Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-09 / 82. szám
fi magyar ezüst aranykora Magyarország egyetlen számottevő nyersanyag- kincse a bauxit. E sununas megállapítást egészítsük _ ki néhány adattal. A geológia tanúsága szerint hazánk bau- xitvagyona 60—70 millió tonna, és ez a világ becsült készleteinek mintegy másfél százaléka. A Központi Statisztikai Hivatal 1973-as jelentése szerint tárnáinkból tavaly 2,5 millió tonna földfém került felszínre, és ez Magyarországnak — a nemzetközi rangsorban — a hatodik helyet biztosítja. A magyar alumíniumipar kezdete az 1920-as évek elejére nyúlik vissza. A bányák és az ipari üzemek üzleti érdekeltségében már kezdettől ott találjuk a német tőkét, így érthető, hogy az 1944-ben termelt 1 millió tonna bauxit, illetve 21 ezer tonna timföld és 10 ezer tonna alumínium csaknem teljes egészében a hitleri hadigépezetet szolgálta. A potsdami egyezmény értelmében a magyarországi német javak — ilyenformán a hajdani német alumíniumipari érdekeltségek is — szovjet tulajdonba kerülték, illetve létrejött a magyar—szovjet bauxit- és alumíniumipari vegyes vállalat, a MA- SZOBAI* A szocialista internacionalizmus jegyében, országaink megszilárdult testvéri barátsága értelmében, mint ismeretes, a Szovjetunió 1954->ben végleg lemondott a háborúban megszerzett tulajdonairól. Ekkorára viszont már jelentékenyen bővült az alumíniumipar valamennyi ágának termelése, és megteremtődtek az azóta megvalósított erőteljes fejlesztés feltételeL Említsük meg a szocialista országok között kibontakozó gazdasági együttműködés egy másik korai, ám igen jelentős példáját. Magyarország és Csehszlovákia 1951-ben megállapodott abban, miszerint hazánk bauxitot és meghatározott ideig timföldet szállít északi szomszédjának, ahonnan az alumíniumipar fejlesztéséhez a gépek sora és villamos energia érkezik. Hazánk 1960-ban Lengyel- országgal is értékes együttműködési megállapodást kötött. Ennek keretében 80 ezer tonnára emelkedő mennyiségben szállítunk timföldet, és az alummiumtartalom 40 százalékát kapjuk vissza tömbalumínium formájában. Az elszámolás a mindenkori világpiaci árakon történik. Az 1960-as évek elején már mind nyilvánvalóbbá vélt, hogy az alumíniumipar vertikális termelésfejlesztését — tehát a bauxitbányászat, a timföld-, a tömbalumínium-, továbbá a készárugyártás bővítését — az ország képtelen megvalósítani önerőből, elsősorban a korlátozottan rendelkezésünkre álló villamos áram miatt. A kormány két lehetőség között választhatott: vagy lemond a leggazdaságosabb félgyártmány- és készárugyártásnak az ország nyersanyag-adottságaival arányos fejlesztéséről, vagy pedig a nemzetközi kooperációra építve »megtakarítja« a rendkívül energia- igényes alumíniumkohászatot, ugyanakkor fejleszti a timföldgyártást és az álumí- niumfeldolgozó ipart. Az utóbbi megoldás ígérkezett célszerűbbnek. A magyar—szovjet timföld—aluminium egyezményt a két kormány 1962. november 15-én írta alá. A szerződés lényege a következő: Magyarország a Szovjetunió részére 1967-től kezdve, növekvő ütemben, végül _ is évi 330 ezer tonna tirnföl- i det szállít kotlásitásra. Ennek megtörténte után a Szovjetunió évi 165 ezer tonna alu- míniumot_ szállít vissza Magyarországra. A megállapodás egyik oldalán az olcsó szovjet villamos áram áll, a másik oldalon pedig azok a gépszállitások, amelyekkel hazánk kiegyeniti a volgo- grádi alumíniumkohászat költségeit. A magyar—szovjet timföld —alumínium egyezmény, amely egyben kifejező megvalósítása a KGST komplex célkitűzéseinek, lehetővé tette, hogy a népgazdaság — a IV. ötéves terv kiemelt programjaként — fokozhassa a félkészgyártást és a készáru- termelést. Székesfehérváron új csarnokok épültek a könnyűfémműben, korszerű berendezések, gépsorok kezdték meg a termelést, s külföldi licencek felhasználásával szélesítették a termékválasztékot, illetve javították a gyártmányok minőségét. Reneszánszát éli az alumínium alapanyagú kábelgyártás is. Nem vitás, hogy a kétoldalú megállapodás, melyet a magyar és a szovjet kormány lényegében 1985-ig meghosz- szabbított. lehetővé teszi, hogy hazánkban is bőség alakuljon ki az olcsó alumínium készárukból, s kifejlődjék a műszaki-tudományos forradalomnak megfelelő magas fokú alumíniumkultúra. Nemzetközi gazdasági körökben nagyra becsülik és magas színvonala miatt egyértelműen elismerik a magyar alumíniumipart. Ugyanakkor az is köztudott, hogy e sikerek a szocialista nemzetközi együttműködésen alapulnak. B. I. G. Borsóvetés Berzencén >,<í ' v>\ §á § ! — Az idén 450 holdon, szakaszosan vetik a zöldborsót a ber- zencei Jobb Élet Tsz-ben. Acél i Nemrégiben az egyik somogyi üzem forgácsolónőjével beszélgettem. Mint az már ilyenkor lenni szokott, sok mindenről szó esett. Az üzemről, a brigádról, a közhasznú dolgokról, hétköznapokról és ünnepnapokról. Azt is megkérdeztem tőle: nem unalmas-e a nyolcórás műszak alatt ott ácsorogni a gépe mellett. Nem fárasztó-e az egyhangú munka? Rám nézett csodálkozva, hogy én első látásra egyhangúnak — majdnem sivárnak — ítélem meg azt, amit végez. S rövid magyarázata után beláttam: tévedtem. Nem unalmas, amit csinál, sőt — s ez nem túlzás! — izgalmas. »Az a jó munka, aminek látom a végét!« — ezt mondta. Vagyis: egyáltalán nem unalmas az, amit úgy végeznek, hogy előre ismerem az eredményt, el tudom képzelni a késszé alakuló terméket. Csak a máshol szerzett fásultság miatt érezheti ezt eseménytelennek, »egyenmunkának« a forgácsoló. Igaz: a mozdulatok takarékosak, célratörők. De aztán — amikor már a gép dolgozik — a figyelemé a főszerep. S jut idő egy kis meg- pihenésre is, ha a gép nem rakoncátlankodik. Egyébként is: egy meglehetősen bonyolult gép, hogyan lehetne »unalmas« munka közben? Annak ismerni kell minden mozdulatát, rpég a bugását is, s azonnal tudni, ha baj van. Sok mindenről beszélgettünk még, például arról, hogy a dolgok attól is függnek, milyen közösségbe kerül az ember. A forgácsolólánynak már ivóit egy munkahelye, ott nem érezte magát ilyen jól. »Nem volt ennyi cselekvő ember«, így mondta, s értettem, mire gondol. Mert tudtam már róla — mások elárulták —, hogy bejáró létére sem sajnálja az időt a társaktól. Nemcsak közös kirándulásokról van itt szó, nemcsak élményszerzési alkalmakról, mint egy színházi előadás vagy film. A hétköznapi élet apró feladatairól; »szürke« munkákról, melyeket a közösségért tesz az egyén. Gazdaggá végül is csak ezektől válhat az ember élete — ez volt a summája a beszélgetésnek. Bennem azóta is megmaradt a mondata: »Az a jó munka, aminek látom a végét!« Jó mondat. Lényegre mutató. Mindenfajta tevékenységet a cél ismeretében tudunk jól végezni. És nem elég itt ez — »jól« —, hanem tegyük hozzá rögtön azt is: »jókedvvel«. Mert ez itt a fő! Alkotni vaktában nem lehet. Abból csak elkeseredett birkózás lesz. Az elkeseredett í birkózás az anyaggal pedig j torz, félig sikerült munkadarabokat »hoz a világra«. Nem mesterművet, nem remeket. Seiejtet csak. Semmit érő dolgokat. Sok sikertelenségre ad magyarázatot a fiatal lánynak ez az egy mondata. De benne rejlik a lehetőség is. Az okulás lehetősége. Az újrakezdésé. És higgyük el, nemcsak egy munkadarab elkészítésénél »aranyszabály«, útmutató ez a mondat. Nagyobb- horderejű dolgoknál is az kell, hogy legyen. Üzemi szintű feladatoknál. A beosztottnak, a kétkezi dolgozónak is »látnia kell a munka végét«. Az összmunka, vagyis az üzem egésze szempontjából értelmezett tevékenység célját. S ehhez nem elég a közös termelési tanácskozáson számok, statisztikai adatok között — szinte »csempészve« — ismertetni a közös munka végcélját. Ez nem nevezhető »ismeretterjesztésnek«. Gyűrűznie kell többször is az erről való beszélgetésnek, hogy az »állóvíz« minden molekulája mozgásba jöjjön. Így lesz a mozdulatlan« víztömegből — folyó víz«. Az aztán a hátára kapja, viszi a »hajót«. L. L. Kiváló címmel tüntettek ki 38 építőipari vállalatot Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, a Közlekedés- és Poslaügyi Minisztérium, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium és a Könnyűipari Minisztérium, az Építő-, Fa- és Építőanyag- ipari Dolgozók Szakszervezete elnökségével egyetértésben 1973-ban elért eredményeik alaoján a Kiváló vállalat címet adományozott az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium területén huszonnégy vállalatnak, illetve tervezőintézetnek. A tanácsi építő- és építőanyag-iparban a Somogy megyei Tanácsi Magas- és Mélyépítő Vállalattal együtt 14 építőipari vállalat kapta meg a Kiváló vállalat címet. A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium területén három, a Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium területén két-, a könnyűiparban egy vállalatot tüntettek ki. A KPM közúti szakágazat Kitüntetett igazgatósága címét a győri, a budapesti és a kecskeméti közúti igazgatóság nyerte el. Szabad szombatot terveznek Tanácskozá& a Kutasi Állami Gazdaságban A közelmúltban vitatta meg a Kutasi Állami Gazgaság szakszervezeti tanácsa a kollektív szerződés 1973. évi végrehajtásának tapasztalatait és döntött a szükséges módosításokról. Recsek Dezső vszb-titkár megnyitója után Kopecsni Vince igazgató adott részletes elemzést a kollektív szerződés 1973. évi végrehajtásáról. Előzetesen termelési egységenként már ismertették a végzett munkát. Ezeken mintegy 390 dolgozó vett részt, i ötvenötén nyilvánítottak véleményt, s tettek javaslatot. A kollektív szerződés öt évre szól, de évenként értékelik, s ha valamelyik pontja időszerűtlenné válik, újabbat, jobbat építenek be helyette. A kollektív szerződés minden munkahelyen kint van. A tapasztalat szerint azonban a dolgozók nem forgatják eléggé, nem ismerik úgy az abban foglaltakat, ahogy azt akár a maguk, akár a közösség érdekében szükséges lenne. Erre a jövőben a gazdaság minden vezetőjének és a szakszervezetnek is több gondot kell fordítania. A lovamat nem annyira bánom, Csak a nyerget, szerszámot sajnálom. Szügyelője a bugyetlárisom, Abban vagyon százezer forintom. (Helyben betyámóta.) Gölle határában országos és somogyi viszonylatban is magas volt a földek aranykorona értéke. A környéken jó, barna mezőségi talajt szántottak. 1952-ben a tagosítás alkalmával a falu határának talaját osztályozták. Első osztályba sorolták a földek 55, második osztályba a megművelt területek 30 és harmadik osztályba mindössze 15 százalékát. Az ekék hasította jó talaj gyakorlatilag mindenféle növény termesztésére alkalmas volt, de leginkább kedvezett az állattartáshoz nélkülözhetetlen, magas nitrogéntartalmú pillangósoknak és a kukoricának, valamint a gabonának. Mégis a századfordulóig csak nagyon szegényes volt azoknak a növényeknek a köre, amelyeket itt évről évre elvetettek. Az emberek egyszerűen nem ismertek mást! De amit betakarítottak, az valamelyest több volt, mint az átlag az akkori Magyarországon. Az általános szegénységből már akkor kiemelkedett némileg Gölle. Bizonyítja mindezt, hogy a községből alig ment el néhány család Amerikába, s Itt kisebb volt a magyar falvakat feszítő szociális feszültség és nyugtalanság. Coliéi mélyrétegek Ott kell lenni! Mindezt elősegítette a birtokmegoszlásnak egy, az adott körülmények között szerencsésebb módja. A község lakossága 1846-ban szabadult fel a jobbágysorból. Az akkor készült földkönyv alapján kitűnik, hogy csak egy gazda kapott egy és egynegyed telket 24 egész telket, 15 háromnegyed telket és 71 fél telket. Volt még a faluban 23 házas zsellér is, ez a 111 jobbágy telekkel rendelkező birtokoshoz képest, az akkori viszonyok között nem volt nagy szám. A jó földekből tehát a község lakossága jelentős részének jutott, de az akkori gazdasági-társadalmi viszonyok nem voltak alkalmasak arra, hogy egy gyors ütemű, árutermelésre berendezkedett fejlődés következzék be. Elegendő itt a tőkehiányra és az elégtelen agrotechnikai és állattenyésztési színvonalra gondolni. A gölleiek helyzete azonban egy hajszállal mégis különbözött a többi faluétól. A magas termőértékű földek egyfajta létbiztonságot teremtettek, nem kellett fogcsikorgatva harcolni a mindennapi kenyérért, a földeken még valami fölösleg is termett. (Kivéve természetesen a szomszédos uradalmakon dolgozó nincstelen cselédséget, amelynek száma — az országos szomorú statisztikákhoz hasonlóan — évről évre nőtt.) A göllei gazdák létbiztonsága viszont megnövelte a kockázatra való hajlamot, azt a tulajdonságot, amely bizony a hagyományos magyar falu lakosaiból az elemi létfeltételek megteremtéséért folytatott harc miatt igen sokszor hiányzott. A századforduló után a környező uradalmakban megjelentek a gépek, új ipari növényeket kezdtek vetni, és sokat haladt előre a nagyüzemi állattartást akadályozó, pusztító állatbetegségek elleni küzdelem is. Fekete Árpád kán- tortanitó — Fekete István apja — már a kisiskolások fejébe verte és szüleiket is igyekezett rávenni, hogy figyelmüket az akkor országszerte híres bonyhádi tarka marha felé fordítsák. Az új agrotechnika bevezetését látták az inámi hercegi uradalom bérlőjétől, Kovács Gyulától is, aki — mint a régi öregek elmondták —, ha kellett, a vetőgépet behúzatta a falu közepébe, hogy használatára kedvet kapjanak a gazdák, s először vetett lucernát a határban. (A göllei öregek azt mondták rá: minek az a fű? De azután ők is utánozták a példát.) A korszerű agrotechnikát az uradalomtól lesték el, a kísérletezés kudarcát csak a nagybirtok (nagyüzem* tudta elviselni, ők belebuktak volna. Amikor azonban már új növényeket termesztettek, s megérezve a friss siker ízét, fajtatiszta, igen drága állatokat hozattak, rögtön kiviláglott a kistermelői gazdaság életképessége a cselédséggel dolgoztató uradalommal szemben. Az árutermelésre dolgozó paraszti kisüzem ugyanis pusztán gazdasági szempontból tekintve hatékony és termelékeny egy bizonyos ideig. Mo torja, hajtóereje a többi generációt is magában foglaló család. A házhoz tartozó gazdasági épületekben és a földeken végzett munka állandó készenlétet és összcsaládi erőfeszítést kíván. Az állandó készenlétet, a »látástol-vakulásig« tartó munkát csak a családon belül követelhetik meg egymástól annak tagjai, mert ez a munkatöbblet egybevág a család érdekeivel. Ebben az együttesben a munkának nincs pénzben kifejezhető értéke, nincs szabott ideje sem. Végezni kell, amíg csak munka van, és a családra épülő kisparaszti üzemben pedig munka mindig akad. Az ehhez a munkához fűződő érdek igen világos, a mindennapok során szüntelenül lemérhető, kifejlődik tehát a pontosság, és a kisgazdaságon belüli abszolút lelkiismeretesség. 1 — Ott köll lenni — magyarázza a 73 éves göllei Bodó Béla bácsi, szintén neves, sokat olvasott állattenyésztő. — Nem ismeri azt a közmondást, hogy »a gazda szeme hizlalja a jószágot«? Ezek istállóban tartott, kényes állatok, s az embernek tudni kell pontosan, hogy mikor mennyit adjon nekik. Keveset se, de többet sem szabad. Az állat legyen mindig féléhes. Ez a titka. S azért van arra szükség, hogy a gazda ott álljon, nézze, mikor eszik jó étvággyal, s mikor turkálja csak az állat a takarmányt. Nincs vasárnap, nincs ünnep, nincs vakáció, mert ott köll lönni. S ez egyúttal a kisüzem egyik korlátja is. Megköti, földhöz köti az embert. Bodó Béla szeretett volna utazni, látni, tapasztalni, de csak vajmi kevés ideje maradt rá. S ez a megkötöttség egyben konzerválja is a megszokott életformát, nem hagy időt — még ha a módját meg is teremti — és teret annak, hogy az új betörjön és tartósan befészkelje magát. Egy idő után tehát a fejlődés kerékkötőjévé válik. A másik korlát: a kisüzemben kevés a kockázat, a kísérletezés lehetősége. Noha Gölle példája mást látszik igazolni, de ne feledjük, hogy a modern agrotechnika és az állattartás korszerűsödése is csak a hajdani nagybirtok példáján indult meg, úgy, hogy a falusiak a kész eredményeket és a bevált eljárásokat vették át. Csupor Tibor (folytatj/ttk-j Folyamatosan vizsgálják az új technikai és technológiai eljárásokat az egyes munkafolyamatoknál, s ezekhez alakítják a normákat. Így az ipari jellegű üzemrészekben bérkorrekciót terveznek. Éves szinten 4 százalékos a bérszínvonal fejlesztése. ezt 1973-ban 3,97 százalékra hajtották végre. A létszám- és bérgazdálkodással kapcsolatban az igazgató elmondta, hogy 1970-ben 766, 1973-ban 620 dolgozója volt a gazdaságnak, tehát 146 fővel kevesebb. 1970-ben az egy főre jutó kereset 24 -830, 1973-ban 28 000 forint volt. 1970-ben 2610 órát, 1973-ban 2493 órát dolgozott egy fő. Míg 1972-ben 7238. addig 1973- ban 5091 túlórát használtak fel. Ezekből a számokból látható, hogy a gépesítés korszerűsítése révén kevesebb élő munkaerővel nagyobb termelési értéket állítottak elő. Ez az egészséges fejlődési folyamat arra mutat, hogy az állami gazdaságokban is bevezethető a 44 órás munkahét. A nyereségrészesedési alapból 55 százalékot a munkabérre, 25 százalékot a gazdaságban eltöltött időre, 20 százalékot pedig egyéb címen kívánnak kifizetni. Tovább támogatják a lakásépítést. Ehhez bontási anyagot, kedvezményes fuvart, és hitelt biztosítanak. 1974- ben is hat lakást akarnak felépítem. A nőpolitikái határozatból fakadóan a gyermekgondozási segélyről munkába visszatérők részére úgy állapítják meg a béreket, mintha folyamatosan dolgoztak volna, így hátrány nem érheti őket. Ez évben is áprilisban rendezik meg az ifjúsági parlamentet. Külön jutalomszabadságban részesítik azokat, akik KlSZ-kitün- tetésben vagy dicséretben részesülnek, valamint azokat a fiatalokat, akik sorkatonai szolgálati idejük alatt kiváló jelvényt vagy tisztesi rendfokozatot szereznek és visszatérnek a gazdasághoz. Továbbra is megbecsülésben részesítik a szocialista brigádokat, a munka- és egészség- védelemben élen járókat. A nagy érdeklődéssel kísért beszámoló után sok hozzászólás erősítette meg az elmondottakat, s egészítette ki a kollektív szerződés egyes pontjait, melyeket a szak- szervezeti tanácsülés megszavazott, s ezzel a Kutasi Állami Gazdaság »törvényévé« emelt. A nagyon hasznos tanácskozás Recsek Dezső vszb-titkár zárszavával ért véget. K. J. Somogyi Néplapl 3
