Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

NYELVMŰVELÉS iliíK felszín alatti mőziésa-t, -it képzős melléknévi ige­A reszeR Orosszá és vae- 4ag, teétíkezzel kell fog­ni, mcnUa gyaíuL. Józsi radÖL ütemesen eíóse-haira toiia. * fémpor kupacban hálmtreótSk: a satupad lap­ján. V834äban kés gooesSMse- ménysedest érez a tegnapi evezéstől, hátát fStegefte a nap. Leteszi a reszeld, fekete ronggyal tórölgeU a csillogó tengelyt. — Átejtett a kis büdös — mondja hangosan magának. Egredül van a műhelyben, mindig egyedül. Ha kimozdul, kulcsra zárja az ajtót. — Ki­játszott a iryswalyás. Félrehúzza az ajtóövegen a függönyt, kiles. A szabászok görbe késsel szabdalják a ci- pöbőrt. Zsoka a nyelve he­gyét is kidugja, ahogy dolgo­zik. Haját széles .kék szalag lógja össze. — Na, megállj?! — fenyege­ti meg a lányt. Zsóka fölemeli a tejét. Józsi visszatolja a függönyt. Pár. pillanat múlva újra kikukucs­kál, Zsóka akkor már nem néz arra. Megfogadja: soha többé nem hívja evezni, mo­ziba se viszi. Törjön el a nyelve, ha még egyszer hív­ja! Csenget a telefon. — Itt a tmk — jelentkezik. — Fehér szaki, mikorra számíthatunk az automatára? — Készül, igazgató elvtárs — feleli. — Azt hiszem, hol­napra rendben lesz. — Nagyszerű, Fehér szaki! A maga keze aranyat ér. — A készülék kikapcsol. — Neked is csak a szád jár — morogja —, az órabér­emelést meg sajnálod tőlem. A hatvan fillér emelést. Magához veszi a kis ládát, bezárja a műhelyt, határozott léptekkel megy a szabászok asztala között. Zsóka rámoso­lyog, de ő épp csak a fejét biccenti meg. — Haragszik? — szól utána halkan a lány. A fiú visszanézi — Tessék? — Ne haragudjon, Józsii — Nem érek rá — válaszol keményen. — Dolgom van. K ilép az udvarra. Egy má­sik ajtón benyit a za­jos falcolóba. A gépek zakatolnak. A ferde nyakú suszter babrál valamit a ma­sináján. Józsi pulykavörös lesz a méregtől. Tüstént ott terem. — Már megint maga! A suszter összerezzen, nem vette észre a belépő tmk-st. — Nem akartam — hebegi —, nem akartam Fehér szakit zavarni. — Hányszor mondjam még, hogy ne merjen senki a gép­hez nyúlni?! — kiabál Józsi. — A gép nem a maguk szak­mája. Gilicz szaktárs nem ért magyarul ? Szilveszter küszöbén az em­ber mérleget csinál. A hu­morista is ember. Én humo­rista vagyok. A végkövetkez­tetés tehát felettéb egyszerű: az esztendő végén én is mér­leget csinálok. Már hosszabb idő óta, minden év végén. Sőt! Már abban az időben is mérleget csináltam szilvesz­ter küszöbén, amikor még nem is voltam humorista ... Nem tartom kizártnak, hogy éppen ezektől a mérlegektől lettem azzá. Két fő rovata van az én évvégi mérlegemnek. Az el­sőben a magánügyeimet szoktam áttekinteni, a máso­dikban a közügyeimet. Ma­gánügyeim mérlegével nem kívánom untatni önöket, annyit azonban a szerényte­lenség kockázata nélkül meg­állapíthatok, hogy magánü­gyeim mérlege módfelett passzív. Ez idén is. Tavaly ilyenkor például el­határoztam, hogy leszokom a dohányzásról, de nem szok­tam le, talán mert a legu­tóbbi évben túlságosan sok újságcikk jelent meg a niko­tin káros hatásáról. Tavaly ilyenkor elhatároztam, hogy erélyes lépéseket teszek a korral járó elnehezedés ellen, de nem fogytam le, mert ugyanazt a nyolcvanhét ki­lót, amelyről december vé­gén azt tartottam, hogy sok, január elején már inkább ke­vésnek találtam. Tavaly ilyen­kor elhatároztam, hogy keve­sebbet fogok dolgozni, mert — Értek, kéuesn — tete® csendesem a fente nyefta. — de nem lehet kompjy bei, ágy gondoltam, ető©b meg­próbálom magam. — Akisor csak csinä^a»! — Józsi fölkapja a ládát. — Jegyezze meg, nem va­gyok hajlandó olyan gépet ja­vítani, amihez hozzányúltak. Viselje maga a felelősséget! — Fehér szaki, kérem, csak ezt a kis csavart forgat­tam el. — Nem érdekei? Maga hoz­zányúlt. Nem tartotta a meg­állapodást. Gilicz a lábát váltogatva sután álldogál. Józsi leteszi a ládikát. — Álljon félre! — mondja eltolva a susztert. — Ez az utolsó figyelmeztetésem, meg­értette? — Igenis. — Mi a panasz? — Gyenge a leütés. J ózsi kis ideig gondolko­zik, aztán igazít a szer­kezeten. Leülteti Gili- czet, hogy kipróbálja a gépet. Kifogástalanul működik. Hátramegy az automatához. A múlt hét közepén romlott el, azóta javítja. Az igazgató be akarta szállíttatni a köz­ponti javítóba, ahogy az elő­dei idejében megszokták. Ö eddig mindig megbirkózott vele, nagy kieséstől kímélte meg a céget. Most makacs- kodott az automata. Nem bol­dogult véle. De most már nem maradhat szégyenben. A dob­tengelyt is megreszelte. Gömbírizurás lány lép a falcolóba, a tmk-st keresi. Többen utánafordulnak, ahogy hátramegy. Józsi az automata előtt guggol, a tárcsát csattogtat­ja. — Mi baj, Irmas? — pillant a tűzőlányra, — Törik a tű, folyton törik. Nem akarok a géphez nyúlni. — Látja, ezt szeretem. Ha baj van, szólni kell, nem hoz­zányúlni. — Én mindig szólok magá­nak. — Helyes. Maga rendes lány, Irmus, a legrendesebb az egész cégnél. — Jön? — Mindjárt. Maga csak menjen előre. — De ne soká jöjjön — mondja indulóban a lány. az élet úgy is rövid, és nincs nemesebb időtöltés, mint a nyugalmas szemlélődés. Ez­zel ellentétben nem dolgoztam kevesebbet, mert rájöttem, hogy az élet még rövidebb, mint gondoltam volna, s nincs nemesebb időtöltés, mint a munka. Azt is fogadtam ta­valy ilyenkor, hogy az új év­ben nem írok színdarabot, mert miért kell nekem bosz- szankodnom a kritikusok nagyképű fanyalgásán... S ez­zel ellentétben az idén is ír­tam színdarabot. Hadd szóra­kozzam a kritikusok nagyké- pü fanyalgásán. A munkát egyébként nem ok nélkül em­lítem. Magánügyeimből a köz­ügyeimbe tudniillik ezen a hí­don keresztül vezet az út. Ami most már közügyeim mérlegét illeti, itt sokkal ked­vezőbb a mérleg. Legalábbis ami a fö rovat egyik alrova- tát illeti. Közügyeimnek ugya­nis két alrovata van. Éspedig: 1. : A közügyekben foly­tatott tevékenységem ha­tása jómagam társadalmi helyzetére, és 2. : nevezett tevékenység hatása magára « köz­ügyé kre. Az előbbi alrovattal röviden végezhetünk. A múlt évben •Józsi három pere ateftva a tttaotenemben van. — Tüei? — kereten a Unga­rn pillantva. — Persze, Keni hiszi? — Dehogynem. — Józsi csak úgy szokásból, a tfiháa- ra fúj. — Nagyon töri? — Ajajl Három tűt elpocsé­koltam. — Aha — Józsi kezdi vssr- szaszerelni a tűházat. — Maguk merre voltak? — kérdezi a háttal álló fiútól a lány. — Mikor? — Tegnap, a Danán. — Honnan tudja, hogy ott voltam? — Maga mondta egyszer, hogy evezni szokott. Nem láttam magukat, pedig meg­kerültük az egész szigetet. — Maga evez? — kérdezi Józsi. — Igen. Nem hiszi? — Ha maga mondja. — Ha nem hiszi, kipróbál­hatja. — Kajak, vagy kill? — Mind a kettő, de a kaja­kot jobban szeretem. — Én is. — Tudom. A bátyámmal szoktunk túrázni — teszi hoz­zá a lány. — Rendes dolog, hogy tud evezni. Kevés lány tud evez­ni. Csak kényeskedni tudnak. — A bátyám azt mondta, nyugodtan beiratkozhatok az egyesületbe. — A bátyja versenyző? — Igen. Józsi elkészült a szereléssel, a kezét torölgeti. — Rám mindig lehet szá­mítani — beszél sebesen Ir­mus —, megkérdezheti a bá­tyámat. Én nem kényeske- dem, tudom mivel jár, ha egy lány evezni megy egy fiúval, és sátrat is visznek. A lány­nak kötelessége végig kitarta­ni, nem hazaszökni. Józsi a legszívesebben föl­pofozná Zsókát. Nem elég, hogy kijátszotta, még' el is hencegett. Nyelvével kipúpo- sítja az arcát, szögre akasztja a törlőrongyot. — Tegyen csak be egy tűt — mondja aztán Irmusnak, aki úgy tesz, ahogy mondta. — Most próbálja ki! A lány bekapcsolja a tűző­gépet, berregve öltögeti a fo­nalat a cipőbőrbe. 183 új haragost szereztem ma­gamnak. Hogy ez az eredmény kedvező-e. vagy sem, eldön­teni nem tudom. A »haragos« kifejezés amúgy is tág foga­lom. Helyet talál ebben a fo­galomban már az is, aki csu­pán enyhe ellenszenvet táp­lál irányomban, s az is aki a legszívesebben megfojtana egy kanál vízben. A rendelke­zésemre álló — de nem vég­leges — adatok szerint új ha­ragosaimnak egyharmada be­éri azzal, hogy nem köszön vissza. A második harmada még át is mégy az utca túlol­dalára, ha meglát, a harmadik harmada pedig mindezeken felül még rossz híremet is költi — részben koholt, rész­ben valóságos tények alapján. Ám, ami a legfontosabb: hu­moros-szatirikus írói munkás­ságom a közügyekre pompás hatással volt. s ez kárpótol minden egyéb negatívumért. Közállapotaink ugrásszerű javulását bízvást tekinthetem ugyanis a saját tevékenysé­gem gyümölcsének, csakúgy, mint a társadalmi morál szép fejlődését. Tudomásom van róla, hogy a csalfa férjekről írott emlékezetes szatírám eredményeképpen százhar­minchat férj állt el házasság­— Rendesen viszi —mond­ja Józsi. — Mert maga megcsinálta. — Nem csináltam rajta semmit. Az égvilágon semmit. Irmus elpirul, Józsi vissza­megy az automatához a má­sik terembe. Figyeli, hogy működik. A tengely még min­dig rángatja a dobot. Ideges lesz. Újra leszereli a dobot és a tengelyt, visszaviszi a mű­helybe. Lecsöngetik a műszakot, a telefon is csörög. Az igazgató az automata iránt érdeklődik. — Nincs kész — feleli mo­gorván a telefonba. — Nem baj — mondja ke­délyesen az igazgató. — Fő, hogy holnapra elkészül. — Holnapra se lesz kész — válaszol élesen Józsi. — Le­telt a munkaidő. Én is em­ber vagyok, igazgató elvtárs. — Természetesen — hallat­szik a telefonból. — Értse meg, igazgató elv­társ, az én munkám nem sab­lonos, vannak dolgok, amik­ben nem lehet dirigálni. — Én sem akarok dirigálni, Fehér szaktárs. — Azt hittem, hogy sikerül — magyarázkodik Józsi. — Valami rejtett hibája van. — Jó, akkor beszállrttatom a központi javítóba. — Fölösleges — mondja gyorsan Józsi. — Üjra szét­szedtem a dobházat. Majd holnap folytatom. Most ő teszi le a kagylót. A hajába túr, le-föl járkál a műhelyben, mindenki el­ment, csillapító a csend. Józsi az öklét morzsolja, hátán viszket a hámló bőr. Hátra­nyúlva megdörzsöli a hátát, aztán a satupadhoz áll. A tár­csában kicseréli a golyókat, reszel, kalapál. Késő este lett. A gépterem­ben fölgyújtja a neont. Üjra beszereli a dobházat, s meg­indítja a motort. A dob még mindig rángatva forog. Józsi fejébe száll a vér. Megrázza az automatát. — Te dög! — morogja. — Nem fogsz ki rajtam. M egtörli a homlokát. Ki­kapcsolja a motort, az­tán újra munkába veszi a dobházat. Most már nem törődik az idővel: tart, amed­dig tart. Holnapra ígérte. Hol­napra mindent renbehoz. — Rajtam nem fogtok ki — hajtogatja a foga közt szűrve. — Se te, se ő. törési szándékától s vett he­lyette értékes ajándékot hit­vesének. Amikor lefüleltek egy sikkasztó pénztárost, éles és gúnyos glosszát írtam a társadalmi tulajdon hűtlen kezelése ellen. írásom hatá­sára több ezer tisztességes pénztáros fogadta meg, hogy ezután sem sikkaszt... Több karcolatomban szenvedélye­sen ostoroztam az alkohol mértéktelen fogyasztását. Nem eredmény nélkül! Száz­nál is többre tehető a száma azoknak, akik ma már fele annyi szesztől is éppúgy be tudnak rúgni, mint írásom megjelenése előtt. Egy alkalommal tudomá­somra jutott, hogy illetékes szervek fővárosunkban telje­sen meg akarják szüntetni a közlekedést. Tollat ragadván, kemény szavakkal bélyegez­tem meg azokat, akik kellő megfontoltság nélkül hoznak intézkedéseket közérdekű ügyekben ... írásom célba ta­lált: a közlekedés megmaradt, csak a Rákóczi úton szüntet­ték meg ... Sorolhatnám az eredménye­ket napestig, de úgy vélem, ennyi is elég. Talán monda­nom sem kell, hogy az ered­mények nem tesznek elbiza- kodottá. Tudom, van még ja­vítani való elég, az új eszten­dő ad még feladatot bőven. De talán nem veszik őrült­ségnek, ha most, az új év kü­szöbén a tükör elé állok, és emelt fővel azt mondom ma­gamnak: csak igy tovább! Ma már aligha kell bizony­gatnunk, hogy a nyelv tár­sadalmi jelenség, s az öt használó közösséggel együtt örökké változóban van. Az egyes ember ezt az állan­dó fejlődést legföljebb a nyelvnek egy-két nagyon szembeötlő területén szokta észrevenni: leginkább a szó­kincs és az udvarias- sági formák világában. De hogy a nyelv egészében egyre alakul, arról többnyire nincs világos képünk. Most erről a bonyolult kérdéskör­ről szeretnénk beszélni. Vessünk mindenekelőtt egy pillantást az ismertebb rész­letekre! Azt mindenki termé­szetesnek találja, hogy az el­avult eszközöket, intézménye­ket stb. megnevező szavak fe­ledésbe mennek, s helyettük a ma használt tárgyak, mű­ködő intézmények stb. neve járatos. Mivel most a férjhez- menetel előtt sem hordanak a nők pártá-1, nem használjuk a megfelelő szót sem; mint­hogy már a férjezettek sem hordanak megkülönböztetésül főkötö-t, erre a névre sincs szükség, s a hajadon főnév — »leány« értékben — ugyan­csak kihullhat szókészletünk­ből. S ki emlegetné napjaink­ban a feudális világ csökevé- nyét, a császári és királyi ka- marásság-ot, a főudvarnagyi bíróság-ot?\ Ellenben termé­szetesen használjuk a rádió és a tévé szavait a hullám- hossz-tói a bemondó-ig; az ál­talános iskolá-t és az egyete­mi levelező tagozat-ot; a név­adó ünnep-et; vagy akár a közért-et és mozaikszó tár­sait. — Ugyanígy legtöbben tudjuk még, hogy úgy száz­ötven éve a magyar gyermek még aligha tegezte vissza szü­leit, sőt sokáig a falusi lány sem a legényt, asszony sem a férjét; s hogy felnőtt fiúk-lá- pyok tegeződése éppenséggel a legutóbbi évtizedek divata. És hát kinek hiányzik mai életünkben a kegyelmes uram titulus?! Érthető, hogy még ezek az ismertebb változások is első­sorban az írók, költők figyel­mét keltik föl. Kosztolányi Dezső ámulva írta fokozato­san elvénhedő szavainkról: »Ö, én még gyakran találko­zom velők. Olykor-olykor, mint öreg koldusok, mankóik­kal kopogtatják meg az aj­tónkat. Ügy tetszik, hogy még csak egy pár pillanat és össze­szedik sátorfájukat és elván­szorognak a legelső kereszt- útig, békésen és alázatosan meghalni. Aztán újra vissza­térnek. Halálos betegen jön­nek búcsút mondani. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. De majdnem minden nap elém biceg egy-egy öreg szó, kiérdemült cselédje a nyelv- használatnak, falábbal, reme­gő tipegéssel, hebegő nyelv­vel.« Boldizsár Iván pedig egy-egy idős amerikai ma­gyarnak avítt szóhasználatá­ról azt is leolvasta, mikor sza­kadt ki ez az óhazai nyelv­fejlődésből: így az uraságod megszólításból, a nemdebár módosítószóból. Hanem a nyelvi rendszer egyéb jelenségei közt alig vesszük észre az átalaku­lást, olyan lassan változnak a szabályok. Az idegen szavak au-ja például a magyarban szinte századunkig két szó­tagba esett: A-usztria, kala­uz, a-utó. Ám főként kétnyel- vűek közt, városi beszédben terjedezni kezdett az au — diftongusos, egyszótagos — ejtés (Auszt-ria, ka-lauz, au­tó), és mára ez a szokás job­bára uralkodó is lett a köz­nyelvben, kivált fővárosunk­ban. S nézzünk végül egy nyelvtani változást! A mi -t>a, -ve képzős határozói igenevünk többnyire egyfor­mán vonatkozhat folyamatos és cselekvő — aktív — folya­matra (»Senkit sem sértve vitatkoztál«) meg befejezett és szenvedő — passzív — tör­ténésre (»Senkitől sem sértve vitatkoztál«). Az -ó, -ő és a név szerkezeteivel viszont igen gyakran jól megkülön­böztethetjük ezt a két fino­mabb árnyalatot is: »Senkit sem sértő szavakkal vitatkoz­tál«, ellenben» »Senkitől sem sértett szívvel vitatkoztál«. Csak egy lépés kellett tehát hozzá, hogy. a felvilágosodás okozta szellemi pezsgés és a nyelvújításunkra jellemző ki­fejezésbeli bátorság idején íróink mind gyakrabban al­kossanak ilyen tömörebb, de mégis szabatosabb határozó­kat is: egyfelől sértően (vagy: sértőn, sértöleg), másfelől: sértetlen; bántó(a)n és (meg­bántottam fenyegetöfejn és fenyegetetten stb. Az egyes példák mennyiségi felhalmozódását és az új ala­kulás fokozatos szabályszerű- södését (műszóval: gramma- tikalizálódását) persze több más körülmény is siettette. Egyrészt néhány — jelentésé­ben már melléknévvé vált — egykori igenévnek közkeletű -n toldalékos alakja támo­gatta formai analógiájával, ilyen a buzgón, forrón méltó- fáin fáradtan, holtan, őrülten. A várakozólag típus­nak pedig még valamelyest háttere is volt. Másrészt az ismert indoeurópai nyelvek grammatikája sarkallta, hogy a két féle igenévi jelentésár­nyalatot a magyar határozó­ban is pontosan megkülön­böztessük — mondjuk a né­met beleidigend és beleidigt alaknak megfelelően. De a terjedést az irodalmi stílus­divat is támogatta. Így Pető­finek »Oda fészkel a visító vércse — Gyermekektől nem háborgatottan« mondatában (a divatot és a versforma igé­nyét nem nézve) a hagyomá­nyosabb háborgatva igencsak megfelelt volna! Hamarosan pedig azt látjuk, hogy a fo­lyamatosság—befejezettség, illetőleg a cselekvő—szenve­dő jelentés megkülönbözteté­sének többlete nélkül is szü­lettek új formák: Vörösmarty elandalodólag szava például nem folyamatos értékű; az unottan pedig nem szenvedő árnyalatot fejez ki. Viszont sok dermedten—megdermed­ve, fagyottan—megfagyva tí­pusú pár vagy az ütődötten— (valamihez) ütődve—meg- ütődve hármas finom jelen­téstani eltérésket is érzékel­tet. Hagyjuk a további részle­tezést! Kétségtelen, hogy a -va, -ve képzős igenév máig sem kezdett avulni: ennyiben nem változott nyelvtanunk. S az -ó(a)n, -ő(e)n és -t(t)an, -t(t)en toldalékos igenévi ala­kulatok máig sem értek ed az egyetemes használhatóság fo­kára. (Ki mondana »hús t sütve« helyett ilyesmit: »húst sütőén«?!) Tehát teljes válto­zásról e téren sem beszélhe­tünk. De az átalakulás az ér­dekelt igetövek száma, az érintett nyelvi rétegek, az új képződmények jelentésármya- latai stb. szerint ma is ter­jed — csak nem egykönnyen vesszük észre! Világos, hogy a századfor­duló táján a népiesebb, ha­gyományosabb stílusban dol­gozó Gárdonyi prózai szöve­geiben kevesebb az újszerű alak, mint utóbb a moder­nebb, más származású és mondanivalójú Kassák Lajo­séiban. A nyugatos Tóth Ár­pád költeményeiben is na­gyobb bőséggel áradtak már az új formák, mint a tizen­egy évvel ifjabb, de népies Sinka Istvánéiban. S a mai stádiumot éppígy nem tekint­hetjük sem egyrétűnek, sem lezártnak; de a stílus fino­mabb rezdüléseinek eltérései­ből — láttuk — anyanyel­vűnk egész rendszerének lassú fejlődése is elővillan. Ahogy pedig senki kétszer ugyanabba a folyóvízbe nem léphet, úgy két nemzedék sem beszélhet merőben azo­nos ■ nyelven. Dr. Tompa József Somogyi Néplap I "J Tabi László: Mérleg Dékán/ Kálmán: Rejtett hiba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents