű, pontdíszes fejfödőve] G'&SÄS.S! Aurelm Bussu'ol< ja — egyike volt Rókáne asszony születésnapi meghí­vottjainak. Ez nagyon bol­doggá tette. Nem azért, hogy meghívták, ó az őt egyáltalán nem izgatta, meghívást gyak­ran kapott, hanem mivel a meghívón díszes betűkkel ez állt: »Megjelenés sötét ruhá­ban, fekete csizmában!« Gólya úr pedig még soha­sem viselt csizmát. Minden más, a meghívón jelzett öltö­zéknek birtokában volt: fe­hér keményített ing, fekete nyakkendővel, fekete zakó, sőt piros zokni is. Sajnos, azonban a csizma hiányzott. ' Elment tehát a bíbichez: — Bibickém, aranyom, köl­csön adnád nekem a csizmá­dat? — Szívesen — felelte a bí­bic. — De vajon jó lesz ne­ked? Gólya úr fölpróbálta a Bí­bic csizmáját, sajnos, m’ég a kisujjára sem ment föl. To­vábbment tehát a Rinocérotz­hoz: cYt qoUju es iziiLü ja — Kedves, jó, Rinocéro- szom! Egy estére kölcsönöz­né nekem a csizmáját? — Hm... — töprengett a Rinocérosz. — Azt hiszem, nyomná fog. Próba következett: Gólya úr valósággal belesüppedt a csizmákba. Ismét csizma nél­kül maradt. Teljes tanácsta­lanságában a Bagoly úrhoz fordult: \ Bagoly bátyuskám! — mondta könnyektől reszkető hangon. — Hogyan menjek el csizma nélkül a Rókáné asz- ssonyság születésnapi esté­lyére? Mondd; tudsz taná­csot adni? Bagoly bátyó visszatolta orrára a szemüvegét (igen nagy tudását a szemüveg jel­Tanmese felnőtteknek képezte, ezért azt sohasem vetette le), s így szólt: — Gólya úr! Csizmám, amely pontosan a lábodra il­lene, nincs. De egy jó tanács­osai szolgálhatok, ha ebből a csizmaügyből ilyen nagy problémát csinálsz. Repülj a láphoz! Keress magadnak egy jó, süppedös helyet... Ha ott állsz négy órán ke­resztül, a sár garantáltan a lábadra ragad, s így tökéle­tes csizmának látszik majd. Gólya úr megfogadta a ba­goly tanácsát. Sietve elrepült a láphoz... Rókáné asszonynál renge­teg vendég gyűlt már össze. Kitörő örömmel fogadták Gólya urat. Meg kell monda­nom, remekül nézett ki. Mély meghajlással nyújtotta át legőszintébb jókívánságait és egy valódi egeret, amely az ö köreikben mutatós ajándék­nak számított. Rókáné asz- szonyság el volt ragadtatva. Végignézett jeles vendégén, de amikor a szeme megakadt a »csizmán«, hangosan kez­dett el nevetni. A többi vendég is mintha csak ezt várta volna, vele együtt nevetett. Bagoly bátyó a nevetés hallatára odafura- kodott a társasághoz: — No, de Gólya úr — mondta fölháborodva —, ha már annyira fél az etikett megsértésétől és csizmában kívánt megjelenni Rókáné asszonyság estélyén, miért nem két lábbal állt a mo­csárba ... Révész Mária fordítása ellátott szobordísz. A dombo­rú keblű és homorú, valamint laposodó szárnnyal rendelkező darabon a felerősítésre szol­gáló lyulfak is megtalálhatók. Az értékes libickozmai lelet­hez tartozik a bordázott és köpűvel ellátott bronz dísz­lándzsa. Három bronzlelettel kap­csolatosan elmondható, hogy a II. század első felében ter­jedt el a kocsitemetkezés Pannóniában. A halottat utas­nak képzelték el, az előkelő réteg a sírokba négykerekű kocsival, lovakkal, sőt áldo­zati tárgyakkal és-. luxuscik­kekkel temetkezett, A kocsin lévő nagy számú bronzdíszí- ,téj gazdag veretanyag javaré­sze a keleti és a Rajna menti műhelyekben készült. Végső soron azonban ezek a kocsi­temetkezések feltétlenül a na­gyon gazdag és régi hagyo­mányhoz hű bennszülött ve­zetőrétegtől származnak. Ez az arisztokrácia jólétben és a római civilizáció- hatása alatt élt Marcali környékén is. A IV—V. századra állandó­suló barbár betörések, majd a népvándorlás hulláma else­perték a római uralom legtöbb értékes alkotását. A hun és a meghódított né­pek uralma után az 527-ben Pannóniába beköltöző germán nép. a langobárdok leletanya­ga került elő. A római utak és átkelők közelében megte­lepedett nép fakoporsóba te­metkezett. Jellegzetes a vörsi , langobárd temető, ahol sző­nyeggel letakart férfi és nő csontváza jutott felszínre. A Sírokban pajzzsal le­fedett ételáldozat, lócsontváz és nagy számú kerámia, vala­mint a mindennapi élet hasz­nálati tárgyai is jelentős sze­repet kaptak. Az általános ru­hadíszek — övék, ékszerek — illetőleg fegyverek — kard, pajzs, dárda és kés — mellett díszes fésűk, ezüst- és arany- fibulák, valamint agyagedé­nyek kísérték a tűlvilági útra a halottakat. A langobárdok Marcali és Keszthely környékén maradt népességét a VI. század közer pén az avarok hódították meg, A török nyelvű, lovas nomád nép a római-bennszü­lött és a germán-langobárd lakosságra települt. Jellegze­tes települési, temetkezési szo­kásaik és műiparuk több he­lyen is megfigyelhető. Ez a $ magas kultúrájú népesség a IX. századig fontos alapját képezte a délnyugat-balatoni, illetőleg a Marcali környéki vidék életének. Dr. Magyar Kálmán régész — muzeológus (Folytatjuk.) Somogyi Néplap P f

Next

/
Thumbnails
Contents