Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-30 / 24. szám
Bemutató eMfft HŐSÖK VÁROSA Á maradandó Egy csepp méz A jelenetben Monori Lilit, Szabó Ildikót és Vajda Lászlót látjuk. A holt tárgyak is »játszanak« — így mondják a színházi világban —, s így érzi a néző, amikor az előadás egésze mély benyomást tesz rá. Nem hiszem, hogy valaki is összeszámolta, mely kellékek fordulnak elő legtöbbször a színpadon. Szerintem a tükörnek minden esetben nagy szerepe van, emellett a néző eszébe juttatja azt is, hogy amit lát, maga a mű: egy különös tükörkép. Shelagh Delaney az 1960-as évek angol társadalma elé tartott tükröt, hogy bemutassa a legszegényebbek életét s azt, hogy ha társadalmilag egyelőre nem is emelkedhetnek föl, az egyénben megszületett »szebb, boldogabb életért«- gondolat csodára képes. Különös kontrasztot mutat ez a világ is, hiszen Helen tarka színei azt jelzik a színpadon, hogy ő kiemelkedett a nyomorból. De ez olyan színes tarkaság, amelyet elmos az eső, s aki így remélt szebb életet; annak az élete mocskos. fogalmazásában rejlik, hanem sokkal inkább abban, hogy tele van lírával. A játékosság előtérbe helyezése, mintegy a i'ölszabadultabb én ábrázolása, különösen megfigyelhető Babarczy rendezésében már a próba alatt is. De a libikóka egyben arra is utal, hogy az a két ember, aki rálép, egymásra van utalva ... — Az Egy csepp méz című filmmel szemben milyennek formálja a darabot? — A film líraibb volt, mini a mi színpadi megfogalmazásunk. Mi kicsit keményebb hangot, játékmódot valósítunk meg. A filmben a lányt pasz- szívnak, tehát nem hősnek rajzolták meg. Én — és ezt említettem — hiszek abban, hogy Josephine-nek érdemes volt így élnie. Küzdött... A darabban Szabó Ildikót. Monori Lilit, Vajda Lászlót, Hunyadkürti Istvánt, Mucsi Sándort és Reviczky Gábort láthatjuk. Az Egy csepp méz bemutatója pénteken lesz. Horájiyi Barna Kenyér a győzelemhez Neve nem került a történelem lapjaira. Egy volt a le- ningrádi hősök százezrei közül, akik megvédték a várost, életben tartották az életben maradottakat. Praszkovja Fjodorovna Ivanovna, a primorszki kerület 11. számú kenyérgyárának nyugdíjas munkásnője. Kom- szomolista korában kezdett a gyárban dolgozni, és innen ment nyugdíjba. Arca egy kicsit fáradt, de szeme fiatalosan csillog. A visszaemlékezés olykor nehezére esik, hangja időnként elcsuklik, szeme könnybe lábad, de nagy türelemmel válaszol kérdéseimre. — Az 1941—42-es tél volt a legnehezebb, a legrettenetesebb. A gyár három termelőszalagján, a gondosan elsötétített műhelyekben éjjelnappal dolgoztunk. Sokáig nem Is jártak haza a 12 órás műszak után, ott aludtak egy keveset valamelyik félreeső zugban. Az igazi megpróbáltatás akkor kezdődött, amikor megszűnt a víz- és áramszolgáltatás, és elfogyott a fűtőanyag. Rohammunkával saját villanytelepet építettünk, szivattyút helyeztünk üzembe, és a Kis-Névából vezettük az ■— ugy-ahogy — megszűrt vizet a gyárba. Megtörtént, hogy elromlott a szivattyú, akkor csatárláncot alkotva órákon át kézről kézre adtuk a vízzel teli vödröket, mínusz 20—25 fokos hidegben. Tízezer faház — Hogy honnan vettünk tüzelőt? Ahol volt. Műszak után feszítővasakat, fejszéket kaptunk, és a városi hatóságok által kijelölt kerületekbe mentünk faházakat bontani, így szereztünk fűtőanyagot a kemencékbe. Leningrádban csaknem tízezer faházat tüzeltek el azon a télen. Amikor kevés lett a faház, tőzegei mentünk gyűjteni a front közelébe. Közülünk is sokan elestek. De mi szüntelenül csak egyet ismételtünk magunknak: mindent a frontnak, mindent a győzelemért. És a győzelemhez kenyér is kellett Akármilyen nehéz, csak kenyér legyen. A Leningrádi Történeti Múzeumban láttam ezt a kenyeret. Színe meghatározatlan, s akik életüket köszönhetik ennek a kenyérnek, ízét semmihez nem tudják hasonlítani. D. V. Pavlovot, az Állami Honvédelmi Bizottság Leningrad élelmezéséért felelős meghatalmazottját hívom itt Praszkovja Ivanovna segítségére, aki Leningrádiak című visszaemlékezésében így ír az akkori idők kenyeréről: »Miután a gabonakészleteket fölmérték, szeptember 15-től a kenyeret a következő összetételű lisztből sütötték: 52 százalék rozsliszt, 30 százalék zabliszt, 8 százalék árpaliszt, 5 százalék maláta.« »Október 20-ra az árpaliszt teljesen elfogyott, így a rozsliszt kiegészítésére szolgáló keveréket meg kellett változtatni. A kenyeret ekkor a következő összetételű lisztből sütötték: 63 százalék rozsliszt, 4 százalék lenrost, 4 százalék korpa, 8 százalék zabliszt, 4 százalék szujaliszt, 12 százalék maláta. 5 százalék liszt a dohos gaoonából. A kenyér íze a donosság és a maláta miait minőségileg romlott.« »November végére megérkezett a régen várt cellulóz a kenyérsütő üzemekbe. Ettől kezdve a kenyeret a következő keverési arányban sütötték: 10 százalék étkezési cellulóz, 10 százalék gyapotmag- olaj-pogácsa, 2 százalék őrlési por, 3 százalék lisxtmaradék és hulladékliszt, 3 százalék kukoricaliszt, 73 százalék rozsliszt.« Amint a visszaemlékezésekből kiderül, a későbbi hetekben tovább csökkent a kenyérben a gjabonaliszt aránya, nőtt viszont a cellulózé és az egyéb anyagoké, S hogy az emberek mennyit kaptak ebből a kenyérből? Tanúsítsák ezt ismét D. V. Pavlov sorai: »A gabona a vége felé járt Az idő az ostromlottak ellen kezdett dolgozni. Bármilyen keserves és nehéz volt, csökkenteni kellett a polgári lakosság kenyéradagját is. November 13-tól a munkásoknak napi 300 gramm kenyeret, az alkalmazottak, az eltartott családtagok és gyerekek számára (12 éves körüliig) 150 gramm kenyeret állapítottak meg... Ezt az alacsony fogyasztási i szintet is csak néhány napig I sikerült tartani. A tavon dühöngött a vihar, az erős szél a part felé hajtotta a vizet, a gyönge jég összetört. Ilyen időjárás mellett nem lehetett számolni azzal, hogy egyhamar élelmiszer érkezik Nova- ja Ladogából, a készletek pedig kimerülőben voltak ... November 20-tól a munkások napi 250 gramm kenyeret, az alkalmazottak, a családtagok és a gyermekek pedig 125 grammot kaptak. A kenyérfejadagnak rövid idő alatt alig több mint egyharmadá- ra csökkentése károsan hatott az emberek egészségére. A munkások, az alkalmazottak, és különösen az eltartott családtagok egyre gyötrőbben éheztek.« Éhhalál — Mi, a fiatalabbak valahogyan jobban bírtuk az éhezést — mondja Praszkovja Ivanova. — Néha még nevetni. énekelni is tudtunk. De körülöttünk száz- és ezerszámra pusztultak az emberek az éhségtől, a nélkülözéstől. a hidegtől. Pedig minden el képzelhetőt, és ma már elképzelhetetlent megfőztünk, megettünk. A csontenyvet úgy neveztük: blokádcsokoládé; levest, kocsonyát főztünk ebből, csakúgy, mint a fellelhető nadrágszíjakból és más bőrdarabokból. Az emberek eltüzelték bútoraikat, könyveiket a Burzsujkában; ebben a praktikus, egyszerű pléh- lemezből készített apró kályhában. Ezzel rövid időre elűzték a hideget, és ha vizet tudtak szerezni, még egy kis teát is forralhattak maguknak. De sokak számára ez csak elodázta, el nem űzhette az érkező halált. Megtörtént, hogy egyik mesterünk a gyárból hazament, otthon az éhségtől holtan találta lányát, asszonyát, s a gyengeségtől és a megrendüléstől maga is ott halt meg. A halál a legkülönbözőbb helyzetekben tört az emberre: vánszorgott az utcán, elesett, s többé nem kelt föl; maradék erejével segíteni akart valakin, odarogyott mellé és ott is maradt: lefeküdt aludni, s örökre e'szen- derült; gyakran a munkapad mellett haltak éhen az emberek. Mindezt, amíg élek. soha nem tudom elfelejteni. Éhezés, éhínség, éhhalál. A Nagy Honvédő Háború történetének lapjain e fogalmak örökké összekapcsolódnak Lc- ningrád 900 napos blokádjával, a leningrádiak hősi helytállásának példájával. A német fasiszták gaztetteit vizsgáló bizottság megállapítása szerint Leningrád kát és fél millió lakosából 032 ezren estek áldozatául az éhínségnek. Közülük 470 ezren a piszkar- jevói temető tömegsírjaiban kaptak végső nyugie'yet. Évente milliók fordulnak meg itt, hogy kegyelettel adózzanak a leningrádi hősök emlékének. A piszkarjevói temető emlékművének vörös gránit falára Olga Bergholc leningrádi költőnő sorait vésték: »Leningrádiak nyugszanak itt, polgártársak; férfiak, nők, gyermekek, s mellettük vöröskatonák. Egész életükkel védték a forradalom bölcsőjét — téged, Leningrad. A gránit alatt oly sokan alusszák örök álmukat, hogy nevüket itt felsorolni nem lehet. De te, ki e kövek előtt állsz, tudd meg, hogy senkit és semmit nem felejtünk.« Gyertyános Zoltán Részlet az Élet útja emlékműből a Ladoga-tó partján. Hajdúszoboszlói találkozás Színjátszók bemutató színpada Szürke a kis »haszontalan lány«, Josephine, de ahogy ő álmodik a »napsütésről«, abban a jobbik utat választó, belsőleg tiszta emberre ismerhetünk. Shelagh Delaney a »dühös. fiatalok«-kal kezdte működését, és sokuknál többet ért el. Mély művészi mondanivalója az Egy csepp méz maradandóságának a záloga. Erről beszélt a próba szünetében a rendező, Babarczy László is. — Ha most, 1974-ben szétnézünk az európai színpadokon, akkor két jelentős műhelyben is találkozhatunk az Egy csepp mézzel. Londonban és Leningrádban szintén műsorra tűzték, gondolom azt bizonyítva, hogy a »dühös fiatalok« egyikének éppen ez a műve a legmaradandóbb az 1960-as évek angol drámater- méséből. A darabot igazán szépnek tartom. A nehezen élő angol szegények elkeseredett küzdelméről szól. Ök is boldogok szeretnének lenni. — Josephine — Monori Lilt alakítja — áldozatnak tekint- hető-e a rendező szerint? — Én a küzdelem hősének tartom őt. Mert megszületett benne, hogy másképp, szebben kellene csinálni mindent az életben. A darab nem tisztázza, hogy sikerül-e neki, de én hiszek benne... Nagyon általánosan megfogalmazva azt hiszem, azt is mondhatjuk az Egy csepp méz után, hogy igazában nincs elfogadható élet küzdelem nélkül. A darab sikere azonban nem Ennek a tételnek a nyers meg7untasztikus történet A lánynak gyönyörű, bronzvörös haja volt, és nagy, zöldeskék macskaszeme. A húszévesek derűs mosolya ragyogott az arcán, amikor leült, és fölösleges erőfeszítéssel igyekezett térdére húzni harminc centinél nem hosszabb miniszoknyáját. — Miért jött el az előző munkahelyéről? — kérdezte barátságosan Szlatona, az igazgató, negyven év körüli, őszülő halántékú, rokonszenves férfi. — Jó hely volt, csali távol esett a lakásomtól. Itt lakom a szomszéd utcában. Ez az iroda ideális lenne részemre. — Nézze, kislány, maga jól gépel. A gyorsírással sem áll hadilábon. Kellemes, megnyerő modora van. Azt hiszem, remek titkárnő lesz. — Köszönöm szépen. Boldog vagyok, hogy ön mellett dolgozhatom majd.' — Várjunk egy kicsit. Mondja meg őszintén, visszautasítana, ha később egy kicsit udvarolnék magának? — őszinteséget kért, hát őszintén válaszolok: örülnék neki. Az igazgató kartárs a zsánerem. — A mindenségit! Maga jó munkaerő. Gyors- és gépiró- hiány van. Nem szorul rá arra, hogy a főnöke udvarlását is elfanndji. — Felnőtt ember vagytok. Magánügyeimben én döntök. — Nem titkolhatom tovább, hogy tetszik nekem. Szép és fiatal. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy megcsókolhatnám, és talán nem is tiltakozna. De értse meg, nekem feleségem van és két gyermekem. A lány egy kicsit sápadtan nézett maga elé, és halkan azt suttogta: — Akkor maradjon közöttünk a hivatalos főnök—beosztott kapcsolat... — Ez nem megoldás. Gyenge vagyok, és tudom, hogy a szépségének nem tudnék soká ellenállni. Sajnos, el kell válnunk. Nem találkozhatunk többá! — mondta szomorúan lehajtott fejjel Szlatona, és kezet nyújtott a lánynak, aki felsóhajtott: — Igazán sajnálom. Most kereshetek magamnak egy má3ik állást. Rosszkedvűen indult az ajtó felé. — Hova megy? — kérdezte csodálkozva Szlatona. — Amint mondottam, maga mellett nem tudnék ellenállni a kísértésnek- De ezért nem kerülhet hátrányos helyzetbe. Ez igazságtalanság lenne. Es mivel ez a munkahely magának megfelel, hétfőn belén. En pedig még m.a lemondok az igazgatói állásomról. és áthelyeztetem magam egy vc'l-'ithor! Galambos Szilveszter A Hajdú-Bihar megyei Tanács és a Népművelési Intézet közös rendezésében január 25—27-ig tartották meg Hajdúszoboszlón, a művelődési házban Műhely '74 címmel a színjátszók bemutató színpadának előadásait. FEBRUÁRBAN kezdődik az amatőr színjátszók országos seregszemléje, a nagy sikerű Szóljatok, szép szavak második fordulója; Szóljatok játszók, regölök elnevezéssel. A hajdúszoboszlói találkozó már ennek jegyében jött létre, ahová a Népművelési Intézet e benevezett csoportok vezetőit hívta meg. A háromnapos — bemutatókkal, konferenciákkal, vitákkal, beszélgetésekkel tarkított — bemutatósorozat azt tisztázta, hogy amatőr színjátszó együtteseink, népi együtteseink, pávaköreink miképp nyúlhatnak gazdag, de mái sok helyütt feledésbe merült folldórkincsükhöz, miképp mutathatnak be folklór ihletésű színpadi alkotásokat. A háromnapos összejövetel távolról sem tisztázott mindent — hisz valószínűleg az országos bemutatáson; zat som tisztáz minden kérdést —, de egyben teljes egységre jutott a mintegy 250 részvevő. Csak tiszta forrású anyaghoz szabad nyúlni, azokat a népi kincseinket mutassuk be közönségünknek, amelyekkel »üzenetet« hozhatunk a ma emberének. A hajdúszoboszlói összejövetel valóban — mint azt a címe is jelezte — műhely volt. a szó legnemesebb értelmében, hiszen az ott fellépő együttesek műsorai mind az alkotás periódusait mutatták be. Elsőnek a taktaszadai Röpülj páva kör Taktaszadai csárdázás c. műsorát mutatta be. A helyi gyűjtésű népdalokból az együttes vezetője egy kitalált történetet vitt a színpadra. A jelenlévő szakemberek véleménye a látottakról nem volt teljesen egységes. Többen kétségbe vonták a játék színpadra állításának szükségességét, a gyöngyös- bokrétás stílushoz hasonlítva azt. őket követte a debreceni Alföld Ifjúsági Színpad lírai hangvételű és osztatlan siket! arató Vadrózsák c. műsora. Ezt a műsort az együttestől valóban műhelymunkának tekinthettük, hiszen itt a rendező a játék három változatát mutatta be, igazolva azt, hogy egyazon játék előadása különböző megjelenítési formában más-más közönségközegben játszható el. Az első megoldás pódiumjáték volt, jelzett helyszínekkel, stilizált játékkal. A második változat oratórikus volt, tisztán csengő, hatalmas I ívelésű kórusokkal. A harma- i üik elképzelés klubjáték volt a közönség soraiban, a közönség bevonásával. A jelenlévő — nem szakmai — közönségnek ez a változat tetszett a legjobban. A találkozón láttunk kétféle Kőműves Kelemen variációt. Tetszett ezek közül a tisza- földvári Bányai Kornél Diákszínpad Kőműves Kelemen motívumokból összeállított pódiumjátéka, nem tetszett viszont a győri Ifjúsági Színpad előadásában a Sarkadi Imre feldolgozta Kőműves Kelemen. Nem a dráma ellen van kifogásunk — nem is lehet —, hanem az előadás statikus volta és a játék teatralitása miatt. Tanulságos volt a három nap. Debreczeni Tibor, a Népművelési Intézet osztályvezetője zárszavában elmondta; tudja, hogy a következő időszakban a csoportoknak nagyon nehéz feladatot kell megvalósítaniuk, de ez a feladat felemelő, mert a fő cél népünk kincseinek feltárása és átadása a ma emberének. KÖZMŰVELŐDÉSI munkánkban ez az eseménysorozat kiemelt feladat. Ezt tükrözik a magas pályadíjak, amelyeket ez alkalomból nyújtottak át a legsikeresebb alkotóknak.
