Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-07 / 261. szám
A forradalom poétája A költőtárs, Pavel Antokol- szkij gyászoló emlékezésében már kimondotta róla a legfontosabbat, amit csak magyarázni lehet, de hozzátenni semmit. Egyetlen félmondatban, utánozhatatlan tömörséggel jellemzi a szovjet—orosz költészet egyik legsajátosabb, rendkívül egyéni színét, Lu- govszkoj poézisát. -Vlagyimir Lugovszkoj közöttünk maradt. tűnt ifjúságunk szput- nvikjaként...« Valóban, az ifjúság énekese volt. és ebbe a keretbe a hangok mérhetetlen skálája, a vir lágnak tengernyi jelensége fér bele. Az alapvető élmény: a költő tizenhét esztendős mindössze a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmekor, 1918-ban a Vörös Hadsereg katonája lesz és csaknem hat évet tölt állandó harcban, életveszélyben. Ifjúságának legszebb idejét: a romantikus fellobbanások korát. És ekkor szerzett élményei érlelik költővé. S ahogyan mindenki számára, neki is drága a fiatalkori emlék. A forradalom pedig nemzedékek életét formálta. Mindennél szigorúbb parancs Lugovszkoj költészetében: minden percben érzékelnie kell, hogy egy nagy történelmi mozgás részese. S bár még sokáig élt és alkotott — 1957- ben háTE meg, s bár témáit ezerféle színben bontotta ki —, mindvégig megmaradt a forradalom költőjének, a forradalmi napok idézőjének. Vlagyimir Lugovszkoi TÁBORTÜZEK Mintha lovak horkantanának, Mintha fekete árnyak Kelnének, S rekedt torkokból A kommunizmusról Scólina az ének. Barna bársonyként Úszik a tűznél Hallgatva a bánat, Halott katonqk Zászlóit bontják Október Szavának. S im, Frunze Átnyújtja őket Az elfeledett ezredeknek, A Fekete-tenger szelei A katonaarcokon Végigperegnek. S a halottak vérétől Mint a seb, megalszik Az este. Tengerig szöknek Az égő pipacsok Vörösbe lengve. Vidd szívemet E százszor riadózott Örök hazába, Hol megcsókoltam öt. Az egyetlent, Arcom fényekbe mártva — Miként a kósza felhő, Vagy szél, az ágra Szálló, Az új ifjúság világát — A pipacsot, A vérvörös virágot. S a tűzzel szemben Nyílik Egy még nagyobb virág, Az éj vállára Fölszáll A büszke harci láng. Ó. ez mar Az öregség? A zaporozsjei álom? Nem! Ezek — a forradalom álmai. A halhatatlanságom. LOVASSZAZAD Farázó, halvány ég alatt Csönddel telik az árok. Tavaszi dallal lengenek A füvek és virágok. Omlik a fény és szétterül, Eltűnődik a titkán, Könnyű-subájú köd feszül A lila szárnyú nyírfán. Lovak sörényén szél hévül, horzolgatja a fákat, A falvak alatt így halad A porköpenyes század. Mézlátta illat kódorog, Vizeknek hangja loccsan, Hurráz a század, s völgybe vág Kardfényű oszlopokban. Majd újra csend, és hallgatag Árnyéka nő a földnek, S 'nem hallani, hogy távoli Fegyverek feldörögnek. Havas Ervin fordításai □ Somogyi. Néplap GYURKŐ LÁSZLÓ Lenin, október (Részlet) Lenin hirtelen mégis meggondolta magát, A veszély, hogy elfogják s esetleg azonnal agyonlövik, még mindig kisebbnek látszott, mint az. hogy elmulasztják az utolsó pillanatot a támadásra. Úgy döntött, nem vár tovább. Rahja írja: -A biztonság kedvéért elha- 'tároztuk. hogy maszkírozni fogjuk. Ameny- nyire lehetséges volt, kicseréltük a ruhadarabjait, arcát bekötötI.cnin. (H. Altman 1920-ban készült grafikája.) tűk egy meglehetősen piszkos kendővel, mintha a foga fájna, s öreg sapkát tettünk a fejére. Minden eshetőségre számolva zsebre vágtam két belépési engedélyt a Szmolnijba ... Már este 10 óra volt, amikor elhagytuk a házat. Körülbelül 10 perc múlva utóiért bennünket a park felé menő villamos, épp a megállóban. Csaknem üres volt. A pótkocsi hátsó peronjára szálltunk, s biztonságban megérkeztünk a Bitkin utca sarkára, ahol a villamos elkanyarodott a park felé. Gyalog mentünk tovább. A Lityejnaja-hídon meglehetősen 6ok vörösgárdista álldogált. Elmentünk az őrség előtt; senki sem állított meg bennünket. Amikor a híd közepére értünk, észrevettük, hogy a másik oldalon Ke- renszkij-katonák állnak. Az őrség igazolványt követelt a járókelőktől. Természetesen nem volt igazolványunk. Rövidesen egy csapat munkás gyűlt össze a katonák kö-^ rül, és élénken vitatkozni kezdtek. Vlagyimir Iljics látta, hogy a munkások nem engedik át a hídon, mégis elhatározta, hogy megpróbálunk átjutni. Odaléptünk a vesze- | kedőkhöz. A katonák igazolványt követeltek, de az emberek többségének, akár csak nekünk, nem volt. A katonák azt mondták, igazolványt kellett volna kérni a parancsnokságon; a munkások felháborodottan szidták a katonákat, hogy mire jó ez az egész. Kihasználtuk a veszekedést, elosontunk az őrök mellett a Lityejnaja proszpektre, aztán befordultunk a Spalerna- jára, s elindultunk a Szmol- nij felé. Már meglehetősen hosszú utat tettünk meg a Spalerna- ján, amikor két lovas tiszti iskolással találkoztunk. Amikor daértek hozzánk, ránk parancsoltak: — Állj! Igazolványt! — Odasúgtam Vlagyimir IljicSnek: — Menjen csak tovább, ezekkel elbánok ma- j gam is. — A zsebemben két pisztoly volt. Meglehetősen ! gorombán veszekedni kezdtem velük, kijelentettem, senkivel sem közölték, hogy iga- í zolványt adnak ki, úgyhogy ezért nem szerezhettünk kellő időben. Vlagyimir Iljics ekkor óvatosan elindult. A tiszti iskolások megfenyegették korbácsukkal, s követelték, hogy kövessem őket. Határozottan tiltakoztam. Utolértem Vlagyimir Ilji- cset, aki közben már előrement, s együtt folytattuk az utunkat. Odaértünk a Szmolnijhoz. Kiderült, hogy a Petrográdi Szovjet tagjainak fehér igazolványát pirosra cserélték ki. Ez kellemetlen akadály volt. s szerencsétlenségünkre egyetlen ismerőst sem láttunk a tömegben. A várakozók dühöngtek, hogy nem engedik be őket a Szmolnijba. Én is hangosan kiabálni kezdtem, káromkodtam, lobogtattam az igazolványainkat, s azt kiabáltam, hogyan lehetséges, hogy engem, a Petrográdi Szovjet teljhatalmú tagját, nem éngednek be. Odakiabáltam az elöl állóknak, ne törődjenek az ellenőrzéssel, menjenek csak be, a Szmol- nijban majd elintéződik minden. Egyszóval nagy kavarodást okoztam, ahogy a zsebtolvajok szokták. ' Az eredmény az volt, hogy az őröket a szó szoros értelmében félresöpörték. Befutottunk a Szmolnijba, s felmentünk a második emeletre. A folyosó végén, az ablaknál, közvetlenül az aula előtt, Vlagyimir Iljics megállt, s elküldött, keressem meg Sztálint és Trockijt. Mivel nem volt célszerű a folyosón tartózkodni, mindnyájan bementünk az egyik szobába, mely az aulából nyílott. A közepén asztal és néhány szék állt Vlagyimir Iljics megállt, s elküldött, ke- gére, arccal az aulára nyíló ajtó felé. Trockij tőle jobbra, Sztálin meg én tőle balra ültünk le. Sztálin és Trockij beszámoltak Vlagyimir Iljics- nek az eseményekről.« A négyhónapos bujkálás véget ért. A kivégzett Alexander Uljanov testvére, a lázongó diák, a pétervári marxista körök szervezője, a szibériai száműzött, a párizsi, krakkói, genfi, londoni hónaposszobák lakója, akinek megszállott hitét annyit gúnyolták ellenfelei, másnap az orosz forradalom vezére lett. Negyvenhét éves volt ekkor. -Elvtársak! — mondta október 25-én délután három órakor a Petrográdi Szovjet ülésen. — A munkás- és parasztforradalom, amelynek szükségességét a bolsevikok mindig hangsúlyozták, végbement-« ... alőban létezett vagy csak álmodtam ezt a különös fiút, akit olyan földöntúli gyöngédség és bánat font körül, mint Saint- Exupery kis hercegét? Nem, tudom, hogy létezett, akár az a köves országút, melyet úti- lapú, bojtorján, bogáncs, vadsóska, kamilla nőtt be sűrűn. De még ha álom is lett volna, nem kétséges, úgy fölkavart, mint senki más. Gyakran megesik; hogy a csodák itt, a közelünkben történnek. Az a bizonyos nap is egy ilyen aprócska csodával kezdődött: kiderült, a nyaraló kerítésénél a kis völgytaknő- ben megbúvó égererdő telis tele van cölöpgombával. A pengeként felmeredő fűben a gombák sárgás-barna színű mezőket alkotva hívogattak. A kifordított ernyőre hasonlító gombaóriások mellett apróbbak álltak, minden kis tölcsér formájú kalapocska a hajnali harmat egy-egy cseppjét őrizte. Teleraktam az ingem gombával, futva hazavittem, majd visszatértem az erdőbe. S ahogy az már gombaszedés közben lenni szokott, ha gazdag a zsákmány, én is egyre inkább válogattam. Már nem örvendeztem a nagy, pöffedt gombáknak, csak a kisebb, rugalmas: kemény példányokat szakítottam le. Finnyásan kutatgatva egyre beljebb kerültem az erdőbe. Magával ragadott a bolyongás. A kis völgyteknő dombba hajlott, lábam szilárdabb talajra lépett, a mocsári füveket páfrányok és zsurlók váltották föl. Azután a félhomályos égererdő is elmaradt s tejfehér nyírfák, gyöngyként csillogó nyárfák tűntek elő, alattuk sűrű, selymes, rövid szárú fűszőnyeg terült el; az erdő lombján ferdén áttörő fényoszlopokban köd gomoly- gott. A zsákmányt kiszórva, magamra vettem összemaszatolt ingemet, s tovább indultam. E kkor valami örömteli izgalom fogott el: tudtam, alig távoztam el házunktól s mégis messzebb jutottam, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen órákat vándoroltam volna. Rejtélyes volt ez a kis nyírfa- és nyárfaliget az égererdő kellős közepén, mivel sem egyik, sem másik nem tudott áttörni az őt körülvevő erdőn, hogy kijusson a szabad mezőre. Jól ismertem a környéket, a dmitrovszkojei országút, nyaralónk és a látóhatár pereméig húzódó mocsár felől egyaránt égererdő húzódott. Minél tovább haladtam, az erdő annál sűrűbb lett. Egyre nehezebben jutottam előre. Kissé besötétedett, a gomolygó kékes napsugarak alig-alig törték át a fák lombkoronáját. Itt bukkantam rá erre a fiúcskára, s megtörtént a nap igazi csodája. A fiú alacsony termetű volt, sorvány, vékony arcát kerek, fekete teknőckeretes Jurij Nagibin szovjet író, novellája a -Gyermekkor« című ciklusból való. Nagibin műveiből nemrég adott ki válogatást az Európa Könyvkiadó. szemüveg takarta. Az ördög tudja honnan idekerült, fűvel benőtt, köves utat gyomlálta, akár egy veteményeskertet Már elég széles csíkot megtisztított a növényektől, a kékes szürke és rózsaszínbe játszó nagy, kerek kövek szorosan egymás mellett terpeszkedtek. Odább az út beleveszett a gaz sűrű szövevényébe. A fiú nem csupán az utat gyomlálta, a szélét is megerősítette, maga csinálta dön- gölőjével a helyükre súlykol- ta a köveket. — Jó napot! — mondta felém fordulva s szemüvegének sima és kerek ablaka mögül jóindulatúan rámpillantott nagy barna szemével. furij- Nagibin* Áz elhagyott út — Jó napot! — válaszoltam. — Minek neked ez a szemüveg? Hiszen csak közönséges ablaküveg van bén- ne. — A por ellen. Ha fúj a szél, az út pórzik, nekem pedig kötőhártyagyulladásom van — magyarázta büszkén. — Na és miféle út ez? Eddig sose láttam. — Nem tudom.... Nem akar segíteni? V állat vontam. Lehajoltam s kitéptem a földből egy sötétvörös virágokkal és szúrós tüskékkel borított bogáncsbokrot. A tenyerem is elvágtam, mire kitéptem. Hejh, micsoda munka volt! Nem véletlen, hogy a szemüveges fiúcska véresre karkarcolta a kezét. Lelkesedésem tüstént lelohadt. — Figyelj csak ide! Minek csinálod ezt? — kérdeztem. — Hiszen látja: benőtte az utat a gyom. — A fiú a földön térdepelt, s egy fadarabkával gyökeret ásott ki. — Meg kell tisztítani az utat. — De hát miért? — makacst odtam. — Hogyhogy miért?... — udvariasan, gyöngéd, türelmes hangon válaszolt. — A virágok és füvek gyökereikkel pusztítják az utat. Korábban a kövek szorosan egymáshoz simultak, s lám most már mekkora rések vannak közöttük! — Nem erről van szó ... Miért nem hagyod, hogy az út pusztuljon? Óvatosan, a száránál fogva levette szemüvegét; jobban meg akarta magának nézni azt az embert, aki ilyen értelemben kérdéseket tesz föl neki. Előbukkanó szemét halványpiros karima szegélyezte, nyilván ez volt a -kötőhár- tyagyulladás« nyoma. — Ha az út elpusztul, senki sem tudja meg, hogy egykor itt húzódott. — Na és? Ott egye meg a fene! — feletem ingerülten.— Hiszen sehová sem vezet... — Minden út vezet valahová — mondta röviden, meggyőződéssel, s visszaültette orrára a szemüvegét és ismét munkához látott. — Gondolja csak meg: ha sehova nem vezet, felépítették volna? — Ha egyszer elfeledkeztek róla, ez azt jelenti, nincs rá többé szükség. A fiú elgondolkodott, sovány arcát elfintorította, sőt még a virágok és füvek tép- desését is abbahagyta. Barna szemében fájdalom bújkált. De nehéz is idegen szívekbe átültetni még a legegyszerűbb, nyilvánvaló igazságot is! — * Vajon tudjuk, miért hagyták így elavulni ? ... Lehetséges, hogy valaki a másik végén hozzáfogott, hogy szabaddá tegye. Valaki felém tart, és én találkozom vele. Nem szabad, hogy fű nője be útjainkat — jelentette ki határozottan. — Okvetlenül megtisztítom. — Kevés hozzá az erőd. — Az én erőm egymagában kevés, de ha jön felém valaki ... talán már túl van a felén is ... 1 — Minek ez az út neked? — Az utak nagyon fontosak; utak nélkül az emberek sohasem lehetnének együtt. Bizonytalan sejtés futott végig rajtam. — Valaki elutazott a tieid közül? Elfordult, nem válaszolt. — Segíteni fogok! — tört ki belőlem számomra is váratlanul. — Köszönöm — válaszolta őszintén, de túlzott lelkesedés nélkül. — Gyere el holnap reggel! Ma már későre jár, ideje hazamenni. — Hol laksz? — Arra... — s a liget felé mutatott, majd fölállt, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebre- dugta, és én még egyszer belepillanthattam jóságosán csillogó barna szemébe. S azután otthagyott ez a maszat06, törékeny, fáradt, de hajthatatlan kis munkás —, eltűnt a bokrok mögött. Másnap még föl sem kelt a nap, de én már rohantam az erdőbe. Az éjjel esett, s a természet egyszerre gyarapodásnak indult; megnyúlt, söté- tebb színbe váltott a csorbó- ka, és a gombák,mintha tegnap nem is végeztem volna pusztítást közöttük, egyre másra dúgták ki a fűből sárgás kalapjukat. M iközben keresztülvágtam az égererdőn, tetőtől talpig átáztam. Égő türelmetlenséggel, izgatottan vártam a találkozást a fiúval, a fűvel benőtt köves- úthál. Hite már az én hitem volt. Biztos voltam benne, hogy minden nehézség nélkül ráakadok, hiszen minden olyan egyszerű volt: előre, mindig csak előre.át az égererdőn, át a ritkás nyírfáson, nyárfaligetecskén egy másik, szélverte törzsekkel eltorlaszolt nyíresbe, és ott maid előbukkan a kékes, rózsaszíh kockákkal borított országút megtisztított csíkja. De az utat nem találtam meg. Minden úgy volt, mint "tegnap: a széldöntötte fák. a bogáncs indái, a hosszú szárú virágok rózsaszín gyer- tyácskái, csak épre», az út nem volt ott és a fiúcska. Naplementéig kószáltam az erdőben; elfáradtam, megéheztem. lábamat fű és száraz gallyak karcolták össze, de hiába . . . Soha többé nem találtam olyan elhagyott útra, dűlőút- ra, vagy legalább ösvényre, amelynek szüksége lett volna az én mentő segítségemre. Az évek folyarnán azonban más értelmet nyertek a fiú kioktató szavai. Szívemből sok út szakadt ki s mind vezetett valahová, közeli, és távoli, elfeledett és elfeledhe- tetlen barátokhoz. Nos. ezeknek az utaknak szükségük volt rám, s én ott álltam segítségre készen. Erőmet, kezemet nem kímélve egyre téptem a bogáncsot, csalánt, 'irtottam ami szennyes, nem engedtem, hogy a gaz megfojtsa, szétszakítsa, semmivé tegye őket. S ha ez sikerült, akkor csupán azért, mert az út másik végéről mindig jött felém valaki. Csupán az nem adatott meg. hogy az egyetlen, a legfontosabb utat megni|entsem. I *' Talán azért, mert senki nem mozdult, hogy felém induljon. I Fordította: Földeik r •. ' ARCÁN A TÖRTÉNELEM \
