Somogyi Néplap, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
A kányái könyvtáros öregember áll a kapuban, sötét ruhában, állig begombolt ingben, kalappal a fején. A kocsiban levegő után sóhajtozunk, ő pedig mintha visszaverné a sugarakat: áll rezdü- letlen. Háza, udvara fölött megáll az augusztusi nyár. — Éppen a tanácsra készültem ... Ügyes kapuszerkezet mutatja: elmés ember a gazda. Tisztelettel parolázik a megyei könyvtár igazgatójával, kissé meghatott, tudja: őt köszöntik ma a tanácson. Szokásos kérdéseinkre — hogy van?, és a felesége?, hány az unoka, a dédunoka?, mennyi a könyv? — szépen, terjedelmesen íelelget. — Szeretném megérni a matuzsálemi kort... Ne értsék félre: nem félek a haláltól, arra felkészültem. Csak az idő... Az időt nagyon szeretem: annyi mindenre rányitotta a szemem. És szeretek, nagyon szeretek élni. Vaskó Imre könyvtáros Kányán. Életkora egy hónap híján nyolcvan esztendő. Tizenöt éve könyvtáros. Több mint kétezer könyv sorakozik az iskolában levő könyvtárszoba polcain. — Szinte mindet elolvasom, mielőtt a polcra teszem őket. Persze a szerzőre, a címre nemigen emlékszem ... Tudja, a kor... Most olvastam a Haditechnikát, meg itt van dr. Balázs könyve: Az élet meghosszabbítható. — Meghosszabbítható? — Hát, jó lenne.., Mert sok mindent megér az ember. Elgyött a tanító hozzánk, és azt mondta apáméknak: taníttatni kell ezt a gyereket, mert valóságos arany a sárban ... Hát csak a polgáriba jártam. Az első világháború után rendőr lettem. — Miért? — Mert az igazságot akartam. Aztán jól meg is kaptam ... Egyszer igazoltattam egy urat. Csak annyit mondott: Simon. Mondtam: »A keresztnév nem elég, kérem... Tessék a teljes nevet!« »No, majd megmondom én magának a teljes nevemet, úgyhogy megbánja.« Lejegyezte a számomat a csatomról, és leszereltek. Kiderült, hogy az illető Simon Sándor nagyhar- sányi országgyűlési képviselő volt. — Szeretett olvasni már akkor is? — Én, kérem, mindig szerettem. Persze gyerekkoromban a betyárhistóriákat... Sobri Jóska, Rinaldo Rinal- dini... Meg volt kurcmále- rünk is. Most is van. Persze később találkoztam igazán jó írókkal ... A két háború között aztán összeszedtem egy kis birtokot, több mint tíz aold földet, rétet, legelőt... Telente pedig nagyon sokat blvastasn, törtem a fejemet, kigondoltam egy kukorica- és babvetőgépet, szabadalmam is volt rá. A háború után mutathattam be. Akkor megint rendőr voltam, őrmester. Tessék, olvassa: írtam én közben a faliújságra is a pécsi kapitányságon. Erre tellett. Ha iskolázhattam volna, talán még újságcikket is tehetnék most maga elé. De nekem ez is jó emlék, büszke vagyok rá. — A könyveknek sokat köszönhetek. Nemcsak azt láttam, ami körülöttem történik, hanem arról is tudtam, ami nem látható. — Ki a legkedvesebb? — Petőfi, ö mindenki előtt! A versei. Talán őbelőle olvastam ki az indítékot, hogy itt elvállaljam a könyvtárosságot ... Mikor elkezdtem, két feliratot tettem a falra. Ott van mindkettő ma is. Az egyik: »Könyv a tudás fája, gyümölcséből mindenki fogyasszon annyit, amennyi a szellemi látóköréhez és lelki táplálkozásához feltétlenül szükséges. V. I. könyvtáros.« A másik: »Dohányozni és napraforgó magot fogyasztani tilos.« — öregszem már, sok mindent elfelejt az ember. Persze, azért sok mindent lát is. Nem kérdezte, de elmondom magának, milyen ez a világ, hogy látom én, aki .rendőrként szembeszálltam az igazságtalansággal, és parasztként megbirkóztam a földdel, a gazdasággal. Érdekli? — Természetesen. — Jó ez a világ. Csak egy kicsit különös. Ma láthatta, milyen jólesett, hogy az emberek szeretnek, megbecsülnek. Ott, az egész tanácstagság előtt adták át a jutalmat. A titkár személyesen ... meg a Kellner elvtárs is az ajándékait a megyei könyvtártól. — És mondja, a tanácstagok eljárnak a könyvtárba? — Na látja, ez az! A remben senki nem volt, aki olvasóm lenne. Aki könyvtári tag lenne. Pedig amúgy, hallhatta, rendesen megtárgyalták a könyvtár ügyét és dolgait... A párttitkár, az igen! Az rendszeres könyvtárba járó, az már akkor is olvasott, amikor még nem volt titkár. — Szóval ellentmondásos kicsit ez a világ. — Hát az. És az emberek idegei... Jaj, azok nagyon megviseltek. Elnézem ezeket a fiatalokat, hogy szeretnek olvasni! Nem mondom, van úgy, hogy megcsapnak egy- egy könyvet... De ezek a fiatalok is idegesek. Pedig hát a világ halad. Már a régi világban olvastam egy könyvet a társadalmakról. Azt írta: ősközösség, rabszolgatartó, feudális, kapitalista, kommunista ... — És így van? — Most rendjén való dolgok történnek. Nézze csak: itt ez a két kitüntetés. Az egyik kormányzói, a szolgálatért kaptam még a húszas években. Mégis leszereltek, mert nem ismertem föl egy nagyképű képviselőt... Ezt a másikat öt éve. Az van ráírva: szocialista kultúráért. Erről nem válthatnak le.., Megköszönik, amit teszek... Hallhatta ma is. És ez jó... Csinálom is. Ha lehet, egészen a matuzsálemi korig. Tröszt Tibor Á búzában, barázdában szépen szó! a pacsirta... Hárem — fi négy népdal is szerepelt a listán szerdán, a kitüntetés előtt egy nappal. Ha kap rá lehetőséget, az egyiket' el- énekii. Ezzel köszöni meg a kitüntetést. A berzencei Sánta Vendel- nét augusztus 20. alkalmából a népművészet ■ mestere címmel jutalmazták — elismerve ezzel több mint két évtizedes munkáste- I sáeát- I Kezdjük az elején. Aki Sánta Vendel- nét keresi Ber- zencén, köny- nyen arra a gondolatra juthat, hogy rossz helyen jár, annyian nem tudnak felelni, hol lakik. Mi azonban szerencsénkre — egy volt levél- kihordóval is találkoztunk, aki megmondta. — Csalfa Mari néni. így ismerik a faluban. »Csalfa Mari nénit« szerdán nem otthon, hanem az orvosi rendelőben találtuk meg. — Ellenőriztetni kell a vérnyomást, tudja, holnap ... — Igen, nagy nap lesz. Gratulálunk a népművészet mestere címhez! — Föl is- ment egy kicsit a vérnyomásom, tudja. A volt levélkihordótói azt is megkérdeztem, miért nevezik Csalfa Mari néninek Sánta Vendelnét. — Olyan víg kedélyű — mondta. Valóban az. Amikor túl volt a vérnyomásmérésen és haza- indultunk, a kapuban már elkezdte : — Nyisd ki babám az ajtót... Hogy úgy mondjam, volt ennek a dalnak szerepe: mindjárt az első hangokra kinyílt az ajtó, s a férje tessékelt be bennünket. Bizony, szebb ez a hang, mint a csengőé. A szoba arról árulkodik, hogy még kevés ideje lakják Sántáék. Az egyik urasági fotelben — ezt bolgár katonáktól kapták — kasmírkendő pihen. Jobban mondva vár. — Holnapra készítettem elő. A Vállamra ... Mondja: kon- tyot tegyek? — Szdkott? — Igen is, meg nem is. — Hát akkor majd eldönti holnapig. Mindenesetre szép ez a konty is. Mari néni, hol és mikor született? — 1895-ben Berzencén. A lánykori nevem: Nézics Mária ... A faluban azt mondják, nyolcvan vagyok. Pedig csak hetvenkilenc. —1 Nem férhet kétség hozzá, Mari néni, valóban víg kedélyű. Mégis: miért rievezték el Csalfának? — A botgyárban a pácoló- ban dolgoztam 11914-ben. Volt egy fiú, akinek megtetszettem. ö mondta: »A csalfa szemeinek . . . « Egyszer csak hallom, utánam szó!: Csalfa ... Aztán még egyszer. Utána hozzáteszi: Mari... Csalfa Mari. Hátrafordultam. Szakítottunk. A kombájn mellett kaszákra emlékezve — Mari néni, emlékszik, mikor szerepelt először nagyobb nyilvánosság előtt? — 1945-ben is, Csurgón. 1953- ban ... Eleinte csak énekeltem, aztán táncoltam is. 1954- ben Alsógödön, Budapest mellett már táncot tanítottam ... Már az ötvenes évek elején fölismerték Mari néni rendkívüli tehetségét. Kutatók jártak hozzá, szerepeltették: nótáit, tanácsait, lejegyezték, hangszalagon őrzik ... Aligha lenne ma olyan népszerű a művészet, ha a lelkes kutatók nem járták volna az országot, nem gyűjtötték volna föl ezeket a kincseket. — Mari néni hány dalt tud? — Olyan kétszázat. — Általában hol tanulta ezeket? — A fonóban. A víg kedelyű Mari néni beszélgetés közben is szívesen elénekelt néhány dalt. »Berzencében nem tudják a nevemet...« Becsukja az ablakot. — Elmondtak már engemet itt mindennek — mondja. — Inkább ki kellene nyita- ni az ablakot! »Száll a páva, száll a páva Berzencén keresztül...« — Hol, merre szerepelt már? — A somogyi művészeti szemléken, mindig. Aztán Igáiban, Balátonföldváron ... A tévében. A Röpülj Páván a Kukorica csutája, sebes a rózsám szája című dalt énekeltem. A szép énekhang mellett dicsérni kell Mari néni kiváló színészi képességét is. Együtt él a dallal. Férje biztatása pedig csak fokozta Mari néniben a lelkesedést. Mari néni most boldog. Örömében nincs egyedül. Vele örülnek együtt kitüntetése alkalmából mindazok, akiknek annyi szép élményt szerzett szereplésével. Somogybán és szerte az országban. — Kívánsága? — Még egyszer énekelhessek a tévében. Horányi Barna »A duzzadt tábla jó acélos fajta s hajnalban jönnek barna emberek, a válluk széles, nagy kasza van rajta ... ... Szellő fuvall, a tábla megremeg.« József Attila Aratás előtt című versének befejező sorai ezek. Azt a pillanatot rögzíti, amikor megvillannak a kaszák, dolgozni kezdenek az izmok, és az első verejtékcseppek elindulnak a homlokról, fürdetni a barna arcot... Azok a pillanatok, amikor zizzenve dőlni kezdenek a rendek, és a nap megcsillan a kasza pengéjén, majd egyre kínzóbban ostromolja a kenyérért dolgozókat. Sok év múlt el azóta. Ma ugyancsak csodálkoznánk, ha a búzatáblákon kaszásokat, marokszedű lányokat látnánk hajladozni. Ahogy a sertés- makkoltatása is a múlté, úgy az aratásnak ez a módja is csak emlék. A fiatalok a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismerik csupán. Néhány évtizede egy-egy aratás vagy csép- lés ünnep volt a faluban, ma sokszor észre sem vesszük, mikor kezdődött, mikor ért véget. Tokaji József, a csurgói Zrínyi Tsz kombájnosa emlékszik arra az időre, amikor az emberek kaszával a vállunkon indultak reggel a gabonatáblákra. — Akkor kisfiú voltam, apám gabonaföldjén segítettem. Én terítettem a kötelet, amivel a kévéket kötötték ösz- sze, hogy aztán keresztbe rakhassák. Kemény munka volt, nagyon sok vizet ittunk... Általában akkor dolgoztunk, amikor nem volt olyan rekkenő meleg. Reggeltől délelőtt tíztizenegy óráig, és délután három-négy órakor indultak újra a kaszások. — Azt szokták mondani, hogy a régi aratásoknak volt romantikája... — Együtt mentek ki a táblákra az emberek, gyalog vagy lovas kocsival. Fiatalok, öregebbek, fiúk, lányok. Reggel az egész falu elindult a hatájrba. Tréfálkoztak, viccelődtek a marokszedő lányokkal és ha sok ember együtt van, nem veszik úgy észre az idő múlását s azt, hogy éget a nap. Nem érzik a fáradtságot. Az igazi ünnep aztán a gabonabehor- dás, a cséplés ideje volt. A kakasokra szomorú világ jött, egymás után vágták le a fejüket, mert a munka a jó ebéd, a jó bor után ment igazán. — Négy ember vitt egy sort — folytatja Tokaji József —, ennyien dolgoztak egy kasza mellett. Ha egy holdat le akartak aratni naponta, bizony nagyon kellett igyekezniük, és még a déli melegben is dolgoztak. Ahhoz, hogy olyan szélességben dolgozzanak, mint amekkora ma egy kombájn vágószélessége, három kasza kellett. Tokaji József akkor még gyerek volt, nem fogta meg a kaszát. Mire felnőtt, már megjelentek az aratógépek. Először a csurgói gépállomáson dolgozott, aztán 1957-től az iharos- berényi gépállomás követke zett, majd a csurgói termelő; szövetkezet, ahol szerelő lett. Most harminchat éves. Jóné- hány aratás van mögötte, sok kombájnt megismert. — Az első, amivel dolgoztam egy SZK—3-as volt. Ezt az SZK—4-es, majd az NDK- gyártmányú E—512-es követte. Most második éve egy 80-as Claas Dominátor az enyém. Ehhez képest az első SZK—3- as egészen kezdetleges volt. Itt a meghibásodás lehetősége kisebb, ezzel lényegesen köny- nyebb dolgozni és teljesítménye is jóval nagyobb. 18—20 holdat learat naponta. Gyerekkoromban a négy emberből álló kis csapatnak nagyon kellett igyekeznie, ha naponta egy holddal végezni akart, most én ezzel a géppel egy holdat majdnem fél óra alatt levágok. A verejték ma is csípi a porlepte, barna arcokat, és a nap még a vezetőfülkén keresztül is éget, ha nem is olyan kegyetlenül. Az aratók most is elismerést érdemelnek; Tokaji József kétszeresen is: első lett a kombájnosok közötti munkaversenyben. Vajon mennyi gabonát kellett ehhez betakarítani? — A zabbal együtt 69,5 vagon szemet takarítottam be, körülbelül két és fél hét alatt. — Akkor a kisfiával — úgy | tudom, van egy hatéves fia — nem nagyon találkozott... — Dehogynem! Reggel, amikor munkába indultam, már ő is ébren volt, és esténként mindig megvárt. Néha napközben is meglátogatott a táblán/ Az aratás már véget ért. Most a gépeket javítják, készítik őket a kukorica betakarítására. Tokaji József most a gépműhelyben dolgozik. A régi aratások, a kasza egyre ritkábban kerül szóba, helyére gépek álltak, nyergükben jól képzett kombájnosokkal. Az ő munkájuk már könnyebb, mint elődeiké volt, de a kenyérért most is sok verejték folyik. A költő szavait ma idézhetjük: »A nap forró haragja újraéled, a homlokokról izzadtság csorog, de gyűl a kereszlckbe-rakotl élet.« ttáu füjur Alkotmánynapi virágok Ami a lakásban leginkább magához vonzotta tekintetemet: egy narancssárgára festett cementsilómakett volt. Szimbólum ez a makett. A gazdájának hovatartozását jelképezte számomra, s valószínű: számára is. A munkahelyéhez való ragaszkodását. Lehet, hogy sohasem gondolta ezt így végig. Lehet, hogy ösztönösen cselekedett, amikor szobája egyik díszéül ezt a kicsinyített gépet választotta. j Nem gondolt arra sem, hogy | az alkotmány egykor a munkához való jogot is biztosította i minden magyar dolgozó számára. S arra sem, hogy ez a jog szülte a továbbiakat: benne és számtalan társában — üzemekben, gyárakban, tessz- ben — a szeretetet munlcahe- lye iránt. Következmények egész láncolatát. Így épül föl az életünk. A szeretet a munkahely iránt egyenlő a társak kedvelésével. A jó munkahelyi környezettel. Az már egyéni jellemvonása az én ismerősömnek, akinek lakását megtekinthettem, hogy a gyárért munkaidején kívül is sokat tesz. Számtalan újítás sál. Társainak könnyíti még a munkát. A gyárnak hoz anyagi és erkölcsi hasznot. Életé nem szakítható két részre: otthonra és munkahelyre. E kettő szerves egészet alkot. Mint oly sok más társában is. A jogok, amelyek az alkotmányban foglaltatnak, olyanok, mint az anyaföld. Virágok nőnek belőlük. L. L. Somogyi Néplop
