Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-03 / 258. szám

K

ét neve volt a faluban. Az egyik a bolond Ungi, a másik pedig, amely az emberek részvétét és szeretetét is kifejezte: Guszti. Hogy csakugyan bolond volt-e? Sokan azt állították, hogy megvan a máéhoz való esze. Ha gyümölcsöt vitt a piacra, az utolsó fillérig elszámolt az árával az öccséék- nek, akik a gondját viselték.

Hatvan éves, alacsony termetű, csontos emberke volt. Ha kaszált, embernek kellett lennie annak, aki lépést akart tartani vele- De ha meggondolta magát, ledobta a szerszámot és kóborútra indult a mezőn.

Egyik nyáron már a búzát csépelték, de Gusztiék még a hordásnál tartottak. Guszti a kévéket hajigálta föl a kocsira. Egyszer - csak a földbe szúrta a villát, és nekivágott a mezőnek. Az urság szérűjén megállt a frissen rakott szal- maikazlaknál, és olyan szakértelemmel nézte a munkát, mint egy szigorú ispán. Végül rászólt az emberekre:

— Ez így nem jó! Közel vannak egymáshoz a kazlak. Ha tűz lenne, egyiktől meggyulladna a másik.

— Nekünk így parancsolta az intéző — mondta az egyik ember.

— Mongyátok meg neki, én azt üzenem, hogy marha. De megmongyátok ám!

Néhány nap múlva Guszti összetalálkozott az intézővel az alsó majorhoz vezető akácos úton. Az intéző megállította homokfutóját:

— Megkaptam az üzenetedet, Guszti!

— Akkor biztosan meg is értette a tekintetes úr— Itt a válasz rá! — csattant az intéző hangja. Azzal teljes erőből végigvágott ostorával az öreg arcán. De már ug:ratta is a lovát, mert Guszti vadállatként vetette magát a kocsi felé. Sikerült is elkapnia az ülés szélét. Az intéző először csak a lovát csépelte, hogy lehagyhassa az öreget, de Guszti erősen kapaszkodott, s hol akkorákat lendültek a lábai, mintha cigánykerekezne, hol meg úgy vonszol- / tafcta magát, mintha már csepp ereje sem volna. Akkor az intéző ütni kezdte az öreg ujjait az ostora nyelével. Guszti kínlódva állta az ütéseket, és ordítva káromkodott, de végül csak elengedte az ülést és nagyot bukfencezett a porban.

Mindegy, hogy az intéző kinek, hogyan mesélte el a történetet, Guszti egy árva szót sem szóit senkinek. Egyik szeme alatt nagy véraláfutás, arcán keresztben vörös csík, a bal kezén pedig három ujjá- ról leverte a bőrt. De az öreg egy árva hangot sem mondott az intézőrőlE

>v hét sem telt el . azóta, és egy éjszakán félrevert harangok riasztották föl a falut. Égett az alsó majori szérű. Mikorra a lajtok odaértek a vízzel, már alig volt mit oltani.

Gusztit másnap sehol sem találták. Eltelt két nap. három. egy egész hét is, de Guszti nyomára nem lehetett rábukkanni. Most már mindenki biztosra vette, hogy ö gyújtotta föl a kazlakat, így állt bosszút az' intézőn.

Szeptember elején, a váci búcsú előtti nap reggelén, amikor a precesszió elhagyta a falut, a menet eleje hirtelen megroppant. Guszti bukkant eléjük a hugyozóbokor mögül. Mezítláb volt — mint tavasztól őszig mindig — és a ruhája már csupa rongy, arca vastagon szőrös és sovány a sok éhfezéstől. A búcsúsok köréje sereglettek, és tízen is kérdezték egyszerre: ő gyújtotta-e föl á kazlakat, hol bújkált, miért nem jön elő. Guszti csak ennyit mondott:

— A lelketek üdvére, amiért most búcsúba mentek, egy szót se senkinek, hogy láttatok! — Azzal gyengén megtaszította a keresztet vivő fiút, hogy induljon, ő pedig beállt a többiek közé és öreg hangján rázendített: — Mááriáát diicsééérnii híivek jööjjetek.-.

Egy aszony odasompolvgott az öreghez, kezében egy nagy darab kalács:

— Majd edd meg, Guszti. Dél felé fölért a menet egy erdős domb tetejére. A búcsúsok letelepedtek és kibontották bátyújukat. Csak Guszti maradt állva.

— Te nem eszel? — kérdezték tőle.

— Aggyatok valamit a kötényembe !

A bujkáló ember köténye pillanatok alatt megtelt ennivalóval. Guszti köszönés nélkül elindult a nagy erdő felé, de néhány lépés után visszafordult:

— Mongyátok meg a váci Máriának, hogy imádkozzon értem.

Aztán jó ideig senki sem találkozott Gusztival. Az éjszakák már csíptek, reggelenként köd ült a völgyekre, de Guszti nem jött elő.

A faluban már azt hitték, élő ember többé nem látja Gusztit, amikor Faggyas Márton, aki a legszélső házban lakott, egy éjjel arra ébredt, hogy kopognak az ablakon. Kiszólt, hogy ki'azGyimesi Ferenc

A bolond Ungi

— Guszti — hallatszott halkan odakintről. — Nincs dohányom.

— Hol bujkálsz ennyi ideje? — nyitotta ki az ajtót a gazda.

— Azt mondd, hogy van-e dohányod itthon!

— Majd megmondom, ha megnéztem ... Kenyér nem köll?

— Hozhacc azt is .

— Néhány perc múlva Guszti kötényében volt egy pakli pipadohány és egy jókora darab kenyér, mellette szalonna is.

— Most aggy egy villát, és reggelre meg lesz forgatva a lucernád — hadarta gyorsan Guszti.

A faluban már legendák keringtek Gusztiról. Hogy valahol egy sűrű szedresben rejtőzködik az erdőben, egy földbe ásott lukban, és éjszakákon lejár a mezőkre, hogy jóllakjon nyers kukoricával és nyers krumplival, mint a vadak. Szakálla már a térdéig ér . .. Éjszakákon az urasági karámba is belopódzik és megfeji a teheneket. Volt, aki azt állította, hogy egy ’magas fa tetején látta Gusztit, amint a mezőn dolgozó öccsét figyelte. Mások szerint minden éjjel eszelősen bolyong a határban,

Az egyik borús szeptembervégi estén tűz lobbant a Má- té-dűlő tetején. Néhány gyerek meglátta a lángokat, s az egyik fölkiáltott:

— A Guszti tüze!

A legendák szálltak tovább, a valóságot pedig mind jobban homályba burkolták a mezőkre ereszkedő első őszi ködök

Egy borús októberi napra félig derült, friss este következett. Kónya János bácsi, a felső szőlők csősze, kunyhója előtt pipázott a hegy tetején. Kutyája a lábánál feküdt, ő pedig a bujkáló holdvilágot nézte. A kutya elmordult fektében!,, s rá néhány pillanatra a kunyhóhoz vezető gyalog- úton fölbukkant Guszti. Szuszogva. fáradtan lépdelt fölfele, lábai majdnem összeakadtak. Valamit motyogott, azzal leintette magát János bácsi mellé a padra.

Egyikük sem szólt egy szót sem, mintha már régóta ülnének egymás mellett. Valamivel később a csősz Guszti fglé bökte a dohányzacskóját: — Nesze, tömd meg a pipádat!

— Szegény ember vagy te is — mondta Guszti, és nem nyúlt a dohányért.

— No, csak szíjjad! Percekig hallgatak megint. János bácsi a hold alatt elúszó felhőket nézegette, Guszti pedig egészen előregörnyedt és a gyomrát nyomogatta.

— Meddig bírod még, Guszti? — szólta el magát később a csősz.

— Majd megtudod, ha meg- döglöttem.

— Itt az ősz. Nem ad enni a mező. Megfacc.

— Akkor úgy döglök meg. — Hátha nem is bántanának. Bolondnak tartanak- Guszti egy pillanat alatt talpra ugrott és nekilordult a

szőlőesősznek. Szeme úgy villogott a holdfényben, mintha szánalmas testében most lobbanna utolsót az indulat.

— Bolond vagy te! Meg az egész világ! Akarod, hogy a gunyhód falához tapasszalak?

Meg sem mozdult a csősz! csak nyugodt hangon rászólt a hadonászó kis emberkére:

— Ne koptasd még azt a kis erődet is, Guszti.

Guszti olyan hirtelen dobta le magát a padra, ahogyan az előbb fölugrott róla. Teste kínlódva kicsavarodott, ráros- kadt a térdére, és a gyomrát markolászta.

A csősz érezte, hogy az elcsigázott ember vacog - a hidegtől. Kihozta a nagykabátját, és a felét magára, felét Guszti hátára terítette.

Jó késő volt már, amikor Guszti hirtelen fölugrott, mintha menekülni kellene. Karjának mozdulása, ahogyan a fél nasykabátot visz- szalökte a szőlőcsőszre, majd megigazította magán a rongyokat. ’ Olyan volt a holdas homályban, mintha egy nagyobbfajta bagoly csapott volna egyet a szárnyaival. Sietve indult lefelé a szőlőhegyről, és meg sem állt Faggyas Márton házáig. Ott bekopogott az ablakon.

A gazda tudta, hogy csak Guszti kopogtathat ilyen későn. Kibújt az ágyból, valamit kotorászott az asztalon, azután a konyhában matatott egy darabig, csak azután jött ki a házból.

— Mi van, Guszti?

— Megforgattam a sarjú- dat. Hozz egy pakli dohányt!

— Itt van a kezemben. Meg egy kis harapnivaló is.

Guszti gyorsan elkapkodott mindent, és indulni akart. De a gazda rászólt a siető emberkére:

— Hanem baj van, Guszti. Az öcsédet bevitték az őrsre. Valami a fülükbe juNappal szemben

(Fotó: TASZ SZ—MTI—KS)

Kerék Imre

RADNÓTI

Harminc esztendeje gyilkolták meg a visszavonuló fasiszta pribékek a költpt.

csikószabadság emléke barakk- éjszakák idegőrlő némasága sejtrobbanások vérebek vadak tébolyában egy szempár tiszta lángja

. a homlok súlyos boltíve alatt

szavak kristályrács-renddé összeállva zuhogó fémek hamusivatag fatörzsből kiszakított ág magánya

tagolatlan idő — se éj se nap ütött madárszárny béna mozdulat a drótokon túl is csak a halál van

»der springt noch auf« — csak ölni szabad folyó hangafű béke megszakadt árva sor a mindenség noteszában

Dér Endre

rr

tott, és most Imrét faggaty- tyák ... i

— Megverték? — szívogat- ta idegesen az orrát Guszti.

— Azt hallottam, nem engedik ki, míg te elő nem kerülsz.

Guszti összébb görbült a sötétben. Egyik lábárpl a másikra állt és tovább szívogat- ta az orrát. Fél percig mocorgóit így, azután mintha eszébe jutott volna valami, gyorsan tapogatni kezdte a keblét.

— Még hiányzik valami?

— Csak azt néztem, hogy van-e nálam gyufa? — hadarta Guszti.

A

zzal indult is a kert felé. Olyan volt a sötétben az elsiető emberke, mintha egy lompos kutya ugrott volna meg az ajtó elől.

Azon az éjszakán ismét félreverték a harangokat. Most a felső majori szérű égett. . .

Másnap reggel, amikor az első kocsik a mezőre mentek, megtalálták Gusztit. Az egyik útszéli akácfa legalsó ágán lógott és a szél olyan köny- nyedén himbálta, mintha csak rongyos ruhája volna a vékonyka kötélre akasztva.

^"^soda történt reggelente minden őszön. A majoron sebesen vágott át a kerékpár; az apa, az ács a nyeregben, a fiú a vázon. A gyerek dideregve húzta össze magát a rideg kora őszi szélben. Nem hajnalodott még, s a fiú félig aludt. Sivár homályban aludt a tanya is. Körötte égig komorló jegenyékA munkahelyre értek. Épülő pajta meredt eléjük, feketén, s félelmesen. Tompán zörmölt a sötétben a munkatársak »jó reggelt«-je.

S ekkor jött a csoda. Az ács megállóit fenn. a tetőn, s baltáját valamelyest meg- ; emelte. S ekkor — mintha e jelre — megfeszültek az ácskarok, s a szerszámok ledob- amelte. S ekkor — montha e jelre — széthasadt a sötétség függönye keleten, s a Nap vakító fénnyél bukott elő. S megbíborlott a szürke rét, ezer s ezer virága tündökölt.

madárhang csattant a burjan- bokorban — s a messzi magasban lágyultak a gómoly- f el hők •..

Ma már köznapian kezdődnek a hajnalok. Messzibe vesztek az egykori ácsok, fégi jó ismerőseim, egyedül az öreg ács kél már talpra közülük — kora őszi hajnalokon. Megnyikorgatja a kútgémet a homálykodó udvar közepén, vizet mer a dézsába, megtölti az ütött-kopott bádogkádat, majd artézi vízért, is elballag két piros kantával. Görnyedt vállal, komótosan csoszog visszafelé a teli kantákkal, s leteszi őket a kamarában. Derekán, a bőrövön szeget rejtő ácstáska fityeg, mintha anélkül nem is hozhatna vizet ...

A kamarában, a piros kanták közelében szerszámosláda lapul- Nyitott tetejű láda, a derengésben is tisztán látni : telistele van rozsdásodó ácsszerszámokkal. Szélről a hosszú »ropánt« kandikál kifelé. legalul bárd, szekerce, s legfelül soksok apró gyalu.

Az öreg ács három fia közül a középső itthon téblábol. Vakációzik az ősi otthon melegén. A kútgém nyikorgásakor bújt még elő. de a kantákat az öreg ács kezéből kivenni nem tudta már. s meg kellett várnia, míg apja visz- szatér.

EZ él évszázadot jeleznek a

" középső fiú fején a ritkuló szálak. Kedves lakása van egy messzi városban, mai bútorokkal; s azon tűnődö- zik: mily jól festene a ládában lelhető két szekerce közül a kisebb s ügyesebb — az új, nyers színű könyvespolc vagy íróasztal tetején. Divatos »régiségnek« is megjárja — meg aztán az sem árt, ha a hajdani, gyerekkori hajnalokra emlékezteti valami ■ ..

— Édesapám — lép a ládához —, ez a kisebbik szekerce épp rápasszolna az íróasztalom tetejére. Ha nekem adná .. . emlékezetül.

Az öreg ács, aki mindig mindenét megosztotta három fiával, most elvörösödve hallgat. Nem feltűnő ez kevés beszédű embernél. Az sem, ! hogy csak ebédnél szólal meg:

üi löüfvek

Az Európa Könyvkiadó a Napjaink költészete sorozatban adta ki Atanasz Dalcsev Őszi hazatérés című kötetét- Ugyancsak e népszerű sorozat egyik új kötete Robert Graves A szerelem tünetei című verses kötete, amelynek gondozója Vajda Miklós volt. Hetedik kiadásban látott napvilágot a Nobel-díjas Mihail Solohov nálunk is népszerű nagy regénye, a Csendes Don. A Századunk mesterei sorozatban jelent meg John Steinbeck Egerek és emberek, valamint Lement a hold című regénye. A kiadómásik sorozatának (Századok- emberek) új kötete - Ludwig Tieck Vittoria Accorombona című történelmi regénye.

Egy ritka műfaj — a történelmi lovagdráma — remekét ,is megjelentette a kiadó: a »Heilbronni Katica avagy' a tűzpróba« szerzője, Heinrich von Kleist.

A Gondolat Könyvkiadó

megjelentette az osztrák származású világhírű i festőművész, a 90. születésnapjához közeledő Oskar Kokoschka visszaemlékezéseit, Életem címmel. Ugyancsak kiadták Henri Perruchot híres Gau- gain élete című életrajzi regényét (3. kiadás). Az újdonságok között szerepel Louis Frédéric Japán hétköznapjai a szamurájok korában 1185—- 1603.

Az Akadémiai Kiadó újdonságai közt említést érdemel Pais István Ember és vallás című műve, amely a vallás kritikájához szolgáltat fontos tudományos adalékokat.

— Az a szerszám mindig, mindig velem volt- Még bujdosó koromban is. tizenkilenc őszén.

Többet nem szól. ámde a fiú világosan érti. hogy további beszédnek nincs helye. Nem felel hát, inkább meghajtja a köszörű hengerét ebéd után, hogy az öreg ács a ládikó szerszámait gondosan remekbe csiszolja, élesítse. A vésőket, a bárdokat, a gyaluk nyelvét rendre. Mind a szerszámokat — amelyeket nem szabad elvinni az öreg ács közeléből —, amelyeknek a verdett' ládában az egyedüli helye.

Az özön huzavonában elvé- konyuit keresztfűrészt a fiúnak kell kiköszörülnie. Majd az élét i-s neki kell eresztenie

— kettesben az öreg áccsal

— a hasábfának. Mert minden hazarándulás — vizsga is egyúttal. A fiuk vizsgája: nem felejtették-e el, hogy a keresztfűrész élét isten ellen valb vétek erősen rányomni a fára. Vizsga arról: tudják-e még oly finom érzékkel húz- ni-vonni e fűrész nyelét, mint ügyes prímás a hegedűvonót?

Október derekán töltötte be nyolcvanadik esztendejét az öreg ács. Kétszer is infarktusa volt már, de azért — egy óvatlan- percben — a tetőre kapaszkodik mégis, a kémény tövéhez.

[**^ ermedten és szívdobog- va nézem, hisz az öreg ács az édesapám — és a korhadt gerenda megreccsen alatta. \ .

— Muszáj — szól le hozzánk, akik már karéjban állunk idelent. elálló lélegzettel. — Le akar billenni ez a téga.. •

És igazít a téglán, a kémény tetején. Most látni: egy kis maltert is fölvitt »varécská- val«, a kőmíveskanállal. Aztán csak néz. Csak néz — hosszan a tetők felett.

Mert adhat-e olyat a kurta élet, mit az öreg ács szíve Núgy tartogat, mint a csodát szülő régi, kora őszi hajnalokat?

Somogyi ^Népiap