Somogyi Néplap, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-14 / 189. szám
KAPOSDADA JELENE Egy beszélgetés részlete, amely a szomszéd kocsirészből szűrődik át hozzánk. — Hová megy? — Dadara. Hát maga? — Én a tsz-központba. — Akkor maga jobb helyre megy. Mivel a jelzett állomáson csak ketten szállunk le, nyilvánvaló, hogy a párbeszéd egyik részvevője az az idősebb férfi, aki az útitársammá válik. • Kaposdadán vagyunk. Vagy nem? Az állomásnak ez a neve. Maga a település azonban szétszórt: öt ház itt, tíz másutt, egy-kettő megint másutt. És az állomás sem igazi állomás. Megállóhely. Jegyet sem kapsz a pénztárnál. Mert nincs pénztár. Ott a figyelmeztető tábla az ajtón: »Kérjük utasainkat, menetjegyüket a jegyvizsgálónál imltsák meg!-" Az épület mellett hosz- szú ládasor. Ide érkeznek a dadaiak levelei, előfizetett újságai. Postás nincs. Negyvennégy rekesz. Tehát negyvennégy család lakja ezt a már első lépések után meghökkentő települést. Ütitársammal rátérünk a kanyargós földútra. Házak. Van olyan is, amelyet már nem laknak. — Itt éltem én is egy ideig. Aztán csak elpályáztam innen. Meghalt az asszony, nem volt maradásom. Azóta újra nősültem, és a Volántól mentem nyugdíjba. így Ruzsics István. Javítgatni, kőműveskedni hívták a hetipiacon. Nem felejtették el a dadaiak. Elhagyjuk a házakat, kaptatunk fölfelé a meredek domboldalon. Gyönyörű vidék! Selymes füvű lankák, erdős emelkedők. Csoda, hogy még nem turistaparadicsom! Nyúl üldögél az úton, alig akar továbblépni előlünk. Fácánok. Aztán gyümölcsösök. Terhűktől roskadozó barackfák, fanyar gyümölcsüket kínáló almafák. Boglyák. Vad vicsorítással előron'tó kutyák. Csak útitársam szavára csillapodnak le. A gazdasági udvar felől lépünk be a Somogyvári-por- tára. Fiatalasszony, kisgyerek. Nagy ház, nagy gazdasági épületek. Mintha minden méret túlzó lenne. De nem az. Itt valóban kihasználják a négyzetmétereket. Ha jó! számoltam, kilenc disznót tartanak, és szarvasmarha is bőg az istállóban néhány. — Kemény munka van velük — ezt mondja ifjabb Somogy vári Jánosáé, Marika, miközben reggelivel kínálna s itallal. (És ezt nem holmi dicsekvésként mondom el, hanem, hogy jellemezzem: vendégváró nép él itt.) — Milyen itt az élet azokon a napokon, ha nincs vendég? — Engem Marcali környékéről hozott ide az uram, több évi ismeretség után. Furcsa volt előszörre. Aztán jöttek a gyerekek, két fiú, és megszoktam. Jó itt. Az uram takarmányos a tsz-ben. Éldegélünk öten. Az apósom baleset következtében meghalt. Az anyósommal vagyunk. Ö most a nagyobbik fiammal kiment a villánkba, Fonyódra. Minden dadainak van van a Balaton-parton. vagy máshol háza az ittenin kívül. — Spórolós, de nem zsugori nép volt ez itt mindig — szól közbe Ruzsics Pista bácsi. Hűtőgép televízió, rádió, további villamos eszközök. — Kell is a villany. Anélkül meg a megállóhely nélkül már mindenki megszökött volna innen. »Szöktek« így is. A fiatalok. — Valamikor nagyon elmaradott hely lehetett ez. Az anyósom szokta mesélni, hogy amikor idekerült, itt még az emberek nagy része javósasszonvhoz járt. ha baj volt. Na, akkor az én anyósom azt mondta: »Márpedig innen senki sem megy többet oda, csak orvoshoz.« Ügy is lett. A fiatalasszony már megszokta az itteni beszédet. Nem mondja már így: menynyi, vennyi, ennyi — a menni, venni, enni helyett. S megtanulta már azt is, hogy a foszlánc nem egyéb a tejesgaznál. Mert ezt a szót meg ő tartotta furcsának. — Éldegélünk. A háztájit is megmunkáltatja a tsz. A bárd- udvarnoki Munkásőr. Fogatot kapunk a munkához. Két házzal odébb, idősebb és ifjabb Ilisics Ferencé a szó. — Valaha csak Dadának hívták ezt a települést. Birtok volt. Krausz-birtok. Aztán valahogy a Kapos szó is elejbe került. így megszűnt puszta lenni. Talán akkor, amikor parcellázták a birtokot. Csupa szegényember települt ide. Idősebb Ilisics Ferenc Fel- ső-Nyíresről, cselédsorból. Most nyolcvanegy t>res. _ — Sok mindent látott ám már1 ez a dadai hegy! Állatpestist is, meg olyan jégverést 1924-ben, hogy nem maradt semmink. Örömöt, haragot, bánatot, mindent. Valamelyik nap kimentem a temetőbe. Nem messze egymástól van két sír. Hej, de nagy haragosok vannak ottannék eltemetve! Az egész életüket végigpereskedték, én, mint egykori elöljáró, tudom ezt. Az a juss, az a juss! Azt mondta az egyiknek a bíró: kend többet ráfizet, mint amennyit az egész ér. — Nem baj, perre megyek. — Aztán most majdnem egymás mellett fekszenek, békén. így megy ez. — S aztán hogy még? — Volt nekem egy kenye- respajiasom, a iiosszi Jancsi. Egyua kuDikoltumt, amucor a Halastó Keszuw. Be-oejar- tuiiK a mérei knostelnoz, a korcsmába. Ez a Jancsi jóba volt egy menyecskével. A korcsma után mindig hozza ment. Másnap kérdem: »Na, mit tárgyútatok?« Azt mondta a menyecske, ha meglövöm az urát, ád egy húszast. Hát nem meglőtte? Bíróság. Börtön. Tizenöt évre ítéltek... Aztán előbb szabadult, mint én. Merthogy engem meg katonának vittek az első háborúba. Oroszország, front, fogság. A forradalom kiszabadított. Akkor meg a német— francia. frontra vittek. Hát innen csaknem hazáig gyalog jöttünk. Leszakadt a bakancs a lábunkról. Ifjabb Ilisics a máról beszélt. — Három kivételtől eltekintve nem választott hazai munkahelyet senki. En is a kaposvári cukorgyárban dolgozom. Ügy mondják: megszűnik majd ez a vasútvonal idővel. Akkor viszont mi is felszedjük a sátorfát, ez a terv. Közelebb a munkahelyhez! Pedig elhihetik, nehéz itthagyni a megszokott, baráti arcú tájat. A Barát-dombot, a Bella-dombot, az • Éles-sűrűt, a Szarka-dűlőt. Van azonban olyan ember is Dadán, aki valóságos szerelmese a vidéknek, a természetnek. Somogyi Jánosnak hívják, a megyei földmérőhivatalban dolgozik. Munkája mellett végezte el a középfokú, majd a felső fokú technikumot. »Birodalmát« a felesége mutatja be: — Ezt a sok fát mind az uram íiitette. Egytől-egyig különbözők. Arborétummá fejlesztette a házunk táját. S azt a két nagy halastavat, meg a két kicsit is, ő teremtette. Minden az ő keze munkáját dicséri itt. Valóban paradicsomot varázsolt ide, erre a meglehetősen elhagyott, domb alatti vidékre Somogyi János. Mintha egy kicsit azt akarta volna megmutatni: mivé lehetne ez a vidék. Ha majd... De erről ne beszéljünk többet! Mert Kaposdadának egyelőre van jelene. Jó emberek lakják. Leskő László Művészi mozaikok A népgazdaság eredménye; kiállításon látható »Kővirág« és ’Kalász« nevű szökőkút, a Kreml mozaikdíszítései, a moszkvai és leningrádi metró számos állomása — mind a leningrádi Művészeti Akadémia mozaikműhelye művészeinek munkája. Most egy hatalmas, több mint 500 négyzetméter területű mozaikképet készítenek a szibériai krasz- nojarszki vízi erőmű részére. A nagyszabású munkához több mint. 15 tonna színes üveget használnak föl. A műhelynek külön színesüveggyára van, ahol helyben kikísérletezett, különleges »receptek« szerint dolgoznak, s 13 ezer különböző színárnyalatot tudnak előállítani. Az egyik penzai üzem számára készül Haladás« elnevezésű mozaikkép. »Tudomány és A vártnál is jobb eredmények A pótló foglalkozásokat — mint ismeretes — az általános iskolák a tanulmányaikban elmaradt, 1—2 tantárgyból bukásra álló tanulók számára szervezték. A heti két órában oktatott tantárgyakban 66 órán dolgozták föl az évi tantervi anyagot, pótló foglalkozásokra pedig ennek felét, 33 órát használtak föl. Amíg év közben 30—40 tanuló ismeretszerzését szervezték meg a tanórákon. a pótló foglalkozásokon néhány gyerek intenzív tanítására, tanulására kerülhetett sor. A nevelők a tanév végén megállapították, hogy a vártnál jobb eredmények születtek. Tapasztalataikhoz azt is hozzáfűzték, hogy ».. .a pótfoglalkozások nem tekinthetők csodaszernek, s a későbbiek során nem fog minden , | tanulót képessé tenni a to- ! vábbhaladásra. A foglalkozások csak az egész éven át j a pótló foglalkozásokon | tak a nevelők a múlt évben I pótló foglalkozásokon . részt j vett tanulók készségszintjének j megszilárdítására. A segítés leghatékonyabb i ] eszközének a korrepetálás bi- I ! zonyult. Az iskolák zömében | | a »tömeges korrepetálás« he- j lyett a gyerekeket két cső- \ | portra osztották. Külön fog- í lalkoztak azokkal, akiknek is- I meretei, készségei erősen hiá- j nyosak voltak, s külön azok- S kai, akik egy-egy anyagrész- ! bol maradtak el. A gondos pedagógiai munka következtében sok esetben már nem volt szükség a pótfoglalkozások befejező szakaszára, A második szakaszban — a tényleges pótiöglalkozásokon — azok vettek részt, akik elégtelen osztályzatra álltak a tanítás befejezésének időszakában. A velük való foglalkozás közben a nevelők a differenciálást, az egyéni foglalkozást, a kiscsoportos munkaformát alkalmazták. A gyerekek dolgoztak feladatlappal, tankönyvvel. Az egyéni bánásmód elvének érvényesülése a tanulók alaposabb megismerését és a tudásszint emelését eredményezte A pótfoglalkozások különösen a gátlásos tanulók számára jelentettek a legtöbbet, azoknak, akik a közösségben nem mernek szerepelni, s félnek a kudarctól. A kiscsoportos foglalkozásokon ők is aktivizálódtak, s egyéniségük is kedvezően alakult. Bóra Ferenc ! végzett korrepetálással együtt I lehetnek eredményesek.« A megye területén csaknem 1300 tanuló szamára tették le- j hetővé, hogy pótló foglalkozá- | sok keretében megszerezzék azokat az ismereteket, melyek a továbbhaladáshoz szükségesek. Közülük több, mint 900- an eredményesen teljesítették I a tanterv által előírt követelményeket. Az 1—2 tantárgyból | bukásra álló gyerekek két- j harmad részét sikerült meg- 1 menteni a nyári tanulás gyöt- I relmeitől és az esetleges évis- I métléstől. | A pótló foglalkozások szer- j vezése és lebonyolítása két ! szakaszból állt. Már a tanév I kezdetén nagy gondot fordítótLion Feuchlwansf Most lett volna 90 éves. A i világsajtó a haladó német irodalom másik négy, meg nem alkuvó óriásával, Thomas és Heinrich Mann-nal, Stefan Zweiggal és Franz Werfellei együtt említi a nevét. Mind az öten kénytelenek voltak elhagyni hazájukat. Lion Feuchtwanger már 1915-ben a Lied der Gefallenen (Az elesettek dala) című 1 forradalmi versében tiltako- | zott a háború ellen. írói tevékenysége során fokozatosan megérlelődött benne, hogy a valóban humanista író nem fordulhat csak a múlt felé, ezért antifasiszta regénysorozat írásába kezdett. VilághírűM indennapi sétám legtöbbször a Szabadság park Kossuth utca felőli oldalon vezet el, ott, ahol a gyermekjátszótér van. Ilyenkor néha megállók a fa árnyékában, s titokban meglesem a szülök boldog arcát, ahogy gyermekeiket ráteszik a hintára, vagy beleültetik a kicsiket a homokozóba. De a sztár a játékok között mindenképpen a forgóhinta. A nagyobbak megrohamozzák, hogy korunk gyermekéhez illően kiéljék rajta az egyre növekvő sebesség iránt érzett szenvedélyüket. Egy áprilisi délután, amikor még csak bujkált a napsugár a gyér lombok közt, egy fiatal apa a játszótérre vitt egy kis vaskos, barna bőrű gyermeket. A fiú talán ötéves volt. Rögtön rápattant az üres hintára, és eszeveszetten forgatni kezdte. Az apa leüli a szomszédos padra, és előhúzta zsebéből az újságját. A csöndes idillt semmi sem zavarta meg, ha csak a férfi barna felöltőjén az árulkodó fekete szalag nem, amely a karján feszült. Ki tudja kit gyászolhatott? Néhány perc múlva egy fiatal anya sietett a játszótér felé. Egy négyéves, szőke kislányt vezetett. Az asszony feketében volt, a harisnyája és a cipője is fekete. A kis szőke lány csalódottan állt meg a forgóhinta előtt. — Anyu, én is felülök! — Látod, a kisfiú már rajta ül... Meg te nem is bírnád ezt a sebességet. — De bírom! — Ne légy erőszakos, Ágika! Majd ha a kisfiú abbahagyja. A kisfiúnak azonban esze ágában sem volt abbahagyni a játékot, sőt a konkurrencia láttán még sebesebben pörgette magát. Ekkor azonban az apa fölpillantott az újságból. Szemügyre vette a gyász- ruhás anyát, aki elég reménytelenül állott ott, és rászólt a fiúra: — Palika, engedd a kislányt felülni! A kisfiú nagy cipőkoppanások közben lefékezett, s Ágika fölmászott melléje. Tulajdonképpen már indulhattam volna, de ösztön- szerűen maradtam még mögöttük egy percig. Az anya leült a férfi mellé a padra. A férfi fölkelt, bemutatkozott. Arra voltam kíváncsi, mi történhetett a két családban, hogy a fekete jelet mindketten magukon hordják. Ahogy sejtettem, már az első mondatokban elárulták titkukat. A nagy örömöknek és bánatoknak nem elég mély rejtekhelye a szív, azokat ki kell önteni. S a fiatalasszony egy-két kíváncsi szava előcsalta a férfiból a vallomást: — Nincs anyja ... Palikának. — Nincs? Nagy szünet. Csak a szél susog a lombok közt. — Mi történt? A férfi megtörli a homlokát. — A feleségem egy évvel ezelőtt fehérvérűségben meghalt ... Hallgattak, aztán a férfi folytatta: — Eleinte nem volt nyugta. De most már kezd beletörődni. Azzal vigasztalja magát, hogy majd egyszer csak hazatér anyuka. A férfi suttogóra fogta szavait; az asszony szemében könnyek jelentek meg. O is újra átélte a saját tragédiáját. A férje egy reggel nyolc órakor makkegészségesen indult el Székesfehérvárra az autóján, s tíz órakor már halott volt. Valami külföldi kocsival ütközött össze ... A tragédia fekete emléke ott lengett fölöttük a pádon. Csöndesen, inkább csak szavakkal beszéltek mondatok helyett, mert elcsuklott a hangjuk. Aztán azt mondták el egymásnak, hogy milyen nehéz egyedül nevelni a gyereket. A férfi az édesanyját elhozta a házába a tragédia után, de ő nem sokáig maradt velük. Hiába volt 52 eves, egyszer csak egy nyugdíjas férfit hozott a házba, s bejelentette, hogy összeházasodnak. Újdonsült férjének nagy, kertes háza van a Don- nerban, oda költözik. De azért onnan is tudja gondozni Palikát. — El is jön minden másnap, s elviszi a gyereket sétálni. De ez mégsem az igazi. Én mérnök vagyok az építőknél, és sokszor kell vidékre utaznom. Néha csak este későn érek haza. Az asszony is előadta a panaszát. Neki meg nem itt élitek a rokonai. Az ura Debrecenből hozta ide, ebbe a távoli városba. Néhány kolléganőjén kívül nincs senkije. Este öt órakor rohan a kislányért az óvodába, de gyakran igy is sírva találja ott. A kislány képzelődik, hogy egyszer nem jön majd érte az anyukája. — Ilyen butaságot igazán csak egy kisgyermek gondolhat ki! Nekem Ágikán kívül nincs is senkim. A férfi rágyújtott, és megkínálta az asszonyt is. A kék cigarettafüst enyhítően ült a mellükre. Hallgattak, s a két gyereket nézték, akik már beszélgettek is egymással... Elmúlt a tavasz, elsuhant a nyár, s ma már az ősz is utolsó leveleit pergette, amikor egyszer újra fölfedeztem a kis társaságot a játszótéren. Rögtön eszembe jutott minden. Csípős idő volt, de a két gyermek, Ágika és Palika vastagon felöltözve most is ott forgott a hideg vashintán. Jókedvűek voltak, s nagyokat nevettek a veszekedett forgásban. A férfi és az asszony is ott ült a pádon. De nem fáztak, mert már meleg kabát volt rajtuk, és szorosabban is ültek, mint akkor. Egyszeresük az asszony fölkelt, s erélyesen rászólt a gyerekekre: — Palika, Ágika, abbahagyni! Holnap is lesz nap. A két gyerek lekászálódott a hintáról, s megfogta egymás kezét. A férfi fölállt, belekarolt az asszonyba, és tréfásan kiadta a parancsot a gyerekeknek: — Indulás haza! Egy-kettő! Éppen akkor gyulladtak ki az ívlámpák az utcán. A gyerekek ütemre léptek, mint a katonák, s az asszony házias hangja utánam lengett a párás estében: — Ma virslit eszünk vacsorára. Tari János l vé lett munkái közül A csúnya í hercegnő, áz Oppenheim test- ; vérek és A zsidó háború ma- i gyár nyelven is megjelent. Ez ! utóbbiban Josephus Flavius j ókori író és hadvezér ilyen cí- j mű (De bello Judaico) műv:; ; alapján bemutatja Róma telj- : hatalmú urait, a Rómában j élő zsidók életét, és finont i iróniával von párhuzamot a j hanyatló Róma erkölcse és az erősödő fasizmus szelleme között. Feuchtwanger soha egy percre sem szűnt meg a fasizmus szörnyűségei ellen harcolni. Hetvenedik születésnapján, 1954-ben Thomas Mann ezeket írta róla: »Visz- szagondolok húszegynéhány évvel ezelőttre: akkor olvastam Münchenben sugárz.ó regényét, a Sikert. Felderítő balzsam volt mindazoknak, akik szenvedtek attól, ami borzalmasan terjeszkedett, a menthetetlenül felülkerekedő politikai bestialitástól. Csodálatos példája az annak, milyen vigaszt tud ádni a nevettető művészet, és az ember maga is tudja, hogy csak felmutathatja és mulatságosan leleplezi az aljasságot, de győzelmét nem tartóztathatja fel ... Meg kellett azonban tenni — a szellem megbízatása ez —, és ez a megbízás nem tűr megkí- mélést, legyőz minden félelmet«. 1940-ben megjelent Exil (Száműzetés) című könyvében a német emigráció párizsi életét és harcait mutatja be. Egy rövid cikk keretében nem lehet Feuchtwanger írói oeuvre-jét bemutatni vagy alkotásainak irányát teljesen kibontakoztatni. Egy azonban bizonyos: Thomas Mannt kivéve senki sem ismerte föl az írók közül olyan korán a fasizmus embertelenségét, és nagyon kevesen harcoltak olyan szenvedéllyel ellene, mint ő. Hetvennégy éves korában, 1958-ban idegenben, Pacific Palisadesben halt meg. Egész életében a legmagasabb írói fokon szolgálta a humanizmust és küzdött az erőszak ellen. Gyenes Zoltán 4 v A
