Somogyi Néplap, 1974. május (30. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-19 / 115. szám

Játszó leány Zenészekről 1 M onaré de Balzac F’rario. Vasro (Brazil kisplasztikája. ßencze /ózsef Könnyű szél volt... Holies Mari könnyű szél nőtt, a szívemen átszökött, de itt játszik, bujócskázik két rezzenő ág között. Holies Mari könnyű szél vott élet&mnek ízt adó, öt csillantja elém minden éltető ér, tiszta tó. 'nyári fának könnyű ősszel leveleit ejteni, Holies Mari költemény lett nehéz elfelejteni. Qrsovai Emil Nem hordok többé gondokat Nem hordok többé gondokat csak szép napot csak szép ügyet kihavazom az életem megérett szürke leilegét Fehér lesz tőlem majd a táj ahoi több bag már nem bolyong csak boldogok csak kedvesen letaaiek a fázós füstök is Zene lesz mrndem nyom: fehér hol jártak láthatatlanok mentükből olvasom ki majd milyen lett volna énekem M era egy nagynevű zene­” szerző tett már epés megjegyzést a muzsikáról, ze­nészekről író szerzőkkel kap­csolatban. S nem is minden alap nélkül. Vitathatatlan, hogy a zeneszerzőkről írók célja — most nem a szigorú­an és kizárólag tudományos igényű publikációkat nézzük — nem más, mint a kompo­nista megismertetése, bemu­tatása, népszerűsítése. Va­gyis jó esetben közvetett se­gítség ahhoz, hogy minél töb­ben közelebb kerüljenek a zeneszerzők műveihez. Az író választás előtt áll: mi módon mutassa őt be? Le­het szigorúan a tényékhez ra gaszkodni, s megszülethet egy dokumentum könyv, vagy breviáriumtípusú munka, esetleg a kettő együtt. Vagy a másik út: az »anyaggal« sza­badon bánva, a fantázia se­gítségével életre kelteni a kort és a művészt. Ebből szü­lethetnek a zenei regények, a regényes életrajzok. Vajon melyik út a hatéko­nyabb? Erre sem adhatunk egyértelmű választ. Hiszen sok mindentől függ. Például attól, ki olvassa a könyveket, a szerző elsősorban milyen olvasótábort »céloz« meg. Van, amikor az író semmi másra nem támaszkodhat, mint saját beleélőképességé­re, megjelenítő erejére — ak­kor, amikor kevés a felhasz­nálható dokumentum, vagy azok teljes mértékben hiá­nyoznak. Ilyenkor is nagy se­gítséget ad azonban a zene­szerző műveinek sora. s aki ezekből indul ki, minden bi­zonnyal az jár el helyesen. Bármilyen érdekes, színes a zeneszerzői pálya, eltörpül a művek mellett — legalább is az utókor számára. Ezért még egy zeneszerzőről szóló re­gény sem nélkülözheti a több­kevesebb mű bemutatását. Ez ismét csak sokfajta és sok sí­kú lehet A iyan »zenei« könyveket ^ is ismerünk, pl, opera­komponistákról, amelyekben mindenről esik szó, csak ép- j pen a legfontosabbról. zené- j jükről nem. Igaz, általában erről a legnehezebb írni, s ép­pen ezért helyettesítik sok­szor színes fantazmagóriák­kal, itt például az alkotás kö­rülményeiről, a mű bemutatá- I sáról, fogadtatásáról, a szer­ző (elképzelt) gondolatvilágá- ! ról, magánéletének legrejtet- j tebb zugairól és így tovább, j Vagyis mindent megtudhat az olvasó, csak éppen a lé­nyeghez nem kerül közelebbi De ehhez a »lényeghez* az áltudományos elemzések sem segítenek eljutni. A zenei könyvek olvasói tanúsíthat­ják, milyen ritka az olyan írás, amelyben harmonikus egyensúlyban találják a zene­szerző életének és művészeté­nek bemutatását. Vagyis megismerkedhetnek a korral, a kortársakkal, az életúttal, a különböző, a komponistát ért hatásokkal és elsősorban a művekkel — stüáris alapon is, tehát többé kevésbé megfo­galmazódik, mik a zeneszer­zői stilus sajátosságai, mitől ( érdekes és főleg értékes a | kompozíció. Az effajta egyen- : súly eléréséhez kell aligha­nem a legnagyobb felkészült- i ség, tehetség. Új könyvekről — röviden A Szépirodalmi Könyvki­adónál megjelent Hegedűs Géza új könyve, Az egyetlen ut; Három regényt — István, Az egyetlen ót, Lovagok a Körös-parton — foglal egy kötetbe. A népszerű Olcsó Könyvtár új kötete Homérosz Odüsszeiája. A világihírű eposz Devecseri Gábor fordí­táséiban és az ő bevezetőjével, jegyzeteivel kerül ismét az olvasóikhoz. Az Europa Könyvkiadónál 7. kiadásban látott napvilágot Dante Isteni szmjátéka, Ba­bits Mihály fordításában, Kardos Tibor jegyzeteivel. Anatole France A vörös li­Ezek után néhány konkrét példa a zeneszerzőkről szóló könyvekről. A regény is több­féle lehet: vagy konkrét sze­mélyről szól — ezen írások tö­megéből felesleges kiragad­nunk bármit, sokkal megis­merkedhet az olvasó: vagy szólhat elképzelt személyek­ről — Romain Rolland vagy Thomass Mann nevét emlí­teném itt elsősorban példá­nak. Még pedig alig utolérhe- tőN ragyogó példának. (T. Mann sok helyütt és gyönyö­rűen ír a zenéről — nemcsak a zeneszerzőkről —, úgy hogy azt a nem zenei előképzettsé­gű olvasó is követheti-élvez- heti.) Ha konkrét személyek­ről írnak, a regényes formán kívül sok más lehetőség is kí­nálkozhat, mint ahogy azt már említettük. Ilyen pl. a le­vél- vagy naplóforma, az olyan könyvek, mint »Ha X. Y. naplót írt volna«, vagy X. Y. életének krónikája — napról napra. Születtek izgalmas do­kumentumregények is — ke­vés kitalációval, sok megcá­folhatatlan adattal. És van a »hibrid« típus: a »tudomá­nyos-népszerűsítő« jellegű írás. amely nem regény, de le­het azért színes, nem szakmai dolgozat, de lehet lényegre- mutató, és kielégítheti azok kíváncsiságát, akiktől a re­gények — legalábbis a zene­szerzőkről szóló regények — viszonylag távol állnak. lUj ehéz megmondani, ki milyen típust keressen. Mint ahogy azt is nehéz meg­jósolni, melyik a legcélrave­zetőbb. Az olvasónak csak egyet ajánlhatunk: lapozzon végig néhány különböző tí­pusú zeneszerzőről szóló könyvet, nyilván kialakul, melyik fajta áll hozzá a leg­közelebb. (Ami persze nem jelenti azt. hogy évekig, év­tizedekig ragaszkodni kell eh­hez a választáshoz.) Minden­esetre, elsősorban ebből a tí­pusból, az ilyen jellegű írá­sokból »merítsen« — de ugyanakkor ne feledkezzen meg arról, hogy mindez csak eszköz: a muzsikához. Leo­nard Bernstein mondja: »Mi­nél''többet beszélek "a mtizsí- káról, annál inkább érzem, hogy vissza kell térnem az ősforráshoz. A zéhét elsősor­ban hallgatni kell, megszólal­tatni, elmélyedni, elmerülni benne. Átadni magunkat a zene parttalan áradásának. Éneikül a szavak, gondola­tok és eszmék olyan dzsun- geljében találjuk magunkat, amely visszariaszt magától a zenétől.« Ügy hiszem, hihe­tünk a népszerű aükotó-elő- adóművésznek. Olvassunk, beszéljünk a zenéről, ugyan­akkor minél inkább igyekez­zünk bármilyen »mankó«, még oly kitűnő »magyarázat« nélkül is elmélyedni benne. Mert az igazán jó darab, a klasszikus értékű alkotás ön­magában is megáll a lábán. Aiz értéket keressük — kotta- fejekben, nyomtatásban, sza­vakban egyaránt. Juhász Előd liom című híres regényét Lá­nyi Viktor fordította és Gyer- gyai Albert irt hozzá utószót. A Századunk mesterei sorozat új kötete Anna Seghers: A hetedik kereszt című, magya­rul ez alkalommal már 7. ki­adásban megjelenő népszerű regénye. Az Európa zseb- könyvek sorozatának 130. kö­tete Jurij S cser bak: Trims- plantatáo. A Goodofeít Kiadónál lá­tott napvilágot Ödön von Horváth: Az örök kispolgár című regénye, Thurzó Gábor fordításában, valamint De­nts LamLon: Társadalmi osz­tály, nyelv és oktatás című tanulmánykötete. A hivatalszolga „A kispolgár természetrajzából’ Annak az emberpiramisnak az alján, amelynek tetején a miniszter trónol, találunk egy boldog embert, megbújva kuckójában, kriptájában, spanyolfala mögött, színes paszomántos sötétkék libé­riájában. Ez az ember a hi­vatalszolga. Esténként könnyen átvál­tozhat színházi jegyszedővé, rácsos ablak mögött ülő pénztárossá vagy egy esti lap kihordójává. Nem emelkedhet maga­sabbra a portási, illetve ka­pusi rangnál; de mivel ke­vés a portás manapság, s a miniszterek, főigazgatók még bizonyos testalkatot, megjele­nést, modort és lábikrákat is megkövetelnek, ez a hely a hivatalszolga marsallbotjá- val egyenlő. A hivatalszolga a miniszté­rium pillére, a bürokratikus szokások főszakértöje. Szük­ségletei szerények, ruházko­dása költségeit az állam vi­seli. Jól fűtött helyiségben ül, igénytelenségében gaz­dag, s nincs egyéb dolga, mint elevenen boncolni a hi­vatalnokokat. Nincs is egyéb szórakozása, mint megfigyel­ni őket. Ismeri rögeszméi­ket, tudja, mekkora a hite­lük, s tapintatosan bonyolít­ja le diszkrét megbízatásait. Elviszi a zálogházba a hiva­talnokok értéktárgyait, ki­váltja őket, zálogjegyeket vá­sárol, s kamat nélkül ad kölcsönöket, mégpedig a kö­vetkező okból: soha hivatal­nok ügy nem kér tőle köl­csön s ügy nem fizeti vissza a legcsekélyebb összeget sem, hogy ne toldaná meg némi kis borravalóval. A kölcsön kért összegek nem nagyok, a visszafizetés határideje igen rövid, az üzlet tehát föl­ér a legszebb uzsorakölcsön- nel; rendkívül biztos és nagy haszonnal jár. Szolgának szolga, de gaz­dája nincsen, öt órakor le­veti a libériáját — dolga ad­dig is kevés —, fizetése hét- hyolcszáz frank. Üjévi aján­dékkal, borravalóval, miegy­mással a jövedelem fölmegy ezerkétszáz frankra, és ab­ban a helyzetben van, hogy még egyszer ennyit megke­res a hivatalnokokon. Esti mellékfoglalkozása pedig mintegy háromszáz frankot hoz a konyhára. Mindezek után nem ritkán találni olyan hivatalszolgát, akinek választójoga van, és háza is van Párizsban. Har­minc évi szolgálat után hat­száz frank nyugdíjat kap, de a nyugdíjasok lajstromában olyan nyugdíjas hivatalszol­gát is találunk, akinek ellát­mánya ezerháromszáz—ezer­négyszáz frankra rüg. E legalsóbb rangú hivatal- noktíps érdekesebb, semmint az ember hinné, mert az igazi bölcs mindig ritka je­lenség; márpedig a hivatal- szolga (aki kivétel nélkül mindig házasember) a köz­igazgatás bölcselője. Mindent lát a hivatalban, megvan a maga véleménye, a maga kü­lön politikája, és a közönség előtt is megvan a tekintélye. Ö e hatalmas szerály eu­nuch ja: minél kevesebb a dolga, annál többet panasz­kodik. Ha történetesen tíz­szer szólítják egy délelőtt fo­lyamán s háromszor ha át­megy egyik minisztériumból a másikba, ha egyik osztály­ról a másikra küldik, mint a tollaslabdát egyik ütőről a másikra, már panaszkodik, s kijelenti, hogy az ember el­veszíti a fejet ebben a haj­szában. Íme a hivatalszolga esz­ménykepe. Amikor 1830-ban az a nagy nemzeti megmoz­dulás történt, amelyet csak ezzel a mélyen szántó politi­kai mondással foglalhatunk össze, hogy »Kotródj innét, hadd üljek a helyedbe!« — mert ez vezérelte a liberáli­sokat kivétel nélkül —, a hi­vatalokon is végigszántott a vihar, s temérdek áthelyezés történt a felső régióktól a legalsóbbakig. A forradalom különösen közelről érintette a hivatalszolgákat, akik nem szeretik az új arcokat. Egyik barátunk, jókor reggel ér­kezvén a minisztériumba, a következő párbeszédet hall­gatta ki két hivatalszolga kö­zött: — No, mrt csinál a tiéd? Egy új osztályfőnökről vott szó. — Ne is kérdezd! Nem tu­dom, mit kezdjek vele. Csön­get. és megkérdi, ne» lát­tam-e a zsebkendőjét vagy a burnótszelencéjét. Mindenkit tüstént fogad, nem várakoz­tatja az embereket, nincs benne semmi méltóság. Né­ha már muszáj neki meg­mondanom: De uram, az elődje, a gróf űr, a hatalom érdekében tollkésevel farig­csálta a fotel karfáját, hogy azt a látszatot keltse, mint­ha dolgoznék... Ez meg min­dent összezavar! Minden a legnagyobb összevisszaság­ban van nála. Nem konyít semmihez ... Hát a tiéd ? — Az enyém? Öh, azt már megneveltem! Már tudja, hol van a levélpapírja, a bo­rítékja, egyszóval a holmija. A régi szitkozódott, ez meg szelíd ... De azért nem igazi úr, nincs kitüntetése. Én nem szeretem, ha a főnöknek nincs kitüntetése; valaki még közénkvalónak nézhetné, * ez megalázó. Hazahordja a hivatal papírját, és megkér­dezte : nem mennék-e el hoz­zá felszolgálni, amikor es­télyt ad? — Hajjaj, micsoda kor­mány ez, öregem! — Az ám, mind krajcáros- kodnak. — Csak minket ki ne kezd­jenek! — Félek, erre is sor ke­rül. A parlament szörnyen a körmére néz mindenkinek. Meg az ágast is megfejné. — Eh! Nem is tarthat ez sokáig, ha ilyen kukacosan akarják csinálni a dolgokat SIMON LAJOS KARRIER *) Az író születésének 175. évtordulója alkalmával közöl­jük írását. Az ezredforduló után tíz esztendővel, vagyis 2010-ben, immár nyugdíjas hírlapíró­ként nem kötelességből, pusztán kíváncsiságból, föl­kerestem dr. Kalocsai Ákost, több külföldi egyetem tiszte­letbeli doktorát. Azt akar­tam megtudni: hogyan, mi­képpen ívelt ilyen szédítően magasra a szerencsecsillaga. — Ne írjon rólam, bátyám — szabadkozott a professzor. — Nagyon kérem, ne írjon egy csalódott emberről. Fö­lösleges olyan valakire paza­rolnia a tintát és a papirt, akinek legszebb álmait húz­ta át az élet. Ugyanis már kisgyermek koromban elha­tároztam, hogy ha az ég le­szakad, akkor sem viszem semmire. Átvergődtem a nyolc általánoson — akkori­ban ennyi volt a kötelező —, aztán elmegyek anyagmozga­tó segédmunkásnak, szeren­csétlenebb esetben engedem, hogy betanított munkást fa­ragjanak belőlem. De nem volt elég lelkierőm, ' kitartá­som, nem bírtam a megpró­báltatásokat, hát ide jutot­tam ... De szolgáljon ment­ségemre, hogy elvált szülők gyermeke vagyok ... Nyolc esztendős voltam, amikor A Bodrog .Sárospataknál, (Kertész Sándor grafikája). í apám, a jól kereső művezető belegabalyodott egy csoda­szép és csoda kacér admi­nisztrátornőbe, s ott hagyott csapot-papot, vagyis anyá­mat meg engem. A szakítást nem részletezem. Csak édes­anyám utolsó mondatát idé­zem: — Rendben van, Jeni — mondta —, ha megbolondul­tál, eredj csak a nőcskédhez. De figyelmeztetlek, hogy be- lefeketedsz a gyerektartásba. Majd meglátod, hogy még szakállas korodban is fizeted a tartásdijat. Ákos tanulni fog. Nagyon sokáig. Nagy embert faragok belőle, te pe­dig fizeted. Apám ismerte a fiacslcája célját, szorgalmát, akaratere­jét, addigi tanulmányi ered­ményeit, hát cinikusan föl­kacagott. De már év végére kiderült, hogy anyám fenye­getése komoly volt. Csodák csodája, de színjeles lett a bizonyítványom ... Sajnos, nem volt bennem kitartás, nem bírtam a pofonokat. A pofonok miatt végeztem el kitünően az általános isko­lát... Nos, gondoltam akkor, most pedig megyek segéd­munkásnak. De anyám más­ként gondolta. Beíratott a gimibe, s midőn ez ellen bá­gyadtan tiltakoztam, úgy megcibálta a fülemet, hogy máig is érzem vele az idő­változást. Ettől kezdve nem pofozott, csak a fülemet ci- bálta, de úgy, hogy hasonlí­tani kezdett egy birkózóéhoz, én pedig nagyon szégyellem, mert már érdeklődtem a kis­lányok iránt... Kénytelen voltam beadni a derekamat. Egyetemi éveim alatt már nem pofozott anyám, és a fülemet sem cibálta. Ellen­ben erős vasrácsot szerelte­tett a szobám ablakára, pán­célajtót csináltatott, és mind­addig rabságban tartott, amíg nem fújtam hibátlanul a jegyzeteimet. Sajnos, min­dent megtanultam, mert nem volt bennem kitartás. Aztán i zárt ajtó miatt le kellett ’oktorálnom, és be kellett látnom, hogy már soha az életben nem lehet belőlem segédmunkás ... Egyetlen re­ménységem maradt: a fiam. Azt hittem, ő majd megvaló­sítja ifjonti álmaimat. De uram, most, 2010-ben, ebben az agyongépesített világban!? Hol a csudában szerezhetnék neki például egy anyagmoz­gatói állást?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents