Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
1 Bertold Brecht: Nye'vművelé $ Dési Hoher István: Szoptató parasztasszony *0 éve, 1944. február 25-én halt meg a művész. Ebből az alkalomból közöljük a fenti reprodukciót. Közvéleménykutatás Münchenben a kezembe nyomtak egy kérdőívet, és bíztató mosollyal felkértek, hogy töltsem ki. A kérdések nem a háború és béke ügyével, nem az imperializmus terjeszkedésével foglalkoztak, hanem azzal, hogy megengedjék-e Németországban a villamosokon való dohányzást. Az efajta közvéleménykutatás — ugyebár — fejlett gazdasági életre vall. Hiszen egyéb megoldatlan problémájuk nem akadt, egyetlen gondjuk csupán, hogy hivatalosan — a népre, a közvéleményre támaszkodva — törvény erejű rendelettel kimondják: dohányozhatnak-e vagy nem a villamosokon. A kérdőívet egy gyors »igen«-ne l kitöltöttem, majd belenéztem néhányba. íme, négy szabad müncheni állampolgár véleménye! — Nagyon helyes a villamoson megengedett dohányzás. A zsúfolt kocsikban a parázsló cigarettával pompás lyukakat lehet égetni a ruhaszöveteken. Aláírás: egy műstoppoló. — Feltétlenül a dohányos embereké az elsőség! Sőt: nem dohányost fel sem engednék szállni a villamosra. Aláírás: egy zsebmetsző. bocsánat... N. Labkovszkij Ezer Gyakran hallani különféle furcsa történeteket a téves telefon-kapcsolásokról, de soha nem hittem volna, hogy egyszer én is szenvedő alanya leszek. Ha jól emlékszem, fél évvel ezelőtt történt. Éppen otthon dolgoztam. Csengett a telefon. Egyáltalán nem lepődtem meg, munkanapokon ugyanis szinte percenként kellett fölkapkodni a kagylót. Éppen ezért gyűlölettel néztem a modern kor eme förmedvényére, és elhatároztam, hogy azért se veszem fel. Egyébként monoton, tartózkodó csengésében volt valami könyörgő, behízelgő, így azután kis idő múlva nem bírtam tovább, fölvettem. A vonal másik végén mézesmázos férfihang, émelyítő, akár a szaharinos tea ... — Ezerszeres elnézését kérem a zavarásért, de ha nem okoz különösebb nehézséget Önnek, fölöttébb lekötelezve érezném magam, ha volna olyan szíves és nem utasítaná el abbéli kérésemet, hogy szíveskedjen a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevicset. — Milyen Pável Nyikolájevicset? — kérdeztem dühösen. — Pável Nyikolájevics Vaszilkovot. És ha nem fárasztóm túlságosan, megkérném, legyen olyan jó, és szíveskedjék megmondani neki, hogy Korzinkin zavarja. — Rossz számot hívott, itt nincs semmiféle Vaszilkov! — Ezer bocsánatot kérek! Igazán szégyellem. Kizárólag az én hibám! A noteszemben nehéz kiolvasni a számot, különösein az utolsót... »3« vagy »8«, nem tudom. Így hát tárcsáztam a »6«-at, ezek szerint »3«. Mégegyszer mil- liószor elnézést... Annyira meglepett ez az alázatosság, hogy önkéntelenül felmelkedtem a fotelból és zavaromban valami ilyesfélét motyogtam: — Ugyan, semmiség, semmiség, mindenkivel megesik. Már rég elfelejtettem az egészet, amikor körülbelül másfél hónap múlva egyik reggel kérőin, de ez alkalommal már nem olyan behízelgő tónusban megint csengett a telefonom. Ismerős férfitoang szóit bele: — JÓnapot* Én zavarom, Korzikin. Volna olyan szíves a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevics Vaszilkovot? — Itt nincs Vaszilkov — mondtam. £ isomogy/ Néplap — Tehát már elment az igazgatóságra — hangzott szomorkásán a vonalban. — Most akartaim indulni hozzá. Lesz szíves átadni neki egy ... — Nem leszek szíves! — szakítottam félbe. — Semmit se tudok átadni Vaszilkovnak, mert itt nincs, nem is volt és nem is lesz Vaszilkov! Rossz számot hívott! Ez magánlakás! — Óh, ne haragudjék! — búgta a kagylóba. — Ez az átkozott notesz, ez mindennek az oka! Olvashatatlan az utolsó szám... »-3-« vagy »8« ... nem tudok rájönni... — Három! Három! — üvöltöttem és lecsaptam a hallgatót. Többet nem jelentkezett. Ügy látszik, kijavította végre a számot. Két hónappal később megint különös csengéssel szólalt meg a telefonom. Szörnyen ismerősnek tűnt. Nem, a behízelgésnek nyoma sem volt, csak a szaharinos émelygés maradt meg ... Felkaptam a kagylót. — Pável Nyikolájevics? kérdezte egy öblös férfihang. — Itt Korzikin. — Jónapot, Korzikin elvtárs! — köszöntöttem. — Rég beszéltünk! — Tudja, a munka! Sok a munka! — morogta a bajusza alatt régi ismerősöm. — Kevés az idő, nem jut mindenre... Pável Nyikolájevics, legyen olyan szíves, jöjjön el hozzám kettő és három között. Csak arra kérem, ne késsen ... Óh! Mindent értek! Ez a Korzinkin biztosan ugrott néhányat a ranglétrán. — Nem leszek olyan szíves! — válaszoltam. — Megint téves számot hívott. És én még arra gondoltam, hogy mél- tóztatott kijavítani a noteszében a »8«-at »3«-ra. — Alla Petrovna! — hallatszott a vonal túlsó végén a dühös, oly jólismert főnöküvöltés. — Világosan megmondtam, hogy Vaszilkov telefon- száma nem »8«-ra, hanem »3«-ra végződik. Maga meg — az ördög tudja — kit kapcsol ide... Dühös kattanást hallottam és akkor megértettem, hogy elveszítettem Korzin- kint... örökre. De nem így történt.— Tegnap szigorú határozottsággal megszólalt a telefonom. Reménykedve ugrottam a készülékhez. — Vaszilkov1! — harsogta egy kegyetlenül dühös hang. — Itt Korzinkin! Megmondanád, mi folyik az osztályodon? Hol a negyedéves jelentésed? — Korzinkin elvtárs, — kezdtem nyájas hangon — kérem, bocsásson meg, de téves számot hívott. És ha nem esik túlzottan nehezére, nagyon hálás lennék Önnek, ha volna olyan szíves és utasítaná a titkárnőjét, hogy javítsa már ki a »8«-at »3«-ra. — Alla Petrovna! — recsegett maximális erősséggel az érces férfihang. — Hányszor kell ugyanazt a dolgot elmondani magának? úgy látszik, Korzinkin elérte a ranglétra felső fokát. Most aztán örökre búcsút vehetek tőle ... Bár, ki tudja. Előfordulhat, hogy jövőre megszólal az asztalomon a telefon, és egy ismerős férfihang beleszól: — Ezerszeres elnézést kérek a zavarásért! Korzinkin vagyok ... Ha nem okoz túl nagy fáradságot Önnek, nagyon lekötelezne... — Csak a kocsi belsejében legyen szabad dohányozni, a peronon ne. Hogyisne, még majd rám szórják a hamut. Aláírás: egy ütközőn utazó. — Nem töltöm ki a kérdőívet. Sosem járok villamoson, nincsen rá dohányom. Aláírás: egy munkanélküli. Ezek után tisztelettel kérem a közlekedésügyi miniszter urat, szíveskedjék a kérdőíveket a munkaügyi miniszter úrnak beható tanulmányozás végett átadni. Hátha ő egyéb megoldatlan problémára is rádöbben. Fordította: Dcnes Géza Kiss Dénes: Őrségben Gyermeteg lobogóm alatt magam vonulok fegyvertelen sereg Magamtól vedlettem le pajzsot és fegyverzetet Szívem fölött már semmi sincs csak az ember bőre eget érintik puhán a szívverések lábam nyugodni jár füves mezőkre s kezem virágok egek őre. Meg nem engedhető szerkezetek avagy: azok a furfangos igekötők! Címünk egy jellegzetes nyelvi, nyelvtani hibára utal, amely a hivatalos szövegek - ben és a sajtóban, sajnos, az utóbbi években nagyon elharapózott. Az olimpia idején a vívóverseny rádiós közvetítésekor ütötte meg a fülemet ez a mondat: »A találat nem megadható.« Nagyon idegenül csengett! Helyesebben így mondanánk: »A találat nem adható meg.« Miért? Érdemes egy kicsit szembenéznünk ezzel a kérdéssel, mert fogalmazás közben nekünk is gondot okozhat a helyes szerkezet kiválasztása; a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének közönségszolgálatához érkezett levelek bizonyítják, hogy igen sok embert foglal- ktaztat ez a nyelvhelyességi kérdés. Az egyik levélíró az iránt érdeklődött — amint a Gondolat Kiadónál megjelent Nyelvművelő levelek című kötet is bizonyítja —, hogy melyik a helyes megfogalmazás: »Az alsó keret nem felemelhető« vagy pedig: »Az alsó keret nem emelhető fel.« Az Intézet válasza az volt, hogy az utóbbi, mivel a mai nyelvszokás szerint az igéből alkotott melléknévi értelmű igenevekben (megadható, fölemelhető) az igekölő — bizonyára az igekötős igék hatására — a tagadó szerkezetekben elválik az igétől: »Nem adta meg a bíró«, tehát: »Nem adható'meg.« »A tiszteletdíj kiutalható.« Milyen furcsán hangzanék: »A tiszteletdíj nem kiutalható.« Persze jöhetnek ilyen ellenvetések is: »Ez a ház eladó«. »Ez a szoba kiadó«; hasonló esetek az előbbiekhez, s a tagadó szerkezetben mégsem válik el az igekötő: »Ez a ház nem eladó«; Ez a szoba nem kiadó« (az volna a furcsa: »nem odó el«, »nem adó ki«). Csakhogy itt melléknévvé szilárdult melléknévi igenevek szerepelnek, míg amott (megadható, felemelhető) alkalmi alkotású igenevek; ezt az is bizonyítja, hogy a tagadásban az igékhez hasonlóan viselkednek. így vagyunk a bekül - tözhető-vel is: alkalmi alkotású melléknévi igenévként kezdte pályafutását (még ma is előfordul igenévszerű használata: »Csak cserelakással költözhető be»), de az idült lakásgondok évtizedeiben melléknévvé szilárdult, s ma már általában nem válik el az igekötője tagadásban sem: »Nem beköltözhető öröklakás.« A Rádió hírmagyarázataiból jegyeztem ki a múltkoriban ezt a mondatot is: »az egyoldalú előnyökre törekvés nem összeegyeztethető a népek biztonságával«. Ugyanaz az eset, mint a »nem megadható«-val! Helyesen így hangzanék: »az egyoldalú előnyökre törekvés nem egyeztethető össze a népek biztonságával.« Bizonyos fajta határesetet mutat a következő példa, amelyikre egyik népművelési lapunkban akadtam: »a „nem hozzáértők” is észreveszik a művész alkotómódszerének egyik sajátosságát.« A cikkíró idézőjelbe tette a kifejezési, ezzel is jelezve egy kicsit bizonytalanságát. A hozzáértővel azonban némileg másként áll a dolog: e szónak egyaránt van melléknévi (igenévi) s főnévi használata. A főnévi változatra Arany János Hamlet- fordításából idézhetünk példát: »a színjáték föladata, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek ... No már ha ezt túlozza valaki, a hozzáértőt csak bosszanthatja.« A főnévvé szilárdult változat igekötője természetesen nem válik el tagadásban sem; a melléknévi igenévből alkotott »hozzá nem értő«-nek a jelentése is más: súlyosabb, el- ítélőbb, mint a »nem hozzá- értő«-nek. A hasonló jelentésű beavatott azonban — bár főnévként is használatos — mintha még mindig őrizné igenévi eredetét: »be nem avatottak«-tói beszélünk inkább, mint »nem beavatottak«-ról. (A jelentések foko- zati különbsége azonban itt is megvan: az első a határozottabb, keményebb, hangsúlyosabb fogalmazás.) • Az igekötők sorrendjével, szórendjével azonban másutt is gyakran baj van. Egyik napilapunkban olvastam a napokban ezt a híradást: »Ma, csütörtökön délelőtt szintén előadások és disputák lesznek az Akadémián. Délután pedig a konferencia részvevői Esztergomba és Vi- segrádra kirándulnak.« Nyelvérzékünk inkább ezt diktálná: »Délután pedig a konferencia részvevői kirándulnak Esztergomba és Visegrádiba.« Miért? Mielőtt a válasszal megpróbálkoznánk, lássunk még egy példát! Nincs semmi új a nap alatt: Halász Gyula, anyanyelvűnk kitűnő kertésze, vagy négy évtizede ezt a példát szúrta tollhegyre a sájtóból: »A hittérítő vissza akar térni az Üj-Hebridákra, mert reméli, hogy ott békében befejezheti napjait.« Kiváló nyelvművelőnk ehhez ezt a megjegyzést fűzte: »A hittérítő nem ön- gyilkosságra gondol. Meghalni otthon is meghalhatna. Csak arra vágyik, hogy békében élhesse le hátralevő életét. Tehát: „ ... reméli, hogy ott békében fejezheti be (nem befejezheti életét.”« Mindany- nyian érezzük a két mondat jelentésbeli különbségét. Mi hát a szabály? Ha az igekötő hangsúlytalan, akkor elválik az igétől: az utóbbi példában a békében határozó volt a kiemelt, a hangsúlyos mondatrész, ahogy a mi példamondatunkban Esztergom és Visegrád neve. Ha viszont az igekötős ige a hangsúlyos, akkor nem válik el az igétől: »Délután pedig a konferencia részvevői kirándulnak (Esztergomba és Visegrádra)« ámde így is helyes: »...Esztergomba és Visegrádra rándul- nak ki, mivel itt a két helyhatározó (Esztergomba, Visegrádra) a hangsúlyos. A nyelvészeti irodalomban úgy is mondják, hogy ha ösz- szefoglaló (pl. sokan, örökre, mind) vagy nagyító értelihű kifejezéshez (nagyon, alaposan) kapcsolódik az igekötő, akkor rendszerint egyenes szórendben áll utána: Sökan kirándultak vasárnap: sokszor kirándul a hegyekbe. Ha viszont az igekötős ige úgynevezett kirekesztő értelmű kifejezéshez (pl. ritkán, kevesen) vagy kicsinyítő értelmű szóhoz (pl. alig, mindössze) kapcsolódik, fordított szórendben áll az után: Ritkán tanául ki, mindössze hárman rándultak ki. Furcsa és erőltetett volna, ha ezt mondanánk: Ritkán kirándul, mindössze hárman kirándultak. ' Igaz, hogy a kirándul ige esetében a ki-1 sokan már nem is igen érzik igekötőnek, annyira egybetartozik az alapszóval, ezt pedig az segítette elő, hogy a valahova távozik jelentésű rándul igét ma már önállóan ritkábban használjuk. A régi nyelvben azonban ilyen mondatokat olvashatunk, például Bercsényi Miklós levelezésében: »Szintén hogy Újvár felé rándul- tam volna, érkezett Bottyán Nagyságodtul.« De még a nagy Értelmező Szótárban is akad ilyen példa a rándul ige szócikkében: »Tegnap délután a budai hegyekbe rándul- tam.« Ez is kifogástalan. Bátran mondhatjuk tehát, most is vasárnap reggel arra a kérdésre, hogy »Mit csináljunk?« »Ránduljunk ki (a hegyekbe)!« Furcsa, furfangos szerzetek az igekötők, nem árt vigyázni velük mikor fogalmazunk! Már egyszer régen szó esett itt az igeköjtőknek helytelen használatáról, olyanféléről, hogy sokan már lefestik a falat, amikor valójában befestik, lemázolják az ajtót, mikor bemázolják, leizzadnak, midőn megizzadnak, lerendezik ügyeiket, mikor rendezik, elintézik stb. Vigyázzunk! r>v. Szilágyi Ferenc
