Somogyi Néplap, 1974. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-20 / 66. szám
1894 MÁRCIUS 20. Jelentések a turini betegszobából Hég frissen él bennünk a Somogyi Néplap március 15-i száma vezércikkének gondolata: »Ezért is figyelt ránk nagy-nagy rokonszenvveí a világ jobbik része: azért kerülhettünk a merész népek seregébe«. Ezt bizonyítja az a részvét, melyről Kossuth Lajos halála alkalmával olvashatunk a korabeli sajtóban. »A világ érdeklődése Turin felé fordult. Négy nap óta már minden pillanatban bekövetkezhet a katasztrófa. — Az orvosok tehetetlenek, a környezet végképpen kimerült« — írta a New York Herald. A ház előtt nagy tömeg lesi a híreket: bundás, sápadt magyarok és csivitelő, gyors mozgású olaszok. Időnként feltűnik egy-egy siető újságíró: rohan a postára, -hogy feladja a táviratot, amelyet lélegzetvisszafojtva vár egy nemzet A bécsi udvarba óránként fut be a bizalmas jelentés, Ferencz József komoran nézi őket. »Kossuth, a legyőzhetetlen, életében halhatatlan lett nagy ellenfél, utolsó óráit éli, de a turini ház előtt, mint harapásra kész ordasok, járnak a magyarok, óráról órára többen, szájukon ott lebeg a kérdés: Hát idegenben kell meghalnia?« Mi lesz, ha meghal Kossuth? Igaz, hogy lépésre áll a nemzet a forradalomtól? A bécsi uc./ar és a magyar kormány között állandó az üzenetváltás. A New York Herald tudósítója táviratot ad fel: »Kossuth minden percben meghalhat.« Mindenki tudja, hogy meg fog halni, megmenteni nem lehet. Négyféle betegség öli a 92 éves aggastyánt: influenza, yesélob, tüdőgyulladás, bélhurut. De a rettenetes erejű szervezet makacsul ellenáll. Március 19-én délben csak azt mondja az orvosi bulletin: »A láz emelkedett. A bélhurut szűnőben. Általános kimerültség.« Az orvosok felváltva virrasztanak. Budapestről táviratoznak a lapok: »Bő tudósításokat!« A New York Héráidtól, Amerikából jön távirati utasítás: »Óránként jelentést a Kormányzó állapotáról!« Az orvosok éjfélkor közlik: csak órák lehetnek hátra! Budapesten inspekciót tartanak a lapok, a különkiadások készen állnak, csak az utolsó távirat hiányzik. Felvirrad március 20-a. A kimerült, álmos újságíró kezéből már reggel 7 óra 20 perckor elindul az első értesítés Budapestre: »Kossuth az éjszakát álmatlanul s nagy kínok között töltötte el. Állapota egész éjszaka válságos volt. Folyton szárazon köhécselt, úgy látszik, a tüdőben* összegyűlt nyálkát nem tudja kiköpni. Az orvosok egész éjszaka a beteg ágyánál virrasztottak, úgyszintén fiai is. A láz egész éjszaka egy percre sem hagyta el. Bágyadt szemeiből és beesett arcából az apáthia látszik.« A második tudósító 8 óra 40 perckor táviratozik: »Kossuth az éjszakát halálsejtelmek között töltötte. Most már nem ismer meg senkit többé. Az éjjel egész biztosra várták a katasztrófát, de a beteg szívós életereje csodálatosan kibírta a nehéz éjszakát. Az orvosok ámulnak azon az óriási szívósságon, mellyel Kossuth hatalmas szervezete küszködik a halál ellen. Az orvosok szerint a beteg állapota most már reménytelen.« A harmadik újságíró reggel 8 óra 49 perckor írja: »Kossuth ' állapota annyira súlyos, hogy a környezet attól fél, a beteg az éjjelt sem éli túl. Gégehurut folytán a lélegzés ki-kimarad, és a beteg fulladozik. Láz 39. Rendkívül nagy gyengeség. A katasztrófa csak órák kérdése.« A ház előtt nő a néma tömeg. A vonatok öntik a magyarokat. Crispi olasz miniszterelnök táviratban érdeklődik. Turin polgármestere felajánlja a családnak: elzáratja az utcát, hogy a kocsizörgés ne zavarja a nagy beteget. Kedves figyelem, de nincs rá szükség, a beteg már régen nem hall semmit. Délben megy a következő távirat Budapestre. A beteg nem eszik, csak jajgat. Szörnyű harcot vív a halállal, keze, szája állandóan remeg. »El van készülve mindenki a katasztrófára írja a tudósító —, s határozottan állíthatom, a család azt reméli, nem lesz semmi akadálya, hogy a nagy ember porai magyar földben pihenjenek.« »Ezt nemcsak remélik, de óhajtják is.« A magyar fővárosban ostrom alatt állnak a szerkesztőségek. Megszületik a jelszó: »Kossuthot hazahozzuk!« Követi a második: »Kossuth a nemzet halottja!« A harmadik: »Szobrot Kossuthnak!« A negyedik: »Törvényt Kossuth emlékének!« A kormány idegesen tanácskozik: »Mit szól ehhez a király, akit Kossuth trónvesztettnek nyilvánított?« Délben egy órakor jön az új távirat: »A katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhet. Lélegzet nagyon változó, száma percenként 34— 38. Érverés 106, láz 39,9. Alig lélegzik. Az orvosok és a család lemondott mindenről.« Fél óra múlva rövid távirat közli: »Mesterséges légzést alkalmaztak. Az agónia beállott.« Turin, 2 óra 55 perc: »A család egyedül bement Kossuth Lajoshoz. Más senki sem mehet be.« A turini városi tanács képviseletében megjelenik a Kossuth-háznál Fontana városi tanácsos. Közli, hogy Turin díszsírhelyet ajánl fel a nagy magyarnak. Kossuth Ferenc meghatva köszöni meg, de nem dönt a kérdésben. — A kezdeményezés — mondja — nem az ő feladata, azt Magyarországtól várja. Az olasz miniszterelnök újra érdeklődik. Táviratoznak Bizzi szobrászművészért Milánóba, jöjjön, legyen kéznél a halotti maszk elkészítésére. Az eszméletlen nagy beteghez pap megy. Az amerikai konzul személyesen jelenti be a családnak: az USA elnöksége hivatalosan részt vesz a temetésen. A tudósítók némák, nincs mit táviratozni Kos- suthról. Agónia ... Este 11 óra előtt öt perccel nyílik az ajtó. Kilép Aulich titkár, s csöndesen jelenti: — Meghalt... Az újságírók könnyes szemmel lépnek be. Az orvos akkor veszi ki a Kormányzó feje alól a párnát, s zárja le a szempillákat. Károlyi gróf gyöngéden igazítja fel a leesett állat. Kibékült arccal, egyszerű, fehér sapkában, barna csíkos, fehér takaró alatt holtan fekszik a Kormányzó. A család csöndesen sír. Pár perc múlva a turini postahivatalból indul Budapestre az utolsó távirat: »Kossuth Lajos 10 óra 55 perckor, 14 órai agónia után körülvéve vígasztalhatatlan fiaitól, rokonaitól és barátoktól, meghalt.« A nagy téren, az udvarban, az utcán felzokognak az emberek, olaszok és magyarok. Összeállította: Magyari András A kötesd kincskereső Ősz József. 1951-ben kutat fúratott a mesterrel a házuk udvarán. — Aztán mondta, ta- lált-e már kincset ? — ezt kérdezte i a kútásó tói. — Ez lesz a száztizedik kút, de soha semmit sem találtam. — No. akkor ide fúrjon! S csodák csodája, egyszer csali megkoccant az ásó. — Ez? Ez az állkapocs magának kincs? — kerekedett a kútásó szeme Ősz József cipészre. — Minek örül olyan nagyon? A Nemzeti Múzeumtól köszönetét és száznyolcvan forintot kapott azért az orrszarvú-állkapocsért a kötéséi suszter. S attól kezdte »meséltetni« a földet. Utolsó, legértékesebb leletéről már írtunk lapunkban, megemlítve az ő nevét is. Ez egy római istenszobrocska volt. — A traktor ekéje kifordította, ott feküdt arccal a barázdába bukva. Sokan elmentek mellette, mert- értéktelen kődarabnak látszott. Én megrezzentem örömömben: »Téged kereslek már kéttucat éve!« Láttam ugyanis, hogy az oldalát csiszolták, tehát nem lehet »közönséges« kődarab. Aztán kiderült: nem is ez volt az utolsó »kincs«, amelyet talált. — Rád-pusztán egy csontvázra lelt egyik ismerősöm. Csak a feje hiányzik. Mellette törött agyagedény. Nem gelencsérmunka, nem korongolt. Kézzel készítették. Mint a Rippl-Rónai Múzeum baráti körének tagja, már értesítettem is róla az illetékeseket. A tsz-irodától nem messze egy kis bódéban beszélgetünk, ahol — ahogy mondani szokás — »ha egy ember bejön, a másiknak ki kell mennie«. Körben a polcokon cipők. szerszámok. Ősz József bőrkötényb'en, svájcisapkában ül a káosz közepén. Szó- Iádról jár át mindennap motorral: ott vettek házat, gyümölcsöst. Egyszer csak leveszi a sváj- cisapkát. Mintha más ember nézne rám. Valahogy így lehet ez vele, amikor a bőrkötényt is a sarokba dobja, s indul kincset keresni. Egy új ember lép ki a kis bódé ajtaján. — Motorra ül? — Legföljebb a »területig«. Motorizált ember nem talál semmit; ez aranyszabály. — Pillanatnyi ötlet határozza meg, melyik részt cserkészi be? — Kezdetben talán. Most már nem. A logika küld ide vagy oda. A sok régészeti könyv meg a saját tapasztalataim. ' Valóságos »kémhálózata« van. Barátaitól, a trak.oro- soktól szerzi információit. * — Tudnom kell. mikor szántják azt a területet amit kiszemeltem. Akkor aztán végigbogarászom. Gazdag, lakott környék volt ez erre'elé a régi időkben. Sokat mer''1 a föld. csak kérdezni kell. Jól kérdezni! Hallja, lehet, hogy nincs igazam, de én úgy képzelem. hogy Lostya. a rémei város nem Siófok és Zamár- di. hanem Zamárdi és Szántód között van. ott kellene keresni. Visz község me’lett pedig megtaláltam a hajdani Visz templomának a helyét és a kutat. Ez a kút, különösen érdekes. Miért? — Lakos István, eav nyolcvan évnél is idősebb bácsi, azt mesélte: a törökök a nagy nyírfától nem messze rejtették el a sok kincset. A dédapjától hallotta. Ha igaz, ha nem: megmozgatja a fantáziáját. — Sokat beszélgetek idős emberekkel. A törökök idejének végén — ezt meséltek — már barátibb volt a kapcsolat a helybeliek és a kontyosok között. Egyik /PÓgár még komaságba is keveredett valamelyikkel. Innen a kincsmese. ősz József persze nem i’yen kincsekért indul el hétről hétre. Egy-egy darabjaiban megtalált korsónak. cserépedénynek, őrlőnek jobban örül, mintha gyémántot talált volna. A köznek szánja ezeket; mindnyájunknak. — Bár lenne itt a környéken is egy múzeum, mezben A kincsek. Bogiári kertészeti szakközépiskolások sikere fertődön A Porpáczy Aladar növénynemesítő emlékére a múlt hét végén Fertődön rendezett szakmai vetélkedőn a Balatonbog- lári Kertészeti Szakközépiskola háromtagú csapattal — a negyedikes Keresztes Gyulával, a harmadikas Szekretár Jánossal és Pete Nándorral — vett részt. A bogiáriak ezúttal harmadszor indultak — tavaly egyéniben második helyet szereztek —, s a házi versenyen legjobbaknak bizonyult hallgatókból állították össze csapatukat. Mint arról dr. Náfrádi Istvánná tanárnő, a bogiáriakat kísérő oktatók egyike tájékoztatott, népes mezőny gyűlt ösz- sze a fertődi vetélkedőn. A házigazdákat két, a kalocsaiakat, a szekszárdiakat és a bogiáriakat egy-egy csapat képviselte. A versenybizottság elnöki tisztét az emlékverseny névadójának fia, ifj. Porpáczy Aladár, a Kertészeti Kutató Intézet fertődi telepének igazgatója töltötte be. I A Szalui Gézáné tanárnő vezette bogiári csapat kitünően megállta a helyét a szakmai vetélkedőn: Szekretár János az egyéniben az első helyen végzett, s elsők lettek a bogiáriak a csapatverseny ben is. A bogiári csoport emlékplakettet és serleget, az egyéni győztes és a helyezettek könyvjutalmakat és egyéb ajándékokat kaptak. Érdekessége az emlékversenynek, hogy valamennyi részvevő, mintegy emlékeztetőül erre a találkozóra, törzses köszmófceoltványt kapott otthoni telepítésre. A szakmai ismereteket ösz- szemérő vetélkedés mellett mód nyílt Fertődön arra is, hogy a versenyzők és tanáraik élményekben gazdag találkozókat rendezzenek. Megtekintették a híres fertődi kastélyt és a kutatóintézetet. A bogiáriak sikerében az iskola tanulóin és oktatóin kívül jelentős része volt a gyakorlati oktatásban számottevő segítséget nyújtó Balatonboglári Állami Gazdeságnak is. a magyar nyelv bőségét, formálhatóságát mutatják azok a szavak, amelyekkel a valótlan mondást finom árnyalati különbséggel ki lehet fejezni. A súlyos megbé lyegzéstől — hazudik — a kéz- legyintésen keresztül, — füllent, lódit — az elnéző mosolyig — lódít, nagyot mond, kerekít, ködösít — alakul a kimondott szó súlya, értelme. Nem mindig helyesen! Mert sokszor mondjuk, hogy hazudik, de nem azt teszi, és fordítva: teszi, és nem mondjuk. A két-, három-, négyéves gyerek még nem hazudhat, mert a valóság a mesével, az élő az élettelennel keveredik nála, nem tudja megkülönböztetni. szétválasztani a jót a rossztól, az igazságot a hamisságtól, és akaratlanul, félrevezető szándék nélkül fölcseréli, keveri azokat. A mese neki eleven, élő, jóval, rosszal, széppel, rúttal felruházott hús-vér valóság, éppúgy a játék, értelmet fejlesztő, nélkülözhetetlen munka. Játékába beleviszi a mesét (fapuskájával lelövi a rusnya rókát), és élővé, igazzá teszi — magának. Vegyük mi is annak! Vegyük annak, amíg a valótlan mondás ártatlan, nem tudatosan megtévesztő, félrevezető szándékú, amíg az értelmi fejlettsége, képessége megkívánja a mesét, s az úaneret- szerzés fokozatosan bővülő alapjául szolgál. Azonban félreérthetetlenül tudatosítani kell a gyerekkel, hogy csak a mesében történhet meg minden (a jelenségek, tárgyalt emberi tulajdonsággal vannak felruházva), és az nem a valóság. Ellenkező esetben az ő elNevelésről A hazugság igazodást kereső, bizonytalan próbálkozásaiból aligha alakulhat ki harmonikus magatartás, cselekvés, és hamar, észrevétlenül lesz a kis mesélőbői füllentő, majd hazudozó, különösen ha a környezetében megszokott az egymás megtévesztése,, folyékonyan mondják a valótlant, ferdítik, másítják, hamisítják az igazságot — tanítják a gyereket hazudni. — Mondd azt, hogy nem leszünk itthon — így a szülői értekezletre invitáláskor. — Nincs egy fillér se a házban — válasz a kölcsönt kérő szomszédasszonynak. — De anyu... — szólna va- lamit a gyerek, ha a kemény arcbeszéd vissza nem tartaná. A hazugság bizonytalan légkört teremt. A bizalmatlanság elválasztja az embereket. A hazudó felelőtlen, szava hitelét veszti, nemcsak beszédével, de tetteiben, munkájában is megbízhatatlan, számon kéréskor mindig kitalál valamit, az igazság ellen beszél, azt kicsú- folja, annak ellensége. A hazudó gyerek ideig-óráig megtéveszti a szüleit, az iskolát. Legtöbbször a közvetlen környezet hatására teszi: azt csinálja, mondja, amit lát, hall — de lehet ok a helytelen felvilágosítás is. — Ezt még te nem érted! Nem értheti az akadémiai előadást! De mindent megért, ha a felvilágosítást az ő értelméhez mérjük, érthető, igaz. a valóságnak megfelelő, egyszerű szavakkal mondjuk el a hogyan, miért, milyen kérdéseire a feleletet. Az állandó tiltás, a nem szabad, nem lehet — korlát a gyereknek, amelyből mindenáron — mások megtévesztésével is — ki akar törni. És legtöbbször sikerül is! Sokszor egyoldalúan megfeledkezünk, hogy a rossz tulajdonságok (jó legyen, ne hazudjon) állandó és nemegyszer kemény »faragása« helyett és mellett a jó tulajdonságok (igazmondás, felelősségvállalás a tetteiért, szavainak megtartása) fejlesztése is feladat, nevelési cél. Nagyon fontos az ellenőrzés. Ha »rajtakaptuk«, ne bélyegezzük meg mindjárt a legsúlyosabban, Ha konokul tagad, hagyjunk időt, várjunk megfelelő alkalomra, de ne »valjassuk« a gyereket. A kényszerítés, a félelem, a hazugság — egymásból fagadnak. Az óvodába, iskolába járás egyetlen szülőt sem mentesít a nevelés kötelezettsége alól. Nem háríthatjuk át a felelősséget, hogy a gyerek ott tanulta a rosszat, ott tanult meg hazudni. A vérségi köteléknek minden egyéb tényezőnél erősebbnek kell lennie, hogy az megfelelő körülmények között, tudatos és hatásos nevelési eszközökkel a negatív hatásokat ellensúlyozza. Őszinteséggel, feltétlen bizalommal, követendő személyes példaadással. Mert a felnőttektől tanul a gyerek! Góczán Gyula a mifelénk talált értékeket állítanánk ki! Kezdetben habókosnak tartották sokan Kötésén és Szólódon. Ma egyre nagyobb lesz a becsülete. — Gondolkodom: miért ilyen alakú, domborulatú a föld például a Nagyvárnál. Mire szolgálhatott az az öt kivezető árok. Nyilván <prra, hogy észrevétlenül közelíthessék meg a várból az ellenséget. Miért keményebb itt a talaj a szántás ellenére, mint odább? Valószínű, itt mehetett a római időkben az út. Nemcsak logika, fantázia is kell ehhez. — Szokott-e álmodni? — Az apámról. Rabiátus ember volt, hamar megszöktem tőle. De álmaimban visz- szajár: fenyeget. — Mit tart a legszebb szónak? — A »földet«. Azóta, mióta pesti inasként egyszer csak ráébredtem: hiányzik nekem. — Félt-e már életében? — A háborúban, »meleg« helyzetekben. Ostoba parancsokkor. Aztán a hadifogság idején a bányában. Mint a pálcikák hajlottak meg a vastag gerendák a vágat mennyezetén. Ha majd elmegyünk, leteszi a lapos falcfogót, a fenéidét, azaz a cipészkést, és az övére csatolja a gyalogsági ásót. Mintha egyik életéből indulna a másikba. Mert minden embernek annyi élete van, ahány kedvtelése, amelyet szívvel-lélekkel végez. Irta: Leskó László Fotó: Grábncr Gyula Somogyi Néplap
