Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-10 / 34. szám
A gyerekek beszédén méri a fejlődést Varászlón véget ér az út Igaz, a nyáron meghosszabbította a tsz a falu két végén levő majorokig a bekötő utat, de a szomszéd községig már nem ér el. Pedig milyen jó lenne, ha összekötnék a községet Pattal — mondják az emberek —, mert akkor könnyebben eljutnának Kanizsára. Csak háromnégy kilométer a távolság Pat és • Varászló között. Így csak a Nemesdéd felől jövő bekötő úton lehet megközelíteni ezt a marcali járási, négyszáz lelket számláló kis községet. A busz megfordul a templom előtt. Csendes település. Az erdő a kertek aljáig ér. Köd úszik a falun, szürkévé mossa a fekete fákat. Az udvarokon — szinte mindegyiket kerítés választja el a baromfiaktól — nyomok látszanak a söprésen, a gereb- lyézésen. Mintha vasárnap lenne, s az ebédnél ülnének az emberek. Sehol egy lélek, pedig hétköznap délelőtt van. Ügy dél körül jelennek meg az utcán. Bort hoznak korsóban a hegyről, bekanyarodik egy fával megrakott lovas kocsi, az iskola udvarán — összevont négyosztály van csak — csengetés nélkül megjelennek a gyerekek, lezár a vegyesbolt, s az eladó elindul a szomszéd községbe, mert ott is vásárolni akarnak az emberek. Szinte egymást érik erre a falvak: Vése, Nemesdéd és Varászló. 1970-ben egyesült a három község tanácsa. Hetenként kétszer kijön valaki Véséről, hogy ne kelljen minden csip- esupp üggyel buszra ülniiik az embereknek. 1971-ben egyesült a három község termelőszövetkezete is. A varászlóiak a dédiekkel, a véseiekkel együtt most az egyesült Űj Élet Termelőszövetkezet tagjai. — A tsz-nek hány tagja ^ran? — Inkább azt mondom, hogy hány dolgozója. Harminchatra lehet rámondani, hogy rendszeresen jár munkába. Sokan azt várják már, hogy meglegyen a nyugdíj. (Nekem is egy év és kilenc hónapom van már csak addig.) A mi szövetkezetünk állattenyésztésre állt rá. Itt a falunkban szarvasmarha- és lóistállóban, meg sertéstelepen dolgozunk. — Fiatalok nincsenek? — De vannak. Kettő is. Az egyik harminckeltő a másik meg negyvenéves — mondja. Nevet és széttárja a karjait. Azután még hozzáteszi: — Majdnem minden gombnyomásra megy, ha mi kiöregszünk. Amelyik fiatal elmegy tanulni, az már nem jön többet vissza. Legföljebb lakni. No, így van most is, eljárnak dolgozni, de itt laknak. A nők Böhönyén és Marcaliban keresik a pénzt. Sokan bedolgozók. A férfiak — ahogy Varászlón mondják —, az útra járnak. A tsz-en kívül más munkalehetőség nincs. Naponta három munkásbusz áll meg a kis templom előtt. Az egyik Kaposvárra, a másik a tapso- nyi gépállomásra, a harmadik a böhönyei orsózóba viszi az embereket. Az ajkai útépítő vállalat buszára pedig hétfőn ülnek föl a férfiak, s csak pénteken kanyarodik be velük ismét a faluba. A házaikat széppé tették. Drága kerítések kapcsolódnak egymáshoz a járda mentén. — Az utóbbi években költenek csak ennyit a házakra. Igaz, először kívülről teszik rendbe, s csak akkor következik a fürdőszoba, meg a bútor Most három éve, hogy járdát kaptunk, beljebb kellett vinni a kerítéseket. Sokan nem tették már vissza a régit, hanem újat csináltattak — mondja Kun Erzsébet tanítónő. — A házakra költenek a legtöbbet. És természetesen a gyerekekre. Máskor nehéz kimozdítani az embereket, de ha a gyerekek szerepelnek a művelődési házban, ott van majdnem az egész falu. A szülőktől a nagyszülőkig mindenki. A pedagógusnő itt élte le az életét a diákévek kivételével. Az édesanyja, Kun Jánosné tanított korábban a helyén. Azután ahogy nyugdíjba ment — 1970-ben —, a lánya vette át tőle az iskolát. A gyerekek így szólítják őket: öreg tanító néni, fiatal tanító néni. — A szülők mindent megtesznek a gyermekeikért. Nem kaptunk takarítót az iskolába, mert csak 230 forint lett volna a fizetése. Végűi ingyen takarítanak. A szülői munkaközösség vállalta a szervezését. Minden héten más asszony jön. A pénzen kicsinosítjuk az osztályt. A felső tagozat Dédre jár. Meghallották, hogy bővítik az ottani iskolát. Hozzám jöttek ajánlkozni a munkára. Olyan is volt már, hogy az édesanya otthagyta a vidéki munkát, mert az eljárás miatt keveset törődhetett a gyerekével. Az iskola mellett áll a műve-1 lődési ház. Az ajtaját csak néha nyitják ki: hetenként kétszer, a könyvtári órákra és egy-egy társadalmi ünnep alkalmával. Igaz, néha tartanak előadást: politikáról, mezőgazdaságról, egészségügyi tudnivalókról. — Ezekre az előadásokra in kább a negyven év fölötti emberek járnak el. A harminc körülieket a legnehezebb kimozdítani. őket főként a szerzés foglalkoztatja. Az idősebbeknél jobban él még talán az össze- járás hagyománya. Édesanyám mesélte, hogy régebben, amikor nem volt ennyi tv, összejöttek itt a művelődési házban. Régebben volt kézimunkaszakkör, lehetett színdarabokat játszani az emberekkel. Most egy kissé bezárkóztak — folytatja a tanítónő, aki a könyvtár — 1500 kötetük van — vezetője is. Estefelé megindul a mozgás az utcákon. Gyerekek kerekeznek a betonúton, elindul egy- egy talicskás ember a varászlói vízi molnár malma felé, hogy megőröltesse a kukoricát az etetéshez. Dolgoznak az udvarokban. A 72 éves Jakabfi Pista bácsi, aki hajdan majd tíz évig bírója volt a falunak, ezt mondja: — Valamikor grófi birtok volt Varászló. A háború után kiosztottuk a földeket, azután tsz-t alakítottunk. Kettőt, mert egyikbe az újgazdák, a másikba a régi törzsbirtokosok kerültek. Bár én a törzsgazdákhoz tartoztam, meg kell, hogy vall- jam, a valamikori cselédeknek jobban ment a közös, ők már valahogyan megszokták, hogy együtt dolgoznak. Aztán később egyesültünk is. Mielőtt elmegy, nézze meg.: az utcát a kertek alatt! Milyen szép házakat épültek a régi cselédházak helyén — hívja fel a figyelmemet a falu legszélső utcájára. (Négy van összesen.) — Aki dolgozik, az élhet — teszi még hozzá a lánya. Nem is nekem, csak inkább úgy magának mondja palacsintasütés közben. Az Út véget ér Varászlón. Nagy dolgok nem történnek. A külvilág híreit a vidékre járók, a tv, a rádió, az újságok hozzák. Levél tíz-tizenöt érkezik naponta. Az „öreg tanító néni” a gyerekek beszédén méri a fejlődést. Hosszú Éva Zászlók és himnuszok MAGYARUL eűősaör hallom a japán császári himnuszt. Dr. Falussy Dezső általános iskolai igazgatóhelyettes megmutatja a Felkelő Nap országának nemzeti lobogóját, majd az olimpiai zászlóhoz vezet. Különös gyűjtőszenvedélyről tanúskodik egész lakása. Ha vakon vezettek volna idáig, a kaposvári lakáshoz, azt hihetném, hogy világkonferencia színhelyén járok. Különböző csoportokban zászlócsokrok. Együtt vannak a szocialista tábor országainak a lobogói. Másutt az afrikai színek. A finn zászlóhoz érve, dr. Falussy Dezső finnül elénekli a rokonnép himnuszát is. — Egyébként beszél finnül? — Ö, dehogy. Néhány idegen nyelvet azonban ismerek. A gyűjtőszenvedélyhez tartozik csupán, hogy a beszélt idegen nyelvek mellett megtanultam néhány himnuszt is. — Mikor került tulajdonába az első zászló, mióta gyűjtő? — 1933 nyarán egy 48 csillagos amerikai zászlóval alapoztam meg zászlógyűjteményemet. Évek múltak el azonban, míg meglett a második. Arra is pontosan emlékszem, hogy 1942-ben vásároltam meg a budapesti zászlógyárban a szovjet vörös lobogót, és még több másikak Különös szenvedély. Az értékes gyűjtemény, melybe háromszáz zászló tartozik, elképzelhetetlen dr. Falussy Dezső különös egyénisége nélkül. Élmény látni azt is, ahogyan „ráhangolódik” éppen arra az országra, amelyiknek a lobogóját lengeti. Mi az előzménye ennek a gyűjtőszenvedélynek? Dr. Falussy Dezső édesanyja próbál magyarázatot adni erre: — Dezső 1915-ben született. Nehéz évek következtek, a világháború előtt nem telt gazdag karácsonyfára. Én kis zászlócskákat aggattam a galy- lyakra... Azt hiszem, hobby a javából a zászlógyűjtés. Mi mindent tud meg a gyűjtő egy-egy zászló kapcsán? — Megálmodtam az érettségi tételemet, hogy III. Béláról kérdeznek. Mindig is érdekelt a történelemi Mellette foglalkoztam a címerek történetével, a heraldikával is. A világ eseményeit figyelemmel kíséri. Űj országok válnak önállóvá, a puccsot követően is új zászlót bontanak. Az információ gyorsaságával vetekedye szabja ki az új zászlót dr. Falussy Dezső, hogy a műhímzőhöz siessen összeállitatni, ldhi- meztetni. A mezeti lobogók mellett városi, tartományi és kereskedelmi zászlók is díszelegnek a ia- kásban. — Melyik — ha szabad így fogalmazni gyűjtő előtt — a legszebb? — A napsugaras japán haditengerészeti lobogó — mutatja, majd előveszi a lenini haditengerészeti zászlót. — Ez a kettő — mondja. — Mit kell tudnunk például a magyar trikolorról? — Európában a zászlókra a trikolór, a háromszínűség a jellemző. Ázsiában a jelképek. Az amerikai földrészen a csillagok szerepelnek a leggyakrabban a zászlókon. A magyar zászló eredetileg nem ilyen volt, mint jelenleg. Négy piros és négy fehér csíkból állt egészen addig, amíg Mária Terézia idején nem került a zöld is hozzá, hogy megkülönböztethető legyen az osztrák színektől. — Érdekelne az is, hogy a piros, fehér, zöld színek keverve, mely nemzeti zászlókon találhatók meg? — Az olasz, az iráni, ha a piros helyett elfogadjuk a narancs színt, akkor az indiai és az ír zászlókon, valamint az afrikai Elefántcsont-part és Lettország lobogóján szerepel másmás formában és színcsoportosításban a piros, fehér, zöld. — A spanyol zászló lila színét hiába keresem a többin. Vannak színek, melyek csak Csendben, nyugdíjban — Szervusz, édös fiam, no mi járatban vagy nálunk — kérdezte tőlem Papp Antal tanár úr, amikor lakásán fölkerestem. — Rólam, hm ... hm ..., hát mit lehet írni egy ilyen öregemberről? És mintha csak magyarórán lennénk, kerek, szabályos mondatokat diktált tollba, kimondva az írásjeleket: pont, vessző. ízes beszédébe alföldi tájszólás, jászsági hangok keveredtek. — És azt is feltétlenül írd meg, hogy minden tanítványomra név szerint emlékszem — azt hiszem, ennyi elég is — zárná le a rövid kis életrajzot. — Hozok egy kis vörös bort, nagyon finom, — kínál szíves szóval. — Szüleim korán meghaltak. Én mint tehénpásztor kezdtem. Volt egy Kati nevű tehenünk. Híres, jó tehén volt, nem volt párja a környéken. Huszonnégy liter tejet adott. Bizony, a tarló, ahol legeltettem, sokszor íöLsértette a talpamat Emlékszem, gyerekkoromban még lóval nyomtattunk, a cséplőgépnek még híre-hamva se volt. Egy-egy újság hozott csak hírt a világról. Kénes gyufát használtunk, és az egyetlen kerékpárnak csodájára jártak a faluban. Az ezer- kilencszáztizes években láttam először repülőt Jászberény fölött, s huszonötben a fizikaszertárban hallottam detektoros rádiót. — Milyen volt a jászberényi gimnázium, kire emlékszik a volt tanulótársak közül? — Spagátner Mihályra, akit ma úgy ismernek mint Székely Mihályt. Korrepetitora voltam, mert bizony gyengén tanult. Ha a hangját hallom, bevallom, mindig elérzékenyülök egy kicsit Legjobban Sarastro áriáját szeretem tőle hallgatni. Magam is mindig szívesen énekeltem. Tizenöt évig voltam a városi cjalárda elnöke. Tagja voltam majd minden kórusnak. — A gimnázium elvégzése után jöttek az egyetemi évek? — Nem. Előbb egy háború jött. Balkán... A háború után a pesti egyetemen folytattam a tanulást. Legkedvesebb professzorom Négyessy László, kiváló elme, irodalomtörténész, esztéta és pedagógiai író. Az általa vezetett irodalmi alkotókörből, nagy költők kerültek ki: Juhá'; , Gyula, Babits, Kosztolányi. A tanári diploma megszerzése után a nyírbátori kis gimnáziumba kerültem. — Hogyan fogadták, mint fiatal tanárt? — A debreceni tankerület főigazgatója akkoriban Ady Lajos, Ady Endre öccse volt. Igen szívélyes, jó kedélyű ember, a fehér asztal mellett poharaz- gatva sokszor elbeszélgetett velünk. A nyírbátori gimnázium megszűnése után Kaposvárra kerültem. — Az Alföld után milyen érzés volt a Dunántúlra jönni? — Kaposváron minden szempontból elevenebb élet volt. Ezerkilencszázhuszonnyolcban igazgatóhelyettes lettem a mai Táncsics gimnáziumban. Ezután megbízott igazgató, és a terület tanulmányi felügyelője latin nyelvből, azután az esti tagozatot vezettem. Hatvannyolc évesen mentem nyugdíjba. Az asztalon legyezőszerűen szétterülő kártyalapok. — Szeretek tarokkozni, sajnos a barátaim, akikkel játszani szoktunk, sorra mind abbahagyták ... Mindig szerettem élni, elsősorban a hivatásomnak, a latin és a magyar nyelv tanításának. Négy gyereket neveltem föl, szerény pedagógusfizetésemből. Három lányunokám van, akiket nagyon szeretek. Ma is jól érzem magam a gimnázium falai között, ahová még mindig bejárok dolgozni. Ha az utcán sétálok, minden második ember rám köszön. Szádéra Szpirosz Az utolsó szimfónia Csillag nélküli, sötét éjszaka. A néptelen országúton egy Trabant állt. Motorháza nyitva; mellette egy bőrkabátos férfi komoran bámulta a járművet. Váratlanul — vala- honnét a szántóföldről — magas, ballonkabátos ember lépett a kocsi mellé; — Valami baj van? — érdeklődött barátságosan. — Elfogyott az üzemanyagom. A legközelebbi falu pedig tizennégy kilométerre van innen. — Felajánlom az öngyújtómat. Még van benne egy kis benzin. — Uram, nincs kedvem tréfálni — mondta hidegen a másik. — Megértheti, hogy ideges vagyok. — Az én életem sem fenékig tejföl. Ma délután értesültem róla, hogy a feleségem megszökött egy műanyagkészítő kisiparossal. — Fogadja őszinte részvétemet ... — Köszönöm. Azóta három csomag cigarettát szívtam el, s nem maradt semmi tartalékom. Félőrültként vándorolok az éjszakában, hogy egy dohányos emberre találjak. Az ég szerelmére! Ugyebár ön is dohányzik? — Igen. — Kínáljon meg egy cigarettával! S én áldani fogom a nevét. — A legnagyobb örömmel. De ez az utolsó Szimfóniám. Jómagam is rabja vagyok ugyanis a dohányzásnak, s ez egyszer fordulnak elő zászlón? — Igen, ilyen a már említett lila. A barna színt csak Bahrein zászlóján találhatjuk meg. — Mikor ér rá hobbyjának szentelni az idejét? — Iskolai teendőim miatt csak hét végén foglalkozhatom a zászlókkal. Szombat délután ünnepélyesen zászlót cserélek az íróasztalomon... Azután hozzálátok a zászlók készítéséhez. Amit nem tudok eredetiben megszerezni, azt a hímzők segítségével magam csinálom meg. Sok ismerősöm segít azonban, hogy lehetőleg eredeti zászlóim legyenek, a külföldre utazók zászlót hoznak nekem. — Van-e cseretárs? — Nincs, nem tudok arról, hogy valaki is még zászlót gyűjtene. — Mi a terve a gyűjteménynyel? — A gyarapítás elsősorban. Azután — unokát várunk. REJTÉLYES de mégis lefordítható mosollyal néz ki az ablakon ... Horájiji Barna egy elhagyott vidék. Éjjel negyed kettő van. Ki tudja, mikor találok egy trafikot... Ha ön a tulajdon apám lenne, akkor sem kívánhatná, hogy az utolsó cigarettát magának adjam. A ballonkabátos szemében furcsa tüzek égtek. — Higgye el, én mindenre képes vagyok ... — Fenyeget? Nem ijedek meg! Könnyűsúlyú ökölvívóbajnok vagyok. — Félreért. Minden áldozatra képes vagyok egy cigarettáért. Ha ön nekem adja ezt a szépséges, gyönyörű füstrudacskát, magára iratom a házamat. Két szoba, konyha, a verandát nyáron befutja a vadrózsa, és van hozzá egy kis kertecske is. A bőrkabátos bizalmatlanul méregette a férfit: — A villany, vízvezeték be van-e vezetve a házba? — Természetesen. — Jó a közlekedés? — A ház előtt áll meg az autóbusz és a debreceni gyors. — Nem ázik be a mennyezet? — Soha. A ház vízmentes, tűzmentes, adómentes. Áll az alku? — És ha becsap engem? Lehet, hogy csak fondorlatos módon meg akarja szerezni az utolsó cigarettámat? — ön kételkedik egy Kovács Lajos szavában? — Pardon. Nem tudtam, hogy Kovács Lajos. Rendben van. Tessék. Az öné az utolsó Szimfóniám — legyintett szomorúan, és reszkető kézzel átnyújtotta a cigarettát. A másik mohón elragadta és kisvártatva végtelen örömmel, átszellemülten pöfékelt. — Ne féljen, barátom. Holnap elintézzük a hivatalos formaságokat. Szívből gratulálok az új ingatlan- és ház- tulajdonosnak. A bőrkabátos sóváran bámulta: — Legalább egy slukkot legyen szíves ... — Hogyisne! Ez az utolsó cigarettám, és reggel előtt nem találok sehol egy trafikot — mondta irigyen a ballonkabátos, és vidáman, boldogan pöfékelt. Galambos Szilveszter Somogyi Nép/opj 5
