Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

Georgij HoJopov* Ballada a gellérthegyi emlékműről Valahányszor Buda­pestre jövök, fölmegyefc a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? On­nan, a hegycsúcsról zúdítot­tak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mö­gé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán mint turista szeretek gyönyörködni a vá­ros panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a három méternyi vastag fa­lakat, s ezredszer is elcso­dálkozom azon, hogy kato­náink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszták helyőrségét Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Bu­dát De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási Emlékmű, — Kisfaludi Stróbl Zsigmond lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pálmaágát tartja. Alatta pe­dig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pál­maág — a béke jelképe. 1965 áprilisában egy hábo­rús veterán küldöttség tag­jaként érkeztem Budapestre. Magyarország felszabadulá­sa 20. évfordulójának meg­ünneplésére. A második vagy a harma­dik napon kezdtem fölfigyel­ni arra, ho<?y az egyik ve­terán — V 0 .ilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik. Hol maga megy el, hol gép­kocsival jönnek érte. Előfor­dult, hogy kora reggel a szálloda halijában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió szá­mára —, máskor meg úttö­rők, vagy idősebb emberek vették körül. Kíváncsi let­tem, mi ez a nagy érdek­lődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták ... Kisfa­ludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov fölkutatása nem volt min­dennapi. A szobrász emléke­zett a keresztnevére, de a vezetéknevét elfelejtette. Va­laki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov »fejest« jelent. — A for­dító.) A szovjet rádió felhí­vást tett közzé: »Jelentkez­zen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten har­colt, s katonai rangra emlé­keztető neve van.« A felhí­vásra 30 ember jelentkezett, de — sajnos — nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A »bronzkato- na« Golovcov volt. Golovcowal egymás mel­letti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bemen­tem hozzá. Fáradtnak lát­szott. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik if­júsági lap munkatársai. Mi­kor előhúztam a jegyzettöm­bömet, szemrehányóan pil­lantott rám. De azért bará- tian elbeszélgettünk. szagra látogathattam, ez al­kalommal szakszervezeti kül­döttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Tanács- köztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az or­szágban nagy tömegek ün­nepelték. Küldöttségünk tag­jai különböző városokba lá­togattak. Én a Győrbe és Soproniba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk vete­rán. forradalmárokkal, a volt nemzetközi brigádok kato­náival; közülük sokan har­coltak Oroszországban a pol­gárháború idején a szovjet­hatalomért, majd hazájuk­ban, Magyarországon is. Győrből Sopronba utaz­tunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobortermetű nő lépett ki. fehér köpenyben. Valameny- nyien fölfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz be­szédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nő­tagjait. A főorvos sietve megje­gyezte: — Ö a röntgentechniku- sunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját... így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Tu­ránszki Erzsébettel. Turánszki Erzsébet sok- gyermekes családból szárma­zott, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta ura­lom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellen- forradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel do­báltak meg, többre nem szánták rá magukat; bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérel­ték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég ere­jük... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lá­bán — mondta nevetve — Akárcsak az élő Er­zsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tet­te, hogy tanuljon és mun­kát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy pa­rasztlány ... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz órái­ban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta —, aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal álL Emlék­szik? — Igen, emlékszem. Sőt, Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbe­szélését hallva, újra Kisfa­ludi Stróbl Zsigmondra gon­doltam. Arra, hogy szeret­nék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a talál­kozást következő magyaror­szági látogatásom idejére terveztem. Másnap visszatértünk Bu­dapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében — a Par­lamentben — tolmácsom be­mutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívé­lyes volt, és megkérdezte: lehetne-e valamiben a se­gítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangu­latban, széles mosollyal kö­szöntötte a minisztert. Kis­faludi Stróbl Zsigmond volt. Borospoharakkal teli tál­cával egy pincér lépett hoz­zánk. Kisfaludi Stróbl Le- ningrádra mondott pohárkö­szöntőt. Megköszöntem a szob­rász szívből jövő szavait, ki­fejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam kö­vetkező munkájához. Fölhajtottuk borunkat. — Az új munkám Petőfi Sándor. A költő! Megformá­lása régóta izgat, s nem elő­ször próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet és meghatva mondta: — Ö, Leningrad! Tudja-e, hogy egy régi, kedves szob­rom, az Íjász, az Enmitázs- ban látható ... Ha arra jár, köszöntse majd! Kisfaludi Stróbl Zsigmond Íjásza az Ermitázs udvarán áll, s az fj húrját megfe­szítve, a palota áttört kapu­ján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi te­kintetét. Fordította: Lovass Pálné •Georgdj Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regé­nyeinek fő témája a honvédő háború, a szovjet katonák hősiessé­ge. Haditudósítóként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel ón­álló kötete jelent meg. Az idén éppen 60 éves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a zvezda főszerkesztője. 0 avid Szamojlov* A fekete n/árfa Nem a fehér, a fekete, Egy pontba tartó sugarak: nem a tél ragyogása, árnya — ágai szaladnak a törzsbe — az áprilisi nap bele- millió fekete patak, fullad a szürke némaságba. akárha felhőkből ömölne. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a. Volgánál és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a há­ború után egy ideig Buda­pesten állomásozott. Itt ta­lálkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Go­lovcovot: valóban föl kellett keltse a szobrász érdeklődé­sét. Arca nyílt,. egyszerű, te­kintete egyenes, és ami a legfőbb: a harcolni és dol­gozni egyaránt jól tudó em­ber magabiztossága sugárzik róla. * Azután pillantásom az ab­lakon keresztül messze Bu­dára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak, »dó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?« — tűnőd­tem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1989 már­ciusában újra Magyaror­Szürke drótháló a havon, ezerkarú fák ágbogán. Nedvező, szürke unalom csillog a lovak homlokán. Árva fekete nyárfa hajlong hűvös harmatzáporban ázva. Gallyán emberkerülő varjú gőgösen pislog a világra. Fekete tajíolya, derengő, megfagyott villáma a nyárnak. Szürke tócsák és szürke felhő között a város jelre vár csak. A homályt a fehér feloldja, fölizzik, ami rejtve volt. S ím, a tavaszt megszimatolva nyerítenek nyugtalan csikók. S egy hajszálon függ csak: feszülten figyel, tűnődik a világ s ahogy halántékere lüktet: szinte hallod a dobolást. Olvad a hó, fölszáll a szürk köd. Kezdődik valami más. Jforüitattá; Kerek Imre *Ma élő szovjet költá. így látta •r Két emlékirat „dialógusa” A TASZSZ hadijelentése: » ... a Pécs varosától északnyugatra működő szov­jet csapatok szétverték a né­metek odaérkező tartalékait, és az erősen tagolt terepen 25 km-t nyomulva előre el­jutottak Kaposvár városáig, Magyarország délnyugati ré­szének fontos vasúti csomó­pontjáig. A németek min­denáron meg akarták tarta­ni ezt a támaszpontot. A szovjet csapatok azonban hirtelen betörtek Kaposvár­ra, és elfoglalták a várost.« A POLGÁR: »Aztán jött 1944. október 15-e. A kormányzói szózat után feleségem nem enge­dett ki a lakásunkból. S mi­re kimentem, már indulókat játszottak a rádióban és többször felhangzott, hogy Beregfi azonnal menjen Bu­dapestre. Egy napig sem áltattam magam. Tudtam, hogy Ka­posvárott nem maradhatok. Nem készültem fel menekü­lésre, mégis menekülnöm kellett. S mikor Szálasi had- parancsát beolvasták, fele­ségemmel, fiammal elhagy­tam otthonomat, otthagytam ügyvédi irodámat. Éreztem, hogy életemet kell most mentenem. Később tudtam meg, hogy 1944. október 16-án reggel és este átkutatta a nyilas rend­őrség pártszolgálatosok kísé­retében házamat, de én ak­kor már egy jóbarátom la­kásán a Donner-városban voltam s innen igyekeztem magamnak valahol menhe- lyet keresni. Azt is később tudtam meg, hogy 6 sorstár­samat, akik bíztak még egy szikrányi emberségben s nem menekültek, őrizetbe vették és csak azért nem in­dították őket azonnal útnak Auschwitzba, mert hitték, hogy elfognak és együtt küldhetnek engem is a meg­semmisítő táborba. Egyetlen ember jött közülük visz- sza.« A VEZÉREZREDES: »A magyar földön folyta­tott harcok idején és a 3. Ukrán Front kötelékébe tar­tozó 57. Szovjet Hadsereg parancsnoka voltam. Hadse­regünk különösen súlyos harcokat vívott a Balatontól délre, Pécs—Kaposvár—Szi­getvár—Nagykanizsa körze­tében. A belgrádi hadművelet be­fejeztével az 57. hadsereg csapatait a Duna bal partjá­ra csoportosították át és azt a feladatot kapták, hogy foglaljanak hídfőt a folyó nyugati partján. Nekünk kel­lett tehát biztosítanunk a 3. Ukrán Front főerőinek szét- bontakozását a hídfőben elő­retörve, hogy ezek az erők azután Székesfehérvár irá­nyában előretörve délnyu­gatról megkerüljék az ellen­ség budapesti csoportosítá­sát és együttműködve a 2. Ukrán Front csapataival, megsemmisítsék azt. A to­vábbiakban az 57. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a fő csapást a Pécs—Kaposvár —Nagykanizsa általános irányba mérve zúzza szét az ellenséget a Balatonról dél­re és biztosítsa a front csa­patainak főcsoportosí fását a nyugati irányból várható csapás ellen.« A POLGÁR: » ... A hozzám beszűrődő hangokból, zajból azt állapí­tottam meg, hogy egy gép­fegyvert a mostani könyves­bolt előtt állítottak fel, a másik pedig közvetlenül az én kapubejáratom előtt van. Felkeltettem barátomat, kö­zöltem vele a hadi helyzetet és elkészítettünk egy utat esetleges menekülésünkre, a pincén és az udvaron ke­resztül a szomszédos Dózsa György utcába. Ha bejön egy német, mit csinálunk különben? Vártunk, fülel­tünk, a barátom elaludt, de most már felöltözve. Éjfél körül lehetett, amikor egy kisebb teherautó állt meg házam előtt. Hangos »Los!« kiabálást hallottam, utána pakolás kezdődött; felrak­ták az autóra a gépfegyvert, a zajból ítélve mind a ket­tőt, és az autó elrobogott. Halálos csend lett azután, de a csendet futólépések za­ja törte meg. Ahogy kivet­tem, hordággyal sietett két katona az utca túlsó oldalán. Nem tudtam kivenni, hogy magyar vagy német katonák a hordágyat vivők. Egy ápo­lónő fehér ruhában szaladt utánuk. Ma is fülembe cseng cipőinek kopogása a köve­zeten. Igen nagy részvéttel gondolok erre a nőre. Aztán újból futólépések. Fiatal emberek futottak az utcán, később hallottam, hogy ezek leventék voltak, akiket azért vittek ki a kaposszentjakabi dombokra, hogy ismétlőpus­káikkal tartóztassák fel a Vörös Hadsereget. Milyen nagy felelőtlenség a lelkiis­meretlenség! Ügy éreztem, hogy Kapos- ,vár most már a senkiföld­je. A németek elmentek, a vörösök nem jöttek. S én megértem azt, ami kevés embernek adatott meg, hogy láttam menekülni a fasisztá­kat és láttam, hallottam egy fotelban ülve, amidőn a front a fejem felett elvonult. De miért nem jönnek? Nem tudják talán, hogy mór nincs itt senki? Ittam a fe­Gyakorlat után ketéket, persze hidegen, hoz­zá a bort, és azt hittem, hogy ez csillapítja nme letten iz­galmamat. Végre pirkadui kezdett, és az egész várost oetöltő »Hurrá!« kiáil-3 hallatszott. Mintha nagysta­dion közepén ültem volna és a szurkolók kiabáltak vol­na. De minden oldalról hal­latszott a kiabálás, mintha az egész város körül lett vol­na véve. Vagy volt is? És vegre megláttam az első szovjet katonát, az előőrsöt, amint kaputól kapuig — ahogy a nagykönyvben meg van írva — lopakodik előre. Mind többen követik. Szinte özönlenek. Most már nem­csak az úttest, hanem a jár­da is tele van katonákkal, és mint a tenger hullámai jönnek, jönnek, és nem szűnt az áradás nyugat felé.« A VEZÉREZREDES: » ... Az 5. hadsereg csa­patai a magyarországi har­cokban 1944 novemberében és decemberében több mint 800 lakott helységet szabadí­tottak föl, köztük Pécset, Dombóvárt, Kaposvárt, Szi­getvárt, Barcsot. Március végéig a hadsereg védelmi harcokat folytatott a Bala­tontól délre, szilárdan tartva az elfoglalt állásokat és biz­tosítva a 3. Ukrán Front fő­csoportosításának tevékeny­ségét a székesfehérvári és budapesti irányban. Különösen súlyos harcokat vívott az 57. hadsereg 1945 márciusában. A hó elején a német hadvezetés ellentá­madást indított a Balaton körzetében, hogy szétzúzza a 3. Ukrán Front csapatait és Budapesttől délre elérje a Dunát. Előttünk a 2. páncé­los hadsereg tevékenykedett, kb. 70 000 emberrel, több mint 1000 löveggel, 100—150 harckocsival és rohamlöveg- gel. Erőinek zöme Keresztúr és Kutas között védett, 60 km széles arcvonalon. A hadtestek és hadosztályok harcrendje kétlépcsős volt. A POLGÁR: »Minden családnál volt beszállásolt orosz katona, fő­leg tisztek, ezek és a család között mindinkább kialakult a szívélyes viszony, minden­kinek volt már »jó orosza«. Lassan-lassan kezdtek az emberek hinni abban, hogy lehet másként is élni, mint ahogyan az elmúlt 25 év alatt éltek ... December havában meg­alakult Debrecenben az el­ső magyar kormány, sajnos, semmiféle összeköttetése nem volt a megyénkkel. A kormányról csak a külföldi rádiók híradásaiból értesül­tünk. Elérkezett az ideje annak, hogy megalakuljanak azok a politikai pártok, melyeknek működését a debreceni kor­mány megengedte, és eljött az ideje annak is, hogy a kormány által megállapított módon Nemzeti Bizottság Somogy megyében is meg­alakuljon és működjön.« A VEZEREZREDES: »A hadsereg tisztjei és ka­tonái a Magyarországon ví­vott súlyos harcokban állha­tatosak, bátrak voltak, s tö­meges hősiesség példáit szol­gáltatták. Makszimenko har­cos három német harckocsit és egy rohamlöveget, Litvi­nov harcos két harckocsit és két rohamlöveget semmisí­tett meg. Saligin törzsőrmes­ter lelőtt 14 hitleristát, harc- képtelenné tett három gép­puskát, kezelőivel együtt. A kommunista Szmisljajev őr­mester és a komszomolista Scselkunov harcos halhatat­lan hőstettet vitt végbe Nagybajomnál. Sebesülten, gránátokat kötözve magukra az ellenséges harckocsik elé feküdtek. A szovjet nép sok hű fia áldozta életét hazája boldogulásáért és a magyar nép napfényes jövőjéért. A fentieken kívül számtalan példát idézhetnénk még a szovjet harcosok bátor, hő­sies tetteiből.« Dokumentumokból összeállította: ’’-oszt Tibor Somogyi Néplap o

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents