Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-23 / 18. szám

HLMßGYZET

Sutjeska

Ttto főparancsnok 1942 decemberében. ezt írta a Proleter című lapban: »Jugoszláviában ma a népfelszabadító harc és a nemzeti kérdés szorosan ösz- szefügg egymással. Népfelszabadító harcunk nem lenne ilyen szívós és eredményes, ha Jugoszlávia népei nem látnák meg benne a fasizmus feletti győzelem mellett, az elmúlt rendszer feletti győzelmek lehetőségét is.«

A Népi Felszabadító Hadsereg ellen hét offenzívát indítottak a németek, többnyire olasz segédlettel. 1943 májusában ötödször kerültek csapdába a jugoszláv partizánok; háromszoros gyűrű fogta körül őket. Tito a kitörés irányát Crna Gorából nem Szerbia felé határozta meg, mint arra az ellenség számított. Boszniát jelölte meg célnak. Nyolcezer ember halála árán sikerült a kitörés. A döntő ütközet a Sutjeska folyónál zajlott.

Stipe Delic rendező ezeket a válságos napokat vitte filmszalagra, másfél évi forgató- munkával. A helytállás eposzát teremtette meg. Segítségére voltak tanácsaikkal olyan neves filmművészek, mint Szergej Bondarcsuk, Orson Welles, Wolf Mankovicz. A zenét pedig Mikisz Theodorakisz komponálta; igaz, hogy ez szinte «észrevétlen« a filmben. Kétségtelen, hogy más, főképp amerikai háborús alkotások

jelentették Stipe Deüic számára az iskolát. De azt is tudjuk, hogy asszisztensként közreműködött Velko Bulajic Ne- retvai csatájának elkészítésekor, s ez — a negyedik offen- zíváról szóló film — nagy hatással volt rá. Sole azonos helyzet, figura igazolja ezt. (Egymást vesztő testvérek, fiát kereső anya stb.) Mégis, azt kell mondanunk: önálló, szuverén alkotás a Sutjeska, »átfedései« a hasonló történelmi szituáció »rovására« írhatók.

Jelentős filmet láthattunk, mely jogosan nyert díjat a moszkvai fesztiválon, s méltán ítélték oda alkotóinak az Arany Arénát, a jugoszláviai filmek seregszemléjének födí- ját is. A viharban, a halál- özönben is emberi arcokat, egyedi sorsokat villant fel, színesítve a tablót. Richard Burton, Iréné Papas, Ljubisa Sa- mardzic, Bata Ziojíonovic, Ljuba Tadic, Milena Dravic, Rade Markovié — az utóbbiak a jugoszláviai háborús filmek »■állandó« szereplői — jó alakításokkal írják szívünkbe magukat.

Nem hibátlan alkotásról van szó, természetesen. Neij# is mentes bizonyos elfogultságoktól. (A segítség ebben az esetben is megmutatkozott, ugyanis a szövetségesek részéről, hiszen a modern fegyverek, melyekkel harcoltak, angol és szovjet gyártmányúak voltak.) S a Neretvai csata cí- 1 mű filmmel való összehasonlítás is az előbbi film javára dönt, véleményem szerint. Mégis: igaz, maradandó élményt jelentett, megtisztító, felrázó erejű alkotás a Sutjeska.

U L.

Üj óvodai terein, összefogásból

Jó hallani, még jobb látni, | hogy az utóbbi időben megyénk mind több és több községében közös összefogással épülnek, szépülnek, modernebbek lesznek óvodák, iskolák, közművelődési intézmények. Ezt tapasztaltuk Lábo- don is, ahol a közelmúltban egy új óvodai foglalkozási termet építettek 200 ezer forintos költséggel. Ezt mondta el héber Gyuláné, a lábodi közös tanács elnöke.

— ötvenfős volt az óvodánk, ahova 60—70 gyermeket is fölvettünk, mert a jogos igények miatt meg kellett tennünk. Ez késztetett bennünket és a község politikai, társadalmi és gazdasági vezetőit, hogy közös összefogással építsünk egy foglalkozási terKésziil a Csokonai láncegyüttes

Tápéi darudöbögő

Másfél évvel ezelőtt Csurgó nagyközség három szövetkezete: a termelőszövetkezet, az ipari szövetkezet és az áfész összefogott azért, hogy a nagy múltú Csokonai táncegyüttes ismét éljen és dolgozzon. A szövetkezet anyagi és erkölcsi támogatásán kívül a tanács ad jelentős segítséget munkájukhoz. Az összefogás, valamint Házas Károly művészeti vezető érdeme, hogy a munka 1972 nyara óta folyamatos.

Tavaly már olyan jelentős rendezvényeken szerepeltek, mint az ifjúság és művészet napja, a nemzetközi szövetkezeti nap fesztiválja. Műsort adtak Csurgón a KPVDSZ kulturális napok keretében, és felléptek Szentán, valamint Örtiloson.

Hetenként háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken próbájuk zajától hangos a csurgói művelődési otthon. Tíz pár járja a somogyi és más vidékekről való táncokat. Műsoridejük ma már 40 perc tiszta

tánc. A legjelentősebb táncaik Molnár István Tápéi darudö- bögője, Novák Ferenc Somogyi leánytánca, Együd Árpád Buzsákd és berzencei párosa. A táncegyüttes tagjai most tanulják Németh Lili Szatmár- ököritói fergeteges című táncát. A próbák idején a zongoránál Faszák József né tanárnő ül.

Nagy a készülődés a művészeti szemle rendezvényeire. A szövetkezeti együttest nagy megtiszteltetés érte a napokban. Meghívták őket a szövetkezeti nép táncosok V. országos fesztiváljának zalaegerszegi területi döntőjére, amelyre március közepén kerül sor. A próbákon különösen a fiúk vesznek részt nagy lelkesedéssel. Közülük Kapun Ferenc már 1966 óta táncol.

Nevelik az utánpótlást is. Házas Károlyné foglalkozik a 12 párból álló általános iskolai és a 8 párból álló kiimdo- bos táncosokkal. D. Z.

met.

— A kezdeményező a községi tanács volt. Hogyan fogadták ezt a partnerek?

— Anyagi erejükhöz és lehetőségeikhez mérten segítettek. A termelőszövetkezet 50 ezer forint értékű anyagot és munkát adott, az állami gazdaság 15 ezer forintot és 30 ezer forint értékű anyagot, a Nagyatád és Vidéke Áfész i pedig 10 ezer forintot és 15 ezer forint értékű munkával — festés, mázolás '•— járult hozzá, hogy ez a terem mielőbb felépüljön. Természetesen nem maradt el a lakosság támogatása sem, hiszen több szülő és kisiparos vett részt anyaggal és munkával az építkezésben. A hiányzó ősz- szeget fejlesztési alapjából a tanács pótolta.

— Most hány gyermeket tud fogadni az óvoda?

— Jelenleg hetvenötöt. De ha szorul a helyzet, néhányat még nagyobb gond nélkül el tudunk helyezni. Igv egyelőre a dolgozó szülők óvodás korú gyermekeinek többségét fogadhatja az óvoda — mondta a lábodi tanács elnöke.

K. J.

MÁRIA

Ä leghidegebb téli napokban kezdődött. Kék flanellruhában, nyaka körül vastag, citromsárga sállal megjelent közöttünk Mária, az új gépírónő. A keze céklavörös volt. Apró bogárszeme úgy ragyogott, mint valami különös, foszfo- reszkáló elefántcsontgolyó.

— Szervusztok — kezdte magabiztosan. — Melyik az én gépem?

— Ez ni — mutattuk. Leült és verni kezdte.

— Ez a tragacs?

— Ez.

Tologatta, fújta, ütögette, püfölte. Aztán sorra, ugyanezt tette a mi gépeinkkel is. Váratlanul jókedve lett: egérfogai szinte világítottak. — Nem is olyan rossz...

— Na, látod.

Hirtelen elkomolyodott.

— Tudjátok, milyen?

— Milyen?

— Rám hasonlít.

Ez volt a bemutatkozása. Azután három napig a hangját se hallottuk. Ha nem verte a gépet, akkor mint egy különös, fürge kis ember-madár, azonnal az asztalán örökké nyitva tartott három nyelvkönyv valamelyikére repült. Franciául, angolul és spanyolul tanult egyszerre. A harmadik nap délutánján hirtelen felugrott, a fiókjába söpörte könyveit, mindkét öklét vékony combjai mellett hátrafeszítve, magasba tartott fejjel, boldogan megállt kis szobánk közepén.

— Gyerekek, olyan jó! — sóhajtotta.

— Mi jó? — kérdeztem.

— Egyedül lenni.

Semmit se értettünk.

— Ti is érzitek? — szólalt meg újra.

— Mit?

— Olyan lesz az illata, mint a nyers szarvashúsnak.

— Minek?

— Hát a tavasznak.

Azután mintha semmi se

történt volna, tovább verte a gépet.

Nekem is olyan kis madárfejem van, mint neki, ez lehet az oka, hogy egyszer elkapta a kezem, és kiszaladt velem a folyosó legsötétebb zugába. Kigombolta elöl a ruháját, és egy gyors mozdulattal lehúzta egyik válláról: vékony, sápadt, de formás volt.

— Látod?

— Igen.

— Jól lettem?

— Mit?

— Hogy nem vettem kombinát.

— Egyetlen darabod sincs?

— Legalább tíz csodálatos könyvet kaptam az árán.

Ilyen csapongó, furcsa, szeszélyes volt a mi Máriánk. És még egy hibáját felfedeztük: igaz, nagyon finoman, de szeretett dicsekedni azzal, hogy 6 mindent elolvas, minden jó könyvet ismer. És ebben nem volt semmi túlzás. Hozzánk, a lektorátusra, mindennap bejött néhány író, de még ők se tudtak olyan könyvet említeni, amelyet Mária ne ismert volna.

— Ezt a lányt meg kell nevelni — mondta egyszer bizalmasan a főkönyvelőnk, Soltész Béla, akit mi telt, fénylő, barna arcáról csak »Olajos«-nak hívtunk. Akkor még semmi sem történt, de később újra megjegyezte:

— Ezt a lányt feltétlenül meg kell nevelni.

— De hogyan, főkönyvelő elvtárs? — kérdezte a csoportvezetőnk. egy magányos, idősebb hölgy.

— Majd én kitalálok valamit.

Azon a napon legalább húszán voltunk a szobában: mi négyen gépirónők. lektorok a szomszéd szobákból, és néhány bejáratos fiatal író. Azokról a húsz-huszonegy éves francia írókról, költőkről, művészekről volt szó, akik Anatole France temetése napján bizarr röpcéduláikkal a régi, megcsontosodott helyébe elkezdték megteremteni az új, modern francia szellemet és művészetet. Valaki szó szerint idézte a húszéves Aragonnak a gyászoló menetben szétszórt röpcéduláját, amely ezzel a mondattal kezdődött: »Meghalt a dög!«

Ekkor lépett elő Olajos:

„...itt a fényben nem csalódhatom”

Fenyőfák közt sokablakú épület.

Görbülésre nem hajlamos fenyők között áll a Bala- tan-parton egy új iskola, a Siófoki 523. számú Szakmunkásképző Inézet. Az ablakokról a tóra látni; hatalmas sima vízfelület, alig fodrozódik. Nádas mezőbarnája. Nem szeretem a szót, most mégis ez kívánkozik ide; »idilli« környezet.

Az első tanév ebben a sokablakú, szép épületben. Mégis: más krónikát lehetne vezetni az életükről. Talán ott kellene kezdeni, amikor néhányan — tavaly augusztusban — beléptek a nagy ajtón. Sima falak, üresség — ez fogadta őket. De amikor a diákok összesereglet- tek évkezdésre, már minden a helyén volt. S, ha most az érdeklődőnek Pintér Lajos igazgató azt mondja: »Sikerült intézetünkben a Tanterv és Utasításban foglaltaknak eleget téve megkezdeni a munkát.« — Ez nem kis dolog, ebben benne van a tanári kar munkaidőt nem ismerő aktivitása. Kabinetrendszerű oktatás folyik audiovizuális eszközökkel. Hétszázezer forintot költöttek rájuk az őszi hónapokban. Az első évben 3 400 000 forintból gazdálkodnak.

Csaknem ötszáz tanulót képeznek ebben az intézetben, s a tabi száznyolcvan ifjúmunkás is ide tartozik. Húsznál több szakmát jelent ez.

De ne beszéljünk többé számokról — igaz: embereket és tényeket jelölnek —, faggassuk őket inkább az életükről, mindennapjaikról, a sokrétű és alapos képzésen túli, hobby- számba menő munkáikról.

Egy iskola, intézmény szellemét tényezők sokasága határozza meg. Ha valaki megkérdezné tőlem, milyennek ismertem meg a siófoki intézet szellemiségét, idéznék egy — a diákok kitalálta — aforizmát:

Gyakorlat teszi a mestert.

— Na és a magyar Faházi?

Először nem értettük.

— Kicsoda? — kérdezte egyikünk.

— Ugyan, ne tréfáljatok...

Mária szinte felröppent az

örömtől:

— Aki Adyék idején a Hol- naposokat támadta?

— Az bizony.

— Szerintem néhány dologban igaza volt.

— És hogy elfelejtettük a legnagyobb magányos vadat, Kubányi Endrét is.

Csak ekkor kezdtünk rájönni: Soltész soha nem létező írókkal ugratja Máriát. Egyikünk se örült.

— Maga ismeri Kubányit? — szögezte a kérdést Máriának.

Szegény lány. Olyan lett az arca, mint a szürke beton.

— Jaj, nem is tudom ...

— Ez igazán nem szép magától!

— Ne haragudjon, Soltész elvtárs.

— Es még maga mer irodalomról beszélni?

Szegény Máriánk: ellopták egyetlen kincsét. Fényesen foszforeszkáló szeme megtelt könnyel, és kirohant a szobából. Soltész percekig nem tudott magához térni a nevetéstől, s az arca még fényesebb, még olajosabb lett.

Csöndesen szétszéledtünk. Minden ugyanúgy ment tovább, mint azelőtt, és soha, egyikünk sem említette ezt a különös tréfát.

. Gombos Jolán

»Minden osztályban, teremben fennakadás nélkül folyik a fűtés. Nálunk főként Takács Gábor tanár úr szokott »befűteni.« Ml sem bizonyítja jobban, hogy kellemes a közérzet, napfényes kedv uralkodik a tíz- tantermes iskolában.

S a szakkörök! Az autószerelők és géplakatosok szakkörének tagjai — a tervek szerint — vezetői jogosítványt is kapnak majd. A hajómodellek építőinek konkrét megbízatásuk van a Közlekedési Múzeumtól: a XVI. század vitorlásainak kicsinyített másait fogják elkészíteni. Van lövész- szakkörük, működik a rádiósklub. Adó—vevő antennát szerelnek majd fel — így tervezik —, a tárgyalások már folynak az MHSZ-szel. Az irodalmi szakkör már több ízben sikerrel szerepelt az ünnepségeken. A honismereti csoportban részt vevők pedig a megyei munkásmozgalmi relikviákat gyűjtik. Harmincöt személynek elegendő sátorponyvájuk

van; napsugaras időkre várnak a természetjáró, tájékozódó kör tagjai. A »vízi emberek« is hajóra szállnak majd. Három vitorlás vár rájuk és két motorcsónak. A táncosok

Lucy Snowo, a regény hősnője, a cselekmény kezdetén huszonhárom éves, magányos, családtalan.; özvegy keresztanyjától és annak kamaszkorú fiától is meg kell válnia. A teljes bizonytalanságba indul, amikor Angliából Franciaországba hajózik, hogy — az egyedülálló szegény nők sorsát vállalva — maga keresse meg kenyerét. Egy francia kisvárosban talál munkahelyet, angol tanárnőként dolgozik

lánynevelő intézetben. Éveikig társtalanul, barátok nélkül él,

I nem tud és nem is akar kapcsolatot teremteni senkivel. Az önként vállalt magány végül teljesen felőrli idegeit, önkívületben bolyong egy viharos éjszakán a városban (a vad viharok, az »üvöltő, szelek« egyébként mindig különös, zaklatott lelkiállapotba hozzák), s pár nap múlva a régmúlt időket idéző, ismerős környezetben tér magáihoz. Megmentő! az időköziben Angliából éppen ebbe a kisvárostehetségesek; mesterük, Balogh István véleménye ez.

Hallottam itt egy fontos, célt meghatározó mondatot Pintér Lajos igazgatótól: »Nem elég a munkásosztály utánpótlásának szakmát adni a kezébe: kulturálttá is kell tenni.«, S ez a mondat minden eddig leírtat illusztrál. Aki látja az iskolai könyvtárat, vagy hallgatja az ottani iskolarádió adásait, az meg is győződik a leírtak igazságáról. (Csak zárójelben: ötvenezer forintot költöttek a tanévkezdés óta könyvekre, s az idén további húszezret fognak.)

Hogy a kultúrára, a sokoldalúságra neveljenek, ahhoz segítségre van szükségük. Patro- • náló-patronált kapcsolatuk van tucatnyi vállalattal, intézmény- nyél; velük szocialista szerződéseket kötöttek.

Terveik szépek, jelentősek. Az első és legtermészetesebb: a bukási átlagot csökkenteni. A másik: tartani az iramot az élettel. A tankönyv ugyanis az ismereteknek csak egy részét közli, az újakat — természetszerűleg — nem »tudja« követni. A jövő tanévtől kezdődően mezőgazdasági gépszerelőket is képeznek majd itt, s jól tudják szükség van a víz-gázvezeték és készülékszerelő szakmunkásokra akárcsak a karosszérialakatosokra. A Videoton tabi gyáregysége elektronikai műszerészeket kér a számítógépprogram megvalósításához. Jövőre az idei két osztály helyett már négy tanul majd esténként szak-középfokon.

Összegezés helyett az Intézet tanulójának, Szegedi Sándornak verstöredékét idézem: »... itt a fényben nem csalód; ba áttelepült keresztanyja és fia, a város kitűnő orvosa.

A családi kapcsolat után egy másik barátra is szert tesz: az intézet látszólag rideg és kötözködő irodalomtanára, Paul személyében. Kapcsolatuk szerelemmé fejlődik, s amikor a férfi három évre külföldre utazik, iskolát rendez be, ahol Lucy lesz az igazgató. Három év múlva — a férfi visszatérésének idején — óriási vihar dühöng az óceánon, s a regény sejtelmes be- fejezíése érezteti, hogy Paul sohasem tér vissza. A romantikus fordulatokkal — lcísér- tetjárások, váratlan találkozások, különös szerelmek — teld regényben az írónő kitűnő és pontos lélekrajzot ad Lucyről és a történet csaknem minden szereplőjéről.

5

hatom.«

Leskó László

Bronte, Charlotte (1816-1855)

Viliette