Somogyi Néplap, 1974. szeptember (30. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
Tengerparti emlék Szekeres Emil festménye Ä szociográfus felelősége A század eleién nagyon divatosak voltak az irodalmi körkérdések (újabban mintha volna némi jele e divat visszatértének, ami egyébként nem ártalmas dolog), s egy ilyen alkalommal valamelyik lap megkérdezte Mikszáth Kálmánt: megtanulható-e az újságírás. Mikszáth röviden és frapánsan válaszolt. Azt írta: ha valami virgonc ember ráadná magát az egérfogdosásra, három, négy, öt vagy esetleg tíz év alatt bizonyára megtanulna valahogy egeret fogni, ámde egy kéthetes macska mindjárt jobban tudna. Ma már az újságírásra sem érvényes egészen Mikszáth Kálmán szellemes hasonlata: több lett az ismeret, súlyosabbak és nehezebbek az is- mertetnivalók, alaposabb fölkészültséget kívánnak a témák. De a manapság divatos és fontos hírlapi-folyóirati szociográfiára ez talán éppen fordítva igaz. Ahhoz semmiképp sem*elég a kétetes »macskaság«: az ösztön, a készség, a jóindulat és a tisztázó szándék. Aki a szociográfiát választja megnyilatkozása formájául — vagy akárcsak alkalmanként műveli a műfajt —, annalj ugyancsak »meg kell köszörülnie az értelmét«, kifejleszteni a tudását, tárgyismeretét, és csak akkor nyúlni a tollhoz (jegyzökönyvhöz, magnóhoz — kinek-kinek szokása, szüksége szerint), amikor teljesen biztos abban, hogy a valóságot tárja föl. Miért mondjuk el mindezt?^ Épp a szociográfia műfajának társadalmi jelentősége és fontossága miatt. Manapság alig van fővárosi üzem, vidéki város, nagyközség, termelőszövetkezet, vagy egyéb kisebb-n agy óbb közösség, amely ne találkozott volna adatgyűjtő, életformát— munkakörülményeket vizsgáló szociográfusokkal. A jó szociográfia híven felmutatja, milyenek a szocialista építés hétköznapjai, miként változik, alakul át egy ipari vagy mezőgazdasági közösség élete, milyen hibák béklyózzák a fejlődést. A lelkiismeretes szociográfia politikai orientáló tényező is. Számos példát mondhatnánk:, amikor egy-egy terület párt- és állami vezetői a területükön lévő_ települések életét, fejlődését meghatározó terveket a róla megjelent szociográfiai fölmérés következtetéseit és értékelését figyelembe véve módosították. És Igen sok példa van arra is, hogy társadalmi szervezetek, .testületek ösztönzik a szociográfiai fölméréseket, az adatgyűjtést, a könyvek írását. Méghozzá nem is valami »plátói mecénásságból«, hanem a saját jól felfogott érdekükben, azaz a rájuk bízott terület, város, falu, üzemi vagy szövetkezeti közösség érdekében. Mert tudják, hogy a helytálló információ az* ér'mes cselekedetek alapja. Roppant nagy tehát a szo- ciográíusok felelőssége. A müveknek nagy befolyásoló erejük van: változtatnak, előbbre visznek. (Nem is szólva arról a ma még fölipérhetetlen szellemi—erkölcsi haszonról, amelyet igazán csak az eljövendő évtizedek vagy évszázadok tudósai, írói, művészei, politikusai méltányolhatnak. A szociográfia »alanyai« — a »megszólaltatott« lakótelep, üzem, falusi közösség stb. tagjai — számára a legnagyobb öröm, ha abban a képben, amelyet az író rajiéit, m,agukra ismernek. Ha megtalálják benne a mindennapi valóságot. Még akkor is »érvényes« ez az öröm, ha nemcsak a szép vonásokat, hanem a csúfakat is meglelik. Nincs örömük azonban az olyan szociografikus írások- ' ban — gyakran csak próbálkozásokban —, amelyek nem pontosan tükrözik a valóságot. Készítőjük fölkészületlensé- ge, esetleg adatainak szűkös volta vagy éppen mérlegelő képességének hiánya miatt. Az ilyen szociográfiák megzavarhatják egy-egy közösség munkáját. Mi az tehát mégis, amire a szociográfia írójának akár film, akár folyóiratban közölt értekezés vagy újságcikk, akár egyéb dokumentum vagy dokumentatív kezelésre igényt tartó munka) és az ábrázolt egység alanyainak egyaránt a legnagyobb felelősséggel kell vigyázniuk? A hűség és az igazmondás! Egy-két »nagyvonalúan« kezelt adat kedvezőbb színeket adhat ugyan az összképhez, ez nem kétséges. De ugyanez a »nagyvonalúság« ezrek és ezrek szemében legalább annyit ronthat. Könnyű a hibaforrásokat és tényleges ellentmondásokat fölsorolni; tessék művelni — mondhatnánk. Nos, igaz: valóban könnyebb így. De hát nem a »bibliai csúfolkodók« padján ülve mondjuk ezeket, hanem bizonyos jelenségek láttán. S ezek arra utalnak, hogy a nagy hőségben néhol nem fordíttatik kellő gond és figyelem a minőségre, a kidolgozás színvonalára. Szembe merünk nézni kedvezőtlen tényekkel. Régen, amikor a dogmatizmus béklyózta a kritikai szellemet, ez nem volt lehetséges. Reális társadalmi igény, szükségszerűség és tág lehetőségek eredménye tehát a mostanában virágzó szociográfiai irodalom. Erkölcsi sebezhetetlensé- gén, hűségén és tisztaságán mindenkinek, aki felelős érte — szerzőként vagy alanyként —, őrködnie keil. Tamás István H ahó, a kis párduc! Hahó, a kis párduc! — sikítozott Gabi. A pláfonig dobálta Cincit, a sárga foltos kölyökmacskát. Cinci a plafonnak ütődve rémeseket nyarvogott. De azért lefelé jövet mindig ügyesen terpesztett, és a díványra huppant. — Talpra esik. Jflint a macska — jegyezte meg Csípi ironikusan.- — Csak kicsi a magasság. István összecsapta a föjd- rajzkönyvet, amiből tanult-. — Kamaszmacska is talp- raesik? — kérdezte igzatot- tan. — Botos azt mondta; csak a kandúr. Csípi lenézően füttyentett a foga közt: — Már úgy születik •. - Nem hiszed? István megvonta a vállát. — Cinci kandúr. Csípi nagyot nyelt, és bólintott. — Kipróbálhátjuk. Fölmegyünk a másodikra ... Ledobjuk. Gabi teljes erejéből a plafonhoz vágta a miákoló macskát. — Huss! Röpül a párduc ... Hahó, a foltos párduc! — kiáltotta. Cinci széttett lábbal hasra puffant a díványon. István nyakon csípte. — Gyertek, kipróbáljuk..; .Te is jöhetsz — bökött a húgára kegyesen. Csípi a hóna alá csapta a föld raj zkönyvet. Rohantak az emeletre. A másodikról lenéztek az udvarra. Csípi a mélység fölé tartotta az állatot. Cinci rekedten nyávogott. — A nyakánál fogd! Ott neki nem fáj — mondta István. — Az anya is ott fogja meg a kölköt. — Megüti a hasát — jósolta Gabi félénken. — Nagyon magas a második. És ő még kis cica. — Ejtőemyősítjük — mondta Csípi eltökélten. — Csökken a sebesség. Az ejtőernyő fékezi a ölkést. — Milyen lökést? — fin- torgott István. — Honnan fogsz most itt egy ejtőernyőt keríteni ? , "Csípi fölényesen átnyújtotta Istvánnak a macskát. — Őrizd! Nehogy elpucoljon! Rögtön itt vagyok. C lszaladt. Ekkor István és Gabi egymásra néztek. •— Van ejtőernyője — mondta Gabi tisztelettel. Az ejtőernyő különös szerzet volt. Csípi az apja ke- ménykalapját csórta elő. Négy madzaggal erősítette Cinci lábára. — Tökéletes — jelezte önelégülten Csípi, és a kalap karimáját fogva a macskát megint a mélység fölé lógatta. — Várjál! — kiáltotta István. — És lemegyek. — Minek? — kérdezte Csípi. — Hogy talpraesik-e? Ellenőrizni kell! — Fogadok — mondta Csípi sértődötten. — De azért menj. Mehetsz. — István levágtázott a lépcsőn. Gabi aggodalmasan az ölében fogta Cincit meg a keménykalapot. — Te. . . Biztos, hogy nem esik a fejére? — kérdezte Iszlai Zoltán IC § l- KÖK homlokát ráncolva a nagyfiút. — Rendesen meg vannak kötve a spárgák? Csípi hevesen kikapta a kezéből a macskát. Szó nélkül bogozni kezdte a madzagokat. — Ha nem akarod, másik kísérleti macskát is hozhatok. Gabi rémülten tiltakozott. — Cinci nagyon ügyes — mondta szent meggyőződéssel. — És már gyakorolta. Irányítani is tudja magát a levegőben. Csípi öregurasan mosolygott. — Kormányozható léggömb. Megfigyeltem. Lekiáltott Istvánnak: — Megyek! István fölintett a piros téglás udvarról: — Jöttem! r"' sipi kidobta Cincit. A keménykalap — súlyánál fogva — rögtön alákerült. A zavaros csomag nagyot koppant István lába előtt. Csípi lekiáltott: — Mi van? István eszelősen körültáncolta a horpadt kalapot, és úgy ordított: — Megdöglött! Kinyúlt! Kimúlt! Teljesen megdöglött! Csípi a rács fölé hajolva utasította: — Maradsz! Lejöttem... Gabi izgatottan préselte fejét a rácsok közé. — István! Mesterlégzést kell neki adni — süvítette parancsolóan. józsefvárosi ház teteje 1914-ben beázott. A lakók nevében Gombás Gábor kereste föl a háziurat, akinek elpanaszolta: esős időben nedvességfoltok jelennek meg a plafonon. Ígéretet kapott Polgár bácsitól, az első emeleten lakó háziúrtól, hogy Szolnoki úr, a Nefelejcs utcai építési vállalkozó rendbehozza a tetőt. Három héttel később 1. Ferenc József mindent meggondolt és megfontolt, mire kitört az első világháború. A javítás elmaradt. A tetőfedő munkások részben Gorlicénél, később pedig a Piavénái voltak elfoglalva. Gombási is. 1918-ban — a háború után — a lakók kérésére Gombási újra Polgár bácsihoz fordult, aki ismét kilátásba helyezte a javítást. Szolnoki úr kiküldött egy munkavezetőt a tető megtekintésére, aki jelentette a háziúrnak, hogy födémcserére lesz szükség. A háziúr költségveétst kért: az ősz- szeget Polgár bácsi nagyon soknak találta, ezért olcsóbb vállalkozó után nézett. Közben tőzsdekrach tört ki és Polgár úr spk pénzt vesztett; a födémcserét későbbi időpontra halasztották. Gombási is játszott a tőzsdén) és megértette a háziúr nehéz helyzetét. Az eső továbbra is, beszivárgott a harmadik emeleti lakásokba, ezért Gombási panaszos levelet írt Az Est ci- mű lapnak, amelyben harcos cikk jelent meg az uzsorás háziurak ellen. De mát nem történt ez ügyben. Palásti László tyitáqlörlénelnii födémcsere A harmadik emeleti lakók esernyő alatt olvasták lakásukban az újságokat, amelyek Lindbergh szenzációs óceánrepüléséről és Stresemann német külügyminiszter nép- szövetségi sikereiről számoltak be. Polgár bácsi közben meghalt, a fia lett a háziúr. Ö megígérte Gombásinak: tető alá hozza a tetőt. Történt azonban, hogy 1933. január 30-án Hitler Adolf német kancellár lett, és Polgár Béla szólt az építkezési vállalkozónak: a külpolitikai események miatt várjanak a tatarozással. Újabb lavórok kerültek a harmadik emeleti lakásokba. Amikor Hitler bevonult a Ruhr-vidékre, a háziúr elhatározta: lesz, ami lesz, rendbehozatja a tetőt. Azután rövid egymásutánban három jelentős esemény történt. Mussolini megtámadta Abesszíniát, Franco elindult Afrikából a csapataival Spanyolországba és az építési vállalkozó bejelentette, hogy a nyersanyagok megdrágultak, új költségvetést kell készítenie. Körülbelül abbgn az időben, amikor Hitler elfoglalta Ausztriát, Gombási újabb levelet küldött Az Esthez. Ebben megírta, hogy nemsokára jubileumot ülnek: negyedszázaddal ezelőtt ígérte meg Polgár bácsi a tetőjavítást. A cikk megjelenése után történt, hogy Hitler előbb a Szu- déta-vidékre, később pedig Csehszlovákiára igényt tartott. Ekkor már a józsefvárosi ház harmadik emeletén is tarthatatlanná vált a helyzet. A szerencsétlen lakók ijedten olvasták a Meteorológiai Intézet jelentéseit és az időközben kitört második világháború híreit. Amikor Jány Gusztáv 2. hadserege vereséget szenvedett, a lakók nem akartak hinni a szemüknek, mert kőművesek jelentek meg a hátiban, A munka azonban nem kezdődött meg, a kőművesek elvonultak: máshová rendelték őket. Erről Gombási már nem vehetett tudomást, mert szívroham végzett vele. 1944-ben többször bombázták Budapestet, de a födémcserére váró bérkaszárnya, amelynek tatarozását Polgár bácsi egykor megígérte, épen maradt. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, és a józsefvárosi ház egyik lakójáért eljött a Gestapo kis sárga autója. A fel- szabadulásig rettegésben, élt a ház. Nyilas razziák is rémit- gették őket, többeket elhurcoltak: voltak tehát fontosabb dolgok is, mint a tető. % Azután szabad lett Budapest. A ház lakói ifjabb Gombásival az élen romokát takarítottak. Júniusban ifj. Gombásinak már volt ideje elmennie a Vili. kerületi elöljáróságra (akkor még elöljáróság volt), s ott följegyezték a lakók nevében benyújtott kérelmet, de csak 1949- ben jelölt ki az akkor már kerületi tanács egy építőipari vállalatot a munka elvégzésére. Meg is jelentek a kőművesek, az ácsok, de csak egy napra, mert másnap elvezényelték őket. A koreai háború után ismét reménykedni kezdtek a harmadik emeleti lakók, mert a kerületi mérnök terepszemlét tartott. Ismét egy vállalat kapott megbízást, de a munka terminusát nem jelölték meg. 1957-ben a Fővárosi Tanács tervet dolgozott ki a Józsefváros szanálásáról. & z azt jelenti, hogy meg& csinálják a tetőt? — reménykedett ifjabb Gombási Gábor. De csalódott, mert 1960-ban lebontásra ítélték a házukat. Bontás, építkezés. Megboldogult Polgár bácsi volt lakói az új, korszerű házban összkomfortos lakáshoz jutottak. Ekkor érkezett meg ifj. Gombási Gábor címére a tanács építési osztályának értesítése, amely megnyugtatta a lakókat, hogy új vállalkozót jelölnek ki a födémcsere elvégzésére. István idegesen felüvöltott: — Jösztök már? Egyedül nem bírom kibogozni. Csípi bicskával vágta el * madzagvégeket. Cinci mozdulatlanul feküdt a kalapban. — Kinyiffant — mondta rezignáltan István. — Pedig nagy macska lehetett volna belőle. — Á, a macskák szívósak — bizonygatta Csípi. — Meglátod, magához jön. . — Lehet,/hogy ez nem volt kandúr? — kérdezte István, inkább csak magától. — A nősténynek árt a dobálás. Gabi még mindig a rács között forgatta a nyakát. — István. Gyere már, húzz ki! • — Mi van? — mondta István még mindig a macskát nézve. — Bevisszük a melegre. Gyere már le onnan! Gabi két kézzel, sziszegve próbálta eltolni magától a rácsot. — Nem tudom kihúzni — nyögte panaszosan. István mormogva fölrohant. Gabi a vasrácsba kapaszkodva bolondosán to- porgott. — Húzd már ki! — mondta István. — Hogy dugtad be? Ahol bement, ott ki is jön. — Nem értesz, hogy nem? — mondta Gabi. — Nézz ide, lükepék! Nem jön. — Várj csak — totyogta körül a bátyja. — Eláll a füled. Attól nem jön. Majd. lesimítom. A rácsra támaszkodva mélyen kihajolt. Kívülről fogta le húga apró füleit. — Na most, húzd ki! Nem' jött. A rács már pirosra nyúzta Gabi fületövét. Csípi is fölérkezett. Hóna alatt a pincskalap a macskával. — Légzik — mondta me’gnypgtatólag.. — A szája elé tartottam a tükröt. Homályos. Gabi bőgni kezdett: — Megdöglesztettélek a legszebbik kandúromat. — Nem bír kijönni — mutatott István a húgára. — Nem akarja kihúzni a fejét. — De akarom! — Ne sírj! — vigasztalta Csípi. — Maradj egy kicsit nyugodtan, mozdulatlanul... Ha nyugodtan maradsz, a vér a lábadba megy, és a fejed lélohad. — Ki is kell mennem — panaszolta a kislány. — Ki kellene húzni, mert tényleg bepisil — mondta István. Cinci kidúgta a fejét a pincsből. Rozsdásan nyafogott. — Cincikém, szegény kis kandúrom — szipákolt Gabi. — Legalább hozzátok ide mellém, hogy együtt lehessünk. Majdnem megdöglesz- tettétek. Csípi precízen Gabi keze alá tette a kalapot. Gabi — merev nyakkal — lejjebb guggolt. Egyik kezével megsimogatta a fejét recegtető kis állatot. — Rázzuk meg egy kicsit — ajánlotta Csípi. — Hátha a mozgástól kilazul. Gabi két oldalán a rácsba akaszkodtak. A kislány a rázástól térdre esett, de a feje továbbra is az udvar fölé lógott az alkalmi kalodában. A macska abbahagyta . a nyivákolást. — Szédülök — mondta rekedt és mély hangon, nehezen forgó nyelvvel. — Leesek innen. István megfogta a vállát. — Erős ez a rács — biztatta. — Száz évig is kitart, — Száz évig ... G abi lehúnyta a szenet. Sóhajtott: — Nincs ■ egy kis málnacukrod? István rövid gondolkodás után húga szájába dugott egy ragacsos málnacukrot. — Többet nem adok. Tartalék,-.. Ne rágd el rögtöni» —' figyelmeztette. Gabi bólintott, de azonnal ropogtatni kezdett. Mire Csípi édesapja két helyen elfűrészelte a rácsot, az őrjöngő Gabi húsz deka savanyúcukrot rágott el.
