Somogyi Néplap, 1974. szeptember (30. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-15 / 216. szám
H I ódl Laci mindjárt, ahogy felszaladt a testvéréhez, Gáborhoz, azzal állt elő: — Mondtad nekem egyszer, hogy van egy ismerősöd, aki mellett jól lehet keresni. — Arra az építésvezetőre gondolsz, aki társasházakat épít ? — Pontosan. Gábor már technikus volt- annál az építővállalatnál, ahol az öccse szakmunkás. — Csak nem akarod itthagyni a vállalatunkat? — 'Ott akarom hagyni — mondta László. — Jön a második gyerek, szeretnék lakásomhoz felhúzni még egy szobát. De sürgősen. Gábor bort vett elő, töltött. — A törzsgárdához tartozol — mondta az öccsének. — Megvan havonta kétezer- n.yolcszázad. Megbecsülnek. Tavaly kitüntetést kaptál. Nem múlik év, hogy a nyereségrészesedésnél szép pénz ne ütné a markodat. Mit akarsz? Négy-ötszáz forint bizonytalan többletet havonta? Avagy megbántottunk valamivel? — Ugyan. — Nyughass akkor, ne ugrálj ! — De lényegében én már elintéztem, hogy kilépek -— mondta Hódi Laci. — önkényesen. — És az asztalra dobta munkakönyvét. Gábor csak nézte: — Mit szóltak a munkaügyin? — Levágták ugyanazt a dumát, amit te most. Poharakat emeltek. — Barom — mondta öccsének Gábor. — Szólsz annak az építésvezetőnek? — Ha már ilyen ökör vagy — nyelte indulatát a borral Hódi Gábor —, szólhatok éppen. Hatlakásos családi házat kellett építeniük a hegyoldalban. A terv szerint féloldalas volt a ház, vagyis a földszint az egyik oldalon az első emeletnél kezdődött, s csak a másik oldalról, a lejtőről nézve látszott két emeletesnek az épület. Ilyenformán a hegyoldalt precízen be kellett vágni, s be kellett oda építeni egy nyolc méter magas betonfalat, hogy a hegy a majdani épületet meg ne nyomja. mikor Hódi Laci odakerült, a segédmunkások a földmunkát és az alapozást már elvégezték. — Na. ember — mondta neki Schütz Zsiga építésvezető —, ahogy a papírjaidat látom, nélkülem is boldogulsz majd. Adok neked húszas órabért, de erről senkinek egy kukkot se. Papíron tizennégy lesz. Világos? Nekem úgyis annyi a dolgom: adminisztráció, anyegbeszerzés satöbb ... minek is mondani? f Gazdálkodj! Parancsolj az t embereknek. Estére fél méter falat akarok látni. Örült Hódi Laci. Hogyne örült volna? Napi kétszáz forint; ebbe már belefér a reggeli féldeci meg az esti korsó sör! Fejedelmi állapot lesz ez, és mire itt a gyerek, meglesz a lakáshoz az újabb szoba. Így kell ezt csinálni. Az okos emberek mind így. csinálják; holmi állami vállalat, ahol ehhez a keresethez képest éhenkórász az ember, kit érdekel? fl Schütz Zsiga a szomszédos állami építkezéstől bérelt su- tyiban, külön pénzért, napi néhány' órára betonkeverőt. Hódi Lacit eleinte az építés- vezető módszerei nem igen érdekelték, csak amikor jobban odafigyelt a keverőbői kivő masszára, akkor tűnt föl neki, hogy talán nem megfelelő betonkeverékkel dolgoznak. Ehhez a hegyoldalhoz 'kettőötvenes minőségű beton egyáltalán nem lesz jó; ha a hegy csak egy picit is megnyomja a falat, vajon mi Egyébként estére általában Schütz Zsiga is részeg lett. Nagy, veres haja az égnek ágaskodott, apró vérerekkel' teli arca égett, szeme kicsire zsugorodott, és panaszkodott ilyenkor: — Hiába! Az egész napi hajsza. Munkások után, anyag után, pénz után. Mindenütt kenni kell a kereket. — Miből? — kérdezi Hódi Laci. — A számláim nekem tiszták, ember! De egy hét alatt hetvenezer úgy elmegy, mint a pinty. Na persze, most még Galambos Lajos Mit ugat el a kutya ? lesz akkor. Este föl is vetette Schütznek: — Nem, tetszik nekem a támfal betonjának a minősége. — Vajon mi nem tetszik rajta, ember? — Nem a megfelelő cementtel, nem a hozzá való sóderrel dolgozunk. — Ne nevettess! — Igen lazának találom a hegyoldalt, könnyen mozdulónak. — Na és? — mondta Schütz. — Nem a mi dolgunk. A tervezők dolga. — Ök milyen betonminőséget adtak? — Semmilyet, ember. Rám- bizták. V alami félelem, valami gyanú költözött Hódi Laciba. Tisztességes, becsületes munkás volt, a szakmájához a közösségben kiválóan értő; ezt a felületességet mindeddig az ő brigádja ott, a testvére vállalatánál, nem ismerte. De hét végén ezerötszázhatvan forintot számolt a markába Schütz Zsiga, és ettől korábbi érzéseit a kutyák szájába dobta. Egy hétre ezerötszázhatvan! Dolgozott, mint a fürdött bivaly, és dolgoztatta az embereket. Szedett-vedett népség volt ez, oda se bagóztak semmire. Egy-két napig tűrték csak Hódi Laci fegyelmezését, aztán továbbálltak. Helyükbe másokat állított Schütz Zsiga, hasonlókat. Már délben a közeli kocsmából alig lehetett kirángatni őket. Este aztán? Rókabőröket terítettek az' útra, mint a lakodalmas kutyák. — Nem lehetne itt állandó gárdát szervezni? — kérdezte egyszer Schütztől, aki általában csak reggel meg este jelent meg az építkezésen. — Egy tisztességes brigádot. — Ember — mondta Schütz Zsiga :—, ilyen népségből brigádot? Hol élsz te? Ném állami szektor ez, nem patika, nem szanatórium. Hajtás egy kis dohány után. Ismerni kell az életet. Így hát Hódi Laci alig-alig ismerhette meg a szüntelen változó munkatársait. Némelyek a korábbi hetiből visszavisszatértek, rendszerint italos állapotban, s csak annyi munkáért könyörögtek, hogy legalább egy napi betevő falatjuk — italjuk legyen. a kezdetén vagyunk, hát ilyenkor megy is. A végérg, ember, minden ki lesz kalkulálva, elfogadva, elfogadtatva. Ide kell bízni! Az ötödik héten a betonfallal már hét méter magasságban jártak. Kijött a szervező mérnök is, megnézte, s azt mondta: — Jó. Ennyit mondott. Aztán beült a kocsijába, és elmebt, R eggel a falon Hódi Laci hajszálvékony repedéseket vett észre. Szétbontott egy cigarettát, és annak papírját az egyik repedésre ragasztotta a nyálával. Délre a cigarettapapír szétszakadt. Ekkor Hódi Laci , félelme visszatért. Hogyan viselem el, ha valami baj lesz, hogyan nézek majd a saját szemembe? Este szólt Schütz Zsigának: — Nézze meg a cigaretta- papírt, főnök! •— Csak nem tojtál be, ember? — Meg kell nézni, főnök. — Na, jó. Ha nagyon akarod. megnézem. Átöltözött és leszállt a falhoz. László nem ment veie. Schütz személyi papírjai az építkezésre vonatkoíó dokumentációkkal együtt ott voltak a felvonulási kalyiba asztalán. Hódi Laci önkénytele- nül nézett azokra. És láthatta, hogy Schütz Zsigának csupán kőművesi segédlevele van. Semmi más. Engem, gondolta, kétévenként legalább továbbképzésre küldött az én vállalatom, hogy lépést tarthassak a szüntelen új meg új technikával. Néhány év még, és technikus lehettem volna én is, akár a bátyám. És most ide keveredtem. Hogy több pénzt keressek. Sok pénzt. Schütz után nézett. S látta, hogy Schütz Zsiga egy vakolókanál cementtel láthatatlanná teszi a még amúgy sem nagyon Iáható repedéseket. — Mit csinál a főnök? — kiáltott rá. — Nem károgunk — szólt vissza Schütz. — Éléje húzunk egy betonnal kötött, vékony téglafalat. Az úristen se veszi észre. S akkor megáll ez. — És ha majd ráhúzzuk az emeletet? — Nem károgunk, ember. Megmondtam. Még két hétig dolgozott az építkezésen Hódi Laci, s akkor a fal mindkét rétege leomlott. Megkezdődött a vizsgálat. Ö, mint a vert kutya, úgy sompolygott el onnan. Teremtő isten, mit tettem én, gondolta. Hová keveredtem? Lumpen csavargók közé, gátlástalan pénzhaj hászok közé, én, a tiszta ember! Ámbár tiszta vagyok-e, ha idejuthattam? Nem akkor lennék-e tiszta, ha ott feküdnék a leomlott fal alatt? Hisz tudtam, láttam, éreztem, hogy nem lesz jó. És még akkor is maradtam. A pénzért. Felment a hegytetőre, és lenézett a folyóra. Oly közelinek látszott a folyó, mintha innen mindjárt béleugorhat- na. A híd játékszernek tűnt. Rajta fény, alatta egy elsikló hajó. Mi lenne, ha valóban ugranék egyet? De bámily közelinek látszott a víz, józanul föl kellett mérnie, hogy innen nem lehet^oeleugrani. S miért is? Még .akkor is, ha a dolgok nem egyszerűek. Mert egy hirtelen, felelőtlen lépésnek is annyi ága-boga-követ- kezménye van, hogy az ember szinte beleőrül. Azt a szobát a meglevő lakáshoz tán nerc) húzhattam volna föl e magány nélkül? Pénz! Uramisten. Rohant a bátyjához, Hódi Gáborhoz. — És ha visszatérnék? — kérdezte űzötten. — A te dolgod — mondta Gábor. De azért bort vett elő. — Visszavesztek? — Kevés a munkás, bizonyosan visszavesznek. — A törzsgárdába? — Emlékezz csak a kutyánkra, öcsém — koccintott Gábor. — Kimentünk szántani a drága falunk határába. Gyerekek voltunk. A kutyánk velünk jött. A tág mezőn felhajtott egy hvulat. Már talán csak két centiméter választotta el őt a nyúltól. És akkor mit tett a mi kutyánk? — Ugatott örömében, hogy már övé a zsákmány. — Az -övé lett? — Míg ugatott, megugrott a nyúl. — E aztán? — Zsákmány nélkül, sírva jött vissza hozzánk. C send volt. — No lám — ivott egy kortyot Gábor —, hogv miktől estél el a kilépéseddel, bele sem gondolok. Prémium, szabadság, s mit tudom még. Ámbár, amilyen jámborak vagyunk, lehet, hogy megbocsátanak, és úgy veszik az egészet, mintha meg sem történt volna. Hódi Laci egy hajtásra itta ki a borát: — Beszélnél velük? — Én? — Ha nagyon kérlek. — Annyira szégyenled a dolgot? — Annyira. — Hát akkor pláne nem beszélek senkivel. Gyere csak szépen vissza, és égjen a te pofádon a bőr. Hódi Laci kérés nélkül tpl- tött magának: — Igazad van, bátyó — mondta. — Égnie kell még a pofámnak egy darabig. Hadd égjen. PLASZTIKA V. i Vilt Tibor szobrászművész alkotása. Boda Ferenc epigrammái NÉGYSOROS ' A boldogságot, történjék akármi — persze, hogy futnak, rohannak az évek ■ bármennyire is epedez a lélek, szürkületben már nehéz megtalálni. Elköszön az ősz Télies szél fúj. Futnak a felhők. Télire válik már az őszi táj. Pirul az arcunk... Már haza tartunk .. Lelkendez a föld. Úgy ver a szíve ... Lágy ölelésű friss hó szitál. Milos Macourek A Ha fián A hernyó Hiába, aki hernyó, az hernyó, állandóan falna, ha valaki asztalhoz hívja, nem kéreti magát kétszer, de egy perc múlva már megint éhes. és így egyszer egy hernyó elhatározta, hogy zöldségüzletben vállal állást, ahol nagy zöldségraktár van, de nem sokat árusított, el lehet képzelni, a hernyó hernyó marad, egyébként nem is érdemes árusítani, a hernyó maga elvégez mindent, szép az élet, rózsás a kedve, kitűnő a hangulata, és azt gondolja magában, remek ötlet volt ide elhelyezkednem, eny- nyi finomságot még életemben nem ettem, de semmi sem tart örökké, egy szép napon leltárrevízió jön — rend a lelke mindennek, senki nem teheti azt, ami éppen eszébe jut —, de a hernyó csak mosolyog, mintha semmi sem történt volna, azt Kostrzewa, Antoni (Leng j el - ország) kisplasztikája. Trombitás III. e— yönyörűen pontos, ke- rek meséi voltak anyámnak, például a zebegé- nyi házról is, ahol nevelkedett. Megvan még. a vasútállomás mellett, s kocsma van benne most is, mint akkor, csak a hentesüzletből lett időközben cukrászda, presszó. Ö valamikor így mesélt róla: »Kétéves koromban már árva voltam. Édesanyám bátyja, Pali bácsi nevelt föl; övé volt a zebegényi nagykocsma és a mészárszék is. Volt egy kutyánk és egy mátyásmadarunk. A kutya őrizte a házat és az udvart, a madár meg a verandára kitett nagy süteményes kosarat. Ha valaki az iddoqáló legények közül belenyúlt a kosárba, hogy egy kiflit kivegyen, Matyi kiabálni kezdett: — Lopik, lopik! Kitünően tudta utánozni a bácsikám hangját, s ha látta, hogy a kutya a nagy melegben elbóbiskol, ravaszul becsapta: — Sajó ne, gyere ide! Végül is a kutya megunta a heccet, s már csak DEM Í5 NY OTTÓ: Emlékek akkor mozdult, ha Pali bácsit is látta közeledni. Egyszer meg fejbe vágtak egy szódásüveggel. Mert eleven voltam nagyon, s játékot csináltam abból, hogy a részegen verekdö legények háta mögé lopakodva kikapjam kezükből az ütésre lendített szódásüveget. Akkor láttam csak, hogy milyen erős ember az én bácsikám. Egy perc alatt minden legényt kidobált a kocsmából.« Gondolom — tőle örököltem a mesélő kedvemet, bár nem hiszem, hogy íróvá válásom különösebb örömet szerzett neki. Ő mindig nagyon korán kelt, pedig későn ■feküdt. Orosházán, ahol Eliásék kertes házában laktunk, soha nem tudtam olyan hamar kinyitni a szemem, hogy őt a szobában találtam, volna. Hajnalban rendszerint gyomlálni szokott, mert a harmatos földtől még könnyen elválik anyámról a gaz. Fölkeltem hát, és utánamentem a kertbe. Egyszer meg éppen a dróttal elkerített baromfiudvarban találtam öt. Sírva hajolt le a még nedves göröngyökért. s egy hatalmas, vörös kakast akart elzavarni az udvarunkból. — Miféle kakasok ezek? — kérdeztem, mert én két idegen kakast láttam az udvarunkban, de ö megmagyarázta, hogy a másik vörös kakas a mi különben hófehér Gyurikánk, s' csak a szomszéddal való verekedésben, a saját vérétől lett ilyen. —, Látod ... nem bírtak egymással, s most mind a kettő odavan — mondta sze- pegve anyám a vacsoránál, és nem evett egy falatot sem. Nagyon szerette azt a Gyurit. * * • Gyakran kívánunk valamit, kivált gyermekkorunkban, aztán, ha megkapjuk, már nem is örülünk neki annyira. Máig emlékszem egy hasonló dologra, s már nem is fogom elfelejteni, amíg csak élek. Fagylaltot vett anyám, nekünk gyerekeknek, s akkor kivételesen magának is. De épp, hogy csak belekóstolt, máris odaadta egy szembejövő szegény gyereknek. £ n nem értettem, hogy miért adta oda. Kánikula volt, járt-kelt a nép a korzón, ám én csak kétféle embert láttam. A boldogokat, akik fagylaltot nyalogattak, s a boldogtalanokat, akiknek erre nem tellett. Anyám boldog lehetett volna, de ő — úgy látszőtt — nem akart boldog lenni. S attól a naptól kezdve én, aki addig majd megvesztem a fagylaltért, már soha többé nem sóvárogtam utána. S nem tudom megmagyarázni, miért, de ha mégis fagylaltot eszem, kínlódva bámulok, mintha egy szembejövő kóborló gyereket keresnék. akinek odaadjam. Különben legtöbb dolog ban anyámra hasonlítok. mondja: egy pillanat, nem á legjobbkor jöttek, legfőbb ideje begubóznom, nem leljetek a végtelenségig hernyó, semmi sem tart örökké, rend a lelke mindennek, egyébként sem sürgős ez a leltár, nem ég a ház, majd később elintézzük. Es fogja magát, s begubózik. Nincs más hátra, várni kell, heteket, hónapokat várni, s egyszerre megjelenik egy gyönyörű pillangó, egy elegáns pillangó, aki azt mondja: már bocsássanak meg, mi közöm holmi visszá- élésekhez, mi közöm holmi zöld hernyóhoz, még csak nem is láttam effajta valamit, és elrepül, mintha mi sem történt volna. A rák Először hétfő van, aztán kedd, s végül vasárnap, aminek már szombaton mindenki előre örül, de a rák szombaton nem a vasárnapnak örül, a rák szombaton a pénteknek örül. Egy kissé másképpen él, mint az átlag; van, aki csodálkozik ezen, ő azonban semmi különöset sem talál ebben, hátrafelé mászik, és ez az egész. Az idő röpül, mindenki siet valahová, de a rák elől serpmi nem fut el. Mi futna el? A rák állandóan hátrafelé megy, s ami volt, az volt. az már rég holt, nem tud elfutni. Szóval a ráknak annyi ideje van, mint a szemét: péntekről csütörtökre, szerdáról keddre él; régi számlákat talál, megsárgult újságokat, kitépett naptárlapokat és régi karácsonyi levelezőlapokat, amelyeken a boldogság és a vidámság szavai állnak. És a rák már alig várja, előre örül a tavalyi karácsonynak, és amikor végre eljön a nagy nap, csönd van, egy teremtett lélek sincs már, köröskörül minden csupa lehullott tűlevél, üres dobozok, papírok és madzagok, és a rák rágcsálja a kemény szaloncukrot, és azt gondolja magában: ezért voltam úgy oda? Fordította: Bojtár Endre Somogyi n / V
