Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-24 / 19. szám
A földváriak öröme A kultúra új otthonában Nevelésről Az illem „tanai” A meg nerr alkuvó Gábor Andor zrr.lékére Gábor Andor a felszabadulás utáni első könyvnapon. Nemrég adtuk hírül, hogy elkészüli az új balatoni öld vári művelődési ház. A község szépülő központjában levő létesítmény érdemes az alaposabb bemutatásra, azért is, mert kialakítása, felépítése igein jól alkalmazkodik a helyi igényekhez. Nem estek »gigantomániába« a földváriak, olyan művelődési otthont hoztak létre, amelynek valamennyi helyiségét jól ki tudják használni. A nagyterem például kisebb a megszokottnál, de kialakítása korántsem szűkös. Színielőadást tarthatnak itt, s kitűnően alkalmas arra, hogy előadóesteket, pódiumműso- rokat rendezzenek benne. Több klubterem és szakköri helyiség van a létesítményben, ezek máris kihasználtak. Za- kár Antal, a művelődési ház vezetője, egyben a község főállású népművelője elmondta, hogy különböző foglalkozások és korcsoportok szerint szervezték meg a szakköröket. Működik itt gyermek-raj zszakkör — máris láttunk néhány ígéretes produktumot —, a felnőttek számára varrótanfolyam, kézimunka-szakkör, néptánccsoport, kórus, elindul a kertbarátok köre is. A fiatalok a nagyteremben pinpongcsatákat vívhatnak, de várja őket az ifjúsági klub is. Ez a klub máris nagy reményekre jogosít, hiszen díszhelyen áll a parkosításért végzett jó munka jutalma, egy Philips zeneszekrény. A klub tagjai gyűjtik össze a művelődési ház névadójára vonatkozó adatokat, emlékeket A létesítményt a magyar színészek jeles alakjáról, Bajor Giziről nevezték el, aki nemcsak a nyarakat töltötte itt, hanem huzamosabb ideig Balatonföldváron is élt. A művelődési házban működik a könyvtár. Vezetője elmondta, hogy a kölcsönzés meghaladja a megyei átlagot, különösen a gyermekol vasók vették örömmel birtokukba. Tóth János, a községi tanács »gazdaszemmel« mutatta be a létesítményt, s elmondta, hogy a földváriak a magukénak érzik, hiszen régi igény, hogy művelődési ház létesüljön itt. A legjobb alkalmat használták fed az ünnepélyes átadásra, a falugyűlésen jelentették be, hogy elkészült, s a községbe- Liek már birtokukba is vették. Presszó is van benne, és nagy kert csatlakozik a művelődési házhoz. A kertet tavasz- szal parkosítani fogják, sőt egy része tető alá is kerül. Ifjúsági parkot alakítanak ki, tánctérrel. Az utóbbinak azért is örülünk, mert a déli parton a nyáron már három ifjúsági park is várja majd a szórakozni vágyó fiatalokat: a földvári mellett Balatoniellén és Bala- tonberényben. A művelődési ház szomszédságában van a sportpálya, így igazi pihenő, szórakoztató centrum alakult itt ki. T .T. Vonaton vagy hajón, ahol egy-egy tavaszi kirándulásra tanulókait kísérnek a nevelők, s a gyermekek figyelmetlenebbek, talán hangosabbak, mint máskor, gyakran halljuk a felnőttektől a jól célzott megjegyzéseket: »Egy kis illemtant is taníthatnának már az iskolában!« A nevelők körében, sőt nagyon sokszor a szülői értekezleteken is fölvetődik ugyanez a kérdés: »Nem lehetne gyermekeinket kulturáltabb, illedelmese bb magatartásra nevelni?« A kérdés nagyon is időszerű. Az általános és középiskolákból kikerült fiataljainkat sokkal ritkábban éri az a vád, hogy keveset tudnak, mint az, hogy viselkedésük, magatartásuk nem megfelelő. Az ifjúságról szóló társaságbeli kritika tehát a fiataloknak nem az oktatási, hanem a neveltségbeli hiányait teszi szóvá. Igaz ugyan, hogy »mindig a más gyereke neveletlen«. Régi megállapítás, hogy iskoláink inkább oktatási intézmények, s itt az ideje, hogy az oktató iskolát nevelő iskolává alakítsuk át, természetesen úgy, hogy az oktatás területén elért eredményeinket ne kockáztassuk. A nevelés egyik fontos területe a közigény szerint, hogy ifjúságunkat kulturáltabb magatartásra neveljük. A fölvetett kérdésre viszonylag egyszerű választ adhatunk. A régi idők illemtanára ugyan nincs szükségünk, mert annak társadalmi gyökere a kizsákmányoltak- nak a tehetősek, a gazdagok iránti kötelező alázata volt, de az egyenjogúak közt is szükség van kulturált érintkezésre, udvariasságra. A mi társadalmi rendszerünkben nem valami finnyás, az emberi verejtéktől és munkától húzódozó ifjút akarunk nevelni, hanem olyat, akinél az illem, az udvariasság minden kényszertől mentes, saját belátásán alapuló magatartási jelent. A tömeges kérdésfelvetés mindig valamiféle társadalmi igényt jelent. S ezt az igényt az adott iskolai keretek közt meg is lehet valósítani, ha a két legfontosabb nevelési tényező, a szülői ház és az iskola ugyanazt, ugyanolyan módon akarja. Az illem és az udvarias magatartás kialakítását szolgáló tananyag bőségesen benne van az általános és középiskolai tantervekben, főleg az osztályfőnöki órák anyagában, csak megfelelően ki kell aknázni. Ennek egyik alapelve, hogy az udvariasságot nem annyira oktatni kell, mint inkább szoktatni. Az általános iskola felső tagozatának osztályfőnöki órái között ilyen témákat találunk: »A helyes pajtást segítség«, »Indulataink legyőzése«, »Kötelező tisztelet szüléink, nevelőink és az idősebbek iránt«, »Figyelmesség, előzékenység«, »Udvariasság és gorombaság«, »A szocialista ember néhány fontos jellemvonása«. A kérdés csak az, hogy ezeket a lehetőségeket és a sokféle tantárgy által nyújtott alkalmakat kellő meggyőződéssel igyekszünk-e hasznosítani? Gyakori eset, hogy az iskolában egy-egy alsó tagozati nevelő vagy osztályfőnök a lelkét is kiadja, hogy kulturáltabb, emberibb magatartásra szoktassa növendékeit, ugyanakkor a nevelők egy része közömbösen nézi ezt a magányos küzdelmet, s csak saját tantárgyával törődik. Pedig a nevelés ügye mindenkinek kötelessége! Abban sincs mindig egyetértés, hogy az iskola jó kezdeményezését a másik partner, a szülői ház a kellő támogatásban részesítse. Sajnos, sok ember morális szemléletében az udvariasság, a gyengédség, a figyelmesség a »gyengék erénye«, afféle megalázkodás mások előtt, s ennek szerintük a mai társadalomban nincs létjogosultsága. Pedig éppen nálunk van rá jobban szükség, ahol már hiányzik az éhség és a munkanélküliség fegyelme és alázata. Az udvariasságra, az előzékenységre általában a szocialista humanizmusra nevelés erkölcsi alapját az iskolában és a szülői házban is annak a felismerése és megértetése jelenti, hogy a tisztelet, a gyengék segítése, az öregek támogatása, a kulturált beszéd, a szerény, de alázat nélküli, öntudatos magaviselet hozzá tartozik társadalmuk alapvető emberi erényeihez, s nem a gyengék fejhajtása, hanem az erősek és magabiztosak elhatározása. De talán még ennél is hangsúlyosabb az illem és magatartás helyes gyakorlatának közös kialakítása az iskolában és a szülői házban. Meg kell értetni tanulóinkkal, hogy nincs kétféle magatartás: egy mások előtti és egy otthoni. Aki igazán udvarias, az otthon, az utcán, utazáskor és kiránduláskor is az! Tan János Kérlelhetetlen volt, mint minden lázadó; derűs-mosolygó — és nagyon emberi. Az embertelenségben is... Somogy szülötte, kispolgárok sarja — majd börtönbe tolon- coit, üldözött emigráns, aki egy legázolt forradalom már- tírnépének kínjait kiáltotta világgá. Igazságkereső, bujdosó és társakra találó, kommunistává érő költő, akinek kezében fegyver lett a toll. A két világháborút átélő harcos és következetes forradalmár, Gábor Andor szocialista irodalmunk megteremtőinek egyike. A legnagyobbak közül. Ma 90 éve született. Ifjúkorának világa vad és kegyetlen volt — a íerenc- józsefi béke álarca mögött. S ami jellemét formálta: családjának szegénysége és — szub- jektíve — korán megnyilvánuló, racionalizmusa. Századunk elején »kritikusi hajla- mok««kal újságíró lett, több polgári lap — az Egyenlőség, A Hét, a Pesti Napló — munkatársa. Először nyers hangú sanzonjai és életízű vígjátékai »dobták föl« nevét, majd a gondolat — háborúellenes novelláiban. Világnézete és írói hangja az első világháború éveiben egyre radikálisabb, és egyre inkább a változást sürgeti. Részt vett a Világ köré tömörült értelmiség békét követelő mozgalmában, és egyre élesebben bírálta az idejétmúlt társadalmi rendet. 1919- ben a proletárdiktatúra híveinek sorában küzdött, majd annak bukása után börtön, üldözés jutott neki osztályrészül. A számkivetós idején a Bécsi Magyar Üjságnál már a kommunista vonalat képviselte, s a következetes eszmei küzdelem vitte a kommunista párt tagjainak sorába. Világnézeti átalakulásáról művei vallanak. Erős gondolati tartalmú verseiben (Über allen Gipfeln, Évfordulón) és kegyetlen szatírákban leplezte le Horthy fehérterrorját és a keresztény humanizmus köntösében tetszelgő »rózsaszínű ellenforradalmat«. A lenini eszmék fegyverzetében szenvedéllyel s meggyőződéssel küzdő kommunista író Bécsben megjelent »kötetei (Az én hazáim, 1920; Világomlás, 1922; Mert szégyen élni s nem kiáltani) eljutották Európa több országába és Amerikába is. Hagyományt és új hangot ötvöző lírája, tartalomban és formában teljesen eredeti publicisztikai írásai világszerte ismertté tették a magyarországi fehérterror rémségeit. Politikai elemzései mindig mélyek, leleplezései lényegre világító- ak. Megdöbbentő nyíltsággal és könyörtelen szatírával állítja pellengére a népellenes társadalom, a bukott eszméjű polgárság igazi arculatát. A húszas évek végén Gábor Andor Franciaországon át Berlinbe jutott, s politikai és írói tevékenységét a r.émet kommunistáikkal együttműködve fejtette ki. Az Ogonyok és a Pravda tudósítójaként a weimari Németország munkásmozgalmának valamennyi fontos eseményénél jelen volt. Élményeit később drámai erejű. mély lélektani érzékről tanúskodó antifasiszta szemléletű. novellákban dolgozta föl. (Például: Vacsora a Hotel Germániában.) 1933-tól a moszkvai emigráció irodalmi lapjának a szerkesztőjeként dolgozott. S kiteljesedett költészete is. Műfordításaiban az orosz klasszikus és népköltészet, illetve az új szovjet irodalom remekeit ültette át magyarra. A felszabadulás után a demokratikus és szocialista szellemű irodalmi élet újjászervezői között dolgozott — ifjúi lelkesedéssel és fáradhatatlanul. Életművéért halála évében (1953) kapta meg a Kos- suth-díjat. Kezében »fegyver és szerszám « volt a toll. Kérlelhetetlenül és meg nem alkuvó szocialista erkölcsiséggel küzdött — mindig, s mindenütt — az embertelenség és elnyomás ellen. A forradalomért, értünk — a jövőnkért. K. F. Fiatal olvasók között. Pap Károly (1897—1945): Színművei Magvető Kiadó 1973 A kötet három drámát tartalmaz. A két bibliai ihletésű dráma látszólag , a jól ismert bibliai történetek drama- tizálása, de valójában egy párbeszédbe öltöztetett tiltakozás a fasiszta üldöztetés ellen. Mindkettőt előadták a Goldmark-terem szűkkörű közönsége előtt, de nyomtatásban csak a Batséba jelenhetett meg. A Batséba egy Dávid királyról szóló dráma önmagában is egységes egészei alkotó része. Ebben Dávidot utoléri isten büntetése súlyos vétkéért, meghal gyermeke. Az utolsó sorokban azonban felcsillan a remény, Salamon (salom = béke) születését jövendöli a próféta. A Mózes mind terjedelmében, mind mondanivalójában súlyosabb. A főhős felnőtt koráig a fáraó lánya fiának hiszi magát. Igazi származását éppen akkor tudja meg, amikor a fáraó utódjának jelöli. Nem alkuszik meg önmagával. Föliedi kilétét az udvar előtt. Célratörő küzdelemben eléri, hogy népe előtt megnyílik a rabságból kivezető út. A harmadik dráma, a Széni színpad ihletője nem a biblia, hanem a szerző életének vándorszínész szakasza, s »a tiszta, a szent színpad« megszállottjának, egy vidéki színtársulat igazgatójának tragédiája. Színészei fellázadnak, mert szilveszter éjszakáján is Shakespeare-tragédiát kell játszaniuk korgó gyomorral, kongó nézőtér előtt, ahelyett, hogy kasszasikert biztosító vidám színművet vagy operettet adnának elő. Két színésze otthagyja előadás közben, gyermekét váró felesége, aki az eltávozott női szereplő helyett beugrik, meghal. A kötet az eddig regény- és novellaírónak ismert Pap Károly életművének teljesebb megismeréséhez segít hozzá, s mint ilyen, hézagpótló jelentőségű. Gábor Andor: A bundás-cilinderes úr idegesén járkált fel és alá az utca sarkán. Ezt láttam már messziről. Mikor én is odaértem, hirtelen mellém lépett, és megszólított: — Uram, a legkisebb kö- nyöradományt is ... Csodálkozva néztem rá, ámbár az az alapelvem, hogy aki kér, annak adni kell. Ö megértette csodálkozásomat, és így folytatta: — Háztulajdonos vagyok, pesti háztulajdonos ... A szívem összefacsarodott, megszorítottam^ a kezét. Könny szökött a szemébe, mikor tovább mondta: — Tizenkét házam van. Mind négyemeletes ... — Rémes! — mondtam én. — Tizenkét házban háromszázhatvan lakó! Csupa nagy lakás, csupa nagy lakás! — Iszonyú! És nem fizetnek, ugye, egy krajcárt se fi( zetnck? — llgy van. Ketten egy Szegényke / krájcárt se fizetnek. De egy sárgaréz krajcárt se! — Ketten? — Igen. Ketten. Nagyon meg voltam törve. Megcsókoltam a háztulajdonos jobb arcát. — Köszönöm — mondta ő —, köszönöm, a részvét szép. Ezenfelül három lakásom üresen áll. — Üresen? Óriási! És megcsókoltam a háztulajdonos bal arcát. — Köszönöm — mondta ö —, köszönöm, a részvét balról is szép. Azonfelül az egyik házmesterem fizetését is fel kellett emelnem ... — Sokkal, ugyebár? — Nagyon sokkal. Havonként három forinttal. Mert azt mondja, hogy most az emberek otthon ülnek éjszaka. nics kapupénz-jövedelem. Nekem kellett pótolnom. — Havonként három forinttal? — Annyival — mondta ő, es belemeredt az éjszakába. — Mi lesz velem? Mi lesz velem? — sóhajtotta. — És a családjával, nemde? — Nem. Családom nincs. Agglegény vagyok. Ha ésalá- dom volna, régen ki kellett volna irtanom. A legszűkösebb megélhetésre sem futja. Hiába minden. Nem futja. Lesújtottam álltam előtte. Vannak bánatok, amikre nincs se balzsam, se ír, se vigasz. Vörösmarty megírhatta A kis gyermek halálára című elégiáját, én éreztem, hogy hiába írnék akármit, a földre taposottat nem tudnám felemelni... — Jóember... — mondottam —, jóember,... hát mégis mi a szándéka? — Nem tudom — válaszolta tompán. — Talán eladom a járadékaimat... — Ne! Azt ne! — kiáltottam ijedten. — Hiszen most aligha kanna értük valamit. — Aligha — dadogta az árva. — Ha négymillió koronát adnak érte, akkor sok ... De lehet, hogy még azt se kapom meg. — Egyebe nincs? — Nincs. Egy birtokom, ami van Zala megyében ... egy cukorgyáram Pozsonyban ... egy gőzfűrészem Szlavóniában ... egy gabonatáram Bánátban ... Ügy állok, mint az ujjam, mint a meztelen ujjam! És mutatta az ujját. Csakugyan: a nagy gyémántgyűrűkön semmi ruha nem volt. Felvittem magamhoz az élet e kivert kutyáját. Leültettem az asztal mellé, kenyeret adtam neki, friss és jóízű sárga kenyeret. Mohón evett, nagy falaitokat nyelt. Szerettem volna a nyakába borulni tönkrement embertársamnak. — Istenem — sóhajtott ö evés közben. — Hat hónapja nem ettem kenyeret! A sírás most már az én torkomon szorongott: — Hát mit evett, szegény, szegény barátom? — Csak zsemlét! — mondta. És a hangja elcsuklott * zokogástól.
