Somogyi Néplap, 1974. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-05 / 103. szám
A zóta hisz az elöerzetek- ben. Bélyegzés után nem tartott a fiukkal. A gyárkapunál elköszönt tőlük m elindult a Keleti pályaudvar felé. Ott látta meg a lányt, tíz év előtti nagy szerelmét. A férfit először nem is vette észre. Oda akart sietni hozzá, amikor az' belekarolt a sovány, fekete hajú' férfiba. Megtorpant és sodródni kezdett utánuk a járdán. Először a dallam jött elő nagy mélységből: » ... sem a sorba, sem a sor szélére, lányok vitték a gyöngyvirágom temetőbe ... <* Erre a dalra táncolták a székely táncot... Nem látott mast a tömegben, csak őt. Csak a régi nyarakat a szülőfalujában. Tánc közben olykor puhán megérezte a lány keblének moccanásárt. Mint valami meleg és puha harangszív verődtek fehér blúzához. Jő volt önfeledten táncolni, és várai, hogy olyan rész következzék, amikor át kell ölelni a derekát... Hol van az az este, amikor először kísérte haza? — Hazakísérhetlek ? — kérdezte tőle, még önmaga számára is váratlan merészséggel. Ö volt a legszebb a faluban. — Haza? .... Hát persze. — A lány szája széle ragyogott. Nagy meleg áramlatok indultak el a szeméből. Látta rajta a »meglepődést, és már-már félt, hogy kitér a kérés elől. Jól emlékszik, meg is bánta. Micsoda szégyen lesz, ha elutasítja !... Felbomolhat a tánccsoport is, amit olyan nehezen szervezett meg. Állt, és nem merte elhinni a választ. — Jó, akkor majd együtt... — csaknem hebegett. Hónapok óta hordozta érzéseit, de titkolta. — Már mehetünk is — szólt a lány. és gyorsan elköszönt a többiektől. — Szervusztok! — A fiúk arcán csalódás hor málylott. Kiléptek a csillagok alá. Balázs ügy érezte, hogy egyenesen a csillagok közé. Égig ciö, meleg lélegzetű este maradt meg benne. Nem hallotta lépéseik koppanását a járdád. Nem látta a házakat, az ütéai villanyok zsibavirág fé- nvét. " — Miért nem táncoltál velem? — kérdezte a lány. Mert próbák után minden este sokáig táncoltak. Csak Balázs húzódott félre, nehogy elárulta magát. Félt. Igen, az az igazság, hogy félt. Nemcsak a tánctól, a felnőttség dolgaitól. — Nem tudok táncolni. — Dehogynem, hiszen együtt táncolunk. — Az más, az népi tánc. M ennyire izgult, hogy a lány majd megáll a házuknál és gyorsan '.köszön. De nem ez törült.. . Hol is vannak? Üjra látta őket a járdán hullámzó fejek között. Gyorsított... Késő volt már azon az estén, d? nem akart hazamenni. Kiutáltak egészen a falu szélére. Egyre szorosabban mentek egymás mellett. Kezük, mintha véletlenül történt volna, lépteik üteméjre olykor összeért. — A népi táncban szeretsz velem táncolni? — kérdezte megint a lány. A sötétben is tudta, hogy kék szeme van. Azóta se látott olyan áttetsző kék szemeket. — Igen — mondta. — De ezt talán tudod is. — Talán tudom ... Hangja puha volt, enyhen ingatta magat, «6 mintha m- zott volna az arca. A fain szélén kinyílt felettük az eg homorú félgömbje. Sötét bársonyán sűrűn ragyogtak a csillagok. Amint kiértek az utca és az árokparti fák árnyékából s megpillantották a hatalmas eget, önkéntelenül megtorpantak. r— Szereted nézni a csillagokat? — kérdezte Balázs, mert mást nem tudott mondani. — Igen. — Ismered is őket? — Egy-kettőt... — hosszú haját igazgatta, majd bizonytalanul kinyújtotta a karját. Az üjjai vége, mintha eltűnt volna az égen, mintha felért volna a csillagok közé. — Az ott a Fiastyúk. Látod? — Látom. — Az meg a Tejút. — Karjával vonalat húzott észak — keleti és dél—nyugati irányban. — Igen, a földünk is bele tartozik. — Abba? — A sóletben >s látta nagyra kerekedett see- mét. — Igen, a tudósok see ríni. Az egyik szélén vagyunk... S tudod-e, hogy több neve is van ? — Több neve? — Egészén közel álltak egymáshoz. — Igen. Még egyet talán te is ismersz. — Ismerek?... Ó, persze! A Hadak útja. — Igen. De a nagyanyám Tejes útnak is hívja, meg Madarak útjának. — Jaj, de érdekes! — A lány nevetett. H ol van az a nevetés? . .. ( Ott, ott megy a jár- 1 dán! Közben eltévesztette szem elől... Ügy tetszett, megugrik mellében a szíve. Szaporázta a. lépteit. Űjra megpillantotta őkel.,. Hosszan hallgattak. Kezük lassan, az égi csillagéra mozdulásával ért egymáshoz s finom játékba kezdtek ujjaik. Arcuk is találkozott. De furcsa módon nem csók volt az; valami több és kevesebb. A lány rezzent föl: — Nézd csak! Ott van a Göncölszekér. Látod te is? — Látom — válaszolta, és nem tudott mit kezdeni magával. — Tényleg olyan, akár egy szekér. — Olyan. Nem akadt sokat beszélni. Félt, hogy elmúlik a varázslat. Hiszen varázslat történt. A csillagok varázslata tartotta őket fogva. Ahogy elbűvölte már ezer és ezer éve áz égre néző embereket. A lány talán nem is gondolt akkor semmire. Átélte öntudatlan gyönyörűséggel a messzi fények csodáját. — Tudod, mi van a csillagokon túl? — Másik csillagok. — És azokon túl? — Ügy kérdezett, mint egy kisgyerek. — Üjabb csillagok, újabb világok. — Hat sehol sincs ennék vége? — Arca kinyílt, az égnek tartotta. — Nem tudom, talán van. A tudósok ... A Way közbevágott — O, a tudósok!... Én tőled kerdeaem. — -Én is azoktól tudom. A könyvekből. És a ... Újra közbevágott. A sötétben is látta a lány vallanak türelmetlen rándulását: — Könyvek!... Te mit gondolsz ' érről az egészről ? — Körbe fordult, föltartott kézzel, mintha csak táncolna. — Én azt gondolom... — elhallgatott: Sokat töprengett ezen. Néha a feje is belefájdult. Már egy éve is lehetett, amikor negyedikes gimnazista korában megfogalmazta: áz emberi képzelet nem végtelen. Hiszen a-végtelent sem tudja elképzelni.- Megérti-e ezt a lány?-— Szóval, én azt gondolom, hogy ezt megismerni teljesen sose lehet. — Sose? — riadtsag vibrált az arqán. . — Soha. — Száz év myiva se? — Sz^z? — Balázs mosolygott. Ezer meg ezer év múlva se. — Az nem lehet — e+h<±ü- gatott. Balázs halkan folytatta: — Tudod, én azt gondolom, hogy bár mincf többet ismerünk meg a világból, a csillagokból, legalább annyi új, ismeretlen dolog is elénk bukkan. És ennek nincs, talán nem is lehet vége. — Ütn ... — szűrte kis sóhaj után a lány. Mondani is akart valamit, de gépkocsi fényszórójának pásztája közeledett. Félreálltak az út szélére. Balázs rettegett, hogy elviszi magával a varázslatot — Azt mondják, roppant sebességgel száguldanak, és tölünk is, egymástól is egyre távolodnák — mondta, és arra gondolt, hogy ők ketten sose távolodjanak. , — Tőlünk? Hiszen nem látni. Balázs akkor már érettségizett, a lány másodikos gimnazista volt. Mire is gondolt akkor? Igen, szívesen lett volna csillagász. Ezt kellett volna beírni a kérdőívbe: csillagász. Ehelyett azt irta be: pilóta, és otthon maradt a szülőfalujában, mert nem indult abban az évben évfolyam. De nem is akart másutt lenni. Állandó repülést jelentettek a napok. — Hát persze, hogy nem látni, mert olyan iszonyúan messze vannak, hogy a távolságot sem tudjuk elképzelni. Gondolnád, hogy az ott — mutatott találomra egy csillagra — sokkal nagyobb, mint a mi napunk? Pedig az is egymilliószor ná- gyobb, mint a föld!? — Egyniilliöszpr.? — Már ó;:ökké' látja a lány csajtól: kozástól .kissé élnyílt szájak Rajza,. vij.ágitott arca ljfttte- rpn. ' , — lgen; kiszámították. — Hogyan? — kérdezte, úe Balazs tudta — erezte, hogy ez nem is érdekli. Az előbbit sem fogta fői. Csak éppen átvillant benne valami sejtelem, lélek- vagy világrészecske, ami elgyöngíti az embert; de egyúttal ki is kapcsolja a feneketlen tűnődésből. Kezdett vége lenni a varázslatnak. Hirtelen jutott eszébe valami. — Hogy hogyan, azt most nem mondom el. Inkább mást mondok, jó? — Jó. — Tudod-e, hogy a palócok minek nevezik a Gön- cőlszekeret? — Miért éppen a palócok .1 — Ezen nevetni kellett. — Jót kérdezel. De ezt se tudják. Csak azt, hogy a Göncöl nagyon régi szó. Talán egy táltos neve volt valaha és . .., A lány nem győzte kivárni : — Azt pnondd, mi a palóc neve! , , , Kincső. — Kincső? —és megnyalta a szája szélét. Ujjai a fiúét tapintották egy pillanatig, majd féloldalasán elfordult. — De szép! Te hon- nét tudod? < — Olvastam valahol. — Mindig ilyeneket mondasz — szólt durcásan. — Mert mindig ilyeneket kérdezel. — Nevettek. — Igen, nagyon szép. — Lassan, a szóban rejtőzködő dallam szerint mondta: — Kincső. — Km-cső — utánozta a lány is. — Gyönyörű! Éji még ilyen szép szét nem hallottam. — ügye? — váratlanul átsuhant rajta valami. — Igen. — Hát akkor ... — ezt ki is kell mondani azonnal a faíuvégi csillagok füle hallatára. — Akkor legyen a tied az a szó! — Az enyém? — Mosolygott. — .Igen. Neked adom . . . Nem, rtem is ... Ez legyen a neved. A nevem? — Hol búj- kál az a nevetés? — Igen. Ezután én mindig így szólítalak, ha veled vagyok. Vagy ... Vagy magamban is. Jó? —- Jó ... — a többi elveszett csillagok között. A rra nem emlékszik, hogyan ért véget az az esté. Miről beszélgettek még? Szélroijam suhant végig az utcán. Nem látta Kincsőt. Futni kezdétt a ‘járókélők között. Embereket lökött meg. Hol van? Zihalva állt meg az aluljárónál. Kigombolta a kabátját, nem bánta a szelet. Az égre nézett, talán a csillagokat kutatta a tekintet. Arra gondolt, ma biztosan havazik. Holnapra fehér lesz a város. Pedig a tisztán. ragyogó esti eget akarta látni. Azt, amit elhagyott. De hirtelen azt se tudta, hol keresne rajta a Goncöl- szekeret. i, Carlo Mandzorú Olaszok Kiss Dénes KINCSŐ Zelk Zoltán Kimondhatatlan Be sok értelmes szót hallottam én es mennyit elfeledtem — de az a tépett vijjogás, az a se szó, se zokogás már félszáz éve nem szűnik fülemben . És él a szeplős, vézna kéz, amely a kínba sárgult szájról leszakítja s gyermekkorom egére fölhajitja a vijjogást, hogy szálljon szüntelen mar mindig latom, mindig ismerem a mezítlábas tetemvári némát, körötte apró gyilkosok karéját, a szólani tudók közt hadonászva, kimondhatatlan lelkét magyarázza, hogy i! meg ül meg é! meg á! meg em! — horrorig at értelem s eíéldak)* a csukott «sajnál némább réteken , Vencranda úr kinyitotta áblgkat,, kihajolj rajta. és le kiáltott annak a fér- j fiwafc, aki az ablaka alatt ha- ! lad't. — Málló, uram! — Nákém szól? .ifit kíván Illem?-r Heg akarom önnek mondani, hogy merre van a Ros- ni utca... Előbb egyenest a zsoron, majd jobbra a harmadik keresztutca. Ott van! — Nagyszerű. Csakhogy én egyáltalán nem a Rossini útiéba igyekszem. Nincs ott. emmi dolgom — válaszolta a megszólított. — Vdn-e ott dolga vagy sem, a Rossini utca ott található, ahol mondtam. Es ha ön | nem akarja, akkor is ott van, \ és ott is marad! I — Nagyon helyes, de bocsásson meg. ez engem nem erde kel. — Tudom, hogy er Ont <*•>- , depón hagyja ... — Akkor miért háborgat eng'em ezzel,? . , — Ne.m tudhattam, hogy mi a szándéka. Nincsen a homlokára írva . . . A másik most már ideges lett1 — Nos. rendben van, ha éppen a Rossini utcába igyekeztem volna, akkor is: miért tart ■ föl emiatt?. . — Semmiért, természetesen. Egyszerűen csak meg akartam mondani, hogy merre van a Rossini utca. Szívességből ... önnek, talán közömbös az, hogy én kész vagyok ilyen szívességre? — Én magam is nagyon jól tüdőm, merre van a Rossini utca ... — Ha tudja, hogy merre van a Rossini utca, akkor miért tart föl engem ebben a hideg időben, a nyitott ablaknál?! És haragos mozdulattal becsapta az ablakot. Fordított«: Istv»« Két anyaarc Escher Károly fotója. Sugár Kata fotója. A foto, ez a közvetlen formunyolvű. tiszta beszédű Isi művészet is halhatatlanná formálta immár anyaábrázolását. Escher Károly nevével és képeivel a ma idősebb generációja gyakran találkozhatott újságolvasás közben. Fott>- ri port er volt a szó legnemesebb értelmében. Kritikus szemű, „lesipuskás”, akinek leglv'rcsebb képe, a Várakozó állásponton az ironikus tartalmú, szatirikus élű társadalombíráló képek egyik legjobbika. Mihály fi Ernő így jellemzi: „Dísz- ruhás' lovas rendőrök mögött utcaseprő áll várakozóan, hogy tiszta útteste lépjenek a körmenetben vonuló főpapi lakk- topánkéic és a diszmugyarok csizmái". Azt hiszem, a leírásból visszaidézödik a kép. amely jóval több annál, mint amennyit a szó elmondhat róla. Pedig csak egy villanás, de a pillanatfelvételben korkép rögződik. Escher Károly nem él már, de képe a kilakoltatott családról. a kezeit tehetetlenül tördelő anyáról, az esdeklő gyc- rektekintetekről ott van a történelemkönyvekben. b ami énnél is több: hozzá tartozik a történelemhez! Mint az itt közölt riportfotó is — irodalmi párja talán egy dokumentumnovella lehetne. Címe: „Razzia után reggel 5-kor 1934." Hosszú cím. s milyen rengeteg mondanivaló! Rekviem a megbolygatott alomért, protestálás a nyomorban töltött gyermekévek ellen. Vádirat-erejű anyaábrázolás! Figyeljék meg az anya szája körül a keserű barázdát, a gyermekóvó ragaszkodást. .. megalázott asszony béna tekintetét, a rendőrcsizmáktól szél- rugdosott álom foszlányait. Milyen sorson töpreng hosszú pillantásával ez az anya! Igen. ez egy munkásmozgalmi Pieta, ez egy új magyar Mária-siralom. Hasonló képeket idézhetnénk egy másik fotós, Sugái Kata munkásságából is. Kortársa és harcostársa volt Esetiéi nek. Ugyanarra az életanyagra irányították a gép lencséjét.. . Szépen retusált, kiglancolt, csupamosoly családi fényképek helyett ő is a valóságot választotta. 193t> és 1941 közötti munkásságát úgy jellemzi a méltató, mint a közösségi nézőpont megtestesülését a szociológia és a folklór harmonikus indíttatásában. Járta a vidéket, a falvakat, a mezőket. Fényes Adolf világával közös, fakó arcú parasztasszonyokat, dologban megvékonyodott fiatal anyákat örökített meg. 1942-ben készüli az Elhagyott gyerek című képe. Egyetlen sötét folt a járdaszélen, amelynek sziluettje a magányos gyerek lekonyuló kalapját formázza — csak a lapos tarisznya rajzolódik ki élesen. Lehet tisztább vádiratot fogalmazni? Aki az anyák, a gyermekek, az elesettek érdekében protestált képeivel, az témánál maradt akkor is, amikor az új társadalomban indult el körülnézni, hogy az anyaságot fényképezz, A hatvanas években készült el remek ciklusa: az -Anyák — apóik- — gyerekek" sorozat. Ebből közöljük most az Anya—gyerek II. című képét. Lágy zenét képzel az ember ehhez a hasonlitha- tatlan, meleg kapcsolathoz, a szoptató anya boldog mosolyához, derűs nyugalmához. Elkapott pillar at ez is, a gyermekfej csak kerek folt, de mégis mennyire a központban van; s az anya sugárzó tekintete szinte rávezeti pillantásunkat, hogy simogassuk azzal is. A ragaszkodás ugyanaz. Csak éppen pár évtized választja el a két fotót. De micsoda választóvíz a harminc év! Erről üzen legtisztábban a kél anyaarc. Tfoszi Till'"
