Somogyi Néplap, 1974. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-31 / 76. szám
Á kocogó magányossága Reggel, napsütés. Valósággal csábít a park,: fuss egret... És ha a percmutató ne.ti fenyeget, könnyed kocogással bekanyarodom a sétányra. Óvatosan körül lesek: kí- sér-e rosszalló pillantás, hogy »ugyan meghibbant, vagy valaki elől menekül ez az ember.« S agyamban lüktet a népi bölcsesség bíztató-gú- nyoló igazsága: a futás szégyen, de hasznos! Valóban, ki elől menekülök? Egyedül kocogok a parkban, az utcák távolában a munkába sietők célegyenese. Mégis: mintha nyomomba szegődött volna valaki, valami. Az öregedés. Igen, az öregedés elől futok, hogy később érjen utol. Szégyen? Ám legyen. Hasznos? Mindenképpen. S már kárörömmel nézek vissza azokra, akik ilyen kerülő út nélkül, mindig célegyenesben sietnek az öregségbe. Futok, tehát vagyok. Mert azt akarom, hogy tovább legyek az, ami vagyok. Fiatal, avagy fiatalos. Futni-tudó! A kocogás bölcseleté A test megköveteli a maga jussát, a mozgást/ A munka teremtette az embert. Hozzátehetjük: az izom- zatot is. Gyermekkorunk fut- kározásai építették csontjainkra az izomerőt. Ha meg akarjuk őrizni az egyszer megszerzettet, akkor dolgoztatnunk kell az izmokat. Tehát: a munka (tesmozgás) őrzi meg a biológiai embert. Végsőfokon a természet gyermekei vagyunk, mozgással szerzett létfenntartásra teremtettünk. S a mozgást ma sem tagadhatjuk meg testünktől, habár ez egyre inkább luxus. A civilizált ember nagy gondja: vissza kell szereznie ..azt 3, képességét, amit az ősember nagyon jól tudott. A futás képességét! A kocogás dilemmája Valamikor nagy érték volt a testi erő. Az ember nem pazarolhatta másra, csupán kenyérkeresetre. És ma arra bíztatnak az orvosok, sport- szakemberek: kocogjunk, fussunk! Vagyis pazaroljuk testi erőnket azért, hogy erőben maradjunk. Mi is a cél? Mindössze annyi, hogy valamilyen testmozgást végezzünk. Miért? Hogy képesek legyünk testmozgásra. Megszületik az emberben a kétely: vajon nem lehetne ezt a sok testi energiát valami értelmes dologra, társadalmilag és emberileg hasznosra fordítanunk? Olyan munkára gondotok, ami nem hat a kényszer erejével (azaz kellemes), mégis látszatja-hasz- na van. Például: egyengethetnénk terepet kis sportpályák kialakítására, ahol . majd a kocogásnál is vonzóbb mozgás csábítana. Kislabdapá- lvákat, futópályákat kubikol- hatnánk. Vagy: ha lennének »szabad asztalosműhelyek«. faraghatnánk, gyalulhatnánk (persze kézzel!) hasznos dolgokat. Létrehozása mozgás lenne az ember számára, ugyanakkor hasznos mozgás a társadalom (az ember) szántára. A kocogás a legolcsóbb és legegyhangúbto, amit a társadalom kínál az emberi test épségben-frisseségben tartására. Ám azzal az erővel, amit a kocogásra fordítunk — testi erőre gondolok —, teremthetnénk pompás sport- lehetőségeket. Nos, kocogok, míg mást nem tehetek. A kocogás „szirénhangjai“ A felnőtt társadalomnak olyan testmozgást kell kínálni. ami »szirénhangjaival« valósággal csábítja az embert, egy-égy játék, sport számára. A kocogás nem tartogatja a játék örömét, a belefeledkezés varázsát A kocogás önmagában (különösen pálya vagy szép erdei-réti ösvény hiányában) amolyan önkínzás. Az elnehezedő embernek, akinek legnagyobb szüksége van erre, egyáltalán nem felüdülés! Mit ajánlunk helyette? A játékokat. Röplabda, tenisz, kézilabda, úszás, vízi- sportok, turizmus, télen szánkózás, korcsolyázás. Mindenütt azt, amire a táj adottságai lehetőséget kínálnak. Persze ez nem egy két év munkája, de már most tervezni kell testmozgásunk holnapi lehetőségeit. A kocogás paradoxonja: azért futunk, hogy minél később érjünk a — nem kívánt — célba. Nevezetesen a test öregségéhez. Tehát a kocogás célja: kései célba érés! Nincs más serkentője csupán e félelemérzet. S ez kevés. Aligha kétséges, csak olyan mozgáskínálatnak lesz társadalmi kelendősége — és tartós fogyasztása —, amely a játék, a mozgás örömét is kínálja. Ezeket kellene hosszú-' távon megtervezniük a megyei-városi sportszakembereknek és más vezetőknek. Addig kocogunk. Mert mást nem tehetünk. És mert vagyunk, s lenni akarunk. Balogh Ödön B ár lenne igévé ez a kijelentő módban leírt óhajtás. Záratnának a háborúk könyvbe egyszer és mindenkorra, miként a második — világot lángokba boritó — záratott azok által, akik megjárták annak poklát, és okulásul lapokra égették szavakkal, bírókra kelvén önmagukkal és az anyaggal a teljességben ábrázolhatatlan ábrá- zolni-próbálásakor. Műveik lángnyelvek, mert gyújtanak olvasóikban tüzet. Jó tüzet, mely melegít, bennünk embernyi emberséget. Hisz » ... nem hal a füstbe a láng, de a fütböl szít ragyogást, hogy í majd a csodák gyönyörű seregét felidézze varázsa« — ahogy Horatiusz jósolta. E könyvek szerzői azt kiáltják: »Soha többé háborút!« Ügy legyen. fl SZáBdi !„*, "irtíí nyát, az egyes művek közötti különbséget áll szándékunkban felmutatni. 1948-ban két vaskos regény jelent meg az amerikai könyvpiacon.- Mindkettő az alig három éve befejeződött világháborúról szólt, s mindkettő rövid idő alatt világhírű lett. Irvin Shaw Oroszlánkölykök című regénye volt az egyik könyv, Norman Mailer Meztelenek és holtak-ja volt a másik. Fiatal, harcot állt emberek írták e műveket. Ennyi a közös a könyvekben témájuk mellett. Irvin Shaw békés hegyi falucska ábrázolásával indítja regényét, az Oroszlánkölykö- ket. Itt ismerjük meg síoktatóként az egyik főszereplőt, Christian Diestlt, a nácivá váló német fiatalembert. Michael Whitacre, a másik hős a filmszakmában van otthon. A harmadik főszereplőt, Noah Ackermant, a félszeg zsidó fiatalembert egyedülmaradá- sakor, apja halálának napján mutatja be az író. S könyvének e részében rögtön feszültséget is teremt: az idősebb Ackerman hamvasztását — mert zsidó — nem akarja vállalni a temetkezési vállalat. »Biboldókat nem égetünk. Buék!« És Noah Ackermant nemsokára behívják abba a hadseregbe, mely azok ellep harcol, akik sárgacsillagosokat égetnek koncentrációs táboraikban. S miközben azok ellen harcolnak, Ackermant állítják célpontjául durva ugratásaiknak. Felodhatatlan ellentét. Irwin Show módszerére, ha festő lenne, azt mondhatnánk: a széles vonású ecsetkezelés. Jól szerkesztett tablót nyújt át. Nagyszerű panorámája ez a regény a háborúnak, részletekbe menő, sokoldalú megfogalmazása annak. Embereket »jár körül«, a nagy zűrzavarban szinte felmutatva őket: »Ecce homo!« A szövetségesek nyugati hadműveleteit láttatja az amerikai hadigépezet működésének középpontba állításával. Mesteri módon leüti meg a kaszarnyaeletet, beépítve Noah-nak, a kivetettnek, az áldozatjelöltnek lázadását, s lázadásában a többiek fölé magaslását. Egymásba csavarodnak a cselekményszálak, hogy végül mint gordiuszi csomó metszessenek el. Tolsztoj Háború és békéjének hatása érezhető Shaw művén, s ez ebben az esetben nem elmarasztalást, hanem dicséretet jelent. Merőben más atmoszférá- jú az akkor mindössze huszonöt éves író, Norman Mailer »kollektív regénye«, a Meztelenek és holtak. Ha I. Shaw esetében Tolsztojt emlegettük, akkor N. Mailer esetében — furcsa, hisz nem is ismerhette őket! — Kuncz Aladár Fekete kolostorát, Markovics Rodion Szibériai garnizonját kell említenünk. De mindezek előtt — s ezt biztosan olvasta! — Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című művét. A főszereplő nélküli »kollektív regény« műfaját tehát ismerték az olvasók, A lflllrcnt a Meztelenek nlilbdUl és holtakhoz ez a mondat adja: »Azzal vonultam be, hogy megírom a második viágháború nagy regényét, mihelyt leszerelek«. Tehát a háború regényét, s nem az egyes emberekét. Ebben különbözik mindenki mástól. Téved az az olvasó, aki — mert ehhez szokott — főszereplőt keresvén Heam hadnagyot teszi meg annak. S aztán a döbbenettől, hogy az író »ejti« a figurát regé-, nye háromnegyed részénél, legszívesebben abbahagyná az olvasását. A fegyvereken kívül világok ütköznek meg, olykor egy kívülről egységesnek látszó hadseregben is. »Fegyelem vagy szabadság — ez az alapképlete ennek a regénynek« — Örkény István így látja. Hearn-nak halnia kell, mert az embert megtörő, vakfegyelmet követelők ellen foglal állást. Jól látja Elbert János, hogy az író a háborún kívül »a katonákban — osztályok és magatartások keresztmetszetét rajzolja meg«. S ebbeli törekvésében találkozik más amerikai szerzőkkel. Hősei először beszélnek úgy, ahogy a katonák a valóságban beszélnek. Egyfajta ka- szárnyányelv ez. A halmozott vaskosság már nem is látszik annak. Nagy érdeme Mailer- nek, hogy már 1948-ban megpróbálta »felülnézetben«, mondhatnánk azonban azt is: »molekuláris szerkezetében felnagyítva« ábrázolni a fasizmust, s annak kisugárzását érzékeltetni. llni|pr tisztelője James Mullul Jones, aki a Most és mindörökké című 1951-benl megjelent regény írója. Nem a frontvonal vagy a dzsungel- háború avatott ábrázolója, hanem a Hawaii-szigeti támaszpont háború előtti, tizenkettedik órájának megrajzolója. S bíborszínekkel festi meg az orvtámadást is. Maileméi is többet tud a drillről, mely kiöli az emberséget az emberből. Hősei továbbszolgálók, egy teljes gyalogos század. Az irodalomtörténet úgy tartja számon Jonest mint a XIX. század nagy epikus hagyományainak méltó örökösét. »Minden újonc tudja meg hát: Nem szerelhet le soha« — hangzik a főhős által írt blues utolsó versszaka. Nem szerelhet le senki, mert ha az egyenruhát leveti is, a világot kettéosztó demarkációs vonalat — vagyonosok és nincstelenek — egymagában nem számolhatja fel. Jones hősének látványos lázadása, bujkálása csak hátráltatása a bekövetkező tragédiának. Az író az erkölcsi zűrzavart, a nagy illúziók vesztését ábrázolja, így hangja kiválik a közös szólamból, egyedit alkot. Nem hibátlan művet, de maradandót. Herman Wouk Zendülés a Caine hadihajón című könyvében egy középosztálybeli fiatalembernek, afféle »mama kedvencének« — kemény, feladatok ellátására alkalmas emberré válását írja meg. Háttér: a Csendes-óceán. A Caine nevű »teknőre« szinte csúfolódásként mondják: »ha- hadihajó«. Wouk egy parancsnoki tisztségre alkalmatlan ember leváltásának már-már képtelen történetét is ábrázolja, s közben leránja a leplet a »vétkesek közt cinkos némákról«, akik magatartásukkal szinte ideologizálják a cselekvést, hogy aztán magara hagyják a cselekvőt. Nagy pszichológiai felkészültséggel megírt mű ez. Nemrég láthattuk a televízióban a színpadi változatát, mely egy marokra fogta a cselekmény szálait, egyetlen bírósági tárgyalásba sűríti egy vezetésre alakalmatlan ember sorsfordulóját és pszichopatává válásának állomásait. A háború azonban — mely legfőbb okként szerepel a regényben Könyvbe zárt háború Galambos Szilveszter Mitől beszélgessünk? A termelési értekezlet résztvevői feszült csendben figyelték Debrői Hars Bélát, az Általános Művek ötletekben gazdag osztályvezetőjét, aki. érces baritonján eképp szólott: — Végül pedig rátérek legfontosabb témánkra: milyen módon növelhetnénk a termelékenységet? Tény, hogy dolgozóink munka közben beszélgetnek a gép mellett. Természetesen senkitől sem kérdezhetjük, követelhetjük azt, hogy házassági fogadalmat tegyen. De elképzelésem szerint növeli a munka intenzitását, ha kellemes, derűs témáról folyik a szó és csökken a termelékenység, ha sötét, lehangoló, elszomorító a beszélgetés tárgya. Éppen ezért összeállítottam egy listát:_ miről beszélgessenek a szaktársak és miről nem. Háromezer-ötszáz példányban sokszorosítottam az anyagot. A termelési értekezletet ezennel bezárom. .4 megjelentek kézhez kapták a listát, amelyet Lajos Somogyi Néplap báesi, a portás osztott szét közöttük. Az összeállítás az alábbiakat tartalmazta: BESZÉLGESSÜNK: Egy óbudai kiskocsma kitűnő marhapörköltjéről; a korszerű labdarúgás támadó- és védő játékáról; az ibolya, a jácint édes illatáról; a cseh és norvég cipők tartósságáról; az 1890-beli nemzetközi helyzetről; a vízügyi szervek gondosan szervezett árvédelméről; Sophia Loren csábos vonzerejéről. y NE BESZÉLGESSÜNK: az Általános Müvek üzemi konyhájáról; az egyre jobban érezhető levegőszennyeződésről; a szabadárus cikkek alakulásáról; a hónap eleji kiadásokról; Másnap az Általános Művek dolgozói egyetlen témáról beszélgettek: főnökük, Debröi Hárs Béla zsenialitásáról. És ez — sajnos — elég sötét, lehangoló téma volt. Ennek következtében a termelés semmit sem növekedett. Janis Gleizos (Szovjetunió): A vezető. (A Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás anyagából.) — valamiképpen elsikkadt s színpadi műben. Nagyot látszik kanyarodni a regényhez képest a háború ábrázolásának módszere, ha Joseph Heller 1955-ben megjelent A 22-es csapdáját próbáljuk elemezni. Valójában azonban a mafleri vonal fejlődéséről, a szatirikus hangok erősödéséről van szó. Itt már szinte elidegenitve ábrázolja az író a háborút. Igaza van: a háború idegen az embertől, a fejlődéstől. A legnagyobb őrültség, melyen belül is minden abszurd. Tőkésérdek. Nelson Algren írta Heller könyvéről: »a legjobb regény a második világháborúról«. James Jones: »Ezt a könyvet mindenkinek végig kell olvasnia és végig kell tombolnia, akit elkapott az utolsó háború gépszíja. »Yosarian kapitány egy város fölösleges elpusztításakor döbben rá a háború értelmetlenségére, s ezután csak egyetlen dologra fordít gondot: visz- szajutni az Államokba, leszerelni. De a 22-es paragrafus szerint csak az szerelhető le, aki nem beszámítható. Aki azonban a leszerelését kérni képes, az beszámítható: nem bolond. Ördögi kör ez. Bizonyítja minden vérontás, minden embertelenség esztelenségét. Koncentrikusan kisebbedé átmérőjű köröket rajzol regényében Joseph Heller, fokozatosan világosodik meg az olvasó előtt egy-egy korábban már olvasott jelenet. E késleltetett magyarázatfűzéssel feszültté teszi a művet, ismétlései korántsem hatnak szószátyárkodásnak. Célratörő, kegyetlen humorú regény; remekmű a háború ellen. John Kittens 1962-ben megjelent Aztán a mennydörgést hallottuk című művéről* emlékeztétőül csak annyit, hogy James Baldwin és Richard Wright mellett ő a harmadik». legismertebb néger író. Művének főhőse Solly Saunders kezdetben hinni akar abban, hogy az idegen fasizmus legyőzésével a hazai fajvédő tendeciák is megbuknak«. 1 A négerek számára azonban — s ezt be kell látnia társai legyilkoltatásakor — a háború végén sem jön el az egyenlőség. Fegyvert ránt ő is a fehérek ellen. A mű I. Shaw Oroszlánkölykök- jével tart rokonságot; mindenféle fajelmélet ellen ’íródott. A napokban jelent meg az Európa Zsebkönyvek sorozatban — korábban a Nagyvilágban olvashattuk — Kurt Von- negut, Az ötös számú vágóhíd című regényét, mely a realisztikus, a szimbolikus és a fantasztikus műveknek egyfajta szerencsés keveréke. Ezen az Egyesült Államokban 1969-ben megjelent könyvön lemérhetjük: merre tart a háború ábrázolása ma. A főhős fogságba esve átéli Drezda bombázását. A cselekmény három síkon játszódik: a valóságos helyszínen, a visszaemlékezés síkján és egy képzeletbeli utazáson, idegen égitesten. »Tudod, Sam, azért olyan rövid és zagyva, és ösz- szevissza locsogó, mert hiszen egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani?« — mondja könyvéről a kiadónak az író. Látszólag öncélúan egymásra hányt részletekből tevődik össze Kurt Vonnuget műve. Ismétlődés csak ez a mondat: •>így megy ez.« Az olvasó csak egy idő után veszi észre, hogy mindig akkor írja le Vonnuget ezt a mondatot, ha meghal valaki. Nehéz lenne „23: ni, hányszor íródott le ez a poe-i borzongatású »Soha már« — szerű mondat a kisregényben. Sok minden kiolvasható belőle egyébként: a téma béklyóként szorítja az írót, de az, menekülni szeretne tőle. Ezért emeli át hősét egy idegen bolygóra, ezért a látszat-hányavetiség. De aki egyszer a poklot megjárta, az többé nem szabadulhat a témától, ha igaz író. S a felsoroltak valamennyien igaz, háborúra nemet mondó írók. Regényeik szavazatok az emberség mellett, a pusztító hatalmak ellen. Leskó László * Tröszt Tibor írt erről a könyvről lapunkban, 1973-ban.
