Somogyi Néplap, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

Veres Péter A mffléor a csapat kivo­nul, a bandagazda előveszi a névsort, és négy vagy öt kisebb csoport­ba osztja a csapatokat asze­rint, hogy negyven vagy öt- ven pár arató van-e a keze alatt. Tíz-tizenkét ember elég egy kis csapatba. Ha többen volnának, a hátulja túl sokat ácsorogna a dűlő végén, amíg a többiek ka­szálva belehaladnának, aztán meg túl hosszú pasztát kel­lene fogni, hogy minden ka­szás beférien a rendbe. A kisebb csoportok élére egy-egy javakorabeli, de na­gyon jó 'ka­szás emberi ========: állítanak. Olyat, aki tudja is, bírja is. A legtöbb ilyen első ka­szás egy ki­csit rátarti, büszke em­ber. Az ember amíg eleven, sohasem tud élni egy ke- 1 ■ 1 véske hiúság nélkül, s itt az első kaszás rangja a legnagyobb rang. Nem az aratógazdáé, azt ti­tokban lenézi mindenki, mert ritkán is dolgozik, a nehéz gaztól meg valami ürüggyel mindig meglóg. Azt mondja, hogy az intéző vagy, az úr hí­vatja, megnézni, hogy melyik tábla következik. Vagy pedig elmegy a másik aratógazdá­val széjjelmérni a következő táblát. Az a rend ugyanis, hogy minden aratócsapat kapjon minden táblából, mert az egyik tábla jobb, mint a másik. Aztán nyilat húznak rá, hogy melyik csa­patnak melyik oldala esik. Mondom, az első kaszások kicsit rátarti emberek^jís ka­jánul mosolyognak a baju­szuk alatt, amikor a dűlő vé­gén megfenik a kaszát. »-Meg­rázom egy kicsit a bandát, hogy lehull róla a ruha« — gondolja gonoszul, és megin­dul, s mint a csonka bika . töri magát előre, hasítja a rendet a búzatáblában. Hát­ra sem igen néz, csak előre, hogy egyenesen haladjon a rend. és oldalra pislog, hogy a szémszédos csapatok veze­tői nem előzték-e már meg. A gabopa gaza az aratás elején még rendesén nyers, szívós, nem dűl szépen a ka­sza alá, hanem hajladozik erre-arra, és rátekerőzik a csapóra. De mindegy: ha benne vannak, menni kell. Aki elöl megy, az csak a szomszéd ve­zetőket nézi. az utána jövők­kel nem törődik. Aki nem bírja, dögöljön meg vagy áll­jon ki. Ne jöjjön csapatos aratásba, aki gyenge vagy aki nem tud kaszálni. Ha aztán valamelyik kis csapat lemarad, annak nem az az oka, hogy gyengébben dolgoznak, hánem az, hogy őt rossz helyre szorították, s hogy ez mindig így szokott lenni: nincsen igazság. Az aratógazda salát csoportját mindig a legjobb helyre ál- lítia, hol vékonyabb, egyene­sebb és haladósabb a gaz. D e még ha egyforma is a tábla, akkor is van veszekedésre ok. Ra- vaszkodni mindig lehet. A bandagazda a saját csapatát, ami mindig első csapat, a ta­nyahelyhez közel állítja be. S mialatt a többiek tovább callatnak a gyepes dűlőn vagy a gurdinyos, töviskes árokparton, az ő csapatja már jól beíehaladt a rendbe. Mire a negyedik csapat hely­re ér, sokszor ki is vágnak egy rendlábat. Ami.kor vége a munkának, ebéd vagy vacsora előtt, ak­kor megint a távoliak szen­vednek többet. A közelebbi csapat, a »híres első csapat« már régen a tarisznyáját bontogatja, mosdik és főz, amikor az utolsó csapat elő­kerül. És micsoda veszekedések vannak ebből! A korábban érkező marokszedők megro­hanják a tűzrevalós szekeret, és szétcibálják az egészet. Nem törődnek vele, hogy jut-e majd a hátuljának. Jut­ni kellene, mert van tűzre- való, de senki se gondolko­dik rajta, hogy mennyi elég neki, hanem beleölel, és vi­szi, amit bír. Akik később érkeznek, azoknak már nem marad, csak a kaparék, az idő pedig drága. Amelyik markosnak nem jutott, annak a többitől kel­lene kérni, de ez gyalázat, mert mért nem igyekezett? Csak a lusta marékszedőnek nincs tűzrevalója, ez a tör­vény. A kaszások kegyetle­nek és szigorúak a maréksze­dőkhöz, akárcsak a kaszár­nyában a káplárok az újon­cokhoz. Nemcsak a munká­ban kell ügyesnek és gyors kezűnek lenni a marékszedő­nek, hanem a főzésnél is. Tele lesz- a mi zsákunk Kinn a munkában az a rendes marékszedő, aki min­dig elérkezik a gazdájával. Ez nemcsak az ő dolga, ha­nem a kaszása becsülete is. Amelyik marékszedő elma­rad, az nemcsak a saját ké­sedelmes munkájával káro­sítja a többit, hanem akadá­lyozza az utána jövőket is. Itt a főzésnél meg amelyik marékszedő késedelmes, az a csapat gúnyolódásának a cél­táblája kaszásával együtt, mert itt megint az a törvény, hogy mindenki főzzön meg gyorsan, hogy pihenhessenek egy keveset. A késedelmesek ne zavarják a bogrács csör- getésével és a kasza kalapá­lásával a többit. Az arató­banda szigorú közösség, amelyben vad verseny és ke­gyetlen törvéflyek, uralkod­nak. Aki nem bírja, ne vál­lalja. A szegény marékszedőknek hát az a gondjuk, hogy ami­kor elhagyták a munkát, s letették az utolsó kévét, ak­kor nyállá váljanak és sza­ladjanak a tanyahelyre: tűz- revalóért és vízért. Hogy mi­re a kaszás megérkezik — aki sohase szalad, de mindig halad, altkorra víz legyen a korsóban, tűz legyen a főzőfa alatt, szalonna legyen a bog­rácsban. jó lábú lányok és a süldőfiúk hát úgy sza­ladnak, mint akiket a tatár kerget. Kezükben a »gaguccsal«, rohannak egye­nesen a tűzrevalóhoz, ölelik és viszik a saját főzőhelyük­re. Ha ezt letették, kapják a korsót, és futnak a lajthoz vízért. A lajtnál ugyanaz a tolon­gás és veszekedés kezdődik. Meleg időben egy lajt víz mindig kevés egy étel sorjá­ra. Minden markos igyekszik hát, hogy jó előre tele vegye a kis korsóját. Tele színig, hogy ne csak mosdásra és étel-lének legyen elég, hanem majd a forró étel után inni is maradjon egy kevés. Mert mire a bivalyos a lajtot megint telehozza, akkora sok­szor gebbedésig szomjasak. Az első szeresek hát televi­szik a korsójukat friss víz­zel, az utolsóknak meg majd csak a hordó fenekéről jut kotus, zavaros viz. A markos ezért dörmögést vagy szidást kap a gazdájától. Ezt nem sze­reti, siet hát és tolakodik. Hiszen valójában a víz is elég volna. De a tolongásban kifolyik és szétpocskolódik. Megeresztik a csapot, és amíg egyik odatartja, a másik mel­lédugja. • Lökdösődnek, vesze­kednek emiatt, a víz meg ki­folyik a földre. Korsó korsót tol ki a helyéből, és egyik se telik. De miért is sietnek ennyi­re még az ebédidőben is, miért rontják el ezt a pár pi­henő órát felesleges izgalmak­kal, tolakodással és veszeke­déssel? Hát éppen ezért: a pihe­nésért. Az ebéd itt nemcsak pihenés, hanem munka is. Főzni kell, mert kenyéren nem bírnák a munkát, de a szalonna is kevés a száraz koszthoz. A gyomor se bírja, és az otthoni háztartás se bírja, hogy mindennap főtt ételt küldjenek vagy hozza­nak, még ha volna is, aki hozhatna. Az állandó testi-lelki izga­lom, a forróság és a rossz víz, amit nem az étel kíván, ha­nem a hőség, s ami úgy ko­tyog az ember gyomrában, mint a korsóban, erős étele­ket, savanyú vagy paprikás ételeket kíván maga után. A savanyút hetenként két­szer — kedden és csütörtö­kön — a faluból hozzák vagy küldik, a paprikást maguk főzik naponta legalább két­szer. Az ebédidő alatt hát főzni és kalapálni is kell. A marék­szedő főz, a kaszás kalapál. Kalapál, de ha gyenge, ügyet­len vagy tanu- ... ■ ■: — ..saj-— lattan a marék­s zedő, akkor a tűzre és az étel­re is ügyel. A tűzre azért, e mert nagyon veszélyes itt a tarlón, a ke- ® * resztek közt tü­IV » zelni, de száz- ® szorosan veszé­lyes a nőcselé- 1 delinek, mert azoknak a ru­hája is mindjárt tüzet fog, s aztán ha a tüzet kikapja a szél a bogrács alól, mindjárt lejüket vesztik. Még csendes időben is vi­gyázni kell. A repceszalma nagyon pattog, de a búzaszal­mában is vannak búzaszemek, amelyek ha a tűzbe kerülnek, elpattognak messzire. Sze­mesnek kell lenni a markos­nak, hogy azonnal elfojtsa, ha valahol lángralobbant a tűz. Aztán a szalmával való tü­zelés is külön tudomány. Ér­teni kell hozzá, hogy a bog­rács alatt mindig annyi le­gyen, amennyi éppen szüksé­ges. 'A tüzet is tartani kell, hogy magasra ne csapjon a lángja. Mert akkor elég a fő­zőfa, forró lesz a bogrács fü­le, megég a bogrács felső ol­dala, és belehull a sok szál­ló pernye a levesbe. N agy mesterség hát jól tüzelni, és sok kis kez­dő marékszedő megsi­ratja néhányszor, amíg meg­tanulja. Még olyan is van, aki megszökik a kaszása kegyet­len szigorúsága miatt. Iby András Somogyi nyár Áradó zöld, ringó szelíd halom, a fák csúcsára ült a nyugalom. Kitáruló völgy, bársonytiszta rét, lustán a Koppány fodrozza vizét. Templomtorony, ujj, ég felé mutat, akác árnyékol kis dűlőutat; vígan poroszkál rajt két barna ló, ezüstcserép-fényt szór a csöppnyi tó. A tó körül tarka gulya legel, a kolomphangra madárfütty felel; s hogyha az alkony permetet szitál, aranyport verve mind hazatalál. Telt tőgyük lomhán himbál, s a falu egyszerre lesz fű és tejillatú. Az este barna, sötét köpenyét a földeken némán teríti szét. Halk szellő lebben a lombok alatt, perc nem pereg, megállt a pillanat. A csillagok leszállnak mind körém. Alszik a táj az idő hűs ölén. Kerék Imre Bartók Vihar Béla Madárka voltál Madárka voltál, elrepültél, a messziséggel egyesültél, az elsuhanó tűnt idővel, a soha vissza-nem-térővel. Már ott lebegsz, hol el nem érlek, a be nem teljesült remények partján is túl, oly messze- messze, a fájdalommal eljegyezve. Halálomon túl is kereslek, Nemzedékek során kergetlek, hogy egyszer majd karodra lelten, találkozzunk gyermekeinkben. ez a zene nem ringat önfeledt álmodozásba könyörületet nem ismer aknát telepít a kifinomult hallójáratokba élvezeti cikké nem aljasul nem lop édes harmóniát fülünkbe űzött vadak sikolya visszafojtott sírás káromkodás kerékbe tört forradalmak csontrecsegése kavarog sodró örvényeiben kardpenge-fénye lemeztelenít mindent cikornyás dallamok fals nóták mézesmadzagján kérődző hamis önkívülethez nincs köze gyémántkémény kristályalakzatákból betonból és vasból építkezik a szellemet kalodába szorító démoni erők halálos ítélete ez a zene ez a zene neked szól és nekem csokornyakkendő és frakk nélkül is hallhatod a koncertteremből zöld tüdejü fák madarak közé az utcára kilép országhatár vízum előtte nincs gyökértől ágig ágtól csillagig tágítja lélegzetedet pórusaidba lézersugárként belevilágít felhőkarcolók kábelerdők fölött az óceán tarajló hullámain imbolyog az egyetlen hazából kirekesztett zsellérek álmában sajog örökké az emberi arcú magány a szarvassá vált fiúk éneke. Káldi János A Serényi strandon Fürdők ezrei. Napverő. Bagdadi tarkaság. Fűzi a szél az éneket egy lombon át meg át. A családok alatt — látom — izzani kezd a föld. Plédekről, gumipárnákról vadsárga szín süvölt. Valóság mindez — kérdezem — vagy álomi varázs? Napban, vízben és örömben láng-víg lubickolás. A testtelen, lágy zümmögés a kék eget veri. Űsznak a fátylas semmiben a hangok erdei. Önfeledt világ. Árnya nincs. Akár egy szerelem. Miért, hogy bokor alól szorongva figyelem? Hatan egy asztalnál Mohácsi—Regős: Augusztus. Kiss Dénes Este, nyár, emlék i Az éj fogai közé vágva feszül a Tejút kivert zab! íja Árnyaival és fényeivel hőköl égből ki a város Felhők lófeje neont abrakol Nyomomban robajló csillagot pattintó arany hold -lópatkós suhanckor lohol De a mezőkről meleg zsongás halhatatlan emberzsibongás nem tudom honnét ér utol Aranyban járnak térdig a gépek átütnek rajtuk kaszás emlékek S kaszások tánca nincs sehol 3 Marokszedők is hova lettek nem villog combja hajladozóknak dűlök végén levetett réklik fehérhó halmát se látom Kotyogó kancsó hűs cserepében maroknyi forrást nem viszek többé kévekötőknek s jóíze mégis buggyanva virít ki számon ‘ Részlet az író Szülőhazám, »Hortobágy mellyéke« című könyvéből. A balatoni üdülőben reg­gel délben, este három házas­pár egy asztalnál. Két hét alatt meghitt barátság alakult ki közöttük és nemcsak az ét­kezésnél, hanem a vízben, sé­ták alkalmával, sőt nagyobb túrákon is együtt voltak. Az első hét végén Dorombiné így szólt a többiekhez: — Drágáim, a mi kis bará­ti körünknek nem szabad a búcsúest után feloszlania. Állapodjunk meg abban, hogy Pesten is sűrűn fogunk egymással találkozni. Az el­ső találkozó nálunk legyen. A legalkalmasabb a hétfő, ak­kor nincs tévé. Lelkesén hozzájárultak a találkozásokhoz, de néhány nappal a búcsúvacsora előtt | Igmándiné megkérdezte fér- í jétöl: j — Lajos kérlek, okos do- i log ez a pesti folytatás? Nem I mondóm, első héten nagyon megszerettem asztaltársain­kat, de azután unni kezdtem őket, különösen Dorombinét. — A férje hivatali esetei ! engem se nagyon érdekeltek, de ha már megbeszéltük eze­ket a találkozókat, nem le­het lemondani. Elkövetkezett a látogatás napja. Dorombiné reggel ijed­ten szólt férjéhez: — Te, ma jön hozzánk a balatoni két házaspár és én még nem készültem fel a vendéglátásra. A hajam sincs rendben. Jaj, hogy le­hetne lemondani? Sehogy, — állapította meg a férje. — Én mégis megpróbálom. Talán beteget jelenítek. Ugyanezekben az órákban Igmándiné a reggelinél meg­jegyezte: — Ma kell elmennünk Do- rombiékhoz. Előre félek Guz- mainé szózuhatagától. Me­gint a kis unokahúga gyerek­száj történeteivel fog trak- tálni. Valamit ki kellene ta­lálni. Rémes délután lesz. — Semmit se lehet kitalál­ni, mindent kifogásnak ven­nének, — mondta elkesere­detten Igmándi. Ezen a napon Guzmai te­lefonált a hivatlaból felesé­gének: — Te, ma délután Dorom- biékhoz kellene mennünk. Ez a látogatás úgy kell nekem, mint a hideglelés. — Telefonálj Dorombiék- nak valami ügyes kifogást. — Nem lehet, hiszen olyan lelkesen állapodtunk meg ab­ban, hogy ápolni fogjuk ba­rátságunkat. Guzmai délután átöltözött, a felesege is elkeseredetten válogatott ruhái között. Megszólalat a telefon. Do­rombiné volt. — Jaj, drágám, úgy örülök, hogy hallom a hangodat, — mondta Guzmainé, — alig vá­rom, hogy ott legyünk nála­tok. Felelevenítjük a régi szép napokat. Pont hatkor nálatok leszünk. — Elhiheted, édesem, hogy mi milyen boldogok lennénk! De képzeld el, váratlanul ki­jöttek a Gázmüvektől. Fúr­nak, faragnak, egész csata­tér van nálunk, mi buta fej­jel, amikor bejelentettük a gázömlést, elfelejtettük meg­mondani, hogy ne hétfőn jöj­jenek ki megjavítani. Kép­zeld, hogy mennyire oda va­gyunk a férjemmel, hogy el kell halasztanunk a találko­zót. Ősszel elmegyünk olasz­ba, majd ha visszajövünk, te­lefonálunk. — Igazán sajnáljuk — so­pánkodott Guzmainé, —. mi­közben boldogan súgta oda férjének: » Nem kell átöltöz nőd«. Pár perccel később Do­rombiné így szólt a férjéhez. — Most már Igmándiné­nak is gázról kell beszélnem, de félek nem hiszi el. lgmán- diné ravasz perszóna, rájön majd, hogy csak kitaláltam ezt a kifogást. — Na és ha rájön? Leg­alább vége lesz <iz ügynek. Balaton szép volt, egy ideig jól éreztük magunkat velük, de hogy Pesten is találkoz­zunk? Brr... Ebben a pilanatban csilin­gelni kezdett a készülék, lg- mándiné telefonált: — Drága angyalom, — kezdte, — nem is képzeled, hogy milyen lelkesen vártuk a mai na.pot. De sajnos teg­nap gázömlést észleltünk és értesítenünk kellett a Gáz­müveket. Dorombiné gúnyosan mo­solygott: — A gázzal nagyon kell vigyázni.• De édesem, nem tudnál nekik telefonálni, hogy ne ma, hanem holnap jöjjenek? — Már itt is vannak. Egész csatatér a lakás. — És Guzmaiék? — Majd én telef-ónálok ne­kik is. Képzelem, hogy oda lesznek. Hát szervusz, drága­ságom. így történt, hogy nagyon kellemes hétfői napja volt a három házaspárnak. Palásti László Somogyi Néplap P

Next

/
Thumbnails
Contents