Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-19 / 41. szám

Egy puszta kilencszáz éve

Az udvarnokok földjén

L ANDRÁS 1055-ben Füred környékén tizenhárom falut,

Somogyból pedig Fűk (Siófok) és Lelte környéki birtokait ajándékozta a tihanyi apátságnak. A Somogybán levő falvak közül Török (Töreki), Szántó (Szántód), Gamás és Füzegy (Kisbárapáti) voltak a legnagyobbak es legnépesebbek.

Az idők folyamán negyven faluja volt az apátságnak Somogybán, de nem egy időben. Századok alatt a birtokok jó része elveszett, ugyanakkor újakat is szereztek helyettük. Például Zamárd, Endréd, Kapoly török kori szerzemények. Az ősi birtokokból csak Teleki, Szántód és Tóköz maradt meg a fel- szabadulásig az apátság kezén.

A török után a birtokok közül Szántód lett a legjelentősebb gazdag határa, központi fekvése és közelsége miatt. Ezért Szántódot a somogyi birtoktestek központjává építették ki.

Szántód évszázados majorsági hagyatéka vitán felül olyan eredeti, ritka és értékes, hogy az illetékesek az egész pusztát szabadtéri múzeumként kívánják megőrizni az utókor számára.

Szántód szépséges partjait milliónyi ember ismeri. A kissé beljebb eső domboldalon levő pusztát annál kevésbé.

Az alapítólevél még Kak- Szarma néven említi a birtokot. Honnan e furcsa név? A »kak« török eredetű szó Jelentése: tó. (Például Felsőkak- puszta, halastóval, Somogybán.) A »szarrn« a »szarv* szónak felel meg. A név tehát a »szántódi tavat" jelenti, és azt a szarv alakban húzódó földnyelvet, mely a vízből kiállva Zamárdi felől tart a

rév felé. A révet szárazföldi úton csakis ezen a vonalon lehetett megközelíteni. Ismeretes, hogy a szántódi tó a Balaton nyílt öble volt, melyet csak a múlt század elején rekesztettek el a Balatontól.

A Kak-Szarma név beírásával azt akarták hangsúlyozni, hogy a tó és a karéjos földnyelv feltétlenül a tihanyi egyházé. (Zamárdival függ össze, de nem azé!) Hiszen a somogyi javakat ezen az úton kellett az apátsági népeknek Tihanyba szállítani.

AZ OKLEVÉL, csak később említi a nagyjából megvont határokat és az azon belül levő szigeteket, szénatermő helyeket, erdőket, majd azt mondja: »ugyanoda tartoznak továbbá amaz egyház szolgái a földdel és halászatokkal, melyet előbb a többi néppel együtt bírtak«. Nyíltan kijelenti tehát, hogy a falu népe is, a földekkel együtt, Tihany szolgálatára rendeltetett. A »többi nép« említése az akkor szokásos faluközösségi munkára utal.

Ma már tudjuk, hogy a szántódi határ a földnyelv tövétől (a zamárdi Zöldfa utca vonalán) indult dél felé a Vízvár-cser nevű erdőrészig. Innen nyugatra fordulva átcsapott a Kőröshegy északi terében levő völgyteknőn, réteken, nádasokon és Körös patakon át föl a túloldali (Gönye) tetőre, ahol egy öreg körtefa töve (kőrakással megerősítve) jelezte a határt. Innen a hegy tetején, a szárszói határ mellett futott ki a határvonal ismét a Balatonig.

Gazdag, változatos, nagy volt ez a határ. Halban, vadban, szántókban, rétekben, nádasokban, erdőkben, gyümölcsösökben bővelkedő. Sok-sok munkát, küzdelmet adhatott a 200 lelket számláló Szántó falu népének.

Az 1211. évi jobbágyösszeírás két jobbágyházat és huszonöt udvarnokházat talált Szántó faluban.

Az udvarnokok kötelessége volt, hogy az apátságot fél évre való gabonával ellássák. Külön kijelölt szántókon termelték a gabonát, melyet aztán az örvényesi apátsági malmokban őröltek lisztté. Kötelességük volt még, hogy az apátsági udvarnál a favágásban, vízhordásban és a kemenceházban segédkezzenek. Egyhónapos munkájuk leteltével visszatérhettek családjaik körébe.

A két jobbágyházban jobbágytisztek laktak, hivatalnokok, akik az udvarnokok egész munkáját irányították és ellenőrizték. Az összeírások sok szép ősi nevet őriztek meg az utókor számára. A szántódi udvarnokszolgák névsorában ilyen neveket találunk : ös, Tagadó, Bencse, Farkas, Vöd, Karácson. Atyák. Tüze, Madaras, Tarcsa, Unoka, Kerös, Péntök, Vaska. Csekid, Szem, Vásár, Köles- sed stb.

ILYEN SZÉP NEVŰ udvar- nokősök hajladoztak a szántódi földeken és a tihanyi udvarnál, hogy szívós, nehéz munkával uruk és családjuk számára megteremtsék a mindennapi javakat.

Tovatűntek a régmúlt századok ... Vajon hány megfáradt szolgát takart el azóta a szántódi dombtető?

(Folytatjuk.)

Pillér Dezső

Tabi meditáció

Szellemi energiából — anyagi erő

Még néhány nap van vissza a februárból. Ez a hónap a mezőgazdasági könyvek hónapja. Tizenhetedszer rendezték meg. Somogybán az érdeklődés eddig nem volt a legnagyobb, ez bizonyosodott be a nemrégiben megrendezett tájékoztató jellegű előadás alkalmával is.

»A szakkönyv: munkaeszközk — szögezte le dr. Sárkány Pál, a Mezőgazdasági Könyvkiadó igazgatója egy cikkében. Ez alapigazság. S ha elfogadjuk, nem lehet vitánk avval, hogy minden szakember kezébe könyvnek kellett volna kerülni legalább ez alatt az egy hónap alatt.

A kiadó — huszonnégy éve működik — 784 könyvet jelentetett meg eddig. Az összpél- dányszáim huszonötmillió. Ezen belül az átlagpéldányszáim egyre növekszik. 1970-ben még 5300, 1972-ben 6050, 1973-ban pedig már 7268 példányban láttak napvilágot átlagban a mezőgazdasági szakkönyvek.

A technika a népgazdaság ■me ágában is egyre magasabD szintű lesz. Üj eljárások, új gépek. Ezekhez pedig nagyobb szaktudású munkaerő szükséges, ez kézenfekvő. Kulcskérdés a termelékenység fokozása. Lépést tartani az eszközök fejlődésével csak az képes, aki egykori tanulmányaira mint alapra rakja le az új ismereteket. Üj ismeretekhez pedig

csak a szakkönyvekből, szakfolyóiratokból jut az agronó- mus vagy a szaktechnikus. (De említhettünk volna brigádveemelkedő szaktekintélye. E müvében sikerült elszakadnia a tudományé» szakzsargontól — a cikk szerzője ezért bátor

zetőt, »gyalogmunkást", trak- ajánlani — értékes, hasznos

torost is. Hiszen számukra is sok hasznos könyvet jelentetett meg a kiadó.)

Gazdag a választék. Jut belőle az »egyszerű« érdeklődőknek is. Aki a ház körüli kis területét akarja »paradicsommá varázsolni". A könyv jó barát, hasznos segítőtárs.

A kínálat tehát nagy. Néhány címet és szerzőt soroltunk csak. Csepregi—Zxlai: Szőlőfajtáink, Czakó József: Gazdasági állatok viselkedése, Di- mény Imre: Az állattartás gépesítésének ökonómiája, Kiss István: Baromfikeltetés, Tom- csányi Pál: Piaci kertészet, Nyújtó Sándor: öntözzük kertjeinket, Udvari György: Gépjárművek a mezőgazdaságban, Mohácsy Mátyás: Gyümölcs- termesztés házi és háztáji kertekben.

Minden szintű vezetői poszton hasznos lehet Haire Mason második kiadásban megjelent műve, a Pszichológia — vezetőknek. Arinál is inkább, mivel nem egy termelőszövetkezetben az emberekkel való bánásmód lehetne még bensőségesebb, ha a rokonszenvet, emberséget még a tudományos felkészülés is »megtámogatná«. Mások a vezetéslélektan kikönyvet írt, melyben az emberi természet ama pszichológiai jellemzőit foglalja össze, melyek a munkafeladattal kapcsolatban a vezető—vezetett viszonyában leggyakrabban vitatottak.

Befejezésül ismét a kiadó igazgatóját idézzük: » ... a

könyv — tehát a szakkönyv is — sajátos áru: szellemi termék, amely kereskedelmi forgalomban kél el, azután a tudatra hatva anyagi erővé vá- lik.«

Még van néhány nap februárból ...! L. L.

Egy térkép lóg Boievácz

Józsefnek, a tabi járási könyvtár vezetőjének a szobájában. Igen szemléletesen tünteti fel, hogy a dualizmus korától milyen olvasókörök voltak Somogybán. S ez nem véletlen, hiszen a könyvtáros erről készít tanulmányt. A látogatónak azonban már első benyomásra is nyújt egy összegezési lehetőséget, ismereteket szerezhet arról, hogy hol működtek gazdakörök, iparoskörök, ifjúsági körök és felekezeti körök Somogybán.

Igaz, akkori könyvtárhálózatról nem beszélhetünk, de arról igen, hogy aki tehette, olvasgathatott, sőt olvasóvá is

nőhetett. Persze nem mindenki, hiszen sehol sem látom, hogy a cselédembereknek is lett volna olvasókörük. Most viszont maradjunk annál a témánál, hogy az emberekben élt az igény a művelődésre, a tisztelet a könyv iránt.

Könyvtárhálózatról ma már büszkén beszélhetünk és olva- surriozgaloimról Is. Ez Is kimutatható térképen, és kimutatható statisztikai elemzésben is. És mégsem vagyunk nyugodtak. Nemcsak a hálózat miatt — mert e téren Is van még jócskán fejlesztenivaló —, hanem az olvasómoz.galom miatt is. Valóban mozgalom-e nálunk az olvasás? Nem használjuk vagy kölcsönözzük túl könnyelműen a mozgalom szót — s nemcsak az olvasással, hanem néha az amalőrizmussal és sok minden mással összekapcsolva?

Én nem mindig hiszek a statisztikáknak.

Jó néha beszélgetni a könyvtárosokkal arról is, hogy mi van a számok mögött. Még pontosabban arról: ami nincs a számok mögött. Mert nincs mögöttük például elegendő olvasó. Azok hiányoznak leginkább — írtuk már e hasábokon többször is —, akik egykor e körök gerincét alkották, a dolgos középkorosztály.

Pedig a könyvtár sok mindent megtesz. Van például már olyan nyomtatvány is, mellyel az egykor beiratkozott, de huzamosabb ideje nem kölcsönző tagokat »hívják vissza«.

Tabon a könyvtárvezető és munkatársa azzal is megpróbálkozott, hogy a tanácstagokat nyerje meg az olvasás ügyének. Valami pezsdülést eredményezett ez is, de változást nemigen. Továbbra is az a helyzet, hogy nyugdíjasokat és fiatalokat képesek leginkább toborozni. Főleg az utóbbiak körében sikerült szép eredményt elérni. A tanulmányokkal szorosan összefüggő

bibliográfiát átadták a gimnáziumnak, s ennek alapján beiratkozott több diák is.

Leginkább az általános iskolával gyümölcsöző a kapcsolat. Napközis diákok járnak át rendszeresen a könyvtárba, s a diákat, lemezeket is bőségesen felhasználják, hogy megszerettessék az olvasást. Képünk is egy ilyen foglalkozáson készült. Magam Is tanúja voltaim annak, amikor az iskola egyik harmadik osztálya látogatóba érkezett. Az első találkozás 'meggyőzött arról, hogy az apró emberkékben, akik birtokukba vették az olvasás csodálatos tudományát, ele.ven, izgatott érdeklődés él a könyvek iránt. És a könyvtár iránt. Jó volt hallgatni.

De iskolán kívül is keresik az olvasóvá nevelés lehetőségeit. Bolevácz József elmondta, hogy fellendülőben van az ifjúsági klub, ő maga is eljár a fiatalok közé, és a viszonzás igen ígéretes, mert a klubtagok is keresik a könyvet. Van tehát biztató tapasztalat, de neon ad elég okot az optimizmusra. Hiszen a csaknem harmincezer kötet hiába vár azokra, akik egykor iskolásként idejártak. A többség felnőttként már nemigen tér vissza.

Költözik a Néprajzi Múzeum

Két vadászpuska beszélget

Ez évben megkezdi átköltözését a Néprajzi Múzeum új ■főhadiszállására« a Nemzeti laléria volt épületébe. Üj tthonában lehetőség nyílik aajd arra, hogy állandó kiállítást, emellett néhány időszaki tárlatot is berendezzen. Mint dr. Hoffmann Tamás, a múzeum főigazgatója elmondta, olyan állandó kiállítás készítését tervezik, amellyel az ipari civilizáció előtti időszak világáról átfogó képet nyújthatnak a látogatóknak. E tárlat felállítása több éves munkát igényel. Előreláthatólag

1976-ra költözik át a múzeum egyebek között több mint 160 ezer muzeális értékű tárgyával a galéria regi épületébe, s

ezt követően — 1976 és 1978 között — állítják majd össze állandó kiállításukat.

A múzeum állandó tárlata mellett több időszakos kiállítást is rendeznek majd, persze a meglevő hatalmas anyagnak így is csak körülbelül 5—6 százalékát tudják egyszerre bemutatni. Tervezik továbbá olyan szolgáltatások« bevezetését is, melyek a zene, a film és különböző népi irodalmi alkotások segítségével még sokoldalúbban megismertetik a népművészetet az érdeklődőkkel, és mintegy kiegészítik a tárlat anyagát. Ezzel szinte kulturális központtá alakul a múzeum,

Két vadászpuska függ a fogason. Gazdáik a szomszéd szobában élményeiket mesélik.

A két fegyver egy ideig csendben piheni az elmúlt órák fáradalmait. Azután megszólal az öregebbik:

— Ügy látom, te nagyon tapasztalatlan vagy még.

— Miből gondolod?

— Látszik, hogy alig használtak.

— Valóban. De azért nagy becsben tartott az előbbi gazdám.

— Az mit jelent?

— Hát, hogy gondosan kezelt, tisztogatott, zsírozott, olajozott.

— Nem élet az. A vadász- fegyvert nem azért készítik. Hanem járni vele az erdőt, mezőt, és minél többel lőni. En akkor vagyok boldog, ha a gazdám mennél gyakrabban visz magával, és gazdag zsákmánnyal tér haza.

— Hiszen én sem örültem annak, hogy heteken, hónapokon át alig kerültem le a falról! Amikor arra gondoltam, hogy társaim olyankor a finom, tiszta levegőn, gyönyörű tájakon kószálhattak, csaknem búskomorságba estem.

— És miért nem ment a gazdád gyakrabban vadászni? Talán beteg volt? Vagy az elfoglaltsága nem engedte?

— Á! Fiatal volt és makk- egészséges. Ideje is lett volna hozzá. Hiszen eleinte, új koromban, gyakran el-elvitt, igaz, akkor sem sokat használt. Inkább csak ment a többiekkel, még célzott is, de ritkán lőtt.

— Mi lehetett az oka?

— Sokáig én sem tudtam. Azután egyszer nyitva volt az ajtó, és kihallatszott, amint a feleségével veszekedett. Ebből kiderült, hogy szegény gazdám világéletében irtózott az állatoktól, undorodott hozzájuk nyúlni, amikor meg vért látott, a rosz- szullét kerülgette. Ilyen volt a természete.

— De akkor miért vett fegyvert?

— Ezt is megtudtam azon az estén. Azért, mert kinevezték amolyan középszintű vezetőnek. Addig eszébe se jutott a vadászat. De látta, hogy főnökei, vezető társai, sőt beosztottai közül is néhányon rendszeresen hódolnak e szenvedélynek: hétfőn reggelenként élményeikről beszélgetnek, a hét vége

felé pedig szervezik a vasárnapi kirándulást. Esetenként jóízű vacsorákat csapnak, kártyapartival egybekötve, ahonnan nem illett elmaradni. De az én gazdám soha nem tanult meg kártyázni. Hát ezért lógtam át én legszebb fiatalságomat.

— Na és, mi lett a családi veszekedés vége?

— Mint általában, most is a feleség győzött. Hiába tiltakozott a gazdám: — Nem kér enni ez a puska, maradjon csak, és azért néha kimegyek hajtóvadászatra. Szegény csak hajtogatta: most mit szólnak a többiek, főképp a beosztottjai, — az asszony hajthatatlan maradt, így hát mit volt mit tenni, végképp búcsút mondtunk egymásnak. Azt hiszem, az értem kapott pénzből bunda lesz az asszonynak. Szegény gazdám meg visszatérhet eredeti kedvteléséhez: a bélyeggyűjtéshez. így mindhárman jól jártunk.

— Hiába — vonta le a tanulságot az idősebb vadászpuska. — Az egyéniségen nem lehet erőszakot elkövetni, Még fegyverrel sem.

P. L.

Néztük azt a bizonyos térképet, és csak hümmögtünk. Hogy is van ... Amikor kevesebb lehetőség volt, akkor szívesebben olvastak a felnőttek? Most, amikor itt a szabadpolcos könyvtár, elment a kedvük? Sokféle eredője van ennek a közönynek. Sokféle eredőről magunk is írtunk már. Nem akarok ismételni, csak megjegyzem: ahol a vezetőség vagy a helybeli értelmiség sem olvas, ott mit várjunk az emberektől. Tabon persze van ellenpélda is, de a kisközségekben kevés.

Vagy nem egészen tökéletes még mindig a könyv- és a könyvtári propaganda? Újabban divatos dolog »fölmenteni« a tévét, mivel sokszor sugároz olyan műsort, amelyik olvasásra ösztönöz. Valóban nem érheti vád. Kimondom kereken: nem a .tévével, hanem a nézőivel van baj. Az igénytelenséggel. A szelekciónélküliség kényelmével. Az emberekkel, akik talán néha indokolatlanul is úgy alakítják ki életüket, munkájukat, hogy abból hiányzik a könyv. (És persze más is.)

A hatás nélküli irodalomórákkal is baj van.

Mondhatná valaki, persze más lett volna, ha azokban a bizonyos olvasókörökben lett volna tévékészülék! Erre azt is lehetne feleim, sok dolgos, de mégsem elégedett emberre tekintve: ugyan csali másként alakul, ha az ő kezükben többször lett volna könyv!«...

Egy bizonyos: nem egyszerű dolog ez. Mert az sem véletlen, hogy az olvasókörök virágzása egybeesett a népies és népi irodalom virágzásával. Az Eötvüs-féle koncepció együtt járt az Eötvös és mások által is képviselt irodalmi terméssel.

Nem tudom elfelejteni az egyik harmadik osztályos kisgyerek kérdését: »Es tessék mondani, könyvtáros néni, mi lesz azzal a könyvvel, amelli- ket senki sem keres? ...«

Sajnos vannak ilyen könyvek. Néha talán több is, mint amennyit megengedhetőnek tartanánk... Ne tetsszek ez most irodalombíralatnak, csupán egy kellemetlen kérdés fölvetésének — a közöny oly gyakori közönyös ábrázolása (s ezzel talán többet találkozunk a kelleténél) is eredményezhet közömbösséget. Sőt, megsokszorozhatja azt.

Tröszt Tibor