Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-10 / 34. szám

Móra Ferenc „Hisznek az emberben” Pár gyalogjáró szót ■Dereknek mondani a szabad­ság lényegéről, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a bíborkárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az első hetekben elé­je aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, mégpedig azért, mert ő mondja. Ebben a stí­lusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt ten­ni, amit én akarok, azért, mert nékem úgy tetszik. S va­lóban mindeddig ennyit je­lentett a hit a tömegek és a szabadság a királyok számá­ra ; és azért kellett Európa fe­lének elpusztulnia és elrot­hadni, mert a németek elhit­ték Vilmos császárnak — és­pedig azért, mert ő mond­ta —, hogy meg fogják hó­dítani a világot, és mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit ők akartaik, kizá­rólag azért, mert nekik úgy tetszett. A hitrői most nem beszélek — hiszen az angyalok hetébe értünk és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezőik énekén —, ám világos, úgy-e, hogy a mi szabadsá­gunk, a háború förtelmes bo­szorkányának aranyhajú gyermeke nem lehet azonos a királyok szabadságával? Sza­badnak lenni többé nem je­lenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert ne­kem úgy tetszik. Ez a szabad­ság a kőkornak szabadsága, amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat kirá­lyokká, vagy vademberekké tenne — nincs különbség a kettő közt, a királyok az ős­kor kegyetlen és ravasz törzs­főnökei, azok személyes bá­torsága és olykor értelmessége nélkül —, ez a szabadság az emberiség atomizálását jelen­tené, a társadalomnak a leg­apróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilágnak va­donná válását, ahol üvöltő farkasok marcangolják egy­mást. A forradalomból szüle­tett szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ami nem kevesek­nek jó, hanem sokaknak; sza­bad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem meg­váltás; szabad megtenni min­dent. ami fogyasztja a bol­dogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon! Én tudom, hogy nem ülik fütyürészni, mikor a lélekvál- ság harangját húzzák és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót vir- rasztanak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szívet szorongat most a félelem amiatt, ami van és a forradalom sok őszinte híve mögött is ott ül Két asszony találkozott a pályaudvar előtt: Kissné és Nagyné. Melegen üdvözölték egymást, elhangzott az ilyen­kor szokásos »ezer éve nem láttam«, azután Kissné meg­kérdezte: — Miért olyan ideges? — Minden okom meg van rá — sóhajtott Nagyné, — Képzelje, reggel elment a lá­nyom hazulról a hivatalába, az Eximpexhez, és dél felé azzal állított haza, hogy férj­hez ment... Nem is tudtam, hogy van vőlegénye. — Nahát! És tegnap még nem is szólt egy szót sem a fiúról? — Egy mukkot sem. — Na és ki a kedves veje? — Mit tudom én?! — Hát nem együtt jöttek meg a házasságkötés után? — Dehogy jöttek együtt! A vejem elutazott. — Egyedül ment nászúira? — Nem nászúira .., Fellé­pése volt Lajosmizsén. Dobos egy kis zenekarban ... Nem mondhatta le a föllépést, mert még kezdő, és örül, hogy dolgozhat. — Persze, persze... Es mondja, Nagyné: szépén do­bol? a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. Én tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még előttünk és azt mind végig kell járni ennek a fáj­dalmas generációnak, amely- nék útjába egy 6zalmaszálat se gördített ötödfél esztendőn keresztül. Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések és hogy sok minden, ami szívünknek ked­ves, elpusztulhat még és a sa­ját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk — és én mégis hívő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígé­ret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a mienknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűr­zavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanság­ból rendet, a zavarból szép­séget, a kegyetlenségből em­berséget, az erőszakból sze- retetet hozzon ki- Hiszek ab­ban a cselekvő emberi jóaka­ratban, amely a fejlődésnek csak olyan hajtóereje, mint a szerelem, vagy az éhség s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultalak látszott is, mégis csak évszázadról év­századra javított az életen s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégis csak előbbre vitte az emberiséget. Még sokán vannak, akik rabszolgamunkát végeznek, de a nyílt rabszolgaság már megszűnt. Még vannak kirá­lyok, akik azzal mulatják magukat, hogy halomra öle- tik egymással az embereket, de a legyőzött ellenség kopo­nyájából már nem csinálnak ivóserleget. Még megbírsá­golják a parasztot, aki lelö­vi a nyulat, amit az Isten ki­zárólag az úri nimródok szá­mára teremtett, de már nincs meg a törvény, amely pár száz évvel ezelőtt jogot adott a földesúmak, hogy köszvényes lábát az elfogott vadorzó párolgó vérével gyó­gyítsa. Még vannak szennyes és bűzös börtönök, de már el­tűntek az akasztófák, ame­lyek hajdan mindén község határát díszítették. Még akad­nak, akik azt hiszik, van kö1- zük hozzá, ki hogyan szo­kott érintkezni az istenével, de már nincs sárga folt és rég nem ropognak az inkvi­zíció máglyái. A nemi erköl­csöt még sok barbár törvény teszi immorálissá, de sok tiszta, szelíd öröme van a meghitt családi otthonnak, amelyeket az elmúlt idők nem ismertek. Mindennapi életünkben még sok a rút, a fonák, a fö­lösleges szenvedés, az élet mégis mélyebb, emberibb és élni érdemesebb, mint volt az elomlott századokban és fő­képpen sokkal messzebb ho­Palástl László i Az ő — A lányom azt mondja, túl hangosan ... Albérletben lakik, és folyton veszekszik vele a főbérlő, amikor gyako­rol. — Es most maguknál fog dobolni... Hát nem irigy­lem magát, kedves Nagyné. — Eddig olyan szép, csen­des lakásunk volt — sóhaj­tott az asszony, azután meg­kérdezte: — És a maga lá­nya? Az is nagy lehet már ... — Ö is hivatalba jár. De vele nincs semmi bajom. Az én lányom nem olyan... — Hogy érti ezt? — Na, ne sértődjön meg! Csak azt akartam mondani, hogy amennyiben valaki ko­molyan udvarolna neki, az én Ilonkám megmondaná ne­kem, és bemutatná; a fiú el­járna hozzánk, lenne eljegy­zés és szép esküvő a házas­ságkötő teremben. — ök is ott esküdtek ... Sajnos, én csak fényképeket láttam franciául Aime-nak Óriási a. párizsi tébolyda. Fala, minit a Gellérthegyi Cd- tadiella. Kertje, minit kétszer az állatikért. Öt akkora ház áll benne, mint a pesti par­lament Olyan jövés-menés, mint az áruimintavásánn. Én is jövök-megyek, mert sehol sem találom Csiikszere- daiékat. Pedig még otthon, néhány nappal elutazásom előtt leltemre köttötte egy szépasszony, hogy Párizsiba érve kutassam fel őket. Azóta két levélben kérte, hogy ne feledkezzek meg szegények­ről. Csíkszeredáit és a felesé­gét hét évvel ezelőtt vitték be az Asyle Sainite Anne-bam. Azóta nincs róluk hír. felesége csinos, karcsú fiatal- asszony, nem lehet több hu­szonnyolc évesnél; idebent van. hogyne, lehet vele beszél­ni. Menjek el a kettes női pa-s vilonba. A föniadámot keres­sem. Madame Magnan a neve. Madame Magnan nagyon megértőén hallgat végig. Fu­tó pillantást vet arra a cédu­lára is. melyet a felvételi iro­dában nyomtak a kezembe. — Magyar ? — kérdi. — Magyar. — Huszonnyolc éves? — Annyi, — Akkor megvan. Csak egy magyar fiatalasszony van a kettes pavilonban; mindjárt idevezetem, addig foglaljon helyet... ládjától hozok üzenetet. Ö". '-s.""' Me-'-i*'hé’r lUjr igyon ’1 JL-ií :•£ % tijé az'iáin mosolyogni kezdett < es azt, mondta: KirisZc'mibrV. Kömy- njíssn lehet, hegy , nem kirl- . sí---mbót n.KÍd-xtt, hnfiem ds- faróUófct, life« > tif! Siezés» már pontosam/, Ap njjfi bizo- nv s, lio'j'y nem volt semmi értelme. K örü 1 n éviem zavjroaäan újra meghajoltam. — A esa- . Iád — mond lám — 'jó§v«ti, hállstennek. Miklós a múlt héten lett osztályvezető. Érre némáiké peri felmele­gedett, hosszan és türelmesen magyarázott valamit, amiből egy úszót sem lehetett éri mi. Octeíépenv Madaiitft-hok,* és a fülébe súgtam, hogy ez az . asszpny. nem Cákszg-cedís-iné. rizontokra nyújt kilátást. Mi­nél magasabbra kapaszkodik az emberiség, annál határta­lanabb lehetőségei nyílnak meg számára a boldogulásnak és ha egyelőre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé most az út vezet, egé­szen bizonyos, hogy azon túl is jönni fognak még új or­mok új perspektívákkal- Ta­gadom, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a le­omlott babiloni toronyról szól: a torony áll, a torony épül. Évezredek óta minden nemzedék tovább rákja egy emelettel az emberiség házát, amely egyszer talán hídul fog szolgálni a kihűlő földről a testvércsillagzatokra. Aki a jövendő opálos ál­maival a mai helyzet rém­képeit állítja szembe, annak én egy újsághírrel felelek. A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre néz­ve az emberek szenvedései csak oly közömbösek, mint a földi bolháké, valahol a Behring-szoros körül új konti­nenst készül kiemelni az óce­án vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak se látsza­nak, csak a jégárak örvény­lése, a vizek remegése, a föl­csapó füst és a kavargó pá­ra, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinens­ből, amivel most az embe­riség és benne a magyarság vajúdik, egyelőre szintén csak a füstöket és lángokat ' látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és resz- ketést érezzük. Mindez elke­rülhetetlen és mindezt el fog­ják bírni azok, akik a hábo­rút elbírták, amelynek a rém­ségei nagyobbak voltak és to­vább tartottak. A komor hegy tori aszok, amelyek köz­tünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztőek, de egy- egy repedésükön keresztül át- kéklik az ég és átzöH ellik a jövendő napsütött vetése. És a hegytorlaszokról ki fog de­rülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők, — az igazság, valóság és maradan- dóság az. ami mögöttük van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hoz­zuk közelebb szuggesztív vággyal és azt vágjuk az arcá­ba minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben­(1918) •Móra Ferenerc emlékezünk ezzel az írással halálának 40. évfordu­lója alkalmából. — Van itt egy örmény — mondja a kisasszony, a felvé­teli irodában. — Ügy hívják: Karpeisz Doriszpánovics. Nem az lesz az — csóvá­lom a fejiem. Hogyhogy nem az? — bosz- szankodik. a kisasszony... Emez nern örmény, hanem magyar, És nem Karpeisz, ha­nem Csíkszeredái, A kisasszony sóhajt. Két szekrény kartotékot böngé­szünk át. Százféleképpen ír­ják a franciák a csé betűt. Ts-sel, Ch-vaí, Tsh-vai. De Csíksze-ediaiékat még így sem írták. Ügy írták, hogy ne le­hessen rájuk találni. — Biztos, hogy nem ör­mény? — kérdési gyanakod­va. — Biztos — mondom. Akkor szíveskedjék leírni a nevet. Leírom. Megnézi, föWierül az arca. — Ja úgy! Zikszeredé? Hát miért nem szói? Kiderül, hogy Zikszeredét személyesen ismeri. A férfi el­mebeli állapota kielégítő. Ta­valy itt dolgozott ő is a felvé­teli irodában, aztán kikerült vidékre, mezőgazdasági mun­kára. Van az intézetnek egy tanyája, Csíkszeredái most odakint van és dolgozik... A Örkény István Tébolydában Otthagy az irodában öt-hat hölggyel, aidik Írógépeinek, radírral játszanak, fésülköd- nak, és mind engem néznek. Alighanem örültek, mert fe­hér vászonköntöst és bokáig érő, fehér aljat viselnek. Az egyik íróasztalon, befőttes üvegben, lila virágokat veszek észre. Oroszlánszáj a nevük; lehet, hogy ők is őrültek. Be­hozták őket egy virágüzletből, ahol kínos feltűnést keltettek, olyan kevéssé hasonlítanak a virágokhoz. Sajnálkozva szemlél em a csokrot, amikor végre visszatér a Madame. Egy fehér ruhás asszony ti­peg a nyomában, iszonyú kö­vér és legalább negyven éves. — Talán az a rögeszméje, hogy huszonnyolc — gondo­lom. fölkelek, odalépek, meg­hajolok. — Kezétcsókolom, asszonyom — mondám. — Bocsásson meg a zaklatásért. H-né küldött, a kedves esa­— Hát ki? — kérd-ézte. Azt nem tudom. De még csak nem is magyar. — Honnan tudja, hogy nem magyar? — kérdezte barát­ságtalanul. — Onnan, hogy egy szót sem értek a beszédéből. — Hogy lehet az? — nézett rám fürkésző tekintettel. — Milter olyan jól elbeszélget­tek ... — Több magyar nincs a pavilonban? — Csak ez az egy. N em okoskod tam tovább. Meghajoltam, és elin­dultam kifelé. Mada­me szúrósan bámult utánam; szemmel láthatóan gyanako­dott. Gyorsain átvágtam a par­kon, de a kapu előtt megáll­tam. Kár volt úgy sietni. Nem is lehet rossz. Sőt, kitűnő le­het. Könnyű és édes, mint a gyermekkor, mint a mámor, minit a boldogság. Az ember törekedjék pontos fogalma­zásra, amíg fiatal és erős. Amikor belefáradt, elég, ha azt mondja: Deferótász. Még tíz évig. gondoltam, írok. Az­tán visszatérek ide, szent An­na oltalmába ajánlom magam, és a látogatóknak azt mon­dom: Kirisaamlbó, és lila oroszlánszájat tűzdelek a ha­jamba. Ha lesz még hajam. PANORÁMA Politikai okai voltak annak, hogy Gorkij Ellenségek című színművét eddig nem játszot­ták az NSZK színházai. A mannheimi Nationalthea- terben működő művészek egy kisebb csoportja az-intendáns minden ellenvetése ellenére kivívta ennek a színműnek a színpadra állítását. * » * Alma-Atában, a Kazah SZSZK fővárosában meg­nyílt a Köztársasági Iparmű­vészeti Múzeum. Termeiben 820 kiállított tárgyat, népmű­vészek alkotásait tekinthetik meg a látogatók. A múzeum munkatársai a köztársaság legtávolibb ré­szeiben is felkutatták a nép- művészeti tárgyakat. Többek között egyedülálló ezüst dísz­tárgyakat, bőrkészítménye­ket, szőnyegeket, a század- forduló idejéből származó köz­szükségleti cikkeket sikerült összegyűjteniük. A Iwriwyrt vác. lánya nem olyan... — Nézze, az a fontos, hogy szeretik egymást. — Lehet, hogy a fiú szere­ti az én Andreámat, de ő nem azért ment hozzá. — Hanem? — Elmondom. No de mit ácsorgunk itt a pályaudvar előtt? Sétáljunk vagy üljünk be valahová! — Nem lehet, a lányomat várom, Debrecenből. A nővé­remhez utazott két napra, akinek tegnap volt a szüle­tésnapja. Engem is meghív­tak, de sajnos nem tudtam lemenni... De meséljen! Miért ment férjhez a lánya, ha nem szereti azt a dobost? — Fogadásból... Van ugyanis Andreának egy új barátnője, akivel fogadott: ki megy előbb férjhez. A foga­dás szerint aki megelőzi a másikat, az nyer. — És mit nyer? — Egy gyönyörű pulóvert, amelyet a Kossuth Lajos ut­cában láttak egy kirakatban. Aranylamé. — Nahát! Ilyesmiben fo­gadni! És ezért férhez men­ni! Amikor nem is szereti azt a dobost Az én lánycm nem tenne ilyesmit... De vigasztalódjék, kedvesem! Ha a veje befut, nagyon sok pénzt fog keresni. — Ezzel vigasztal? Magá­nak könnyű. A maga lánya az más ... Ebben a pillanatban fiatal, csinos lány lépett melléük: — Szia, mama! — Azután Nagynéhoz fordult: — Kiss Ilonka Annamária vagyok. — Szép lánya van —mond­ta Nagyné. — Gratulállak! — Szép és jó... Na, hagy utaztál? — Remekül. Ja, és nehogy elfelejtsem: tegnap férhez- mentem Debrecenben. Es képzeld: nyertem egy g-jö- nyörü aranylamé pulóvert. 1965-ben Londonban nagy sikerrel játszott színdarabjá­ból írt forgatókönyvet Ha­rold Pinter. Most Peter Hall készített filmet belőle. A Hazatérés (The Homeco­ming) főszereplői: Michael Jayston, Vivien Merchant, Cyril Cusack és Terence Rig­by. • • • A* SI legjobb köz# sorolták Vicsek Károly jugoszláv rende­ző Kubikosok című filmjét az egyetemisták nemzetközi film­fesztiválján, Amszterdamban. • • • A Szerb Népszínház Kazi- mirecz Dejmek rendezésében vitte színpadra Moliére Űr­hatnám polgárát. A neves lengyel rendező nyilatkozat­ban tett hitet Moliére vígjá­tékainak időszerűsítése mel" lett: »Hogy Moliére kora nincs is olyan messze tőlünk, ahogy ez háromszáz év távla- táoól tetszik, bizonyíthatja a mai Jourdainek — akikkel lépten-nyomon talákozhatuvk az újságokban, a képernyőn, a szomszédunkban — szédü- I letes emelkedése.« Egész estét betöltő rajz­filmet készített a Walt Dis­ney Productió, Robin Hood címmel. Szereplői kizárólag állatok, a sherwoodi erdő la­kói, és az eseményeket az ő szemükkel látják a nézők. A nagyszerű állatfigurákat ki - tűnő színészek szólaltatják meg, köztük Peter Ustinov. * * * t,engyclországban járván ér­demes megnézni a San folyó melletti krasiczyni öreg műem­lék várat, amely nem messze van Przemysl városától. A len­gyel reneszánsz palotaépftcs legpompásabb objektumának tartják a Wawel és Banow után. A hires olasz építész, Gáleazzn Appiani építette, 1592—1S19 kö­zött. A kastélyt 12 hektáros park övezi, s ez szintén táji műemlék, számos ritka díszfával és dísz­cserjével. * « » Grigorij Csuhraj szovjet rendező rendezi a Ballada m proletárzászlóaljról című új jugoszláv filmet. Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents