Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-30 / 304. szám
JÓKÍVÁNSÁGOK K arácsony napjának délelőttjén csengettek az ajtón. Tízegynéhány éves fiú állt előttem, csinosan, kölniillatot árasztva. Fehér ing, gondosan kötött nyakkendő, ragyogóra tisztított cipő, vasalt nadrág. Kérdőn néztem rá, mire ő elkezdte: »Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, sok boldogságot, örö-' met és egészséget...« És mondta, mondta a betanult szöveget. Tanácstalanul tébláboltam, én, a felnőtt, s kinyöszörögtem egy .»köszönöm«-öt. Bementem a szobába, hoztam a pénztárcámat, forintokat tettem a gyerek kezébe. Ö megköszönte, még egyszer kellemes karácsonyit kívánt, illiemtudóan elköszönt. Becsuktam az ajtót, s az előszobában elkezdtem gondolkozni. Hogyan is csináltam én ezt régen? Amikor akkora voltam, vagy még kisebb, mint ez a lurkó itt? A karácsonyból az ajándékozásokra emlékszem, nem a felköszöntésekre. Persze, azok másmilyen ajándékok voltak, olykor megtette egy marék dió is, meg illatos alma a szekrény tetejéről, amelytől olyan szagos lett a szoba. Szóval, karácsonykor ilyesmi volt, meg betlehemesdi, sok élménnyel. Gyere be, te vén dadó, mert ott kin megfagyó ... Szabad-e betlehemet köszönteni? — dörömböltünk az ajtón, és brummog- tunk a kócbajusz alól. A felköszöntés újév napján — erre inkább emlékszem. Nem volt papírra írt listám, de tudtam, hova kell menni, melyik rokoninál kezdem, és melyiknél fejezem be a sort. Sőt azt is sejtettem szinte teljes bizonyossággal, hogy hol mit fogok kapni. Az utcán találkoztam néhány sráccal, akik hasonló »ügyben« jártak, s futtában kicseréltük addigi tapasztalatainkat, megmutattuk szerzeményeinket. szöveg minden évben és minden rokonnál ugyanaz volt, a honorárium is ismétlődött — mégis különösen megbecsült értéknek számított. Hogy tényleg komolyan gondoltam-e mindazt a sok jókívánságot, melyet az újévi köszöntőimben elmondtam? Tényleg kívántam-e azt a sok jót, vagy csak igyekeztem túlesni mielőbb a szövegen, és a jutalom érdekelt elsősorban? Akkor ezen sohasem gondolkodtam, most pedig némi szégyenpír nélkül nehéz visszaemlékezni erre. Akik elé odaálltam, látSzínházi mozaik Siker Brecht—Dessau: Lucullus a bírák előtt című taindrámáját Milánóban, Strehler rendezésében nagy sikerrel mutatták be. Brecht a háború, az elnyomatás és az erőszak ellen emeli fel — máig is meggyőző erővel — szavát. Paul Dessau zenéje tökéletes összhangban áll a szöveggel, sajátos ritmikája pontosan illik a brechti szavakhoz, mondatokhoz. Strehler rendezése egyszerűen i lenyűgöző — írja a kritikus. Az első jelenet pompázatos temetési menete őles ellentétben áll az utolsó képpel: amikor felhangzik a kórusban a tömegek: »a semmibe vele, a semmibe« megdöbbentő erejű követelése — a statiszták a színpad két oldalára húzódnak, és a középen Lucullus fejjel lefelé felifüggesztett holtteste látható, úgy, ahogy on 1945 áprilisában Mussolini volt Tátható Milánó egyik terén. A színpadot vakító nappali fénnyel árasztják el, a szólisták és a kórus eltűnnek a színpadról. A figyelmeztető jel azonban ott marad. E két jelenet között zajlanak le a kihallgatások, amelyek sarán Lucullusi földi gonoszságaiért felelősségre vonják. A közönség, amely mindvégig feszült figyelemmel kísérte az előadást, a befejezés után tomboló tapsban, tört ki. Színház a szomszédban Különös előadásra invitálja nézőit a lubldni Osterwa Színház: Kazimierz Braun, rendezésében Tadeusz Rózewicz Az öreg höigy kiszáll című művét adják elő — a színpadon, a nézőtéren, az előcsarnokban, az utcán, sőt még egy szomszédos ház udvarába is bemennek. A nézők, akik mintegy százan vannak, a színészek készséges segítségével padokat, székeket hordoznak, hogy leülhessenek egy-egy jelenet megtekintésére, de van, aki állva kíséri végig az előadást. Valójában a folytonos kísérletezés újabb meghökkentő példája. Braun »elekti- ku»« színházat csinál Lublin egyetlen színházában. Foglyok a színen Érdekes színházi kísérlet tanúi -voltak a stuttgarti Theater der Altstadt nézői. Rolf Zetter, egy ifjúsági börtön vezetője néhány évvel ezelőtt Achim Píato-val, a Schwäbisch HalR-i Szabadtéri játékok művészeti vezetőjével együtt színjátszó-csoportot alakított a börtön lakóiból. Ennek a csoportnak a tagjai A nép nevében... címmel hét részből áüó darabot írtak, amelyben saját életük problémáit mondták el. Az est legnagyobb sikerét nem is any- nyira a darab és a fiatal műkedvelők játéka hozta még, hanem az előadás utáni beszélgetés, amely a fiatal foglyok és a közönség között zajlott le. Don Juan Moliére halhatatlan műve, a Don Juan újra színpadra került. Anatolij Efrosz a moszkvai Maiaja Bronnaja színpadain nemcsak az agresszív lovag mai utódiait leplezi le mesterien, de mély és nagyon időszerű filozófiai és erkölcsi problémákat is fölvet A rendező úgy olvasta el a szerelem, vagyis jobban mondva az cin ti-szerelem »nagymesterének« mítoszát, hogy híven az óriás szövegéhez, a klasz- szikus vígjátékot a becsületről és a hitről, az emberről és a világról szóló érdekfészítő, magával ragadó vitává változtatta. Több mint negyven nyelven A Szovjetunióiban jelenleg félezernél több hivatásos színház működik, köztük negyven opera- és balettszín-ház, 30 operett-, 50 gyermek- és száznál több bábszínház. Az elmúlt ötéves tervidőszak alatt 46 új színiház nyílt. Az előadásokat negyvennél több nyelven tartják. A következő éveikben mintegy húsz új színház és koncertterem építésére kerül sor, elsősorban ászaikon és a legtávolabbi keleti részeken. Novoszibirszk pL egy 1200 személyes drámai színházat kap. Színház a raktárban Miközben az NSZK kisebb színházai bezárják kapuikat, s a nagyobb színházak zenés vagy prózai részlegük megszüntetésére kényszerülnek vagy más színházakkal fúzióra lépnek, akkor érthető feltűnést kelthet a karlsruhei Kammertheater vezetőjének bátor kezdeményezése. Wolfgang Reinsch kibérelte a város egyik házának udvarában levő raktárhelyiséget, és 60— 80 személyt befogadó színházzá alakította át. Az új színház, a »Tribüne« oljmn problematikus darabokat tűz műsorára, melyeknek a nagy színházban nem lenne elég közönségük, de amelyeknek bemutatásáról Reinsch nem akar lemondani. A Kamroer- theatert a közönség szívesen látogatja, de csakis bulvárda- rabok előadásakor. tam, hogy örülnék nekem. Amíg én a levetett sapkát gyűrtem a markomban, és mondtam a magamét, fölszegett fejjel, ők elérzékenyülve hallgattak, itt-ott még egy- egy könnycseppet is kicsaltam a mondókámmal. Az egyik megsimogatta a fejemet — a másik barackot nyomott rá: ezek voltak az első köszönő, hálás mozdulatok az újévi versike elismeréseként. A másik mozdulat már az anyagi viszonzás jegyében történt. Jó, öreg rokonok ... Egyikmásik még hosszabb életet érdemelt volna, mint araeny- nyit leélt, és én kívántam is nekik az újév-reggeleken, de hát mennyi kívánság marad ezen kívül is teljesületlen, még ha olyannyira tiszta szívből akarjuk is ... Ez a karácsonyi gyerek idegen volt. Talán zavaroa jött volna, ha megkérdem, ki fia vagy öregem? Vagy arra kérek választ, hogy mit kezd az így összeszedett pénzzel? Egyáltalán, mi közöm nekem ehhez? Ugye, hogy semmi? Rendes fiú lehet, hiszen tapintatos volt, nem jött túl korán, nem tolakodott, és olyan sok jót kívánt. Ö, az idegen, nekem, a számára ismeretlennek. Ebben persze semmi szokatlan sincs, hiszen néhány boltban az eladó is így köszönt el tőlem: kellemes ünnepeket. A trafikban én is így búcsúztam. És tényleg azt akartam, hogy azoknak az embereknek kellemes karácsonyuk legyen. A napokban ugyanígy kívántunk egymásnak boldog új évet. Képeslapokon, élőszóban, telefonon. Ahogyan az a gyerek nem jön vissza már soha megkérdezni, hogy bácsi kérem, volt foganatja a jókívánságaimnak? — ugyanúgy a rokonok, jó barátok, ismerősök és ismeretlenek sem kérdik az év folyamán, ne, hogyan valósultak meg a kívánságok? Pedig hát ez volna az igazi törődés, ami eltartana újévtől szilveszterig. Azért, hogy megerősítsük egymásban a tudatot: mi, emberek, szeretjük egymást, és jót akarunk egymásnak. Mindig csak jót, és ezt éreztetjük is. Mi megengedhetjük magunknak ezt a csodálatos tulajdonságot, hiszen — emberek vagyunk. Hern esz Ferenc Tíz lányom és hét fiam van. Ez igaz is, meg nem is. Igaz, mert most valóban eny- nyien vannak, de voltak már többen és kevesebben is. Meg nem is vér szerinti gyerekeim, bár sokszor büszke apának érzem közöttük magamat. A legidősebb fiam tizenhat éves, a legfiatalabb lányom kilenc. Ez az »apabarátság« sokféle helyzetben megnyilvánul. Egy példa: az autóbuszon mellém ült az egyik lányom, hogy elmesélje, levelet kapott egy »táncsicsos« fiútól. A levelet elővette a táskájából, s közölte velem, hogy ez egy nagy marhaság. Csali azt mondjam meg, hogy elmehet-e vele a moziba?... Különösen akkor vagyok büszke apa, amikor gyermekeimnek más gyermekek tapsolnak, apák és anyák gratulálnak tehetségükhöz, játékukhoz. »Gyermekszínpad« a családi nevünk, mecénás »nagyapánk« után előnévvel is büszkélkedhetünk: »Fonómunkás«. Hétköznapjainkat a próbateremben töltjük, s ünnep számunkra a közönség előtt játszani. Magunkról szeretnék írni, gyermekeimről, szívemhez nőtt kis színészeimről, barátaimról. Engedelmes, szófogadó gyerekek, csak egyszer lázadtak fel ellenem, akkor is igazuk volt. Vasárnap délelőtt Siófokon vendégszerepeltünk. A rendelkezésünkre álló autóbusz nem tudott elindulni. Szívességből egy másik vitt el bennünket Siófokra, de visszahozni már nem tudott, mert tovább kellett mennie. A siófoki előadást megmentettük, de hogyan menjünk tovább Lellére? Délután ott vár bennünket kétszáz gyerek! Döntöttem: lemondjuk az előadást. Az egyik gyerekem fölállt, és megvétózta a döntést: — Azt nem lehet. Mi még soha nem mondtunk le előMegkezdődött a téli szünet. A megyei könyvtár gyermekolvasójában általános iskolások ülték körbe az asztalokat. Játszottak, olvastak. A polcokon sorakozó sok könyv hasznos szórakozást nyújt a diákoknak. Ezért is öröm tudni, hogy ennyi gyerek jár a szünetben is könyvtárba. — Ennyi gyerek? Sokkal több mint az iskolaidő alatt — igazít ki dr. Mozsgay Gézóné a gyermekkönyvtár egyik könyvtárosa. — Annák ellenére, hogy a gyerekek nagy része könyvet kapott karácsonyra, és így lenne olvasnivaló otthon is, sokan jönnek. Van olyan olvasónk, aki csak a szünet idejére iratkozott be, mert a szülei iskolaidő alatt nem engedik a könyvtárba, vagy pedig itt van a nagyszülőknél, s erre a pár napra beíratják. Mi nagy örömmel fogadjuk a fiatalokat, s ők is szívesen jönnek. »Beíúrják« magukat a könyvek közé, és olvasnak vagy játszanak. Sok társasjátékot kaptunk az ünnepek előtt. Egészen jól jött, hisz ezeket is oda tudjuk adni a gyerekeknek. A lemezjátszóról egy mesét hallgatnak. »Hol volt, hol nem volt.« S a pöttömnyi gye1 ást. Először megyünk Lellére, mit fognak gondolni ró- lilnk? Mi gyalog is átmegyünk, majd »stoppolunk« útközben. Taxit kértem.* s az »öreg rókák« azzal mentek át. Leltén is előadták a műsort, az se maradt el. E. a társulat alapító tagja. Olyan picike volt, hogy először a hangja hallatszott, és csak azután lehetett meglátni a színpadon. Abból lett a baj, hogy hirtelen kezdett nőni. Egy óvodás korú kislány szerepét kezdte próbálni májusban, és amire augusztus végén a visegrádi fesztiválon bemutatkoztunk, nagylány játszotta a kislányt. A memóriája bámulatos. Szakmai bemutatót tartottunk a pedagógusoknak. Be akartam konferálni, hogy csak részleteket adunk elő, amikor E. előállt, és vállalta a három »beugrást«. Tehetségért I.-nek sem kell a szomszédba mennie. Pamflet műsorunkban kettős szerepet játszik, ő a »dadogó Dorottya«. Verset mond kislá- nyosan, nyafogósan. Azután a színfal mögött ledobja a blúzát és a parókáját, és máris a közönség előtt áll »Hadaró Hugu«. A kételkedők kedvéért akár a nyílt színen is átöltözik... L. és K. is nyolcadikos nagyfiú, ök javasolták a minap, hogy a próba után menjen el mindenki H.-ék lakására, segítsünk nekik a költözésben. A lányok takarítottak, a fiúk a holmit hordták a hatodik emeletről a harmadikra. H. szülei nekem akartak hálálkodni másnap, nelierekek érdeklődve figyelik a hangok segítségével életre kelt mesét. — Nemcsak meselemezeink vannak. Ott sorakoznak a polcon a különböző gyerekoperák, versek is. Ha valami jelentősebb zenei évforduló van, a nagyobb gyerekeknek az évfordulóval kapcsolatos zeneműveket is lejátszunk. — A szünet idejére szervezett-e a könyvtár a kisiskolásoknak valami programot? — Külön nem terveztünk, de az általános iskolák napközisei szinte naponta jönnek csoportosan. — Ügy tudom, a gyermek- könyvtárnak külön diafilmgyűjteménye van. A kölcsönzésen kívül nem lehetne valami vetítéssorozatot szervezni ? — Megpróbáltuk. sajnos nem lehet besötétíteni az olvasót, s egyébként is kicsi a hely. Az egyik asztaltól tizenöt év körüli fiú kiált fel: — Megvan! Négyezer! A1 Gazdálkodj okosan társasjátékkal játszanak. Innen a cseri kiubkönyvtár- ba megyünk, Csayó Tamásnc a könyvtár vezetője fogad. — A gyerekek már elmentek. Alig tíz perce. Itt voltaic egész nap. zen tudtam megmagyarázni, hogy ez a »mi családunkban« természetes. »Nagy« Zs. középiskolás lány, termetével érdemelte ki előnevét; egy fejjel magasabb mindenkinél. Elválaszthatatlan barátnője »kis« Zs. Nagy Zs. a társulat krónikása és intrikusa, kis Zs. a nagyok által is elismert legeslegjobb versmondó, s az »alapanyagot« ő szállítja barátnője pletykáihoz. Azért nem haragszik ám rájuk senki, megszokták őket, mint a »dohányfüstöt«, s hogy a két Zs. cigizni is szokott, az szerintem is csak pletyka. B. a legidősebb fiú, másodikos gimnazista, ő az elnök, a »tanársegéd«, rossznyelvek szerint a kicsiktől már megköveteli a »bácsi« megszólítást. Nagy Zs. tud valakiről, akit, ha beszerveznénk a szín- társulatba, akkor B. minden próbán pontosan megjelenne. B. a színpadmester, a kellékes, az ügyintéző, a nagyfiam, akire minden fontos családi dolgot rábízhatok. Még a hét L.-t is ... L. és L. válogatott fiúk. A »Pecás« testvéreket játszották a színpadon, rájuk is ragadt ez a becenév. A nagyobbik Pecás fuvolázó tudománya zenekarpótló az együttesnél, a kisebbik PeCás énekelni szokott. A kisebbik L. medve- szerepet is kapott. Ügy mondják, reggelente furcsa morajra ébredt a környék, L. a nyitott ablaknál dörmögni tanult. Cs. mindig, mindenben, mindenkinek ellentmond. A vita kedvéért, a játékért. Körülnézünk a polcokon, rendben sorakoznak a tony- vek, az újságok. Csak a könyvtár üres. Késő délután van. Az iskolások már hazamentek, a felnőttek pedig még nem tértek meg a munkából. — Ha délelőtt nyitva vagyunk, átjönnek a napközisek is. Ügy terveztük, hogy elmegyünk a kicsikkel szánkázni, sajnos az idő nem kedvez, nincs h,ó. — Mit csinálnak a gyerekek, ha betérnek ide? — Olvasnak. Legtöbbjük a mesakönyveket nézegeti. Van, amikor együtt játszunk'. — Vannak játékok a könyvtárban ? — Igen, csak egy kissé már elavultak, tönkrementek. Januárban kapunk könyveket meg játékokat is. — Milyen terveik vannak a szünetre? — Van egy lemezjátszónk, szeretnénk hozzá meselemezs- ket venni. Diaíilmeket. is hozok a megyei könyvtárból a napköziseknek. Az iskolában le tudják vetíteni. Szünet van. A fiatalok keresik a szórakozást, s úgy érzem, meg is találták. Az ifjúsági ház, a könyvtárak várják őket. Csillebércen táboroztunk. Esteledett, amikor Cs. felöltözött szerepbeli kosztümjébe öregasszonynak. A mókacsi- nálók kisminkelték, azután lesben állt az egész társulat. Ö odasántikált a görbe botjával, kosarával az egyik al- tábor bejáratához, s megkérdezte a kapuőrt: — Mondd csak, lelkecskérri, Kovács Pisti, az én unokám, itt van-e a táborban? Kerekegyházáról jöttem föl Pestre, hogy meglátogassam. Két perc múlva az egész al- tábor Kovács Pistit kereste ... Fél óra múlva »blabla« franciasággal bizonyította, hogy ő párizsi pionír, és milyen »rossz, hogy nem tud az anyanyelvén elbeszélgetni senkivel... A »Picik« — egy fiú és hat lány — nemrég jöttek, az első tehetségvizsgáló verses, dalos játékukat Cs. tanította be. Meglestem Cs.-t próba közben. Saját mozdulataimat, saját szavaimat hallottam visz- sza, de mégis másképpen, teljesen egyénien. így folytatódik a játék. A szavakat, a mozdulatokat így szedegettem össze én is valaha ... A karácsonyi fenyőfa alatt lányaim és fiaim átvették az ajándékokat, s a Mikulás bácsinak rigmust rögtönöztek: Mikulás bácsi, lári-fári? Mondja, maga nem kaposvári? Szól a magnó, táncolnak a fiaim, a lányaim. Engem is fölkérnek, táncolok én is. Azután csokoládéval kínálnak. Jó ebben a nagy családban apának lenni. Szilágyi János 5 Nagy Jenő Gyermekeim Somogyi Néplap
