Somogyi Néplap, 1974. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-09 / 133. szám

Ä receptek mögött * i óró beletörült a rao- /yj zsárba, kissé Valiból * 1 — azz; 1 a jellegzetes • félfordulattal •—. aztán .átszólt a mellette várakozónak: —íNo, olvasd, fiam... Mit jelent ez a két betű? — Recipe — felelte a fiú. — Magyarul: végy! így kez­dődik minden orvosi előirat. — Igen, így kezdődik — ismételte az öreg, és eltűnő­dött. Hányszor kérdezte a homályba süppedő évek so­rán, s hányszor felelték neki ! Végy füvet, gyökeret vagy —— más anyagot, ennjdt, % ké- Szolnoki András szíts belőle főzetet, forrá- zatot vagy pi- lulát.„ Hol vannak már azok a növi- __________ ciusok? Egész —— család._ Néha megsüvegelik az utcán, hir­telen azt se tudja, melyik. De hát mindegy az. A fő, hogy egy kicsit őt folytatja mind, akkor is, ha már nem köszön vissza. Felnézett a vállas, inkább atléta, mint tudósforma fiú­ra, s kihúzta magát, hogy legalább a fülét meszelje. Tetszett neki, hogy olyan pajkosan kukkant szét a szemüvege mögül, mintha mindig tréfára készülődne. »Ejha, de magasra nőttél! No, várj csak, adod te még alább is!« De a fiú csak ol­vasta a vényt, hibátlanul, s amint a végére ért, fogta a kézi mérleget, játszatta az ujjai közt, ahogy az öregtől látta, bemérte a porokat sor­ban, és keverte, osztotta, ahogy dukál. Móró szótlan nézte, s de­rült. Minek is zavarta volna? Első nap látta, hogy kezéhez áll a szarukanál, a feje is fog — ezzel nem vall szé­gyent. A többit meg majd rárakják az évek. Tegnap földobta azt a ménkőnehéz rézmozsarat, s játszott vele, mint a labdával. Hadd játsz- szon! Majd megcsendesedik. Itt csak kis időt tölt, vissza­• követeli az egyetem, nem lát­ja egy darabig, aztán rövid hetekre megint az övé. Így telik két év, három, közösen farag ják, s egyszercsak fuccs! Indul a többi után ... A kollégák a telefonhí­vás miatt ugratják. De, hát csoda? __ E gész nap csipognak neki a pedig, aki ezt nem tudja, jó patikus nem lehet. — S élve­zi, hogy hebeghabog, topo- rász az izomtorony. — Hát, nem tudom... Nem én.­— Akkor idefigyelj... Sze­retném, ha megtanulnál mö­göttük olvasni. — A kutya­nyelv fölé hajolt, mint or­vos egy ismeretlen szív fö­lé. — Nézd ... Az egyik mö­gött sápadó gyermekarc, a torka fáj. A másik mögött egy asszony dobálja magát az ágyon. »Szükség esetén egy port.« De vajon még hányszor lesz rá szükség? A kéz már alig várja... Es a harmadik, a sokadik; arcok, száz és ezer arc; elmegy a hatvan, mire mindet kibetű­zöd. És tekintetek, kétségbe­esettek, könyörgők... és ke­zek, amelyek széthasadnak, mint a bokrétafa ujjasán osztott levele, és kémek tő­led ... Ezt látnod, hallanod kell, fiam, enélkül fabatkát ér a tudományod. A behemót szorosan mei- léáll, itta a szavát. — Más is van, azt se vi­gyem a sírba. Vidéken dol­goztam akkoriban, lent az Alföldön, az ástenhátamö- gött. Egy szem fiam volt, szerelemgyerek, még kicsiny­ke... Tudod te, milyen ha­talom volt a tüdőgyulladás? Akibe belepakott, annak ké­szíthették a koporsót. Az or­vos nem mondta meg, fölírta a receptet. Az a recept sikí­tott a fülembe, hogy: vé­ge!... Hiába hadakoztam, el­vitte. Azóta a penicillin be­görbítette azt a kaszát, s va- . lahányszor olvasom a vé­nyen, lent a sarokban, hogy pneumonia, . kiáltani szeret­nék a boldogságtól, hogy nin­csen már hatalma ... Csak­hogy ezt is megérhettem, fiam. No, meg azt a mási­kat ... Mert volt arra ka­szás elég. Túlontúl is sok. Tudod te, milyen idő volt az? Olyan szegénység, fekete sze­génység, mint némely gön­dör szőrű mangalicamalac. — Tudom — hagyta rá a fiú. — Apámék tizen voltak lesi vérek, közülük is szedett hatot. Az volt a nagyobb be­tegség, apám mindig mondta. Móró szeme ravaszkásan megcsillant. — Akkor legalább neves­sél/ a szomorúja után ... Egy nap beállít az orvos, fanyar beszédű, de tréfaszerető em­ber. »Azt mondjad, patikus, mit írjak? Mert ami kellene, nem írhatom.« ‘ »Mi volna­............. ■ az?« — kér­• dem. »Kolbászt, oldalast meg fehér cipót nem írha­tok ... öreg hiba. Mert az volna itt az _______________igazi orvos­-----------------------ság ... Hát a kkor mit?« »Tán szirupot, a répa le- vit!« — felelem. »Ügy, úgy... ezt eltalál­tad« — mondja a doktor, »írok nekik cukorszirupot, rlaponta négy evőkanállal« — és az oldalát fogta neveidé­ben. »De kifogok rajtuk!, Hadd nyeljen a cselédember pulyája édeset, úgyse szívott az anyja melle óta!« S attól fogva mindegyre azt írt, én meg készítettem. »Hej, csak furfangos em­ber vagy te, Móró!« — mon­dogatta, ahányszor előjött, s pukkadozott a nagybérlőn meg a mennyei helytartón, akik az élet dolgát arrafelé igazították. A z öreg a kutyanyelvre bökött. — Ez is az rp. mögött van, nem­csak a gyerrnekhalál. A töb­bit láttad magad, ami azóta abba a parlagba -töretett. Vil­lany, téesz, orvoslakás, ren­delő. Így csak hamarább be- görbednek azok a maradék kaszák. De negyedszáz év nem sok: egv villanat idő. S a java még hátra van. Ezt is kösd be az eszedbe! Octfc, a telefonálgató kislányok mel­lé. Vagy bánom is én, akár- hová, de bent legyen... Ér­ted? Hogy mire azoknak a nevét se tudod, a régi sötét­ségre még emlékezz. Te zöld­fülű! ... No, olvasd a kö­vetkezőt! — Recipe codeinum .. — kezdte a fiú, és hálásan né­lányok! Mit tegyen, ha nem hagyják békén? Játszik ve­lük, mint a mozsárral. Az is baj ? ... Elvégre egyszer fia­tal. Majd elúnja... Az apjá­nak, tudom, nem telefonál­tak. Ki csivitelt egy vonatfé- kezőnelv? Legföljebb a for­galmista kiabált, hogy: »Hé, Kalász, az istenfáját magá­nak! Hová a dögnyavalyába tolatunk? ... Gyerünk má!... Készen van már? .. .« Es Ka­lász József rohanvást iparko­dott. Más világ volt az, ott egye meg a fene! — Ami a recepten írva va­gyon, látom, tudod. Most azt mondd meg: mi van mö­götte? — Mögötte? — somolyoöik el a bajuszkája alatt. — Ta­lán alatta, a táraasztal,... Gábor bácsi tette rá. — Buktál! — csap rá Mó­ró, s dalol a benseje. — Már­Garai István SIQUEIROS HALALARA Elnézném hosszan hatalmas freskóid: az egyetemesség törvénye él bennük — megannyi fényes pengeél — kettészeli a tunyaság csomóit. Elámul a megtollasodott polgár, bosszantja: műved meg nem veheti — Sopánkodik: nem díszeleg neki, de tömegekre hat és ízlést formál. Nagy mexikói! A mozgalom s az ember vezetett mindég — így hát ecseteddel néped szolgáltad börtönözve bár —, az emberiség nagy témáit írtad, ezért szívébe zár, eszmédben bízhat a földön ma is minden proletár. EGYIDfS AZ ÉVSZÁZADDAL l Martyn Ferenc 75 éves Madách-illusztráció. A londoni «'ínház. aránt kifejezte a cipő vagy a szobor »csinálását!« A zenére terelődik a szó. Tudom róla, hogy zenerajon­gó és szinte nincs olyan hang­verseny, ahol ne találkoz­nánk. — Nem érhetett olyan tra­gikus dolog életemben — mondja —, amelyen a rajz, a kézzel húzott vonal nem adott volna vigaszt. A zenét mindenekelőtt szerkezetnek, időben fejlődő rajznak tar­tom. Melódia-vonal-i'ajz: azo­nos fogalmak számomra. Az élményt kapom tőle. az em­beri élet gazdaságát; csak a rajztól eltérő módon, külön­böző világképben. Nagyon nagy élmény számomra, örök választ adó és vigasztaló a zene. Meglepő lehet: a zeneszer­zőm Chopin. Martyn Ferenc négyéves korában kerül Rippl-Rónai házába az öccsével, Róbert­tel. Előbb a Fő utca (ma Má­jus 1. utca) »a szép, Csépán- féle, sárga-zöld színű, klasz- szicizáló stílusú öreg kórház­zal szemben«, egy azóta már lebontott házban laktak. 1908-ban vásárolta meg Rippl-Rónai a Róma-villyt. Ebben a házban. Rippl-Rónai környezetében serdült ifjúvá és érett festővé Martyn Fe­renc. Itt találkozott 1909 őszén Adyval, majd később Szabó Lőrinccel. A mester, Rippl-Rónai így emlékezett meg róla: »Közvetlen tanítványom nem is volt más, csak a már említett Maillol. Ha csak még »Pubit«,1 a 11 éves Martyn Ferencet nem számítjuk an­nak, aki itt a kaposvári ta­nyámon rakoncátlankodik, s belopózik műhelyembe, szí­vesen tisztogatja - pasztelles skatulyáimat, hogy a kisebb krétadarabokat megkaphas­sa. Sok tehetséget látok ben­ne. A legjobban megfigyelők egyike, akiket valaha iát­SOMOGY és Kaposvár az­zal is büszkélkedhet, hogy olyan polgárai voltak, akik nemcsak szükebb pátriájuk­ban, hanem Európában — sőt azon túl is — elismerést és megbecsülést szereztek a mű­vészeteknek. Vaszary, Rippl- Rónai, Bernáth Aurél, Rud- nay — a régi nagy öregek — utóda a kaposvári születésű Martyn Ferenc, aki holnap ünnepli 75. születésnapját. Martyn Ferenc neve mel­lett a lexikonban ez áll: »Festőművész, grafikus. Ka­posváron Rippl-Rónainál ta­nult, majd a Budapesti Kép­zőművészeti Főiskolán. I-íosz- szabb időt töltött Bécsben, majd Párizsban (1926—40). Avantgárd. Kubista jellegű első művei után szürrealista és absztrakt 'képeket festett. A 40-es években plasztikával is foglalkozik. Európában és Észak-Afrikában tesz utazá­sokat. 1962-ben a pécsi por­celángyárban tálak és vázák festésével is foglalkozik. Üjabb művészetének főbb alkotásai a Rákóczi-sorozat, a Don Quijote-, a Madách- és Berzsenyi-illusztrációk. Mikor fölkerestem pécsi la­kásán, a jelenről faggattam. A mai képzőművészetről, a mai fiatal alkotókról. — Örülök a kérdésnek — mondta —, mert a múltról meddő dolog beszélni. Amit az ember létrehozott, jó vagy rossz, azon nem változtathat. Az befejezett. Lehet, hogy jön egy időszak, amikor más­ként értékelik. Más értéket fedeznek fel, mint ami akkor az alkotót foglalkoztatta. Különös nagy szeretettel, lelkesedéssel és gonddal be­szél a fiatal nemzedékről. — A mai fia­taloknak lé- í nyégesen más, de kedvezőbb a helyzete. A régi nemze­dék sokszor bezárt világ­ban élt, nem volt meg a kommuniká­ciós lehetősé­ge a társada­lommal. Nem tudta hasznos­sá tenni ma­gát. Most már kedvezőbbek a körülmé­nyek, van tár­sadalmi beépí­tettségük«, hasznossá ,. te­hetik magu­kat. Anyagi biztonságot tettek lehető- Szerkezet ve szamukra, s így meg­szűnt a »bohémtípus,' a ké­tes egzisztencia. Korunkban az urbanizáció, az építészet, a térkonstrukció, a környezet­átalakítás kapcsán egj're fon­tosabb szerepet kap életünk­ben á képzőművészet. Az üveg. a kerámia, a porcelán, a fém megmunkálása, alakí­tása, a lámpaoszlop és a jár­daszegély elhelyezése mind­mind művészi feladat... Ér­dekes, hogy a görög nyelvben nem is volt külön szó a mű­vészetre: a »csinál« ige egy­tam.« Martyn Ferenc első tárla­Alekszandr és Lev Sárgorodszkie Azóta is Sokan úgy tartják, hogy akkor kell örülni, amikor vé­ge a nagy szerelemnek ... Nem tudom, igazuk van-e?... Én például valamennyi fele­ségemet őszintén, nagyon és odaadóan szerettem ... így volt ez — ahogy most visszaemlékszem — az első fe­leségemmel is. Julkának hív­ták, és csinibaba istennő volt. Ahol elmentünk, mindenki utánunk fordult. Ügy imád­tuk egymást, mint Rómeó és Júlia ... — Juljenka! Tölts egy po­hár muskotályt! — kértem. — Egy pillanat — vála­szolta, és hozott nekem egy pohár jól i fölvizezett kádár­kát. — Juljenka! Süssél egy pár friss bécsiszeletetí — könyö­rögtem. Hozott helyette egy szelet­ke főtt lóhúst. Hamarosan fogyni kezdtem. Az erőm elhagyott. Fáradé­kony lettem. Néha már re­megtem a gyengeségtől. Nem maradt más, mint el­válni Juljenkától, a csiniba­ba — istennőtől... Csak jó­val később tudtam meg, hogy pincérnö 'volt. Hogy kiheverjem az így ram tort lelki defektust, el­mentem az Ermitázsba. Ép­pen egy meztelen Vénuszt csodáltam, amikor megpillan­tottam a nagy Öt. Igaz, egy cseppet magasabb volt a Vé­nusznál, de én mégis meg­kockáztatom, hogy szebb is. Annuskának hívták a tel­kemet. Rajongott a balettért. Az édességet meg egyenest falta. Ügy egymásba estünk, mint Leila és Medzsun ... Még aznap összeházasod­tunk. Este már át is költöztem hozzá. 1 — Sajnos, szabad ágy nincs — mondta szomorkásán An- nuska. — Te a fotelágyban fogsz hálni. — De édes galambom! — csodálkoztam rá. — Es ez a két széles dívány, a pamlag és a heverő? De látok én szófát is ... — Mind foglalt — felelte Annuska. — Vagy leteszed magad a fotelágyba, vagy . ■ ■ Lefeküdtem a fotelágyba. A következő éjjel már a padlóra fektetett le. Ezt kö­vető este pedig így szólt: — Ma este vendég érke­zik Brüsszelből... Neked át kell költöznöd a másoduno­katestvéremhez. Nála a ko­mód tetején van annyi hely, ahol meghúzhatod magad. Kikésziiltem. Á Álmatlanság fogott el. KLi- dérceket láttam. Nem volt más választásom, mint An- nuskával is fölmondani a házasságot. Amikor búcsút vettünk, Annuska keservesen sirt... A munkatársai, a szálloda dolgozói elítéltek ... Letörten, reménytelenül róttam az utcákat. Hirtelen megláttam, hogy az emberek banánért állnak sorba. Hogy agyonüssem az időt, beálltam én is. Utánam egy asszonyság ér­kezett. Az arca, a szeme egy ismert olasz színészre hason­lított, jóllehet Antónia Pet- rovnának hívták. Valamivel magasabb meg idősebb is volt nálam. De a szer ele< ilyen apróságokra nem ad. Ügy megszerettük egymá mint Sámson és Dzsámi. Köptünk a banánra. Bevá tűk magunkat gépkocsijáb■ és meg sem álltunk a házas ságkötő teremig. Onnan a la kásomra száguldottunk. — A fátyol egy rubel hét ven kopejkába került, drá­gám — mondta újdonsült szerelmem, miközben lemez­telenítette arcát. Az árcédulán — igaz — csak egy rubel hatvan kopej­ka volt, de én nem garasos­kodtam. Egy rubel nyolcvan kopejkát nyomta a markába. Az ünnepi vacsora után ne­jem taxiján külön-külön ha­zaszállította a vendégeimet. Azóta se köszön egy se. Engem is csak pénzért volt hajlandó elvinni a munkahe­lyemre. Ráadásul fantaszti­kus kerülőkkel. Volt rá pél­da, hogy a szomszéd váro­son keresztül értem célba ... Egyszer meg egy hatalmas erdő szélén engem kitett a kocsiból, és fölvett három vadidegen pasast, és elszágul­dott velük. Végül is a sofőrnöre rá­ment minden pénzem. A fri- lyet kénytelen voltam föl­mtani. .4 kocsihoz viszont annyi­hozzászoktam, hogy a ta­nanyjára azonnal a má­sba lendült a kezem. Így ippantam be az egyik ko­si hátsó ülésére. Es ott ült következő nejem .., »Egy félénken remegő gtm- zarvas« — ennyipel lehet a \ agtalálóbban jellemezni. Ügy j ■gymásba gabajodtunk, mint j Valentyin és Valentyina. Még j a tizennyolc évet sem töltőt- | te be, de összeházasodtunk. Az esküvő után azonnal el- j rohant dolgozni. Otthagyta a telefonszámát. Azóta is hí- ; vom, de mindig mással be­sszél ... Ennek négy éve. Ha j egyszer mégis összehozna ve­le a telefon, megkérném, jöj­jön el a válóperes tárgya­lásra. Ha pedig ezután mégis nő­sülésre adnám a fejemet,, annyit mindenképpen meg­kérdeznék életem jövendő párjától, hogy mi a foglal­kozása. Fordította; Sigcr Imre tát 1923-ban a bécsi »Alko­tás« müvészházban rendezte — kaposvári tájképekből. Budapesten 1929-ben állítot­ta ki műveit először. Kapos­váron 1960-ban, 1962-ben és 1965-ben láthattuk kiállítását, összes hazai és külföldi tár­latait még felsorolni is ne­héz lenne. 1963-BEN a Munkácsy- díj I. fokozatát, 1969-ben Munka Érdemrend arany fo­kozatát, 1970-ben a Magyar Népköztársaság érdemes mű- vésze kitüntetést és 1972-ben a Kossuth-díjat kapta mun­kásságáért. — Magamról? — kérdezi beszélgetésünk végén — Mit mondhatnék magamról? Sze­rencsés volt az életem ... Két világháború... mégis, valóban az volt, mert meg­értem a szocializmust építő korszakot. Ez a társadalom bizalommal és megértéssel volt hozzám. Ugyanilyen bi­zalommal és megértéssel gon­dolok én a mai fiatalokra. .- Kert László Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents