Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-03 / 1. szám

Te/ és bor Látta a „mennyországot" Elhatároztam, hogy a 98 éves toponári Sípos Györgynek — aki ma aligha­nem a város legidősebb em­bere — nem te­szem föl az ilyenkor szo­kásos kérdést: »•hogyan érte meg ezt a szép kort«. Mikor azonban leül­tem mellé a kanapéra, kér­dezés nélkül is azzal kezdte. — Minden reggel tejet ittam, meg azután a jó vörösbort sem sajnáltam ma­gamtól. Én úgy gondolom, az éltet. A faluban úgy mondták, Gyuri bácsi azért szeretné megérni a szá­zadik évet, hogy írjon róla a »somogyi újság«. — Százhárom éves koromig fogok élni. Ezt megálmodtam. Az álmok már mást is elárul­tak nekem ... Luca-napkor böjtöltünk egész nap, éjszaká­ra meg az asztal alá feküdtünk aludni... Én meg is álmod­tam, hogy a Kató lesz a fele­ségem. Vasárnap este mindig tánc volt a Lukács Péter kocs­májában. Oda jártunk táncolni a lányokkal. Kató is odajárt. Mondom csak neki egyszer: gyere, Katica, elveszlek... Még Ferenc Jóska idejibe tűzoltóknál is voltam. Lehet­tem vagy tizenhat éves ... Hű, de nagy tűz volt ám akkor Szentjakabon ... Szerencse, hogy hamar ott voltunk a fecskendővel, így a falu na­gyobb része megmaradt. Ügy spricceltünk, hogy még a nád­tető is lemállott. Régi képek foszlányait ra­Hétköznapi ceruzasorok Sosem hittem volna, hogy garázsdekorációval is lehet készülni papagáj-szépségver­senyre. Lenyűgözve bámultam Kaposváron, a Kovács Sebes­tyén utca egyik garázssorának végén hivalkodó autórezr.den- ciát. A vörös és a fehér, a zöld és-a sárga ölelkeztek raj­ta valami képtelen szinergiá­ban. láthatóan pingálójuk nőm kímélte az ecsetet, a festéket. Akad még e garázscsodán kü­lönböző kis mütyür, apró disz és nagy bóvli. S, hogy a ko­molytalanság vádja még vé­letlenül se érhesse a »játékos- fantáziájú tulajt, az auíóvi- tyilló oldalára szépen, ponto­san, komolyan odamázolta a nemzeti színeket is: pirosat, fehéret, zöldet... így. sorban, párhuzamos sávokban. Azt mondják, munkánk, tetteink mindig hű tükrét ad­ják a »béltartalomnak«, ízlés­nek, érzésnek, gondolatnak. Mutasd meg a szobád, házad, szerszámod, könyvtárad, kony­hád, garázsod, és megmondom, ki vagy. Hát bizony itt.. . de miért én mondjam? Szólt helyettem az a cifra autórezi­dencia. * * • Alku. Hosszú és kemény. Aki kínálja, merészen, ékes fordulatokkal ecseteli portéká­jának értékelt, egyedülállósá­gát. Elérkezett a ritka pilla­nat, ilyen szerencsében so­sem lesz a vevőnek része. Az alkudozón.ak vágy villan sű­rűn pislogó, szemében, igyek­szik kisebbíteni a kínált por­téka erényeit, de mohó képé­re rá van írva, hogy végül is engedni fog. — Kezet rá! Megegyeznek, mindketten elégedettek, ha úgy tetszik, boldogok. Az egyik kapott öt­száz forint letétet, amolyan anyagi biztosítékot, és továb­bi ötvenet portékájáért. A má­sik megkapta a várva várt hol­mit. igaz, csak két hétre, igaz, ötszáz forint letét és ötven forint használati díj ellené­ben. De remegve markolja, s indul, s viszi Margaret Mit­chell: Elfújta a szél című könyvét, amelynek édes-gics- cses-bús vonzerejét még a mai modern idők fergeteges hurri­kánjai sem tudták elfúlni... Cs. T. kosgatja mozaikká. Emlékeze­tének képzelete segít. Mesél a kaposvár—siófoki vasútvonal építéséről, ahol a századfordu­ló évében dolgozott, muraközi lovairól, melyeket nagy pénzér vettek meg tőle, hogy a Duná­hoz vigyék hajót vontatni. A Kaposvári Cukorgyár építésé­ről is beszélni kezd, de közben eszébe jut egy Szent lstván- napi katonai parádé. Fia, Sipos Dénes ugyancsak javakorabeli ember, ö mond­ja: néha délelőtt 11-ig is al­szik az öreg. Este is ő fekszik le legelőbb. Annyit alszik, mint egy csecsemő... Ügy látszik, az élet kezdetén meg végén al­szik legtöbbet az ember. — Apám azt mondja, látta a mennyországot, erről beszél a legszívesebben. Hogy is volt, papa? — Tizenhét éves voltam ak­kor. Éjfélig csináltuk ezt a házat, amiben most vagyunk. Aztán elmentek a kőművesek, én meg kimentem az istálló­ba, hogy reggelre legyen széna a lovak előtt. Mikor belebök­ném a villát a kazalba, nagy nagy világosság támad. Tán tízszer akkora, mint nappal. Futok ki az istállóból, hát láss csudát, nyílik az ég. Mindig jobban nyílik, és akkora a fé­nyesség, hogy csak na. Moz­dulni sem tudtam, csak fohász­kodtam. Tán tizenöt percig tartott, azután megint sötét lett. Csak a csillagok világítot­tak ... így volt. Látta a falu éjjeliőre is, meg egy asszony. 1893 nyarán történt ez. A csillaghullások idején ... — Volt egy kis földem. Szántottam, vetettem. Megél­tünk. Voltak sokkal szegényeb­bek is. Azok a grófi birtokra jártak napszámba. Robot is volt. Az emberek nem tudtak ími-olvasni, így hát a paran­csoló a botjára húzott egy ro­vást a robotnap végén. Még tán most is megvannak azok­nak a szegény embereknek a telirovásolt botjai. Akármennyit szolgált is az ember, nem mondták: elég. Akik nem jól viselkedtek, azokat a szentegyház előtti ge­rendához kötözték, még a lá­bára is vaspántot tettek. Ko­misz világ volt akitor. Egyszer aztán kikiáltották, hogy nincs többé robot... Hosszan beszél. Az első vi­lágháború alatti rekvirálások okozta éhségről. A Horthy- korszak »rendcsinálásairól«. Meg nem tartott böjtök »vét­keire>1«. Életének eseményei már csak az érzelmek szűrőjén át jutnak tudatáig. Fontos és je­lentéktelen emlékek összemo­sódnak egy nagyon hosszú tör­ténetté. Kicsit büszke magas korára. Tanácsokat ad, hogyan érhetem meg a száz évet. — Bab csuhéját kell kifőzni és abban megfürödni... Ré­gebben gyakran megcsinál­tam. Egy csipetet sem félek a haláltól. Ha egészség van, ak­kor jó, csak el ne essek ... Bíró Ferenc Az új falu új ifjúsága M ég 1969-ben írta Erdei Ferenc, a falu nagy politikus tudósa, hogy a magyar falvakban gyökeres átalakulásnak vagyunk tanúi és részesei. »Egyszerre men­nek végbe olyan történeti fo­lyamatok, amelyek hovato­vább értelmetlenné teszik a hagyományos falu elnevezést. Megszokásból, hagyományból továbbra is használhatjuk a szót, de legyünk tisztában vele, hogy már csak jelkép értékű — amit jelez, az lé- nyegbevágóan megváltozott.« Valóban, kivétel nélkül minden falu kimozdult ha­gyományos állapotából. A me­zőgazdasági termelés döntő részének nagyüzemivé válá­sa, az ipartelepítés, az urba­nizáció mélyreható változáso­kat okozott a falusi lakosság foglalkozási és életviszonyaid ban. Amíg 1949-ben az összes kereső fele dolgozott a mező- zőgazdaságban, addig ma már csupán 23 százalékuk végzi itt munkáját főfoglalkozás­ként. A huszonhat év alatti keresőknek pedig már csak 16—17 százalékát foglalkoz­tatja a mezőgazdaság. Az elő­jelzések szerint 1985-ig a me­zőgazdasági népesség további 400—500 ezer fővel csökken. A közelmúltban szakmai körökben egy érdekes össze­hasonlításra került sor. A mezőgazdasági keresők lét­számából levonták azokat, akik a mezőgazdaságban ipa­ri, építőipari és más hasonló jellegű munkát végeznek, és így számítva a mezőgazdasá­gi keresők részaránya már ma sem 23, hanem csak 15 százalék. Ugyanígy számítják egyébként a mezőgazdasági dolgozók arányát többek kö­zött Dániában, Hollandiában és az Egyesült Államokban, amely országokban ez 5—9 százalékot tesz ki. A falusi lakosság átréteg- ződését jól mutatja, hogy 1970-ben a községekben élt az összes ipari keresők 42 szá­zaléka (kb. 753 ezer fő). S ami még figyelemreméltóbb: a községekben levő ipari mun­kahelyeken dolgozott a ma­gyar munkásság 20 százaléka (kb. 350 ezer fő!). 1961—70 között az új ipartelepítés miatti létszámnövekedés egy- harmada a községekben való­sult meg. Ma már az ország­ban több mint 200 olyan köz­ség van, ahol a szocialista iparban foglalkoztatottak szá­ma meghaladja az ezret. Ezek kisebb ipari, kereskedelmi központok, nem egy közülük kulturális centrum is. Miként tudjuk pótolni, he­lyettesíteni a következő 10— 12 évben kieső 400—500 ezer mezőgazdasági dolgozót? Min­denekelőtt tovább kell foly­tatnunk a mezőgazdasági nagyüzemek korszerűsítését, a munkafolyamatok gépesíté­sét A mezőgazdasági munka gépesítésének, a terméshoza­mok növelésének új, minden túlzás nélkül forradalminak nevezhető fejlődési szakasza bontakozik ki az iparszerű termelési rendszerek megho­nosításával. A szocialista át­szervezés, a nagyüzemek ki­alakulása óta az iparszerű termelési rendszerek alkalma­zása a legjelentősebb előre­lépés a magyar mezőgazda­ságban. Ez elsőként a baromfihús- és a tojástermelésben, azt kö­vetően a sertéshús-, majd a kukoricatermelésben hódított teret. Napjainkban már mind szélesebb körben alkalmazzák a cukorrépa, a zöldség, a bur­gonya, a szőlő, a rizs és más növényi kultúrák termeszté­sében is. 1974-ben várhatóan így kerül termesztésre a nagy­üzemi kukorica fele, a cukor­répa egyharmada. Az iparsze­rű termelés lényege abban van, hogy a biológiai, a tech­nikai, a kémiai és az emberi tényezők gondosan megter­vezett egyesítésével, ésszerű kombinálásával, a lehető leg­nagyobb biztonsággal, nagy területeken, maximális ter­méshozamokat elérni. Ez me­rőben új követelményeket tá­maszt a dolgozó emberrel szemben. Az iparszerű terme­lési rendszerekben jelenleg részt vevő több mint 500 üzem dolgozóinak nemcsak maga­sabb szakképesítéssel kell ren­delkezniük, hanem vállalniuk kell a korábbinál nagyobb kötöttségeket, a szigorú tech­nológiai fegyelem betartását. Ehhez pedig magas fokú ön­tudatra, újfajta szemléletre van szükség. indezek a változások érthetően az új iránt leginkább fogékony if­júságot érintik a legintenzí­vebben. Az urbanizáció és az ipartelepítés, a mezőgazdasági üzemek műszaki-technikai fejlődése, az iparszerű terme­lés kibontakozása a fiatalok rétegeződése, foglalkozási vi­szonyaira erőteljes hatást gyakorol. Jól tükrözi ezt a fa­lun lakó X millió 200 ezer 26 év alatti fiatal (a korosztály 54 százalékának) foglalkozás szerinti összetétele. Közülük 200 ezren dolgoznak az élel­miszer- és fagazdaság, vala­mint a vízgazdálkodás terüle­tén, továbbá az áfész-ekben. Ugyanekkor 553 ezer ifjú­munkás, 312 ezer középiskolai és szakmunkástanuló lakik a községekben és a tanyákon. (A felsorolásban nem szerep­lők vagy alkalmazottak, vagy háztartásbeliek.) M A legszerényebb számítás szerint is több mint félmillió fiatal — nagy része naponta — eljár a községből dolgoz­ni, tanulni. Igen meglepő adat, hogy például a Bács megyei ipari munkások között minden ötödik tanyán lafcflE. A napi ingázás mértéke az ipari körzetekben nagyobb, ahol ez már szinte természe­tes velejárója az életformá­nak, míg a hetenkénti ingá­zók az iparban szerényebb körzetekben élnek. Az ingázás valamilyen formája azonban minden magyar falut érint. S minden bizonnyal hosszú ideig fennmarad, hiszen nem lehet minden faluba ipari üzemet, középiskolát telepíteni. Arra azonban számíthatunk, hogy a falusi ipartelepítés folytató­dásával, a mezőgazdasági ter­mékek helyi feldolgozásával, élelmiszeripari és más koope­rációk megvalósításával csök­ken majd az ingázók száma. A falusi lakosságnak tehát a kisebbik részét alkotják a mezőgazdaságban dolgozók. A demográfiai hullámvölgy és a mezőgazdasági keresők szá­mának mérséklődése a továb­bi csökkenés irányába hat. Ez­zel párhuzamosan azonban — és ez a dolog másik oldala — a fiatalok egyre fontosabb szerepet töltenek be az élel­miszergazdaságban. A terme­lőszövetkezeti mérnökök, tech­nikusok átlagos életkora 35 év alatt van. Növekszik a fia­talok részaránya a szakmunká­sok között, s ez ma a tsz-ek- ben 46, a mezőgépiparban 45, az élelmiszeriparban 39, az állami gazdaságokban 32 szá­zalékot tesz ki. De más oldal­ról is vizsgálhatjuk ezt az összefüggést, s akkor azt lát­juk, hogy a tsz-ek/ben, az ál­lami gazdaságokban, az élel­miszeriparban jelenleg dolgo­zó fiatalok egyharmada szak­képzett. A továbbiak során is fon­tos feladat a fiatalok szakmai tudásának fejlesztése. De az már régen nem igaz, hogy csak a rossz tanuló fiatalok maradnak a mezőgazdaság­ban. Kétségtelenül vannak ilyenek is, hiszen az élelmi­szergazdaságban 30 ezer olyan fiatal dolgozik, aki nem vé­gezte el az általános iskola nyolcadik osztályát. Ám ha valaki kitűnő bizonyítvánnyal gimnáziumba megy tanulni, az sem biztos, hogy végleg elhagyja a mezőgazdaságot, mert könnyen lehet, hogy ag­rármérnökként tér oda visz- sza. 1968 óta 150 ezer 26 ér alatti fiatal lépett be a terme­lőszövetkezetekbe. Számuk jelenleg megközelíti a 100 ezer főt, ami azt jelenti, hogy minden ötödik aktívan dol- dozó tsz-tag 26 év alatti! A korosztály kisebbik része — 38 ezer fő — az alkalmazott Igen érdekes, hogy a mező- gazdaságban dolgozó ötvenöt ezer fiatal szakmunkás közül több mint 34 ezer valamilyen ipari szakmában tevékenyke­dik. Az ipari szakmunkásta­nulónak jelentkezett jó és kö­zepes tanulmányi előmenetelű falusi fiatalok közül sem sza­kít tehát mindenki a mezó­Partizánballada ■ ■ ( Részletek) ­.....................- — 9. Az ágakat levéldísz helyett mintha vatta pólyálta vol­na be. De ez a pólya ne­hezebb volt a vattánál, rop­panásra késztette a gyengébb gallyakat. Ilyenkor porka ha­vak hullottak. Mint olvasókönyvben a be­tűk — fázó állatok lábainak nyomai — a fehér havon. Tél tábornok rohamra vezényelte a seregeit: a látást akadályozó ködöt, a csípésekkel támadó fagyot, a cipőt nehezítő, kabát­ra tapadó havat. A tanyák, falvak elvesztek a fehérségben. Csak a távoli, álmos kutyaugatás hallat­szott el néha a kövesutakig, amelyek síkossá váltalt; a vékony hóréteget keményre nyomták a katonai járművek kerekei. Köröző madarak tértek meg a szőlőkarókra, fáradtan, rossz kedvű károgással. A mai nap sem hozott változást. »Ke­mény az idei tél, Csőr asz- szony!« S a válasz: »Ha így megy, jövőre én is nekivágok a fecskékkel meg a gólyákkal, Szénfekete úr!« És: »Kár, kár, jaj de nagy kár!« A világ asztalán fehér ab­rosz volt a hó. Minden Tél tábornok győzelmét hirdette. A csergepatakok megmerevedve beálltak. Partjaikon a leve- lük-hullott füzek mint meg­annyi tépázott páva. De ott, a fák között az az apró, ta­lajvízből keletkezett tavacska. Vízében tótágast látszottak áll­ni a fák. A fagy nem tudott jeget húzni a tükrére. Tavasz lesz egyszer mégis! Január derekán Medincin állomásoztak Csíkék. Nehéz harcok után pihenőhelynek számított az usztasáktól, né­metektől ez idő tájt ritkáb­ban háborgatott község. Öröm­mel fogadták a brigádot. Csak egy váratlan epizód zavarta meg az örömöt. Lobogó hajú, szikár öregasszony rázta ök­lét a magyarok felé. — Ne törődjetek vele! — mondta szégyenkezve Ivan Golubics, a II. proletárbrigád főiderítője. — Hortysták vé­gezték ki a fiát. — Mondd meg neki, hogy a fasiszták, legyenek bár ma­gyarok, nekünk is ellensége­ink — bíztatta Professzor. — Mondd csak meg! Az öregasszony sírása csil­lapodott, Ivan Golubics vi­gasztalására. — Béke! — kiáltotta még hátrafordulva Professzor, mint a fuldokló, aki végső kétségbeesésében szalmaszál után kap. — Béke! Mi prijateli smo! Mi barátok vagyunk! A sebesülteket az iskola épü­letében helyezték el. Máriás József doktornak, a brigádor­vosnak akadt dolga bőven. A partizánkáknak állt lányok fegyver helyett tűt, ollót, cér­nát vettek a kezükbe, hogy a szakadt ruhaneműt befoltoz­zák. A dandárt a szlatinai har­cokban tanúsított hősies helyt­állásáért Kosta Nadj had­osztályparancsnok közös ki­tüntetéssel jutalmazta. A sap­kákra ekkor kerültek a »sima« vörös csillagok helyébe a sar­lós—kalapácsos vörös csilla­gok. Ezt a nagy kitüntetést csak két brigád kapta meg a 16. hadosztálynál: a Petőfi és a Proletár. Aznap este ünnepséget tar­tottak. Sztodulka László ál­lította össze a műsort. Jó ked­vű, rögtönzéstől sziporkázó előadás kerekedett. Nagy La- josék remekül szórakoztatták a rubacskába (mell alatt meg­kötött szoknya), rukáviba (buggyos ujjú, virágmintás blúz) öltözött horvát lányo­kat, kemény tartású férfia­kat. Pedig ezek nem is értet­tek mindent, hiszen a dandár harcosainak jó és rossz tu­lajdonságait figurázták ki. Magára ismerhetett Profesz- szor, Stodulka agitációs és propagandista-osztályvezető, de még Kiss Ferenc is. Csík Petőfinek Egy gon­dolat bánt engemet című versét mondta el. Áhitatos csend ülte» meg a termet. Az előadás végén horvátok, szerbek, magyarok kapasz­kodtak össze, hogy méltóság- teljes kólót táncoljanak. Egy­szerre roggyantak szinte in- szakadtan a lábak, hogy az­tán rugóként lökjék fel újra a testet Indultak körbe a fa­lon a képek. Szállt a hetyke hívogató: »Ec, kec, kume Lá- zo... Ej, haj, Lázó komám ...« Csík és az ibolyaszín sze­mű lány Professzorral a kan­dallóhoz telepedtek. Bácski S tevan a kezét emelgette a lángok fölött. Csíkét ez a ma­gyar kártya egyik figurájának pózára emlékeztette. — No, édes gyerekeim! — kezdte Professzor. — Most végre eleget tehetek a kérés- teknek. Elmondom nektek a Petőfi Brigád történetét. Egé­szen addig, amíg ti is tagjai lettetek. Papp Magdinak, az ibolya- szin szemű lánynak és Csíknak az arcára feszült figyelem ült ki. Pihentek a medinci kas­tély termében, és hallgatták Professzort. Eácski Stevan olyan komó­tosan kezdett hozzá, mint a pipázó ember a rágyújtás­hoz. — Hol is kezdjem, édes gyerekeim? Talán ott. hogy a Jugoszláv Kommunista Párt 1941. július 12-én tette közzé felhívását, melyben nemzeti­ségre, vallásra való tekintet nélkül harcba szólított min­den becsületes embert a fa­sizmus ellen. (Folytatjuk) gazdasággal. Egy részük ipari szakmunkásként tér vissza, s nem kényszerűségből, nem azért, mintha nem ‘lenne más választásuk, hanem elsősor­ban hivatástudatból. A falusi ifjúság helyzetét tehát csak akkor érté­kelhetjük és láthatjuk reálisan, ha rendszeres időkö­zönként áttekintjük társadal­mi, rétegeződési viszonyait, elhelyezkedését a társadalmi munkamegosztás rendjében. A fejlődés oly dinamikus, hogy a korábban kialakult kép minduntalan kiigazításra szorul. Ha a községi, és a me­zőgazdasági üzemek pártszer­vezetei eredményesen akarjál? a párt ifjúságpolitikáját vég­rehajtani, saját viszonyaikra adaptálni; ha politikai tevé­kenységük során nemcsak a mai, hanem a távlati célokat is körvonalazni, követni akar­ják, akkor nem mellőzhetik, hogy területükön időről időre megvizsgálják az ifjúság helyzetének, rétegeződésének alakulását, az új helyzet igé­nyelte munkaprogram kimun­kálását. U. Cs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents