Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

A közelmúltról a mának szól... A közelmúltról, a mórnak szól Honfi István nép­szerű tanulmánya, mely az MSZMP Somogy megyei Bi­zottságának kiadásában az el­múlt hetekben látott napvilá­got. A tanulmány »Az MSZMP munkás—paraszt bázisának alakulása Somogy megyében az ellenforradalom utáni konszo­lidáció és a mezőgazdaság szo­cialista átszervezése idején (1956—1962)« címet viseli, és a megyei pártoktatás fontos se­gédanyaga lesz. A szerző felkészültségét mu­tatja, hogy vállalta a téma újszerűségét, és forrásainak is­meretében gazdagította törté­nelmi ismereteinket. A kom­munista pártok erejét min­dig a munkás—panaszt bázis adta. A szerző munká jában So­mogybán ezt vizsgálta a ren­delkezésre álló jelentős meny- nyiségű forrásanyag birtoká­ban. A megyei sajátosságok fi­gyelembevételével olyan kö­vetkeztetések és elemzések so­rát olvashatjuk, amelyek, túl­mutatnak egy helytörténeti tanulmány keretein. A szerző vállakózását úttörő jellegű munkának tartjuk, mivel c párttörténeti, a munkásmoz­galmi tanulmányok között alig találunk hasonlót. A tanul­mány országosan is érvényes tanulságokat és következteté­seket sorol fel Somogy közel­múltjának vizsgálatakor. Az öt fejezetből álló kiad­vány három részben tárgyalja a témát, a bevezető és befeje­ző rész pedig a tanulságokat és következtetéseket tartalmazza. A szerző az első fejezetben rö­viden áttekinti a megye gazda­sági-politikai helyzetét 1956 előtt. Itt rövid összefoglalást olvashatunk a gazdasági-tár­sadalmi jellemzőkről és az el­vándorlás okairól. Az ipari, gazdasági fejlődés elmaradott­ságának következtében kis lét­számú volt a munkásosztály, tagjai főleg a kisiparban dol­goztak. A felszabadulás után megyénknek az iparosításból kevés jutott. Mindezek figye­lembevételével elemzi a szerző Somogybán a politikai helyze­tet. Az ötvenes évek elején je­lentkező politikai torzulások­ra, a szektás kispolgári veze­tésre a megyéből néhány pél­dát láthatunk. A párt 1956. év végi újjá­szervezésének körültekintő marxista-leninista gyakorlatát látjuk azokból a példákból, amelyeket a második fejezet­ben közöl a szerző. Az általá­nos országos gyakorlat és ta­pasztalat mellett a korszakot a konkrét esetek, példák sokasá­ga mutatja meg az olvasóknak. A munka tudományos hitelét, a szerző felkészültségét dicsé­ri ez. Találunk olyan példákat is, melyek a pártszervezést ak­kor semmi esetre sem segítet­ték. A kommunisták erejét, a pártveaetők többségé­nek szilárdságát jellem­zi és mutaitja az ellenforrada­lom utáni harci időszak mun­kája. Magunk előtt látjuk a he­lyes pártépítési gyákorlatot, a munkásoíkkal való közvetlen, állandó kapcsolatot. Megtud­juk, hogy megyénkben 1956. november 6-án a kaposvári textilművekben alakult meg az első pártszervezet. A források alapján látjuk a pártépítési folyamatot, melyben 1957 ja­nuárja jelenti a frontátörés idejét, a fordulópontot. A kö­zölt táblázatokból, összeha­sonlításokból kitűnik, hogy a megye agrárviszonyait figye­lembe véve kedvezően alakult a munkások mellett a paraszt párttagok száma. Ha kisebb volt is a létszám, minit az MDP-hen, de az MSZMP ütő­képessége, forradalmi ereje a munkás—paraszt párttagság túlnyomó többsége révén hat- ványozottabb volt. A harmadik fejezet az 1957—1959-es időszakról, a két megyei pártértekezlet közötti tevékenységéről vonja meg a mérleget. A pártépítésben be­következett fellendülésről, a munkás—paraszt párttagság számszerű, egyenletes emelke­déséről kapunk itt képet. 1959 Szeptemberében megyénkben a ték ki a munkások, a dolgozó parasztok és a munkásszárma- zásúak. Az elért eredmények mellett a megnövekedett fel­adatokról, a kis létszámú párt- szervezetek erősítéséről ka­punk tájékoztatást. A negyedik fejezet az 1959—1962. éveket, a megyei pártértekezletek között eltelt pártépítési munkát elemzi. Az 1959 utáni egyenletes javulás a pártépítésben az üzemi mun­kások és a termelőszövetkeze­ti parasztok belépését jelentet­te. A megyében akkor létre­jött termelőszövetkezetekben dolgozó kommunisták hősies áldozatvállalásáról, a falu szo­cialista átalakulásának élenjá­róiról kapunk képet. A fejezet az 1962-es pártértekezlet ösz- szegezésével és a jövőbeni fel­adatokkal zárul. A tanulmány befejezése­ként a szerző az átte­kintett időszak tanu’sár gait és következtetéseit sorolja fel. A mintaszerű tö­mörséggel leírt összefoglaló a szerző megállapításait sum­mázza az áttekintett időszak­ról. Az értékes tanulmány szer­zője, Honfi István azt a politi­kai, társadalmi fejlődést mu­tatja be az olvasóknak, amely pártunk és megyénk közel­múltjának kiemelkedő jelen­tős fejezete volt. A. A. Hősök városa A Ladogától Harminc évvel ezelőtt, 1944. január 27-én, a szovjet csa­patok szétverték a német fa­siszták Leningrádot körülve­vő gyűrűjét. Kilencszáz na­pos blokád után a város fel­szabadult. Az ember nem születik hősnek; de megtörténik, hogy akár akarja, akár nem, hőssé kell lennie. Ha élni akar, ha ember akar maradni, önmagá­ért és másokért legyőzhetet- lenné kell válnia. A kilercszáz napos fasiszta blokád teljes szétzúzásának 30. évfordulóját ünneplő Lenin­grad,azért lett Hős Város, mert hűséges lakói emberként él­ni, dolgozni, szeretni, gyer­meket nevelni, barátkozni akartak. Sétálni a Néva-par- ton, vagy a Nyevszkij sugár­úton, dolgozni a Kirovról el­nevezett gépgyárban, szóra­kozni a városi operettszínház­ban, gyönyörködni az Ermi- tázs kincseiben, vagy az Orosz Múzeum műalkotásaiban, ki­rándulni családjukkal a La- doga-tóhoz vagy Petrodvo- recbe. A történelem úgy akarta, hogy mindezekért a leningrá- di aknák élethalálharcba kel­lett szállniuk a szovjet hazá­ra és szeretett városukra tö­rő, mindenre elszánt ellen­séggel. És ők harcra keltek, példa nélkül álló küzdelemben hősökké váltak és győztek. A hősök közül sokan, na­gyon sokan elestek, de még so­kan élnek, emlékeznek és em­t4> Éjjel-nappal, jöttek a szállítmányok a Ladoga-tó jegén. lékeztetnek. Őket kerestem Le- ningrádban, tőlük akartam hallani: mi történt velük. A FÜHRER PARANCSÁRA Leonyid Ivanovics Barko­vics, a városi textilvállalat 50 éves gépkocsivezetője, két szép, komoly fiú édesapja, számta­lan kitüntetés „ tulajdonosa: — 1941 őszén, mikor a fa­siszta seregek körülzárták Leningrádot, a mentőszolgálat­nál dolgoztam, mint gépko­-V n f fo+ Délszláv községek — délszláv kultúra A kétnyelvű Ady-kötet olvasói A nemzetiségi politikának külön története van a ma­gyar történelemben. Kossuth és Balcescu elkésett kézfogá­sa figyelmeztető és józanság­ra intő példa volt... A mai nemzetiségi polttíiika józansá­ga, .lehetőségadása jól mérhe­tő a jelenben. Hogy a helyi, járási kezdeményezések és a megyei támogatás milyen összhangban vannak, azt az alábbi riport nem tárja fel teljességéiben. Elsősorban a nemzetiségi- kultúra jellegét, felépítését próbáltuk nyomon követni Lakácsa, Szentborbás, Tótújfalu, Potony »négyszögé­ben«. Nyelvoktatás A horvát nyelvoktatás múlt­járól beszélgettem a községi tanácson Gulyás József ta­nácselnökkel és Geosits Ist­ván iskolaigazgatóval. Elmod- ták, hogy az ötvenes évek ele­jén kezdődött, és sok bizony­talankodás előzte meg. Az emberek egyszerűen nem akarták elhinni a nemzetisé­gi tudatot béklyóba verő, ko­rábbi »színmagyarosító« poli­tika miatt —, hogy ezt is le­het Geosits István: — Ezekben a községekben horvát nyelvjárást beszélnek az emberek. Lakócsán ráadá­sul más nyelvjárást is, mint a három másik faluban. Az természetes, hogy az iskolá­ban nem taníthatunk egy köznyelvi normáktól eltérő horvát nyelvjárást, hanem az úgynevezett »irodalmi« hor­vát nyelvet, amely Jugoszlá­viában is használatos. Persze nem is írtjuk a nyelvjárást, de felhívjuk a figyelmet az eltérésekre. Jó kapcsolatban állunk jugoszláv kultúrális in­tézményekkel is. így tudtuk meg, hogy náluk is folyik — néhány magyarlakta község­ben — magyar nyelv- és iro­dalomtanítás. A célunk azo­nos, a kölcsönös nyelvtudás útján a barátság ápolása, s ez egyben a proletár internacio­nalizmusra nevelés szép lehe­tősége is. Gulyás József: — A családokban nevelke­dő kisgyermek két nyelvet ta­nul. A szülőktől — akik több­nyire már a felszabadulás után nevelkedtek — magya­rul, a nagyszülőktől pedig horvátul. Ebben nincs sem­mi ellentmondás, hiszen az is­kolában mindkettőre szükség los:/ nz'u'ibnrt nem eine. szünk meg. Hiszen nem a nyelvjárási hovátra van szük­ség. Célunk az, hogy felépít­jük és beindítjuk a nemzeti­ségi óvodát, ahol már azzal a horvát nyelvvel ismerkednek a kicsik, amellyel később az iskolában is találkoznak. Az iskoláiban, az alsó tago­zatban ketten tanítják a hor­vát beszélgetést és olvasást, a felső tagozatban a horvát nyelv és irodalom tanára Vu- cseta Istvánná — A felsőtagozatos eredmé­nyeket nagymértékben megha­tározza az alsó tagozatos tu­dás. A Művelődésügyi Minisz­térium munkacsoportja ide­gen szakértők bevonásával ké­szített egy képeskönyvet, amelyben egyetlen írott szó sincs, csak illusztráció, de ki­válóan alkalmas valamennyi nemzetiségi nyelv oktatásá­hoz. Külön nevelői módszer­tani kézikönyvet kaptak hoz­zá a tanítók. A felsős tankönyvről korámit- sem lehet ennyi jót mondani, nagyon régi, és eljárt fölötte az idő. A tervek szerint ha­marosan újat kapunk, s ez igen nagy segítség lesz, hi­szen heti négy órában tanít­juk a nemzetiségi nyelvet és irodalmat. Vér és arany Krv i zlato Pusztai bácsi, a könyvtáros, nem tud horvátul, de nagysze­rűen tudja ajánlani a délszláv irodalmat is. Több ezer kötet­ből választhatnak. Egy ilyen könyvet emeltem le a polcról, a fedelén ez áll:Krv i zlato — Ady Endre. A Vér és arany kétnyelvű kiadása. — Főleg a fiatalok keresik, hiszen ők tudnak horvátul ír­ni, olvasni. Nagyon népszerű­ek a Krlezsa-drámák, Apitz, Copic, Ivó Anric könyvei... No meg a -mesék! A három másik község fiókkönyvtárá­ban — ahol szintén kölcsönöz­hető horvát nyelvű irodalom — ezeket keresik. De azt néz­ze meg, amit most vásárol­tunk! A megyei könyvtártól kaptunk rá tizenkétezer fo­rintot. A raktárban szemet gyö­nyörködtető szép kiadásban sorakoznak a Jugoszláviában megjelent legújabb horvát nyelvű meséskötetek, ifjúsági regények. A közművelődési célokat is a nemzetiségi jellegnek meg­felelően alakították ki. Bödő Istvánná iskolaigazgató-he- ívfúte* vezeti a művelődési házat és a honismereti szak­kört. — Ekészült a községkróni­ka, s ebben egy külön fejeze­tet szenteltem a délszláv nép­szokásoknak. A szakkör most kezdi gyűjteni a szólásokat, s részletezve feldolgozzuk, mi­ként zajlott le a farsang, az az új év és más jeles nap. A kongresszuson a Dráváról Többször is írtunk már a négy község közös együttesé­ről, a Dráváról. Sőt hírt ad­tunk arról is, hogy új műsor­ral készülnek a szemlére. Soós Dezső a járási hivatal mű­velődésügyi osztályvezetője — akit egy kis »házi krónika« lapjára mint az egyik legjobb támogatót jegyeztek föl — mondta, hogy az együttes a kiváló címért indul a nyári minősítő versenyeken. Hogy mivel indulnák, arról a művészeti vezető, Popovics Emil — nem akarván elébe vágni a versenynek — szeré­nyen hallgatott. Inkább arról beszélgettünk, hogy mit mon­dott el a legutóbbi országos délszláv kongresszuson. — Küldöttként szólaltam fel. Most, hogy visszaidézem, természetesen fordítanom kell, hiszen ott horvátul mondtam el. Beszéltem az életünkről, arról, hogy mit akar a négy község. A nemzetiségi óvoda beindulásáról például. Aztán szóltam a Dráva együttes múltjáról és céljairól, és azt kértem a kongresszus vezető­ségétől, hogy ők is tolmácsol­ják köszönetüket a megyei és a járási vezetőknek, amiért ilyen nagy mértékben támo­gatják a mi kis csoprotunkat. Az együttes valóban szép támogatást élvez, azonban a járási hivatalban elmondták azt is, hogy a fiatalokat nem egyformán segíti valamennyi munkaadó abban, hogy részt részt vegyenek a szép hagyo­mányok ápolásában. A jó pél­dával a helyi tsz, a Pécsi Víz­ügyi Vállalat és a Szigetvári Konzervgyár jár elöl Popovics Emil elmondta azt is, hogy még több helyi folk­lór anyagot mutatnának be, ha a Pécsi Tanárképző Főis­kola munkatársai által gyűj­tött dal- és táncanyag feldol­gozását használható formában »visszakapnák«. S végezetül egy örömteli hír: megoldódik a Dráva utánpótlása is, a művészeti vezető már az általános isko­lában elkezdi a néptáncokta­tását. Tröszt Tibor csi-villanyszerelő. 17 éves vol­tam akkor. A németek nem tudták rohammal bevenni a várost, ezért háromszoros túl­erővel körülzárták, a földről és a levegőből rombolni kezdték. Arra számítottak, hogy akiket a védők közül nem pusztít el a gránát vagy a bomba, azokat elpusztítja majd az éhség vagy a járvány. És itt félbeszakítom L. I. Barkovicsot, hogy ismertet­hessem a hitlerista fegyveres erők vezérkari főnökségének Leningrad sorsára vonatkozó különleges intézkedését, ame­lyet 1941. október 7-i kelte­zéssel adtak ki, és szó sze­rint így hangzik: »A Hadseregek Főparancsnokának (hadműveleti osztály) A Führer újból úgy döntött, hogy Leningrad, Moszkva ka- pitulálását nem szabad elfo­gadni, még abban az esetben sem, ha az ellenség felajánla­ná. Ennek az intézkedésnek a helyessége az egész világ szá­mára érthető. Ha Kijevben az időzített aknák robbanása nagy veszélyt jelentett csapatainkra nézve, annál fokozottab mér­tékben számolni kell azzal Moszkvában és Leningrádban. Arról, hogy Leningrád alá van aknázva, és az utolsó em­berig védekezni fog, maga az orosz rádió adott hírt. Nagy járványveszéllyel is számolni kell. Ezért egyetlen német katonának sem szabad belépni ebbe a városba. Aki vonalainkkal szemben elhagy­ja a várost, tűzzel kell visz- szakergetni. A nem ellenőrzött kisebb át­járók létét, amelyek lehető­vé teszik, hogy a lakosok egyenként evakuálhassanak Oroszország belső körzeteibe, csak üdvözölni kell. A többi várossal kapcsolatban is be kell tartani azt a szabályt, hogy elfoglalásuk előtt tüzér­ségi tűzzel és légitámadásokkal földig le kell rombolni őket, és a lakosságot menekülésre kell kényszeríteni. A káosz annál nagyobb lesz Oroszországban, a megszállt keleti területek igazgatása és kiaknázása pedig annál köny- nyebb, minél nagyobb szám­ban menekülnek Oroszország belső területei felé szovjet Oroszország városainak lakói. A Führernek ezt az akara­tát tudtára kell adni minden parancsno knak. A Fegyveres Erők Főparancsnoksága vezérkari főnökének megbízásából Jodl« AZ »ÉLET ÚTJA« És most következik ismét Leonyid Barkovics: — A körülzárt Leningrád ellátására, egyáltalán az élet­ben maradásra egyetlen hal­vány reményünk, lehetősé­günk maradt: a várostól mint­egy 50 kilométerre lévő La- doga-tavon keresztül teremt­sünk összeköttetést a Nagy Földdel, és így szerezzük meg a legszükségesebbeket Lenin- j grád védőinek, és a városból az anyaországba szállítsuk a polgári lakosok egy részét, mindenekelőtt a betegeket, a gyermekeket és az öregeket. A Ladoga két partján, ame­lyet az ellenség szüntelenül ágyútűz alatt tartott és repü­lőgépekkel bombázott, hetek alatt kikötőket, raktárakat, utakat kellett létesíteni, meg­szervezni az átrakodásokat, a szállítmányok menetrendsze­rű indítását és fogadását, az összeköttetés egész vonalának védelmét. így jött létre az örök emlékű »Élet útja«, amely 1941 szeptemberétől 1943 ja­nuárjáig, a blokád áttöréséig egyetlen vékony, de elszakít­hatatlan kapcsot jelentette a fasiszták által ostromlott Le­ningrád és a szovjet haza kö­zött. Apám kezdettől fogva gép­kocsivezetőként szolgált az Élet útján. 1941 november vé­gén, amikor befagyott a La­doga, és a hajók többé nem közlekedhettek, a gépkocsik vitték a szállítmányokat végig a tó jegén. Ám kevés volt a gépkocsi­vezető, Apám november 28­án hirtelen otthon termett, és magával vitt alakulatához. Mindez anyám távollétében történt, aki hazatérve, helyet­tem csak egy pár soros búcsú­levelet talált. önkéntesként a 804. gépko­csizó zászlóaljhoz vonultam be, ahol másfél tonnás, ma már nagyon törékenynek lát­szó GAZ típusú gépkocsira ül­tettek. Ezzel jártam éjjel— nappal a két part között a Ladoga jegén. Szállítottam élelmiszert, lőszert, mindent, amit kellett. December végén, ami­kor még szinte alig volt lég­elhárításunk, az egyik repü­lőtámadás alkalmával kocsim megsemmisült, én pedig meg­sebesültem. Gyógyulásom után haza akartak küldeni azzal, hogy még fiatal vagyok. Nem mentem. Ismét kocsit kaptam, apámmal együtt jár­tam tovább a vastag hóval borított jógutait. Egy alkalommal útközben váratlanul elfogyott a benzi­nem. Hóviharban, kegyetlen hidegben állt meg a kocsim a tó jegén. Szigorú parancs til­totta, hogy egymásnak benzint kölcsönözzünk. Ugyanis ez — az üzemanyag szigorú ki- porciózása miatt — a kölcsön­zőt is veszélybe sodorta vol­na. Apám, akivel ezen az úton is együtt voltam, kivételesen megszegte ezt a parancsot, és benzint adott nekem, üticé- lunkat szerencsésen elértük, die apámat megbüntették. Hát akkor ilyen is megtörtént ve­lünk. Leonyid Barkovics, aki a háborút Balatonfüreden fe­jezte be, újévi üdvözletében ezt írta a fiaimnak: »Kívá­nom nektek, hogy soha ne kelljen hazaszereteteteket olyan megpróbáltatások kö­zepette bizonyítani, mint ami­lyenben nekünk, leningrádi- aknak kellett.« Következik: A »Blokádkák« parancsnoka Gyertyános Zoltán Somogyi Néplap

Next

/
Thumbnails
Contents