Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-03 / 28. szám

Az író emléke él Illés Béla Hildán Már rég elhallgattak a fegyverek, a háború romjait is eltüntettük a faluból, abból a faluból, amelyik négy hóna­pig volt hadszíntér. Csak a ha­tár képét rontotta még néhol az árulkodó lövészárok, dróttal bekerített veszélyes aknáival. A mezőkön szorgalmas mun­ka folyt. Sok volt cseléd és zsellér művelte a sajátját, azt a földet, melyet a felszabadu­lás hozott neki. A .faluban az uradalmi ma­jorok és cselédkertek helyén gomba módra épültek az új házak. Xvlindenki építkezett. Én is építettem saját hajlé­komat. 1947. április végén gyö­nyörű idő volt. Éppen sövény- kerítést csináltam az utca mentén, a házam elé, amikor megállt mellettem egy katonai gépkocsi. Két férfi szállt ki belőle. Ke­zükben vászon aktatáska, nya­kukban fényképezőgép. Az egyik középtermetű, kopaszo­dó, erős fizikumú volt, szürk. sportruhában, szájában gyö­kérpipával. A másik maga sabb, vékonyabb, és az oros katonák egyenruháját viselte. Nagyon barátságosan kö­szöntöttek : — Illés Béla vagyok és a ba­rátom Iván Mandanikov, a Pravda munkatársa — mutat­koztak be. — Pár napot itt szeretnénk tölteni, meg akarjuk ismerni a falut. Olyan személyre lenne szükségünk, aki kalauzol ben­nünket. Szívesen vállalkoztam a ve­zető szerepére. Illés Béla oro­szul beszélte meg a helyzetet társával. Róla később megtud­tam, hogy nagyon keveset tud magyarul, igy mindig tolmá­csolni kellett neki. Vuncs Já­nos hentesnél kaptak szállást és teljes élelmezést. Amint a falu utcáit, az ak­náktól mentesitett területeket jártuk — érdeklődtek az urak viselt dolgairól, a falu felsza­badulásáról és a felszabadulás rwis r hzeves a Balaton Táncegyüttes (Tudósítónktól.) Az ősszel mült tíz éve an­nak, hogy megalakult a siófo­ki ÁFÉSZ Balaton Táncegyüt­tese. Nagy utat tettek meg azóta. A megyei és országos rendezvényeken túl többször szerepeltek külföldön is. A1 múlt évben részt vettek a kulturális szemlén, műsorukkal megnyitották a balatonföldivári folklór napokat, itt tizen­háromszor adtak műsort kül­földi vendégeknek. Részt vet­tek a balatonlellei béke- és barátság fesztiválon. Balogh Istvántól, az együt­tes vezetőjétől megtudtuk, hogy az idén is huszonkét táncos próbál szorgalmasan az utánpótláson kívül. Készülnek a kulturális szemlére és a za­laegerszegi minősítő verseny­re. Megyénk legnagyobb áfész® a siófoki, mely magáénak vallja az együttest és biztosít­ja működéséhez az erkölcsi és anyagi feltételeket. Hozzávető­leges számítások szerint az áfész az elmúlt tíz évben fél­millió forintot áldozott az együttes fenntartására. A szö­vetkezet elnöke, Haragh János — aki megkapta a szocialista kultúráért jelvényt -r- ezernyi gazdasági munkája mellett mindig tudott időt szakítani arra, hogy a táncegyüttes dol­gaival is törődjön. Az együt­tes jelenlegi vezetője is nagy szeretettel foglalkozik már vek óta a fiatalokkal. Nem Hetlen, hogy négyen az ala- v-!ás óta ropják a táncot a ' -laton Táncegyüttesben. Sok it fordítanak az önművelés- ' a közösségi élet fejleszté- re. Ezt szolgálja a Balaton ’úsági klub, amelyet az ísz és a tanács segítségével, ag sok társadalmi munkával . >ztak létre. 1974-ben munkájukhoz sok segítséget kapnak a siófoki r13-as iparitanuló-iskolától. ‘t folynak a próbák az ’gyen rendelkezésükre bocsá- 1 üt teremben. Az áfész az idei működés­hez körülbelül 80 000 forintos ' nógatást ad. utáni helyzetről, a Nemzeti Tanácsba tömörült pártok együttműködéséről, a pártve­zetők munkájáról. Illés Béla szívesen beszélge­tett az egyszerű falusi embe­rekkel, Vigasztalta és bátorí­totta őket, tanácsot adott nekik a nehezebb problémák megol­dására. Még mindig fülembe csengenek szavai, amelyeket Balogh Jánosnak, a párt akko­ri titkárának mondott: — Elvtárs! Egy új magyar korszaknak van a hajnala. Vi­gyázzunk, mert nem mindegy, hogy kik bábáskodnak fölötte. Sokat jegyzeteltek, Iván Mandanikov sok felvételt ké­szített. Este a falu kocsmájában a munkában elfáradt parasztok engem vallattak az ismeretle­nek munkájáról, terveiről, ar­ról, hogy mit mondanak a jö­vőről. Másnap délelőtt tekintették meg Berzsenyi Dániel lakóhá­zát és kertjét. Berzsenyi Mária, a költő unokája barátságosan fogadott bennüket, szívélyesen ueszálgetett Illés Bélával, aki azonnal tolmácsolta a beszél­getést a Pravda munkatársá­nak. Berzsenyi unokája elpa­naszolta, hogy a nagyapja ha­gyatéka a háború alatt meg­semmisült. Illés Béla azzal vi­gasztalta: — A vagyonát hiába pusztí­tották el, az emlékét nem tud­ták megsemmisíteni, mert az a magyar nép lelkében örökké élni fog. Késő délután hagytuk el a kúria parkját. Amint a kapun kiértünk, Illés Béla megkér­dezte: — Tudod-e, ki élt itt?.,. S a feleletet meg sem várva, már válaszolt is: — Kedves barátom, itt egy Puskin élt, a magyar nemzet Puskinja!... Megtörnie pipáját, és az ut­cán ballagva elbeszélte, hogy ő emigránsként élt a Szovjet­unióban és a szovjet hadsereg őrnagyaként részt vett hazánk felszabadításában. 1 Házam előtt már várta őket a gépkocsi és Alseez Jó­zsef őrnagy, Kaposvár akkori városparancsnoka. i Azután nemsokára ismét el­jött hozzánk, amikor éppen a szavazóurnákhoz járultunk. Il­lés Béla derűs mosollyal je­gyezte meg: — Ugye meg­mondtam, hogy nemsokára szép lesz a ti életetek. Most már aztán vigyázzatok... azokra szavazzatok, akik iga­zán a népért dolgoznak. Há<rsháai István Megy a vonat, zsongás töl­ti meg a fülkéket. Az abla­kok nyitva vannak: rekkenő a hőség. A vonat megáll, egy kisebb állomáson. A fiatal- asszony utat tört magának, elhelyezkedik, körülnéz. Is­merős arcot fedez föl, elmo­solyodik, és máris mondja nagy hangosan: — Körösztanyám, magik is mönnek? — Mi is Mariskám. — Há mönnek, köröszt­anyám? Mindenki a párbeszédet fi­gyeli. — Jaj, Mariskám, mö- gyünk Igalba förönni. Tudod, a gyerököknek most lőtt kész a villa, aztán oda mögyünk a kör ősz tavaddal. — Oda? — Oda. Hát a tietök? — Jaj, körösztanyám, az talán soha se lösz kész, a fene essön belé. Még annyi mindön visszavan. Tuggya, mögvöttük má a műmár­vány burkolatot a télön, hát még most se gyütt mög. A Jani talán kétezer forintot is adott csuszát a művezetőnek, hogy kűggyék, de azok csak Ígérnek. Az isten pénze se ölég nekijük. Még vissza van a hall mög az előszoba tölgyfa­burkolása. Aztán a fürdőszo­bába a plafont is be akar- gyuk csempézni feketével, de most mög nem lőhet kapni olyant. Avval is várni köll. Mög tuggya, a Jani mögvötte azt a rohatt ótót, most két hete. Nem vöt neki jó a Mokszvics, most mögkapta a torinói Fijatot. Neki nyu­gati ótó köll, mert az van az állatorvosnak is. Na, most mögvan a kedve. Az a tak­Egy osztály udvarolni akart Fiúk a kastélyban (Fiúnézőbe jöttek.) Az udvarlás nem megy köny- nyen. Még egyedül csak-csak boldogul vele a legényember, de ha egy egész osztály sze­retne! Hiszen nincs szebb do­log, mint a diákszerelem, csak hát annak „elébe kell men­ni”. S ez különösen nehéz ak­kor, ha az iskolában meg a kollégiumban nincsenek lá­nyok, csak kilencven kama­szodé fiú. Még nehezebb ak­kor, ha az iskola egy erdő kö­zepén van, ráadásul egy kas­télyban, amolyan diáklovag- várként. Nem is ment egy csa­pásra a megegyezés, míg a diáktrubadúrok elhatározták, hogy levelet Írnak a marcali gimnáziumba a lányoknak, hogy jó lenne ... hogy jönné- nek-e... Persze ilyen „kollek­tív szerelmes levelet” nem is könnyű megfogalmazni. Aztán lassan-lassan elkezdték a meg­írását sűrű sóhajtások és fej­vakarások közepette. Már-már borítékba került, amikor meg­előzték őket. No nem a riváli­sok, hanem a lányok. Egy lányosztály ugyancsak forga­tott már hasonló gondolatokat a fejében, és ők jöttek fiúné­zőbe. Azóta tart a kapcsolat.. (Most már komolyabb dol­gokról.) A fenti históriát csak an­nak bizonyítására írtam le. hogy érzékelhető legyen: a Szőcsény-pusztai Erdészeti Szakmunkásképző Intézet osz­tálya valóban közösség. Per­sze, nemcsak egy osztály az, hanem mindhárom, és nem is elsősorban attól közösség, hogy együtt keresték a partnereket. Három osztályban tanul a volt Vésey-kastélyban a ki­lencven gyerek, s mindannyian ugyanott kollégisták. Az osz­tályterem mellett van a háló, a közelükben élnek naphosz- szat a tanárok is. S ez még mindig nem eredményez igazi diákközösséget, csupán a lehe­tőséget biztosítja. Amiért az iskola és a kollégium érdemes a figyelemre, az, hogy élnek ezzel a lehetőséggel, s jó kö­zösséggé váltak. Diákévek, diákélmények töltik ki az it­teni időt, meg a jó hangulat. Megfogható-e a közösség lé­nyege? — kérdeztem magam­ISOK E nyos gyerök is benn ül egész nap, annyirán örül nekije. — Jaj, Mariskám,, mi is csak így vótunk ám. Mög- értük odahordani azt a sok anyagot. De a Józsink az ze- toros, így üdő után sok min­dönt el tuttunk intézni. Ezök- nek is most gyün az ótó, de ezöké Varbur lösz. Aszongya a Józsi, hogy az jó nagy ótó, mög nem is ujan drága, mög hogy azt mindig soké el lő­het anni. Hát ük tuggyák. Hát a Janitok hun dógzik? — Az most a kőművesek mellett van a töválná. — Ott? — Ott. — A téeszbe nem jár el? — De vöt ott, csak nem gyütt ki velük. A mama mög a papa, azok eljárnak. Mög én is vadulok mindig répát, krumplit. A papa nappali őr az istállókba, leszödi a ga­ngét a marhák alú. Csak el van ott. A mama is zsákot fótoz a raktárba. Tuggya, a Pista bátyám fia a, raktáros, aztán az mindig elhíjja. — Még mindig van sok háztájitok, 'Mariskám? — Van, van, a rosseb ögye mög. Van mostan nyóc hízó, két tehén mög két bika. Az egyik bika mast megy el, a másik majd jövőre. A tehe­nek borgyazóba járnak. Any- nyi dolog van velük, hogy nemigen érők rá eljárni a téeszbe. De hát micsinyáj- junk? Négyünkre annyi ház­tájit attak, hogy valamivel mög köU ötetni a termést. — Mi is mögérünk velük veszönni. Ott a két tehén mög egy borgyú, mög van hét hízó. Te Kapósba mégy, Mariskám? Esti tere-fere a parkban. ban, s próbálom most a vála- szakbpl megfogalmazni. A kül­ső jegyek is bizonyítóak. Ott György igazgató és Bo­gár Ferenc kollégiumvezető el­mondta, hogy az ország külön­böző részéből, különböző tanul­mányi eredményekkel, külön­böző helyzetű családokból ér- kezhek ide a tanulók. Átgon­dolt pályaválasztás alapján is, és ötletszerűen választva is. Izmos, erős, erdőn nevelkedett vidéki fiúk és csenevész városi gyerekek is. Jó tanulók is, gyenge tanulmányi eredmá- nyűek is. Fegyelmezettek is. éjszakánként kiruccanok is. összetett csoport még az el­ső osztály és eleinte idegen­kedő. Hiszen a pusztán álló kastély látszólag a világtól el­vágott, magányos hely. De csak látszatra! A szorgalom, a két­kezi ügyesség, a lelemény, az Izmosodó férfierő, a diákkedv élettel tölti meg az ódon ter­meket. Ezek persze csak be­nyomások, a látvány írásos lerögzítései — de bízom ben­ne, szemléletesek. (A legszebb osztály — tető nélkül.) A kollégium rendjét ottho­nossá teszik az apró és ked­ves részletek. Ezek a fiúk „er­dőgépész” szakmunkások lesz­nek, de sokan szereznek ké­sőbb technikusi képesítést, s nyitva az út az érettségi után az egyetem felé is. Az erdő a■ legszebb osztálytermük. Ha te­tő nélküli osztály is, mégis ott érzik legjobban magukat. „Deltásít” ez az élet — mond­ják. „Ilyen voltam” — mutat egy vékonydongájú elsősre egy vállas harmadikos ... Aztán -hozzáteszi, hogy bár a krumpli egy kicsit sok, de az ízek há­ziasak. A diákember pedig so­kat eszik, a „kondi” megvan, jóllehet mégsem érzi senki, hogy feszülne a pocak a jólla­kottságtól. Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a kollégiumi el­látás nem tartozik hozzá egy tanulóközösség hangulatához. Ráadásul olyan fiataloknál, akik kétkezi munkát végez­nek. Es nem is könnyűt! En­nek ellenére milyen könnyű özeknek a fiúknak a keze! Su­baszőnyegek lógnak a háló fa­lán. Maguk készítették. Festett tányérok sorakoznak egymás fölött. Maguk festették. Kis erdészház fapálcikákból, kitö­mött madarak, fotók a minden­napokról, fabordázatú ebédlő, gesztenyéből készült szobadí­szek. Mind, mind saját készí­tés. A klubban — amely kétszer kapta meg a KISZ kib vörös vándorzászlaját — játékok, OK — Oda. Ez a. gyerök min­dig nyúz, hogy köll nekije egy magnó, mer má mindön gyeröknek van. Mast lőhet kapni ujjat, 3500 forintosat. — Jaj, a mienk is kapott karácsonyra. Majnem el­pusztulunk a nevetéstü, mer a mienk az má értött hozzá régön. Karácsony másnap- tyán az a vén bolond papa a Gyuri sógorral elmöntek a högyre, aztán valamikor es­te, itatás után gyüttek haza. Mi is elmöntünk a Mari án- gyihó, csak ez a gyerök maratt otthun. Hát mit gon- dusz, ez a két részög leült a konyhába még innya, aztán ott mindönt összebeszétek. Ez a gyerök meg fővötte. Azok nem is tutták. Gonduhatod! Másnap este átuszalatt a só­gorasszony, beszégettünk, csipögettünk kis piskótát, ec- cer csak hallom a papa hanggyát, hogy »az isten ro- hassza el azt a téeccsét, rög­gé nyóctu délután fél négyig ott van az embör az istálló­ba, szödögeti alulik a ga­ngét, aztán még azt a szá­zast is sajnáják az embör- tü. Aztán a Gyuri sógor asszongya: »De én mögmond- tam nekijjük... Mert azt mongya az elnök: Gyuri bá­tyám, tennap is alva talál­tam az éjjeli őrségbe. Mond­tam, hogy ippen most bólin­tottam el egy kicsit, hát még azt se lőhet? Szó szót köve­tett. Megmonttam neki, hogy hát mikor ti napközbe ki- möntök a járásiakkal mög a mögyeiekkel a högyre, aztán jó bekaptok, akkor nektok szabad ebólintani? Neféjj, el­hallgatott.« — Szűzanyám, iszen ezök itthun sincsennek, hát hun veszekösznek? Szaladunk be a szobába. Hát ez a ronda gyerök majd mögszakad a ne­vetésbe. Hát látom, hogy az asztalon mögy a magnó, ez a két vén bolond mög még mindig esztelenködik benne. — Jó lőhetett. Én is má nem merők találkozni az el­nökkel, mer mindig mongya: — Mariskám, a múlt héten csak kétször láttalak a té- eccsébe, így nem lőhet sokat keresni. Hát hogyan men­jek, nem igaz? Az embört mög akargyák szakajtani Nem ölég, hogy szegény papa — rongy kétezör forinté nap­pali őrködik, mög a mama is eljár. Még én is seakaggyak el? Az embör így se mögy semmire. A műt hónapba is möghoztam négyezör forint tejpénzt, a Jani is alig hoz haza két-háromezör forintot, hát mingyá elfogy. Ide is, oda is. Nem lőhet röndössen mög- élni. — Jaj, ne is mondd, Ma­riskám, minálunk is így van. Tennap találkoztam a Mari nénéd fiával, nagyon flancos naccságával gyütt a falun vé­gig. Az is tanár, valahun Pestön. Láttam az udvarba ott áll egy avíft ótó. A Mari nénéd nagyon mondta: láty- tya, a gyerököknek van ám ótójuk. Hát van. Még az is ótó? Kódisok ezök — mond­tam magamba. Nagy tülekedés közben le­szálltak a kaposvári állomá­son. Az emberek arcára mint­ha ráfagyott volna a derült­ség. A vonat elindult, a fül­kében csak Mérő után indult meg akadozva a beszélgetés Százados Bertalan ^ magnó, tévé, rádió, rexasztal, napi- és hetilapok sorakoznak. Működik itt iskolai és szak- szervezeti könyvtár, irodalmi színpad, néptánc-, fotószakkör, zenekar. i A folyosó egyik fordulójá­ban házimúzeum fogad. Gaz­dag növénygyűjteményt is lát­tam, s nem hiszem, hogy vá­lasztékosabb házi flórája let! volna itt az egykori földbirto­kosnak. Ezt is ők ápolják, gya­rapítják. S ezek még mindig csak jelek. Kellékek, eszközök, egy közösség külsődleges je­gyei. De együttesen már az otthonosságot jelentik. Az ott­hont, a másodikat. Sőt, van akinek az elsőt. Több esetet is idézhetnék, amikor a téli szü­netre a nevelőszülőkhöz haza­utazott tanuló még ünnep előtt visszajött. És itt töltötte a ka­rácsonyt, tanárainak vendége volt. Azt hiszem, számára már visszavonhatatlanul ez a kö­zösség jelenti a családot is. (Azok a vadászatok.) A közösségi érzés legfonto­sabb alaptétele a felelősség tu­data egymás iránit. Jó volt ezt fölfedezni a fiúk között is. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy istápolják páronként a jobbak a gyengébb tanulókat, a felsőbb évesek az alsóbb éveseket, hanem abban, hogy ez egy vitális, működő, állandó rendszer a vertikális felépítésű KISZ-szervezetekben. Abban, hogy a diáktanácsnak tekinté­lye van, fegyelmet tart, sőt büntet is esetenként. Abban, hogy ebbe a közös­ségbe nem „kívülről” érkeznek be a nevelők, hanem együtt élnek velük.. Remek mérnök­tanárok, technikus-oktatók ta­nítanak itt. Ezt nem azért írom, mert végighospitáltam az óráikat, hanem abból tu­dom, ahogyan növendékeik szólnak róluk. Az irántuk ér­zett bizalomról. Az együtt fo­cizásról, a rendkövetelésükről, az emberségükről. Arról, hogy miként igyekeznek megoldani a tanulók valamennyi gondját. Három fiúval, T'amás Fe­renccel, Sági Balázzsal és Haj­dú Pállal beszélgettem hosz- szabb ideig. Ök mondták el, hogy a tanároknak — lévén erdészemberek is — kedvelt foglalkozása a vadászat. S a diákok egyik legnagyobb vá­gya és öröme, ha elkísérhetik erre a vadászatra őket. És azo­kon a vadászatokon megered a baráti szó. Meglepett például, hogy a tanulók milyen jól tá­jékozottak az intézmény jövő­jéről, az iskolavezetés tervei­ről, belső gondjairól. Ahogy a családban a gyerek előtt sem titkolják a nehézségeket — ju­tott eszembe. Meg az is eszem­be jutott, hogy valahogyan így nevelik igazán jól, férfiasán és jókedvűen, keményen, de még­is baráti módon „szép szóval oktatva és játszani is engedve” a fiúkat a kastélyban. Tröszt Tibor Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents