Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-23 / 18. szám

HLMßGYZET Sutjeska Ttto főparancsnok 1942 de­cemberében. ezt írta a Proleter című lapban: »Jugoszláviában ma a népfelszabadító harc és a nemzeti kérdés szorosan ösz- szefügg egymással. Népfelsza­badító harcunk nem lenne ilyen szívós és eredményes, ha Jugoszlávia népei nem látnák meg benne a fasizmus feletti győzelem mellett, az elmúlt rendszer feletti győzelmek le­hetőségét is.« A Népi Felszabadító Hadse­reg ellen hét offenzívát indítot­tak a németek, többnyire olasz segédlettel. 1943 májusában ötödször kerültek csapdába a jugoszláv partizánok; három­szoros gyűrű fogta körül őket. Tito a kitörés irányát Crna Gorából nem Szerbia felé ha­tározta meg, mint arra az el­lenség számított. Boszniát je­lölte meg célnak. Nyolcezer ember halála árán sikerült a kitörés. A döntő ütközet a Sut­jeska folyónál zajlott. Stipe Delic rendező ezeket a válságos napokat vitte film­szalagra, másfél évi forgató- munkával. A helytállás epo­szát teremtette meg. Segítségé­re voltak tanácsaikkal olyan neves filmművészek, mint Szergej Bondarcsuk, Orson Welles, Wolf Mankovicz. A ze­nét pedig Mikisz Theodorakisz komponálta; igaz, hogy ez szin­te «észrevétlen« a filmben. Kétségtelen, hogy más, főképp amerikai háborús alkotások jelentették Stipe Deüic számá­ra az iskolát. De azt is tud­juk, hogy asszisztensként köz­reműködött Velko Bulajic Ne- retvai csatájának elkészítése­kor, s ez — a negyedik offen- zíváról szóló film — nagy ha­tással volt rá. Sole azonos hely­zet, figura igazolja ezt. (Egy­mást vesztő testvérek, fiát ke­reső anya stb.) Mégis, azt kell mondanunk: önálló, szuverén alkotás a Sutjeska, »átfedései« a hasonló történelmi szituáció »rovására« írhatók. Jelentős filmet láthattunk, mely jogosan nyert díjat a moszkvai fesztiválon, s méltán ítélték oda alkotóinak az Arany Arénát, a jugoszláviai filmek seregszemléjének födí- ját is. A viharban, a halál- özönben is emberi arcokat, egyedi sorsokat villant fel, szí­nesítve a tablót. Richard Bur­ton, Iréné Papas, Ljubisa Sa- mardzic, Bata Ziojíonovic, Ljuba Tadic, Milena Dravic, Rade Markovié — az utóbbiak a jugoszláviai háborús filmek »■állandó« szereplői — jó ala­kításokkal írják szívünkbe ma­gukat. Nem hibátlan alkotásról van szó, természetesen. Neij# is mentes bizonyos elfogultságok­tól. (A segítség ebben az eset­ben is megmutatkozott, ugyanis a szövetségesek részé­ről, hiszen a modern fegyve­rek, melyekkel harcoltak, an­gol és szovjet gyártmányúak voltak.) S a Neretvai csata cí- 1 mű filmmel való összehasonlí­tás is az előbbi film javára dönt, véleményem szerint. Mégis: igaz, maradandó él­ményt jelentett, megtisztító, felrázó erejű alkotás a Sutjes­ka. U L. Üj óvodai terein, összefogásból Jó hallani, még jobb látni, | hogy az utóbbi időben me­gyénk mind több és több köz­ségében közös összefogással épülnek, szépülnek, moder­nebbek lesznek óvodák, isko­lák, közművelődési intézmé­nyek. Ezt tapasztaltuk Lábo- don is, ahol a közelmúltban egy új óvodai foglalkozási ter­met építettek 200 ezer forin­tos költséggel. Ezt mondta el héber Gyuláné, a lábodi kö­zös tanács elnöke. — ötvenfős volt az óvo­dánk, ahova 60—70 gyermeket is fölvettünk, mert a jogos igények miatt meg kellett tennünk. Ez késztetett ben­nünket és a község politikai, társadalmi és gazdasági veze­tőit, hogy közös összefogással építsünk egy foglalkozási ter­Késziil a Csokonai láncegyüttes Tápéi darudöbögő Másfél évvel ezelőtt Csurgó nagyközség három szövetkeze­te: a termelőszövetkezet, az ipari szövetkezet és az áfész összefogott azért, hogy a nagy múltú Csokonai táncegyüttes ismét éljen és dolgozzon. A szövetkezet anyagi és erkölcsi támogatásán kívül a tanács ad jelentős segítséget munkájuk­hoz. Az összefogás, valamint Házas Károly művészeti veze­tő érdeme, hogy a munka 1972 nyara óta folyamatos. Tavaly már olyan jelentős rendezvényeken szerepeltek, mint az ifjúság és művészet napja, a nemzetközi szövetke­zeti nap fesztiválja. Műsort adtak Csurgón a KPVDSZ kulturális napok keretében, és felléptek Szentán, valamint Örtiloson. Hetenként háromszor, hét­főn, szerdán és pénteken pró­bájuk zajától hangos a csur­gói művelődési otthon. Tíz pár járja a somogyi és más vidé­kekről való táncokat. Műsor­idejük ma már 40 perc tiszta tánc. A legjelentősebb táncaik Molnár István Tápéi darudö- bögője, Novák Ferenc Somo­gyi leánytánca, Együd Árpád Buzsákd és berzencei párosa. A táncegyüttes tagjai most ta­nulják Németh Lili Szatmár- ököritói fergeteges című táncát. A próbák idején a zongoránál Faszák József né tanárnő ül. Nagy a készülődés a művé­szeti szemle rendezvényeire. A szövetkezeti együttest nagy megtiszteltetés érte a napok­ban. Meghívták őket a szö­vetkezeti nép táncosok V. or­szágos fesztiváljának zala­egerszegi területi döntőjére, amelyre március közepén ke­rül sor. A próbákon különö­sen a fiúk vesznek részt nagy lelkesedéssel. Közülük Kapun Ferenc már 1966 óta táncol. Nevelik az utánpótlást is. Házas Károlyné foglalkozik a 12 párból álló általános isko­lai és a 8 párból álló kiimdo- bos táncosokkal. D. Z. met. — A kezdeményező a köz­ségi tanács volt. Hogyan fo­gadták ezt a partnerek? — Anyagi erejükhöz és le­hetőségeikhez mérten segítet­tek. A termelőszövetkezet 50 ezer forint értékű anyagot és munkát adott, az állami gaz­daság 15 ezer forintot és 30 ezer forint értékű anyagot, a Nagyatád és Vidéke Áfész i pedig 10 ezer forintot és 15 ezer forint értékű munkával — festés, mázolás '•— járult hozzá, hogy ez a terem mi­előbb felépüljön. Természete­sen nem maradt el a lakosság támogatása sem, hiszen több szülő és kisiparos vett részt anyaggal és munkával az építkezésben. A hiányzó ősz- szeget fejlesztési alapjából a tanács pótolta. — Most hány gyermeket tud fogadni az óvoda? — Jelenleg hetvenötöt. De ha szorul a helyzet, néhányat még nagyobb gond nélkül el tudunk helyezni. Igv egyelő­re a dolgozó szülők óvodás korú gyermekeinek többségét fogadhatja az óvoda — mond­ta a lábodi tanács elnöke. K. J. MÁRIA Ä leghidegebb téli na­pokban kezdődött. Kék flanellruhában, nyaka körül vastag, citrom­sárga sállal megjelent közöt­tünk Mária, az új gépírónő. A keze céklavörös volt. Ap­ró bogárszeme úgy ragyogott, mint valami különös, foszfo- reszkáló elefántcsontgolyó. — Szervusztok — kezdte magabiztosan. — Melyik az én gépem? — Ez ni — mutattuk. Leült és verni kezdte. — Ez a tragacs? — Ez. Tologatta, fújta, ütögette, püfölte. Aztán sorra, ugyan­ezt tette a mi gépeinkkel is. Váratlanul jókedve lett: egérfogai szinte világítottak. — Nem is olyan rossz... — Na, látod. Hirtelen elkomolyodott. — Tudjátok, milyen? — Milyen? — Rám hasonlít. Ez volt a bemutatkozása. Azután három napig a hang­ját se hallottuk. Ha nem verte a gépet, akkor mint egy különös, fürge kis em­ber-madár, azonnal az aszta­lán örökké nyitva tartott há­rom nyelvkönyv valamelyi­kére repült. Franciául, ango­lul és spanyolul tanult egy­szerre. A harmadik nap dél­utánján hirtelen felugrott, a fiókjába söpörte könyveit, mindkét öklét vékony comb­jai mellett hátrafeszítve, ma­gasba tartott fejjel, boldogan megállt kis szobánk közepén. — Gyerekek, olyan jó! — sóhajtotta. — Mi jó? — kérdeztem. — Egyedül lenni. Semmit se értettünk. — Ti is érzitek? — szólalt meg újra. — Mit? — Olyan lesz az illata, mint a nyers szarvashúsnak. — Minek? — Hát a tavasznak. Azután mintha semmi se történt volna, tovább verte a gépet. Nekem is olyan kis madár­fejem van, mint neki, ez le­het az oka, hogy egyszer el­kapta a kezem, és kiszaladt velem a folyosó legsötétebb zugába. Kigombolta elöl a ruháját, és egy gyors moz­dulattal lehúzta egyik vállá­ról: vékony, sápadt, de for­más volt. — Látod? — Igen. — Jól lettem? — Mit? — Hogy nem vettem kom­binát. — Egyetlen darabod sincs? — Legalább tíz csodálatos könyvet kaptam az árán. Ilyen csapongó, furcsa, sze­szélyes volt a mi Máriánk. És még egy hibáját felfedez­tük: igaz, nagyon finoman, de szeretett dicsekedni azzal, hogy 6 mindent elolvas, min­den jó könyvet ismer. És eb­ben nem volt semmi túlzás. Hozzánk, a lektorátusra, min­dennap bejött néhány író, de még ők se tudtak olyan könyvet említeni, amelyet Mária ne ismert volna. — Ezt a lányt meg kell nevelni — mondta egyszer bizalmasan a főkönyvelőnk, Soltész Béla, akit mi telt, fénylő, barna arcáról csak »Olajos«-nak hívtunk. Akkor még semmi sem történt, de később újra megjegyezte: — Ezt a lányt feltétlenül meg kell nevelni. — De hogyan, főkönyvelő elvtárs? — kérdezte a cso­portvezetőnk. egy magányos, idősebb hölgy. — Majd én kitalálok vala­mit. Azon a napon legalább hú­szán voltunk a szobában: mi négyen gépirónők. lektorok a szomszéd szobákból, és né­hány bejáratos fiatal író. Azokról a húsz-huszonegy éves francia írókról, költők­ről, művészekről volt szó, akik Anatole France temeté­se napján bizarr röpcédu­láikkal a régi, megcsontoso­dott helyébe elkezdték meg­teremteni az új, modern francia szellemet és művé­szetet. Valaki szó szerint idézte a húszéves Aragonnak a gyászoló menetben szét­szórt röpcéduláját, amely ez­zel a mondattal kezdődött: »Meghalt a dög!« Ekkor lépett elő Olajos: „...itt a fényben nem csalódhatom” Fenyőfák közt sokablakú épület. Görbülésre nem hajla­mos fenyők között áll a Bala- tan-parton egy új iskola, a Siófoki 523. számú Szakmun­kásképző Inézet. Az ablakok­ról a tóra látni; hatalmas sima vízfelület, alig fodrozódik. Ná­das mezőbarnája. Nem szere­tem a szót, most mégis ez kí­vánkozik ide; »idilli« környe­zet. Az első tanév ebben a sok­ablakú, szép épületben. Mégis: más krónikát lehetne vezetni az életükről. Talán ott kellene kezdeni, amikor néhányan — tavaly augusztusban — belép­tek a nagy ajtón. Sima falak, üresség — ez fogadta őket. De amikor a diákok összesereglet- tek évkezdésre, már minden a helyén volt. S, ha most az ér­deklődőnek Pintér Lajos igaz­gató azt mondja: »Sikerült in­tézetünkben a Tanterv és Uta­sításban foglaltaknak eleget téve megkezdeni a munkát.« — Ez nem kis dolog, ebben benne van a tanári kar munkaidőt nem ismerő aktivitása. Kabi­netrendszerű oktatás folyik audiovizuális eszközökkel. Hét­százezer forintot költöttek rá­juk az őszi hónapokban. Az első évben 3 400 000 forintból gazdálkodnak. Csaknem ötszáz tanulót ké­peznek ebben az intézetben, s a tabi száznyolcvan ifjúmun­kás is ide tartozik. Húsznál több szakmát jelent ez. De ne beszéljünk többé szá­mokról — igaz: embereket és tényeket jelölnek —, faggas­suk őket inkább az életükről, mindennapjaikról, a sokrétű és alapos képzésen túli, hobby- számba menő munkáikról. Egy iskola, intézmény szel­lemét tényezők sokasága hatá­rozza meg. Ha valaki megkér­dezné tőlem, milyennek ismer­tem meg a siófoki intézet szel­lemiségét, idéznék egy — a diákok kitalálta — aforizmát: Gyakorlat teszi a mestert. — Na és a magyar Faházi? Először nem értettük. — Kicsoda? — kérdezte egyikünk. — Ugyan, ne tréfáljatok... Mária szinte felröppent az örömtől: — Aki Adyék idején a Hol- naposokat támadta? — Az bizony. — Szerintem néhány do­logban igaza volt. — És hogy elfelejtettük a legnagyobb magányos vadat, Kubányi Endrét is. Csak ekkor kezdtünk rá­jönni: Soltész soha nem léte­ző írókkal ugratja Máriát. Egyikünk se örült. — Maga ismeri Kubányit? — szögezte a kérdést Máriá­nak. Szegény lány. Olyan lett az arca, mint a szürke be­ton. — Jaj, nem is tudom ... — Ez igazán nem szép magától! — Ne haragudjon, Soltész elvtárs. — Es még maga mer iro­dalomról beszélni? Szegény Máriánk: ellopták egyetlen kincsét. Fényesen foszforeszkáló szeme megtelt könnyel, és kirohant a szo­bából. Soltész percekig nem tudott magához térni a ne­vetéstől, s az arca még fé­nyesebb, még olajosabb lett. Csöndesen szétszéledtünk. Minden ugyanúgy ment to­vább, mint azelőtt, és soha, egyikünk sem említette ezt a különös tréfát. . Gombos Jolán »Minden osztályban, teremben fennakadás nélkül folyik a fű­tés. Nálunk főként Takács Gá­bor tanár úr szokott »befűte­ni.« Ml sem bizonyítja jobban, hogy kellemes a közérzet, nap­fényes kedv uralkodik a tíz- tantermes iskolában. S a szakkörök! Az autósze­relők és géplakatosok szakkö­rének tagjai — a tervek szerint — vezetői jogosítványt is kap­nak majd. A hajómodellek építőinek konkrét megbízatá­suk van a Közlekedési Mú­zeumtól: a XVI. század vitor­lásainak kicsinyített másait fogják elkészíteni. Van lövész- szakkörük, működik a rádiós­klub. Adó—vevő antennát sze­relnek majd fel — így terve­zik —, a tárgyalások már foly­nak az MHSZ-szel. Az irodal­mi szakkör már több ízben si­kerrel szerepelt az ünnepsége­ken. A honismereti csoportban részt vevők pedig a megyei munkásmozgalmi relikviákat gyűjtik. Harmincöt személy­nek elegendő sátorponyvájuk van; napsugaras időkre vár­nak a természetjáró, tájékozó­dó kör tagjai. A »vízi embe­rek« is hajóra szállnak majd. Három vitorlás vár rájuk és két motorcsónak. A táncosok Lucy Snowo, a regény hős­nője, a cselekmény kezdetén huszonhárom éves, magányos, családtalan.; özvegy kereszt­anyjától és annak kamaszko­rú fiától is meg kell válnia. A teljes bizonytalanságba indul, amikor Angliából Franciaor­szágba hajózik, hogy — az egyedülálló szegény nők sor­sát vállalva — maga keresse meg kenyerét. Egy francia kis­városban talál munkahelyet, angol tanárnőként dolgozik lánynevelő intézetben. Éveikig társtalanul, barátok nélkül él, I nem tud és nem is akar kap­csolatot teremteni senkivel. Az önként vállalt magány vé­gül teljesen felőrli idegeit, ön­kívületben bolyong egy viha­ros éjszakán a városban (a vad viharok, az »üvöltő, sze­lek« egyébként mindig külö­nös, zaklatott lelkiállapotba hozzák), s pár nap múlva a régmúlt időket idéző, ismerős környezetben tér magáihoz. Megmentő! az időköziben Ang­liából éppen ebbe a kisváros­tehetségesek; mesterük, Ba­logh István véleménye ez. Hallottam itt egy fontos, célt meghatározó mondatot Pintér Lajos igazgatótól: »Nem elég a munkásosztály utánpótlásá­nak szakmát adni a kezébe: kulturálttá is kell tenni.«, S ez a mondat minden eddig le­írtat illusztrál. Aki látja az is­kolai könyvtárat, vagy hallgat­ja az ottani iskolarádió adá­sait, az meg is győződik a le­írtak igazságáról. (Csak záró­jelben: ötvenezer forintot köl­töttek a tanévkezdés óta köny­vekre, s az idén további húsz­ezret fognak.) Hogy a kultúrára, a sokolda­lúságra neveljenek, ahhoz se­gítségre van szükségük. Patro- • náló-patronált kapcsolatuk van tucatnyi vállalattal, intézmény- nyél; velük szocialista szerző­déseket kötöttek. Terveik szépek, jelentő­sek. Az első és legtermészete­sebb: a bukási átlagot csök­kenteni. A másik: tartani az iramot az élettel. A tankönyv ugyanis az ismereteknek csak egy részét közli, az újakat — természetszerűleg — nem »tudja« követni. A jövő tan­évtől kezdődően mezőgazdasá­gi gépszerelőket is képeznek majd itt, s jól tudják szükség van a víz-gázvezeték és készü­lékszerelő szakmunkásokra akárcsak a karosszérialakato­sokra. A Videoton tabi gyár­egysége elektronikai műszeré­szeket kér a számítógépprog­ram megvalósításához. Jövőre az idei két osztály helyett már négy tanul majd esténként szak-középfokon. Összegezés helyett az Intézet tanulójának, Szegedi Sándor­nak verstöredékét idézem: »... itt a fényben nem csalód­; ba áttelepült keresztanyja és fia, a város kitűnő orvosa. A családi kapcsolat után egy másik barátra is szert tesz: az intézet látszólag ri­deg és kötözködő irodalomta­nára, Paul személyében. Kap­csolatuk szerelemmé fejlődik, s amikor a férfi három évre külföldre utazik, iskolát ren­dez be, ahol Lucy lesz az igaz­gató. Három év múlva — a férfi visszatérésének idején — óriási vihar dühöng az óceá­non, s a regény sejtelmes be- fejezíése érezteti, hogy Paul sohasem tér vissza. A roman­tikus fordulatokkal — lcísér- tetjárások, váratlan találkozá­sok, különös szerelmek — teld regényben az írónő kitűnő és pontos lélekrajzot ad Lucyről és a történet csaknem minden szereplőjéről. 5 hatom.« Leskó László Bronte, Charlotte (1816-1855) Viliette

Next

/
Thumbnails
Contents