Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-17 / 269. szám
Szolnoki András Naplemente Ivtegőszül majd a haj amilyen sötét volt olyan fehér lesz, ' megőszül a lélek közelít az öregség és te érzed, érzed, hogy kopnak a színek a nyári egekről. Megitatod a üzemed hajnalhasadással naplementével, hogy örökké lássad amitől megválni kevés tán egy élet: a tűnő szilvárványt elfutó reményed. Régi naplementék emléke ringat öreg, hajnali fényárban úszó anyafölded távola megközelít, ( és úgy zsugorodik benned össze a lélek, mint az elfeledi név. Uj könyvek A Kossuth Könyvkiadó új kiadványai között találjuk Fencsik László: A mai troc- kisták című tanulmánykötetét. A könyv egyrészt történelmi áttekintést nyújt a trockizmusról, a nemzetközi munkásmozgalomban betöltött szerepéről, másrészt ismerteti a trockizmus mai áramlatait, megnyilvánulási formáit. Megjelent egy új pártépítési füzet, a szociológiai szemlélet és módszer szerepéről az agitációs és propagandamunkában, Balogh * József tollából. Balázs Anna dokumentum-novelláinak 2. kiadása az ellenforradalmi Horíhy-korszak embertelen.) világát idézi. A jövő esztendő legfontosabb évfordulóit ismerteti az Évfordulók című kötet, Gárdos Miklós szerkesztésében. Sok színes írással, tudnivalóval megjelent az 1975-ös Érdekes Kalendárium is. A Szépirodalmi Könyvkiadónál 1 ártott napvilágot Do- bozy Imre könyve, az Ősztől tavaszig, az író három drámájával (Szélvihar, Holnap folyfejűk. Eljött á tavasz). A Színház a Cethal halán Hubay Miklós hat drámáját tartlamazza; a címadón kívül a Csak tréfa, Ravelszki, Pár- kák, Kalóz és a Te Imre. itt valami ketyeg címűeket. Most jelent meg Varga Katalin Árpa és gödölye című regénye, Gáspár Margit életrajzi regénye, az Isteni szikra. Kellér Andor két életrajzi regénye, az egy kötetbe foglalt Zöld gyep, zöld asztal és A főispán rendkívül érdekes, színes egyéniségű .Szemere Miklósnak, valamint a talán kevésbé ismert Szemző Gyulának állít irodalmi emélket. Győré Ibire új verseit tartalmazza az Elrepültek a lángosok című kötet, míg a Mindenért megfizettem Tóth Endre válogatott verseit. Közművelődési feladataink között hallatlanul fontos szerep vár népművelőinkre a falu kulturális színvonalának emelésében. A népművelő a pedagógus egyenrangú segítőtársa. Sőt bizonyos szempontból annál is több. A művelődési házakban ugyanis nemcsak az iskolás korúakat, hanem a falu apraját, nagyját, a falu egész társadalmát igyekeznek mozgósítani. Falvaink egyhangú életébe éppen a népművelői tevékenység hoz színtj mozgást, életet. Nehéz feladat lenne csupán körülírni is, hogy valójában mennyi mindennel kell foglalkoznia egy igazi népművelőnek, különösen falun. Való igaz/ hogy a városi művelődési házakban is szorgalmas, összetett munka folyik, de ez a tevékenység aligha hasonlítható össze a falusi népművelés szerteágazó, bonyolult feladataival. Az igazi népművelés — mit tagadjuk? — ma is és még sokáig falun történik majd. S hadd tegyük hozzá; szegém Somogyi Néplap !„évszázadokon ótv//dgo/“ Csokonai-gmlékiBűvek Csurgón A Csokonai Vitéz Mihály t Gimnáziumot — Csurgón — j sok rejtett és látható szál fű- j zi a költőhöz. Az 1881—82-es j tanévben a hajdani tanár emlékére a csurgói gimná- ! zium tanulóinak önképzőköre felvette a Csokonai nevet. (Olyan öntevékenységi forma volt ez a kör. ahol a diák "... önálló gondolkozásra, önálló ítéletre s önálló cselekvésre készül, S arra erőt nyer...« — elsősorban j az irodalom terén.) Ez a kör j kezdeményezte-szorgalmazta I azt is, hogy maradandó kép- . zőművészeti alkotásban örökítsék meg a költő alakját. | Így rendelte meg azután az ! iskola fenntartó testület a | kor egyik ismert akadémikus festőjétől, Aggh'ázy Gyulától \ Csokonai portréját. Az olaj- ! festményt 1887 őszén, nágy t ünnepség keretében leplez- j ték le. A kép ma is a gim- I názium tanári szobájában í függ. 1931-ben két szép dombor- ; művet avattak Somogy első í középiskolájában. Ha ma be- | lépünk a szárnyas kapun, most is ez a két — vörös ■ márványba foglalt — bronz- i alak fogad bennünket: Cso- j konai és Festetics, egymással I szemben ... Az iskolát ala- ! pító gróf kezében függőpecsétes oklevél, a költő jobb- ] jában toll, másik kezét egy könyvön nyugtatja. Kifejező j jelképek! Az arcok egy ki- i csit eszményítettek, de jól ki- I fejezik a két egyéniség különbségét. Csokonai fiatalosabb, lobogóbb. (1873—1944. nov. 19.) szobrászművész Pécsen született, s a 30-as évek elismert szobrásza volt. Sok köztéri alkotás fűződik nevéhez. Harminc rnétermázsa du- naharaszti márványt használtak föl. Kerekded, szinte otthonos »lágysággal« öleli körül a költő emlékét őrző bronzjelenetet: Csokonai minden iskolai »pedántság" nél- kül, természetes emberi közvetlenséggel beszélget diákjaival — a szabadban ... Az emlékpad felirata az iskola régi tanárának, Écsy ö. Istvánnak a verse: "itt, ahol most zöld gyep felett, Vén fák alatt e kis pad'úll, Itt tanított, verselgetett Csokonai Vitéz Mihály« Hogyan választották ki ezt a helyet, hiszen elég távol esik a régi iskola épületétől? Az 1937-es Értesítő tanúsága szerint Máté Lajos jelölte meg. Ö a gyermekkorában még élő szájhagyomány alapján így vallott erről: »... A régi tanárok mutatták meg nekünk azt a kupás helyet, az iskola kertjében, ahol Csokonai tanítványai társaságában szívesen időzött." Az említett idős tanárok még közvetlen tanúktól vették át a hagyományt. Az emlékpadot — Gády Lajos alkotását — 1936 őszén avatták. Écsy Ö. István ez alkalomra írt — Csokonairól szóló — versében így formálta képpé a költő emlékét: »Évszázadokon átvilágol / S időnként szebb lángra kap.« A bronz Uomborművek érdekes összefüggésre hívják föl a figyelmünket: az iskolai hagyomány sajátos, kettős, illetve több rétegű ösz- szetételére. Csokonai—Festetics—Nagyváihy nevével lehet ezt igazán jelezni. Ugyanakkor olyan tartalmat is közvetítenek, amit az eddigi Csokonai-szobrok nem oldottak meg: itt Festeticcsel néz szembe a költő (tudunk súrlódásukról is), és ez a kor . emberi viszonyait is felidéz- I teti velünk. A dombormű- I vek alkotója Horvay János Látogatásunk végeztével a Széchenyi téren álló Csoko- nai-mellszobor mellett haladunk el. Ez a mű — Kamo- csay István alkotása — egy folyamatot is jelképez. Azt, hogy a Csokonai-kultusz »kilépett« az iskola falai közül. Sütő András szép gondolata ide illik: »Egy szobor, amely a költő jelenlétét állandósítja valamely népes tér közepén: szüntelen dialógus a történelmi múlttal — a jelen érdekében.« T. Z. M ikor Garbaczné fölszállt a vonatra, hogy bemenjen a városba, a fia sírjához, furcsa dolog történt vele. — Tessék a felszállással sietni! — mondta valaki a háta mögött. S akkor Garbaczné látta magát — kívülről, mintha lelke egy kissé hátralépett volna, hogy megnézze azt az ősz hajú asszonyt, aki nehézkesen fölkapaszkodik a lépcsőn. — Jó, jó — dünnyögte. — Talán várhatnak egy kicsit. Valósággal menekült, be a fülkébe. De az a tekintet követte. Figyelte, hogyan rángatja a ajtót, hogyan bicsak- lik meg alattomosan a cipője sarka, csúszik félre a kalapja. Attól tartott, menten el- pityeredix. Milyen más, ha él valakinek a fia. És mennyire megváltozik a világ, ha egy napon megjön a hivatalos értesítés, hogy hősi halált halt. Hazahozatta ugyan a család költségén, de mit segít ez?! ... A bombázások miatt Garbaczné kiköltözött falura. Majd végleg ott maradt. Eleinte minden héten beutazott, aztán egyre riktábban. Az utolsó években mintha megikérgesedett volna benne valami. Jó volt ez, nagyon jó ... Különben hogyan bírná évtizedekig az ember!... De most, most... Vannak ilyen meztelen napok, mikor minden kis szellő felhorzsolja, a bolyongó felhők, az őszi avar szaga, az eső üzenete. S ez a különös dolog is, hogy kívülről látja magát. Mintha kiűznék vackából az embert. Mintha már nem is élne. Ha Endre itt volna, ajtót nyitna neki, előre menne, helyet foglalna... De ez már csak hóbort, rögeszme, álom. Csak találna egy üres sarkot, ahol meghúzná magát erre a tizenöt percre. A mo- torvanatban kevesebben szoktak lenni. Üres padok, néhány szem utas — erre vágyik. A motor jólesően zűg, az ablakban elsárgult kukoricatáblák úsznak... Már 'készült is, tagjait várta az egyik pad, közel az ajtóhoz. De a másik sarokból fölnézett valaki. E W s rámosolygott. Pintér Emmi volt. Hogyan is hívják a férjét? Igen, Hlyei... Micsoda név!... S horgolócérnával körültekert ujjával Emmike mintha intene is felé. — Ide tessék, Garbacz néni! — Ó, Emmike ... Rég láttam ... > — Bizony, régen, Garbacz néni. — Emlékszik még Endrére?... Hozzá megyek... a temetőbe. Endre neki udvarolt, mikor a behívót kapta. Emmike a temetésen is ott volt; nagyon sírt, legalábbis ügy látta. A másik ablaktól odaszaladt egy ötéves kisfiú. — Köszönj, Péterke, a néninek! A kisfiú ránézett Garbacz- néra, s ügy döntött, hogy nem köszön. Garbaczné kész volt egy mosolyra, de szája félúton megállt. A gyerek szeméből süvített felé a gyűlölet. »Megérezte« — gondolta Garbaczné, de hogy mit, azt nem tudta világosan megforgalmazni. Ö csak egy anya volt. Magával hozta a fiát, szinte újra bemutatta ennek a telt mo- solyú fiatalasszonynak. Emmike a menye lehetett volna, unokáinak az anyja. De, persze, akkor nem lehetne más felesége és Péterke anyja sem. Ezt érezte meg a gyerek. A múlt áranyait 'kis feje összetévesztette a jövő árnyékainak fenyegetésével. A.z anyját féltette tőle. S tulajdon kis életét. Mintha Garbaczné holmi boszorkány volna, vissza tudná pergetni az időt, megváltoztatni a dolgok folyását... Péterke elfordult, s visz- szaszaladt az ablakhoz. — A mai gyerekek! — mondta kényszeredetten Garbaczné; hangját elnézőnek szánta, de epésre fordult. Ger/ei József Két anya Mikor rádöbbent, engesztelőén fölnevetett. Csakhogy nevetése is rekedt volt, akár egy agyonhajszolt öreg varjú károgása. E kkor Hlyemé elpirult. De romolhatatlan kedélye volt. Horgolása fölött hálásan Garbacznéra nézett, mintha megköszönné, hogy egy véleményen van vele. — Bizony, Garbacz néni — mondta. — Igazán nem is tudom, mit csinálj óik velük, — Miért, hát több is van? Nem emlékezett rá, hány éve látta utoljára Emmi'két. — Három, Garbacz néni, három — nyűt minden szónál tágabbra Illyeiné szépen vágott, barna szeme. — És milyen rosszak! Alig bírok velük... Garbaczné titkos kis örömmel figyelte, hogyan törik meg Emmike ízlésesen szedett szemöldöke; szávaiba mintha egy csipetnyi elégedetlenség vegyülne. Persze, Endrétől jobb, szebb és okosabb gyerekei lehettek volna. Akkor ő is odaszólhatna ennek a kisfiúnak: — Gyere ide, Bandikám! Nagymami megigazítja rajtad az inget... Bandika pedig hozzá jönne, és szőke fejét nagymami vállára hajtaná. Sietve a blúzába nyúlt, megigazította lecsúszott vállpántját, mintha egy kísértést rázna le magáról, egy szőke fej kísértését. Népművelés a jelenben nyes anyagi viszonyok közepette. Találkoztam már rosszul fizetett, túlhajtott, magányos harcosként küzdő népművelőkkel az ország különböző részein. S gondjaikról szólva az értetlenséget említették első helyen. A falat, amely mereven útjukban állt, ha bátran kezdeményezni, kísérletezni, egyszóval tenni akartak. Számukra ennél csak egy rosszabb érzés létezik: az érdektelenség, munkájuk lebecsülése. Pedig . az igazán jó népművelőt nagyon, de nagyon meg kellene becsülni. Már csak azért is. mert a jó népművelő, aki hivatása magaslatán áll, ritka, mint a mesebeli fehér lés teljes embert követel — így fogalmazta meg számomra egy ízben egyikük. — S a magánéletet is a cél szolgálatába kell állítani.« holló. De becsülni kellene azért is. mert feladatai ellátásához olykor nem elegendő a nap huszonnégy órája. A népművelésnek nincsenek napszakai. "A népműve"A népművelőnek egy kicsit mindenhez értenie kell, de még jobb, ha jól ért minél több dologhoz« — mondta egy alkalommal a balás- tvai kultúrház igazgatója. Egyetértettem vele. Kicsit fotózni, filmezni, táncolni,, énekelni, beszélni, színházat játszani. Egyetértettem vele, mert, hogyan is lehet megszerettetni bármit másokká!, amihez magunk semmit sem konyítunk. Pedig éppert ebből az alapból táplálkozik a falusi ember bizalmatlansága is. Hogyan lehet — szerinte —, hasznos ember az, aki ebbe is belenyúl, meg abba is belenyúl? S nemcsak egyhez ért! Fülem hallatára is támadtak már ezért népművelőket mintegy alattomban kikezdve nehezen szerzett tekintélyüket. Szerencsére ma már sok olyan helyi vezető található az országban, aki képes fölmérni a népművelők áldozatos és áldásos tevékenységét. Munkájukhoz igyekeznek megadni minél több segítséget. Hogy miből áll ez a segítségnyújtás? Helyenként változó, de egy dolog elengedhetetlenül szükséges: a szabad tevékenység biztosítása, amely a bizalom, a megbecsülés országútját jelentheti. Manapság — mint mondják — ugyancsak nehéz jól képzett népművelőt kapni a falusi művelődési házakba. Az új népművelők már diplomával kerülnek ki az egyetemről. Sajnos, még mindig kevesen. S azok sem feltétlenül kötik le magukat a falvakban, ahol leginkább szükség lenne rájuk. A pesti bölcsészkaron az idén hatan végeztek népművelési szakon, közülük csak egy ment le vidékre. Bizonyára nincs messze az az idő, amikor a népművelő tiszte rangos, megbecsült, értékes foglalkozás lesz minden községben. Addig azonban még hosszú utat kell bejárniuk. S egyik feltétele a falun élők kulturális emelkedésének, hogy a munkafeltételeket, az életkörülményeket tegyünk mindinkább elfogadhatóvá a népművelők számáta. Sz. B. — Három... a mai világban — mondta tompán. — Mikor minden órában kitörhet újra a háború .., Illyeiné a horgolás szemeit számolta, arcán újra nyugalom és elégedettség ült. S ez az elégedettség úgy tetszett, nemcsak tulajdoniéiból táplálkozik, hanem az egész körülötte lélegző világból. Garbaczné újra megkockáztatta: / — Minden órában ... S Emmike lágyan formált ujjait nézte. Arra kellett gondolnia, hogy ezek az ujjak nem Endrét simogatják, a szerelem perceiben egy más férfi csókolgatja őket. Illyeiné sóhajtott. — Én nem hiszek a háborúban, Garbacz néni. Garbaczné hangja elváltozott: — Annak idején én sem hittem. — Elővette zsebkendőjét, s belefújt. — Aztán egyszer csak nagyon hittem. — Drága Garbacz néni... — tette rá Illyeiné ujjait Garbaczné kezére. Igyekezett elérzékenyülni, de már távol volt az egész, s ő any- nyira más világban élt. Amióta férjhez ment, s jöttek a gyerekek, Endre alig jutott «z eszébe. Garbaczné kiszabadította a kezét, a táskájában kezdett kutatni. Orrára illesztette drótkeretes szemüvegét, szétnyitott egy kopott kis papírlapot, s talányosán Hlyemére nézett. — Emlékszik, Emmike, milyen szép verseket írt? — Kicsoda? — S Uly eine elpirult; ebben a szempillantásban suhant át rajta, hogy akkoriban ő is kapott Endrétől pár verset. . — Hát Endre — mondta Garbaczné. — Ö. igen. Garbaczné megköszorulte torkát, állát előretolta, a papírt pedig kellő távolságba. Csaknem énekelt: — "Tiszta csermely partján, zöld árnyékba rejtve ...« — S a rimelő sor így hangzott: — "Vár szívem szerelme ..." Rövid vers volt, három versszak csupán, mégis meg- , telt vele a szakasz. Garbaczné hangja a motor búgása fölött lebegett, kihívóan, engesztelhetetlenül. Sírás bujkált benne és vijjogás, az anyamadár szárnyának csapdosása. Illyeiné rálopta szemét az utasokra. Feszélyezett, megdöbbent arcok néztek vissza rá. — Szép?... Ugye, milyen szép... Illyeiné nem emlékezett a csermelyre, és a szerelemre is csak úgy, mintha a távolból kiáltana valaki. Elszomorodott. Miért kell az embereket erőszakkal kirángatni időtöltésükből, abból, ami nekik az életet jelenti ? ... S ha egyszer kirángatják majd öt is az utazásból, a horgolásból meg abból, amit Péterke ott a másik ablaknál játszik? — Péterke, gyere ide anyuhoz! Péterke az ablak szíjával játszott. Gyeplőnek használta, s úgy rángatta, mintha a vonat előtt paripák futnának, s ő hajtaná őket. Illyeiné újra hívta: — Na, gyere már, ne rosz- szalkodj! Péterke hallotta Garbaczné hangját, látta kezében a papírt is, s most riadtan figyelte a csöndet. Valami nagyon rosszat jelentett, nagyon régit, ami szomorú is nagyon. Mit akar ez az öreg néni rendetlen ősz hajával, s száraz, rikácsoló hangjával?... — Ez volt az utolsó, levele — mondta Garbaczné, s egy másik papírlapot vett elő. Föl akarta olvasni, de Péterke megelőzte. Ügy rontott anyjához, mint valami kis tavaszi szélvész. Garbaczné csupasz kezéből a földre sodorta a levelet. — Vedd föl a néninek! — szólt rá az anyja, aztán maga hajolt le érte. Garbaczné megköszönte, de valahogy elfelejtette felolvasni. Sóhajtott, felállt, s egy kis sértett sietséggel a táskájába gyömöszölt mindent. — Régen volt, bizony — motyogta. , A z utasok szedelőzköd- tek már, senki sem figyelt rá. Illyeiné Pé- terkét öltöztette. Míg a gyerek kabátját gombolta, szeme nyugodt mosollyal Péterke szemét-száját itta. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is elvegyék tőle. — így ni! — mondta, s háromszor is megcsókolta jó cuppanósan. — Megérkeztünk, apuka vár. Garbaczné tudott olvasni a fiatal anyák szeméből. Tudta azt is, mit jelent nekik, ha egy férfi az állomáson várja őket. Indulat fogta el. Ezek ajt hiszik, hogy mindig így lesz. Játékszer nekik a gyerek, babusgatni tudják, de nevelni nem. Aztán majd pár év múlva megnézhetik magukat. S a gyereküket is. Nincs hálátlanabb a felnőtt gyerekeknél. Tiszteld fiadat és lányodat, hogy megtűrjenek a földön ... De még akkor sem biztos, hogy megtűrnek. Legjobb, ha egyedül maradsz. Ha akkor veszíted el a fiadat, mikor még nem lehetsz a terhére ... Mikor még szeret. Tudta, hogy igazságtalan, de beoltotta magát ezzel az igazságtalansággal. Most már erős lesz, támadhatatlan. Míg a leszállásra várt, hideg lett és zárt, mint egy sírkő. Aztán majd ez a sírkő is ledől egyszer... Búcsúzáskor csak fejét biccentette meg. t
