Somogyi Néplap, 1974. szeptember (30. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-03 / 205. szám

A vidéki értelmiség és kultúrája „Ha leteszem a lapátot...” Egy fölmérés tapasztalataiból Aj értelmiség fogalmáról, helyéről, megoszlásáról könyv­tárnyi irodalom halmozódott fel. Bár a különböző meghatá­rozások, az egyes nézetek több pontban vitatkoznak egymás­sal, abban szinte teljes az egyetértés, hogy az értelmiség­nek feltétlenül van funkcioná­lis szerepe: bizonyos, az átla­gosnál magasabb általános és szakismeret birtokában a tár­sadalmilag felhalmozott kul­turális értékek megőrzését, rendszerezését és továbbadását végzik, illetve csak ezáltal tudjak ellátni főhivatású te­vékenységüket. A Társadalom- tudományi Intézet által 1969- ben végzett és mostanában nyilvánosságra kerülő vidéki vizsgálat arra is választ kere­sett, hogy a mi értelmiségünk mennyiben felel meg ezeknek a várakozásoknak­A könyv A fölmérést summázva a kö­vetkező megállapításokat te­hetjük a vidéki értelmiségiek könyvhöz való viszonyáról: az átlagos vidéki értelmiséginek' számottevő (2—300 kötetes) saját könyvtára van, és jelen­tős mennyiségben vásárol könyveket — évente 10—20 szépirodalmi művel gyarap­szik könyvtára. Azonban a vizsgálatot meg­előző három hónapban a kér­dezettek 30 százaléka egyetlen szépirodalmi könyvet sem ol­vasott. Sőt, a számok arról ta­núskodnak, hogy a vidéki ér­telmiség a vizsgálat idején kevesebbet olvasott, mint az 196á-es KSH-adatok szerinti »•átlagértelmiségi«. Bizonyos foglalkozási kategóriákban a nem olvasók aránya nagvon magasnak mondható: a politi- kai-államapparátusi dolgozók­nak 38 százaléka, a gazdasági vezetőknek 37 százaléka, a mű­szaki értelmiségieknek 35 szá­zaléka nem olvasott a fölmé­rés idején. Az orvosoknak és a pedagógusoknak 24 százaléka nem olvasó. Tények. Ha az okokat keres­sük, nem lehetünk biztosak a válaszok elfogadhatóságában. Kevés idő marad olvasásra a napi munka után?! A hosszú téli esték meghittségébe belo­pakodott a televízió a családi közös kultúrafogyasztás lehető­ségével, melyben az együttes élmény azonnal megbeszélhe­tő, akár élvezetes volt, akár bosszantó. Gyakran a napi munkát otthoni, esti munka követi. Készülés a másnapi munkára — nyugodtabb kö­rülmények között, mint a mun­kahelyen —, vagy másodállás, mellékkereset a nyaraláshoz, a nagyobb beruházásokhoz, ház­építéshez; pénz kocsira, telek­re, egyre több pénz az egyre magasabb igények kielégítésé­re, melyek mellett az olvasás háttérbe szorul. Nem a köny­vek, azok ott sorakoznak a pol­cokon, nyugalmasabb időkre várva. Tulajdonosaik néha nosztalgiát is éreznek irántuk, de egy-két oldal után vissza­teszik őket a helyükre, abban a reményben és meggyőződés­ben, hogy egyszer majd elol­vassák az elsőtől az utolsó lapig­Mit olvasnak az olvasók? Még mindig legkedveltebb olvasmányok a klasszikusok, a XIX—XX. századi külföldiek: oroszok, németek, franciák, s a magyarok közül az örökéletű Jókai. Az orvosok sokkal in­kább olvasnak XX. századi külföldi szépírókat, mint a pedagógusok, s kevésbé kedve­lik vagy ismerik a mai ma­gyar irodalmat. A műszaki ér­telmiségiek irodalmi ízlése az orvosokéhoz hasonlít. A gaz­dasági és politikai vezetők a pedagógusoknál nagyobb fi­gyelmet fordítanak a jelenle­gi hazai irodalomra. Legtöbbet a huszonévesek olvasnak, és olvasmányszer­kezetük változatosabb is, mint az idősebbeké. Olvasmányaik között több a szakirodalom, mely korukkal egyszerűen és természetesen magyarázható. A vidéki értelmiségi hők sokkal többet, olvasnak, mint férfi pályatársaik. Amíg a fér­fiaknak 33 százaléka, addig a nőknek csak 20 százaléka nem olvasott szépirodalmi könyvet a kérdezett három hónapban. Négynél többet olvasott a fér­fiaknak 17, a nőknek 33 száza­léka. Ugyanakkor a szakiroda- lom olvasása tekintetében for­dított a helyzet- A nők tehát szeretik a könyveket. A szép- irodalom olvasása — úgy tű­nik — egyre inkább női tulaj­donság. Talán több kikapcsoló­dásra van szükségük a mun­kahelyi és a második műszak után, és fáradtabbak, talán közömbösebbek is a szakmai kérdések iránt?! A színház Vidéken a színházlátogatás »társadalmi esemény«, alka­lom az ismerősökkel való ta­lálkozásra, valamiképpen a reprezentálásra. A színház, a hangverseny a kulturáltság szimbóluma, bizonyítéka. A Budapestre két-három napra látogató vidéki értelmiségiek jó részénél magától értetődő, hogy színházba menjen. Az általunk vizsgált megyék­ben (Borsod, Bács-Kiskun és Csongrád) a megyeszékhelye­ken jó színház működik, nem beszélve a szegedi szabadtéri játékokról. Ezek lehetnek az okai és feltételei annak, hogy az értelmiség többsége e há­rom megyében a gyakori szín­házlátogatók közé tartozik, azaz havonta legalább egy színházi előadáson vesz részt. Figyelemre méltó adat, hogy a színházlátogatás szokásaiban, gyakoriságában eltérések van­nak a különböző iskolai vég­zettségű csoportok között. A magasabb iskolai végzettségű­ek gyakrabban járnak szín­házba. Ügy tűnik tehát, hogy a színház elsősorban a hagyo­mányos, diplomával rendel­kező értelmiségiek szórakozó­művelődési helye, akár szno­bizmusból, akár valóságos kul- túrigényeik kielégítésére kere­sik fel időnként. A művelődési otthon A vidék kulturális életének egyik központja, a társalgási érintkezés fontos fóruma len­ne, ezt a funkcióját azonban nagyon sok helyen alig látja el. Az értelmiségi klubok, me­lyekkel néhol megpróbálkoz­tak, hamarosan megszűntek- Gyakran, itavonta többször és nagyobb arányban a politikai­államigazgatási dolgozók (32 százalék) és a pedagógusok (21 százalék) keresik fel, akiknek részben munkahelye is a mű­velődési ház. A helyi ünnepsé­gek, kulturális rendezvények megszervezése a pedagógusok és a politikai-államigazgatási dolgozók feladata, s a rendsze­res ellenőrzés egy részét is ők végzik el, bár közülük is so­kan válaszolták, hogy soha nem mennek a művelődési házba. Fiatal népművelők gyakran panaszolják, hogy minden erőfeszítésük ellenére is alig képesek többet elérni az egészen fiatalok táncrendez­vényeinek,’ klubfoglalkozásai­nak lebonyolításánál. A tudo­mányos előadások, egyéb kul­turális rendezvények alig láto­gatottak. A kultúrházak nem tudják teljesíteni kulturális céljaikat, mert az értelmisé­giek nagy része közömbös irán­tuk. Meggyőződésük, hogy nem nyújtanak számukra kielégítő programokat, illetve nem ver­senyképesek az egyre köny- nyebben megközelíthető szín­házakkal, az alkalmi szórako­zást nyújtó mozikkal szemben. Nem elhanyagolható az sem. hogy a vidéki értelmiség ér­deklődésében, szokásában, élet­módjában, ízlésében annyira heterogén, hogy a klubban, az önképzőkörben, a helyi ren­dezvényen nem igyekszenek egymás társaságát keresni. S. K. Hatszáz kiló a molnárkocsin. Jöttek egy­más után. Elő­ször ijesztő volt a hatalmas te­her, a nehéz aj* tók, a napfény­ben szikrázó sókristályok. Hatalmas volt a lapát, nyikor­gó a talicska kereke, enge­detlen a mol­nárkocsi. Jöttek egy­más. után a va­gonok: első, ti" zedik, századik. Az ezret , már nem merjük kimondani. Ne­héz is lenne összes zámolnj, utánajárni. Mint ahogy a vállukat nyomó tonnák is el­tűntek a raktá­rakban, a rám­pákon, a tar­goncák fürge kerekein gurulva. Apró gőz­mozdonyok, azutgn nagyobbak, még későbben dieselek tolták a rakodóhelyre a sóderral, liszttel, betonoszlopokkal telt vasúti kocsikat. Hárman vannak. A brigád­vezető Puskás József. Széles válla, barázdált arca, vaskos szivarja, őszes haja és tizen­nyolc éves rakodói múltja együtt adja a másik kettő, Papp István és Vadicskó László előtt a tekintélyt. Az előbbi is ennyi ideje hordja a mázsákat, 3 a legidősebb s a legvéko­nyabb termetű. Vadicskó ala­csony: ha meglődít egy-egy ötvenkilós zsákot csak az első két sornál kell lehajolnia, a többit már derékmagasság fe­lett sorjázza egymásra. »Otthon« vagyunk, egy fe­dett vagonban. Reggel hétkor kezdték a zsákok kirakását, most tíz órakor a felével vé­geztek. Délre készen lesznek, így mondják, de hitetlenkedve rázom a fejem: még négyszáz zsákot kell megemelni, néni is egyszer. A szivar elmaradhatatlan. Puskás József szája csücské­ben lóg; ha beszél, a kezében szorongatja Kezét csípőre te­szi, úgy válaszol a kérdésekre. Ha lapát lenne a kezében, job­ban érezné magát. — Négyen vagyunk ebben a csoportban, de egy nincs itt. A kaposvári vasútállomáson ösz- szesen tizenkét rakodó van. Nem sok. Ha váratlanul érke­zik egy küldemény valamelyik állomásra, utaznunk kell. Teg­nap éjszaka Sárbogárdon vol­tunk, de emeltünk már zsákot Záhonyban is, pedig az ugyan­csak messze van. Nagy szükség van a rakodókra! Nem az esőtől összeázott só­dert a legnehezebb kirakni, pedig sokan ezt hiszik. Bár egysz Igen kemény tél volt. - .agonba rakott sóder vizes volt. összefagyott. Egy hétig csákányoztuk Dombóvá­ron, aztán át kellett tfozni ide, hogy itt vesződjünk vele to­vább. Ez még mindig ugyanaz a vagon volt... Hanem a só! Síkos, nehéz, csípős, akár a műtrágya. Csavarja az orrun­kat egy-egy ilyen szállítmány! — Egyszer — tolja feljebb fakult svájcisapkáját Vadicskó László — kaptunk egy vagont. Hétszáz mázsa só volt benne, csak úgy ömlesztve, ötvén ki­logrammonként csákányoztuk fel, töltöttük zsákokba, mér­tük, raktuk ki a kocsiból. Én nem szeretem a sós ételt! Nincs különbség, ezt mond­ják. Tíz évvel ezelőtt, és még korábban is, ötven kiló volt egy ötvenkilós zsák, ügyesen kellett megfogni a súlyos desz­kapalló egyik végét, hogy a másik ember keze meg ne sé­rüljön. így van ez most is. Ti­zenkét órát dolgoznak egyhu­zamban. huszonnégyet pihen­nek. Egy-egy műszakban, ha ünnep van, ha hétköznap, fe- jenkét háromszáz mázsát moz­gatnak meg. — Nehéz-e? Emeljen meg egy zsákot! Pedig ebben a vagonban (micsoda hatalmas belülről!) »csak« négyszáz mázsa cukor van. A négytengelyes kocsik 780 mázsa terhet cipelnek, és az S-kocsikba (a szakma az alacsony építésű, úgynevezett Sándor-kocsikat hívja így) is bőven fér a sóderből, szénből. — Mi a legkellemetlenebb? Ha nincsenek biztosítva a munkafeltételek. Ha például el-kell mennünk az egyik vál­lalathoz, és nincsen a vagon a vágányra állítva. Hiába men­tünk, bosszankodik mindenki, bérünk is bánja, mert időt kell pazarolnunk. Annyival több lenne a mázsaprémiumunk. — Mi a legkellemesebb? Ha leteszem a hatalmas szívlapá- .tot, és elmegyek haza. Nehéz munka a mienk! — Mi a legfurcsább? Hogy sok-sok év óta vagonokban dolgozunk, mégis ritkán hall­juk a kerekek kattogását. A kívülállók talán nehezen tud­ják enélkül elképzelni a vas­utat. Pedig a vasút mi is va­gyunk. Mészáros Attila Az elmaradhatatlan szivar és egy újabb zsák. Babtermelés — gondokkal jól járt, aki az esőzés előtt szedte le a termést Jártam a göllel utcákat a napokban. Az udvarokban, hostélyokban, a nyári konyhák előtt ott száradt hüvelyében a bab. Göllében csak borsónak mondják. Láttam szekereket, amelyek éppen a mezőről hoz­ták a termést. Egyik-másik ud­varon csépeltek. Ki cséphada- róval, ki villával verte ki a magot hüvelyéből. Bencze Lajos éppen rostált, majd magasra emelve úgy szórta bele a magot a szakaj­tóba, hogy közben az enyhe szellő kifújja belőle a szeme- et- Akiknek nagyobb a bab- erületük, több termésük volt, tzok géppel rostáltak. Talál­a bab csírázott ki, amelynek hüvelye a földön feküdt. A gölleiek köztesként terme­lik a babot, nagyon sok mun­ka van vele. Sajnos sok ter­melő a megtermett mennyiség­nek csak egy részét helyezte biztos fedél alá. Sok van még kint a mezőn, a kertekben. Ezt tapasztaltuk Kovács Sándorné, Berta Józsefné, Sándor István és még több termelő udvará­ban. Általános vélemény, hogy aki az esőzés után szedte le a termést, annak veszteségei vannak­Márton DénestőlJ a göllei áfész elnöke elmondta, hogy tavaly 5 vagon babot vettek Mostoha körülmények között Tervszerűen, céltudatosan-óztunk olyan termelővel, aki­iéi 6—8 mázsa és olyannal is, vkinél 50 kiló termett. Az ud­varokon legtöbb helyén eltért egymástól a babhüvelyek szí­ne. Amelyeket a legutóbbi eső­zések előtt szedtek le, azok gyönyörű aranyló hüvplyűek, és >ennük a mag szép, egészsé­ges. Amelyeket az utóbbi na- >ok esőzése után szedtek, azok •súnya feketék vagy barna nüvelyűek, és sok bennük a ki­csírázott mag. Ez már étke­zésre nem alkalmas, csak álla­ti takarmányozásra. Ahogy a termelők elmondták, főleg az meg. Az idén az időjárás köz­beszól, ezért kevesebb lesz. Megyei szinten hasonló a helyzet, mint Göllében. Az 1973-ban körülbelül 200 vagon bab termett, ennek 80 száza­lékát adták el a kistermelők. Az idén kevesebb várható, an­nak ellenére, hogy gazdag ter­més ígérkezett. Az érvényben levő felvásárlási árak olyanok, hogy érdemes az utolsó szem babot is leszedni, eladni. Ér­deke ez a kisgazdaságnak, az államnak, mert a bab fontos közélelmezési és exportcikk. D. Z. Simonfa kis falu, alig né­hány kilométerre Kaposvár­tól. Itt van az Egyesült Zse- licvölgye Termelőszövetkezel irodája. Bencze József elnök­kel az egyesülés utáni mun­kákról beszélgetünk. — A zselickislaki Egyetér­tés és a simonfai József Atti­la termelőszövetkezet egye­süléséből alakult meg 1974. január 1-én a tsz. A zselic­kislaki már egyesült gazda­ság volt, így a mai szövetke­zet három falut foglal magá­ba — mondotta az elnök. — Milyen adottságúnk vol­tak ezek a termelőszövetkeze­tek? — A zselickislaki gyenge adottságú, de közepes tsz volt. A simonfairól viszont azt kell mondanunk, hogy rossz örökségként maradt ránk. Mérleg- és alaphiánya volt. — A zselici talaj köztudot­tan erodált. Növénytermesz­tés csak megfelelő talajvéde­lem után folytatható. Hogyan oldották meg ezt? — Ez a talaj valóban foko­zottabb gondoskodást igényel, de ha jól bánnak vele, az or­szágos termelési átlagot el le­het érni rajta. Az "erősen lejr tős, tizenöt foknál merede- kebb dombokon nem lehet kultúrnövényeket termelni. Itt az erdőgazdálkodás az egye­düli megoldás. Nálunk azon­ban még sok olyan terület van, ahol nincs sem termelés, sem erdőgazdálkodás. Erdőt telepíteni csak állami segít­séggel tudnánk. A termelésből kihagyott területek betelepíté­sére azonban nincs állami ke­ret. Bár érdemes felfigyelni arra, hogy az erdő »magától« is terjeszkedik, a lehullott magok, ágak segítségével. A szövetkezet kétéves prog­ramot dolgozott ki a talajvé­delemre. Négymillió-négy­százezer forintot fordítanak erre a célra. Mintegy három­száz holdon alagcsöveznek, el­sősorban az erősen nedves ré­ti területeken végzik el ezt a munkát. A terv szerint a dombokról ide kerül majd a szántóföldi növénytermesz­tés. Üzemi utakat alakítanak ki. Az eróziós hatás csökken­tésére optimális vetésszerke­zetet dolgoznak ki. — A környéken gyakran törnek fel források. Ézeket a forrásokat föld alatti csőveze­tékekkel vezetjük el —mon- ta az elnök. — Előfordulhat, hogy további forrásfeltörések j következnek be. ezért tárgya­lásokat folytatunk a Kapós- völgye társulással. Ök vállal­ják a folyamatos ellenőrzést ás karbantartást. Hogy mi­lyen növényeket termesztünk? Az elfogadott terv szerint ke­nyér- és takarmánygabonát, kukoricát és szálas takar­mányt. — A zselici vidéken hagyo­mányai vannak az állatartás- nak, itt a termelőszövetkezet­ben mivel foglalkoznak? — Valóban hagyományai vannak — mutatja ezt. a ház­táji szarvasmarha-tartás is. Legelőjuttatással, abrakvá­sárlási lehetőségekkel, pil­langósok részes betakarításá­val segítjük, persze mindezt a teljesített munkanapok alap­ján. Juh régen volt itt Si­monién, az emberék idegen­kednek tartásától. Az is igaz. hogy a zártkertrendszer miatt egybefüggő legelőterülete sincs a termelőszövetkezetnek Évente hat-hétszáz hízót érté­kesítettünk. Van egy korsze­rűen gépesített, 300 férőhelyes istállónk is. — Hogyan alakult a terme­lőszövetkezet tagságának ösz- szetétele? — Talán azzal kezdeném, hogy az egyes falvaktól 3—8 kilométerre van Kaposvár Sok idős és középkorú jár be a városba dolgozni. A tsz tag­ságának átlagéletkora hatvan év. A gépesítés sokat segít rajtunk, de így is a lehetősé­gekhez kell alakítanunk a terveket. A fiatalokkal nincs különösebb gondunk. Azok, akik innen a faluból mentek el tanulni, vissza is jöttek a faluba. Hárman itt töltötték a nyári gyakorlatot is. Fiatal­jainknak minden támogatást megadunk. A lakásépítkezé­seknél is segítséget nyújtunk. A KISZ és a sportkör számá­ra külön alapot biztosítunk. A Zselic völgyében segítik a fiatalokat, hogy itt maradja­nak. i N. J. Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents