Somogyi Néplap, 1974. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-01 / 100. szám
„Az én apám” NEM ISMEREM a büssüi Kelemen Dezsőt, a nagyatádi Kiss Istvánt és Császár Istvánt sem. És mégis... Egy-két verssorral »kérdeztem« felőlük. "Az én apám reggeltől estig/ izzadva lót, fut, robotol Az én apámnál nincs jobb ember/, Nincs, nincs sehol." Ady ismerős sorait mondtam el gimnazistáknak, érettségi előtt álló végzősöknek, azzal a nem titkolt céllal, hogy választ kapjak: milyennek látja dolgos apját egv mai fiatal. Ráadásul olyan fiatal, akit a tudás szárnyra kap, valószínűleg egyetemre kerül. Mit gondolnak apjuk munkájáról, gondjairól, mindennapjairól azok. akak e dolgos mindennapok környezetéből indulnak el, hogy értelmiségiekké váljanak. Tanult emberekké. A nagyatádi gimnáziumban két kislánnyal . beszélgettem Barátnők, akiket a sok izgalmas titok mellett most már egy szép, közös cél köt össze: mindketten ugyanott akarnak továbbtanulni — a gödöllői agrártudományi egyetemen ... Kiss Erzsébet és Császár Ibolya ül némi megilletődöttséggel az igazgatói szoba dohányzó- asztalához. — Honnan az ötlet, hogy egyazon egyetemre jelentkeznek? — Gödöllőn • szerveztek egyetemi előkészítőt somogyiaknak. együtt mentünk el oda ... Ugyanaz a pálya vonz mindkettőnket, természetes, hogy egy helyre próbálkozunk. — Kik vettek részt ezen az előkészítőn? Hosszan gondolkodik a két lány. Látszik, nem azon töprengenek, hogy vajon valójában mit tudnak arról a munkáról, hanem azon, hogy mire lehetek kíváncsi, és miért pont erre. Könnyítésül fölidézem az Ady-verset. — Még nem jártam ott az erdőn, de az tudom, hogy kemény munka. Meglátszik az édesapámon . . . Estére fáradt. Fizikailag. De azért sokat tudunk beszélgetni. Édesanyám itt, a gimnáziumban dolgozik. Takarítónő. Mindent meg tudunk beszélni, ami a jövőnkre vonatkozik és az föl sem merült, hogy ne tanuljak tovább. — A gápmesteri munka is nehéz. Hárman vagyunk testvérek és ezért vállalta az édesapám. Kérdezte az előbb, hogy amikor az egyetemen leszünk, mi az. ami majd eszünkbe jut az otthoni dolgokról. Nekem ez. Édesapám eredetileg ugyanis cipész volt... És elhagyta már a negyvenet, amikor nekiállt tanulni, hogy a gépkezelői vizsgát letehesse. Ez már ,nem olyan tanulás volt, mint amit mi kezdünk. Nem a saját pályájáért tette, hanem miértünk. Hárman vagyunk testvérek. Mindannyiunkat taníttat... És még emellett arra is jut. hogy ne szenvedjünk hátrányt semmiben ... Hogy megbeszéljük otthon valamennyi gondunkat. bajunkat... — Fizikai dolgozók gyermekei. — Nem tartják ezt megkülönböztetésnek ? — Hát. .. megkülönböztetés az bizonyos, de úgy érezzük, hogy nagyon jó értelemben. A mi szüléink kétkezi dolgozók, érthető, hogy otthon nincs mód olyan felkészülésre, mint egy előkészítőn, de hangsúlyozzuk, hogy ez csak a felkészülésre vonatkozik, mert hátrányt semmi másban nem szenvedünk. Sőt... — Az én apám a Rinya menti vízgazdálkodásnál dolgozik. Gépmester — mondja Kiss Erzsébet. — Az én apám pedig az erdészetnél — teszi hozzá Császár Erzsébet. — Mit tudnak az édesapjuk munkájáról? Mondom: nem ismerem a két munkásembert, de máris ismerősek. Tisztelem igyekezetüket, akaratukat — és munkájukat is. Nagyon sok figyelmeztető eset sorakozik elénk statisztikákból, egyedi jelenségekből, hogy a derékba tört gyermek —szülő viszony miként vezet aztán egész életet meghatározó kisiklásokhoz. Jó néhány kötetet megtöltene az ilyen esetekről írott riportok száma. Annak örülök, ami ezekben a munkascsaládokban megragadó: a gyermekek nem veszik »abszolút" természetesnek, hogy mehetnek egy jobb. egy tudással teli élet felé a szülői házból, hanem látják a mögötte álló szülői akaratot is Látják a gondokat is. És ami igazán megragadó, hogy ezekben a családokban, nyílt klíma a jellemző, az esti beszélgetések, a közös tervezgetések szép percei, melyek olyannyira hiányoznak néha más családokból. A továbbtanuló gyermek fölötti jogos szülői büszkeség! S ha erről egyszer verset írna egy költő, biztosan úgy rímelne a következő sor. hogy a gyerek is éppúgy büszke szorgalmas, munkás apjára. Mint például a Táncsics Gimnázium negyedik osztályos tanulója: Kelemen Dezső. — Igen, én büszke vagyok az édesapámra. Tsz-tag, az egyesült kisgyaláni termelőszövetkezetben. Brigádvezető. Majdnem naponta megfordulok a munkahelyén, ha otthon vagyok. Látom, hogy bizalommal. tisztelettel fordulnak hozzá. Látom, miként irányít a munka területén ... Azt kérdezte. hogy mit tanulnék el tőle szívesen, ö tsz-tag. én matematikusnak készülök, de ahogy a dolgát teszi, azt én sem tudom majd jobban, becsületessebben ... Hiszen erről igazán sokat lehetne beszélni.1 hogy aki továbbtanul, az valóban több ember lesz-e. mint aki kétkezi munkás marad. Lehet, hogy többet tud majd, de hogy több ember is lesz. az nem biztos ... — Amikor elvégeztem a nyolcadikat, úgy terveztük édesapámmal, hogy esetleg mérnök leszek. Most már eldőlt a dolog. Felvételi nélkül kezdem a budapesti műegyetemet. Az országos matematikai tanulmányi versenyen az első tíz 'között voltam. Hát ez- 1 zel a hírrel utaztam haza szü- j netre ... És nagy volt az öröm. Most már az Örsemen a sor. ö elsős itt, a Táncsicsban — mondja Kelemen Dezső, aki néhány hónap múlva »gólya« lesz a budapesti egyetemen. Ady költeménye, a Proletár fiú verse múltidéző. De a ragaszkodás elvitathatatlanul érvényes ma is. S EZEK A SOROK — ha valaki egyszer megtanulta őket — elfeledhetetlenek. Izzasztó és gyönyörűségesen könnyű évek is várnak az egyetemen a fiatalokra. Én tudom, hogy közben sokszor »felmondják« majd a verset. Fizikai szülők gyermekei — így nevezik e kategóriát. A közoktatás igen 6ok segítséget ad nekik, hogy továbbjussanak. De azt sem szabad elfelejteni, hogy néha tanácsért, tanulságért, példázatért is oda lehet figyelni az ilyen munkáscsaládokra. Tröszt Tibor Kamaszemlék A szomszéd asztalhoz egy társaság telepszik le. Négyen vannak: két nó és két férfi. Idegenek lehetnek, talán átutazóban járnak errefelé. Veszprémről beszélgettek; jól hallom, hogy a Bakony éttermet emlegetik. Ráérősen böngészem az étlapot. Jön a pincér, türelemmel vár. Ahogy egy pillanatra gondolkodva föltekintek, egy kislány ül előttem. Felszeg mosollyal, két barna var- koccsal, fehér blúzban. Igen, a Margit! Nem tévedés, ő volt az a kislány, pontosan negyedszázada, aki most a másik asztalnál ugyancsak az étlapba feledkezik. Gyorsan választok, nem is tudom, mit. Csak egyedül maradhassak a váratlanul feltört emlékkel. Zöld ruhában van. Haja vöröses — bizonyára őszül is már — és persze korához és a divathoz illő frizurába rendezve. De biztosan ő? Tekintetünk egy pillanatra összeakad. Már intenék is, hogy megismertem: igen, én vagyok az a sovány, kamaszfiú, akire talán — akárcsak én e mások számára amolyan se szép, se csúnya arcra — minden május elsején, ha csak egy villanásnyira is, emlékezem. De visszafogom magam. Hátha tévedek? És ha nem? Még zavart okoznék az ártatlan kis gyerekszerelem fölidézésével. Mert az volt. Igaz, nem az első, hazudnék, ha annak tüntetném föl, de kamasz bájával egy életen át kisérő emlék. Május elseje előestéje. Fáklyák , lampionok kavargó fényében, indulók ritmusára vonulunk a ligetbe. Zene szól, hinták libbennek. Egy lány sodródik mellém a rendjét vesztett tömegben. Futólag ismerem, talán egykét szót váltottam is vele. — Nem láttad a Piros Mancié kát? — Nem. De ne is keresd őket. Maradj velem! Nem szól, de együtt megyünk tovább. Céltalanul ödöngünk. Valaki a nevemet kiáltja, integetnek a szobatársaim. Kart karba öltve, ütemesen lépve jön egy csoport. Magukkal ragadnak, hiába tiltakozom. Néhány méter után elszakadok tőlük. Keresem a lányt. Csak öt, senki mást. — Nem láttátok a Margi- tot? Buta kérdés. Megyek tovább, nézem az arcokat a lebbenő fényekben. Olt van! két lánnyal beszélget. Mögéje állok. Nem szólok, mégis megfordul. Megfogom a kezét. Velem indul. — Hintázzunk? — Jó. Ketten vagyunk a hajóhintában. Mintha fel-felröppennénk a fák között kavargó embertömeg fölé. Megyünk tovább. Mindegy hova. de együtt. — Haza kell indulnom. Kikapok. — Elkísérlek. Messze laknak, kini ■ rd- rosszélen. — Ne gyere tovább! Apám megtiltotta, hogy fiúkkal járjak. Miért? — Kiszemelt egy hentessegédet. Azt hiszem, jövőre már nem jöhetek iskolába. Nem tudtam szólni. Aztán utánaléptem. Halkan, szinte súgva mondtam, nehogy meghallja valaki: — Holnap, a felvonuláson. Hangszórók torkából zene ömlik szét a városon. Csoportok keresik a helyüket, indulók ütemére gyülekeznek a reggeli fényben. Iskolás lányok vonulnak el mellettünk. Tíz, húsz, száz lány. Szőkék, barnák, feketék, szépek és csúnyácskák, szendék és kihívó mosolyúak, harsányak és csendesen menetelők. De én azt az egyet keresem. Azt a barna arcot, a félszeg mosollyal. Ott jön! A távolabbi sor szélén menetel. Ide is néz, de csak a szemével int. Hol találom meg? Vége a felvonulásnak. Az iskola környékén bolyongok. És jön. Hárman vannak. Látom. nem mer elbúcsúzni a barátnőitől. Követem őket a másik soron. A legközelebbi utca sarkán elválnak. Egyedül marad. De nem néz hátra. megy tovább. Melléje érek. Kezünk ösz- szeér. — Nem kaptál ki az este? — Ott volt a fiú, apámmal ittak. — Délután? Séta a Milyennek. látja szülőfaluját Lengyel József? Milyennek látják Marcaliban a hetvennyolc éves írót? Ezek az izgalmas kérdések izzottak föl Lengyel József marcali látogatásakor. — Végtelenül boldogok vagyunk, hogy a hétszáz éves Marcali ünnepségsorozatán megtisztelt bennünket Lengyel elvtárs — köszöntötte a vendéget Szabó János tanácselnökhelyettes. Fényképekről ismerős arc. Kicsi termet. törékenynek mégse mondanám. Erre a jelzőre egész élete rácáfolna. Heminway öreg halásza. Santiago lehet ilyen. — De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék — mondta. — Az embert el lehet • pusztítani, de nem lehet legyőzni.. Déli tizenkettőre várták Marcaliba Lengyel Józsefet. A kíváncsisággal teli várakozás 1 percei ben kikeresték a nagyközségi tanács irattárában az 1896. évi születési anyakönyvet. A 153 oldalon a 101. sorszám alatt megtaláltuk a Lengyel József születésére vonatkozó bejegyzéseket. A szülőházat számon tartják a marcaliak. A felbontott utcákon indultunk el Lengyel Józseffel megnézni. Emlékezetének térképe szerint álltunk meg a Széchenyi utca 26. számú ház előtt. — Az uradalmi bejáratta' szemben laktunk — mondja a túlsó házsorra mutatva, ahol ma lakó- és üzletházak állnak, meg a tejüzem. A bástyafal erős téglából épült, ez és a vaskapu tökéletesen elzárta i Az. álmokat dédelgető gabo- i -akereskedőtől a csőd után Lehner főszolgabíró vette meg ezt a házat, a hintót Berzsenyi Sándor. Irodalomról ezek említése után beszélt Lengyel József. — Nagy költő volt Berzsenyi. Csúcs . .. Berzsenyi után már csak Vörösmarty és Petőfi következett. Persze előtte is voltak nagyok, mint Csokonai, akinek szintén sok somogyi emléke van. Lengyel Józseftől helytörténetet is lehet tanulni. A családi ház előtt megállva mondta el. hogy itt lakott Marcali neves nyomdásza. Mizsur Ádám. Űgv tesz Lengyel József, mintha hetven évvel ezelőtti kusztoráját élesítené a kőkerítésen. Az udvarról a pince felé tart. — Esős időben csónakázni lehetett lenn — mondja. Csoda? Nem az. De most Is vízben áll a pince ... Tíz éve senkinél sem »jelentkezett be« Lengyel József. Reismann János fotóművészszel járta végig a szülőfaluját. A gombai hatalmas platánt akkor újra megcsodálta. A séta végállomása most is ez- Le-gyel Pál milliomosi vágyai itt foszlottak szerte; teljesen tönkrement. A Forgács-féle kastélynak — amelyet megvett. s amely itt állott — már nyoma sincs. Ellenben áll még az öreg platán, melynek tövében az első irodalmi élményekről beszélgettem Lengyel Józseffel. — Amikor elsős gimnazista koromban Keszthelyről hazajöttem. a karácsonyi szünetben. kaptam egy húsz kötetes Vernét. Annál nagyobb ajándékot azóta még senkinek sem sikerült nekem adni. A felét már a vakációban kiolvastam. — Mikor kezdett el írni? — Nagyon korán, tizenkilenc éves koromban már megjelentek a verseim Kassák folyóiratában. A TETT-ben. Árulkodó ösztönnel hozzáteszi : — Még most is írok verseket. — Üj Lengyel-kötet mikor jelenik meg? — A könyvnapra újra kiadják változatlan utánnyomásban az Igézőt. Lengyel József búcsúpillantásai végigsiklanak még a gombai szőlőlankákon. Egy kis terület belőle az a hely. amelyhez legtovább kötődött. 1955- ben adta el a szőlőt, hogy hazautazásának költségeit fedezze Látogatása a szülőföld és az író találkozása volt, amely bizonyára nem múlik el nyomtalanul. Sem benne, sem azokban, akik úgy akarták látni' Lengyel Józsefet, hogy őt emlékeztették a gyerekkorra. Horányi Barna Május 1 falun Lengyel József szülőháza I nem a család tulajdonában | volt. Lengyel Pál a másik utcában épített később megfele i lőbb otthont, s az a sárgárr festett, díszes polgári ház már ismerősebb is egykori lakójának. — Szegény apánknak nagyzási mániája volt. Akkora házat épített, hogy már bérén- j dezni nem tudta. — Azt hazudtam, szerepelni kell a Töröcskei-erdöben, a majálison. — Tehát kijössz? — Fél három felé várj ebben az utcában. Dombtetőn ülünk, kissé távolabb a tarka csoportoktól. — Férjhez mész? — Anyám meghalt, apám egyedül nevel. Azt kell tennem. amit parancsol. Kiskorú vagyok. — Ne légy kedves a fiúhoz! — Sose voltam. A tanév végéig még sokszor találkoztunk. De már csak a sorompóig lehetett kísérni. A tanévzáró ünnepség délidánján még egyszer kisétáltunk a Töröcskei-erdőbe. Keveset szóltunk. Tépdeste a frissen szedett nefelejcs apró virágait. — Szeretsz? Hetek óta készültem erre a kérdésre. És most hosszú hallgatás a válasz. — Nem szólsz? Másfelé nézett, úgy válaszolt: ' — Ha te is ... Fölösleges kérdés. És akkor milyen fontos volt! Hátradőlök a széken. Most már leplezetlenül nézem, hogyan eszik. Sűrűn nyúl a pohárhoz. aprókat kortyint. De nem pillant felém. Mellette enyhén őszülő, kis- elhízott férfi ül. Kiegyensúlyozott embernek látszik. Biztosan a férje. A második. Mert az elsőtől, n henteslegénytől fél év múlva elvált. Ennyit még hallottam róla. Aztán — úgy látszik — ő is megtalálta az igazit. Vagy ki tudja. Paál László Szolidaritási gyűlés Nagyatádon (Tudósítónktól.) A Gábor Andor Városi Művelődési Központban szolidaritási gyűlést rendezett hétfőn este a Hazafias Népfront nagyatádi városi bizottságának nőklubja. A résztvevőket Horváth Lajos, a Hazafias Népfront városi elnöke köszöntötte, majd Sasvári Tiborné, a városi pártbizottság nőreferense mondott beszédet. Ezt követően Dao Trong An. a pécsi műszaki főiskola utolsó éves hallgatója számolt be j hazájának, népének küzdelmes harcáról és az újjáépítésről. Köszönetét mondott Nagyatád lakosságának, amely különböző akciókkal segítette a vietnami népet. A gyűlés végén két filmet vetítettek Vietnamról, amelyet számos kérdés követett; ezekre a három vietnami fiatal adott választ. Somogyi Néplapi 5