Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-16 / 294. szám
WÁRTON KLÁRA Alma a kistányéron 'Mi. temetést délután kettőre tűzték ki. Tíz órakor átjött Vilmos, Tamás barátja, aztán nemsokára Ákos is becsengetett. Szanaszét leültünk a szobában, egymástól távol, és hallgattunk. Én a fotelban gubbasztottam, magam alá húztam a lábamat, és egy festményt bámultam a falon. Azon csodálkoztam, hogy már több éve ott függ, de még sose néztem meg igazán. A képen cirkuszos kocsi állt. Rá volt írva, hogy Czá- ja. Előtte két fürdőruhás nő napozott a nyugágyban, egyikük ölében majom játszott, babával. Távolabb pityókás bohóc hevert, és kedvtelve nézegette őket... Az ablakon túl a szemközti szürke ház, esett a hó, és a szürkeség még fehérebbé tette a hópelyheket. Megcsikordutt a rekamié, Vilmos felállt a sötétségből, nagy léptekkel az ablakhoz ment, és arcát odanyomta az üveghez. Olyan érdeklődéssel nézte a hóesést, mintha a világon az volna a legfontosabb. — Mikor jönnek a rokonok? — kérdezte Ákos. Vilmos megfordult, és visz- szaült a félhomályba. Ismét nyikorgóit a heverő. Nagysokára szólalt csak meg: — Talán már be is jött a vonat. Bár lehet, hogy késik ... Ezt nekem kellett volna válaszolnom, de megint az járt az eszemben, hogy le kellene vetnem a kardigánt, és felöltözni a Mártától kölcsön vet fekete ruhába, és kávét is kellene főzni... és fel kellene állni. Kibontottam, szorosabbra kötöttem ruhám övét, néztem a kezemet, ahogyan ezt csinálja, aztán kimentem a konyhába. Hideg volt. Meggyújtottam a gázt, kávét tettem a darálóba, a szekrényből kikészítetem a csészéket. Az egyik kistányéron egy megrágott fél alma hevert. A fogak helye már megbar- nult Leültem az asztalhoz és néztem az almadarabot. »Hátha nem is mi laktunk itt« Kinyitottam a bejárati ajtót. Hátha nincs odaírva a névtáblára, hogy; »Berkes Tamas« *tuml Attila: Harangláb I. dunántúli tárlat «ny agából.) »Mindjárt hazajön a munkából. Mindig hallom a lépéseit, ahogy átjön az udvaron, Most is hármat fog majd csengetni, ahogy szokta. És nem halt meg ... Mert akkor minek harapott az almába? — Megdaráljam a kávét? Ákos állt a küszöbön. Gyorsan kezembe vettem az almadarabot. — Mi van magánál? — kérdezte riadtan Ákos. — Mutassa csak! Hirtelen ott termett az asztalnál, megfogta a kezem és erőszakkal szétfeszítette. Amikor az alma a földre gurult, értetlenül nézte. Kicsit belerúgott, hogy tényleg alma-e, lehajolt, és a szemétkosárba dobta. Ahogy az alma eltűnt a sok piszok között, elhittem, hogy Tamás meghalt. Odamentem Ákoshoz, és ütöttem, ahogy csak tudtam. Alig mozdult... S mintha valaki függönyt eresztett Ákos arca elé. A függöny libegett. Ákos Tamáshoz kezdett hasonlítani. Nagyon féltem, de átöleltem a nyakát... Lépések jöttek keresztül az udvaron. A hangzavaron át meghallottam anyósom zokogását: »Hol a fiam? Jaj, hol a fiam ?« Nem gyújtották fel a villanyt, A homályos’ arcok egymásra meredtek az előszobában. Két nagynéni is jött, és Tamás fia. »Mi történt?« — kérdezte Tánti. — »Hát mi történt itt?« Arra gondoltam, azt kellene válaszolni, hogy meghalt. De hiszen ezt tudják. Akkor pedig nem kell szólni semmit. Sírni se lehet, beszélni se. — Feküdjön le, mama! — mondták anyósomnak a szobában. Párnát tettek a feje alá: — Vegye be ezt a sze- duxent! — Hogy még sírni se tudjak? — kérdezte felháborodva. Odaültem mellé a díványra. Jó lett volna tudni, hogy én miért nem sírok. Hisz mé,g a filmeken meg a könyveken is tudok. Mama elcsendesedett. A mennyezet gipszrózsáit bámulta. A pléd alatt kicsi, szánalmas volt a teste. S zürke, fénytelen őszi nap volt. Voronov gumicsizmát húzott, felöltötte körgallérját és elindult. Kórházi ételeken tartott vadászkutyája lihegve forgolódott, igyekezett mellette az ázott, agyagos úton Fialkovszkij kunyhója felé. Az öreg éppen a lehullott faleveleket söprögette az udvaron. Amikor észrevette az érkezőt, söprűjét a fának támasztotta és eléje sietett. — Na, döntöttél? — Mire való nekem az ilyen jószág, a nyolcadik emeleten? — kérdezte vissza Voronov, és átnyújtotta a póráz végét. — Fogd! Az árát te szabod meg... Fialkovszkij átvette a kutyát, aztán a szíj végét a kerítésdrótba akasztotta, ő maga pedig bement a házba. Csakhamar egy köteg pénzzel jött vissza. — Ne számold! Becsületes árat számítottam. — Renben van — mondta Voronov, és úgy látta, hogy az öreg gúnyosan néz rá. Kezet fogtak. Körül se nézett, a kutyára rá se szólt, elindult. Nehéz volt a járás a csúszós, ázott úton. Az erdő szélén kigombolta a gallérját, és mélyet szívott a nyirkos, gombaillatú levegőből. Nem először járt itt, az erdőben, de úgy érezte, hogy most utoljára. Éles szemmel figyelt mindent, meg akarta őrizni az őszi erdő, a rothadó levelek, a nedves föld illatát. Leült egy padra, amelyen két betű volt bevésve: »L-1-Z.«. Meg kellene simogatni az arcát — gondoltam, de nem mertem, olyan csend volt a szobában. Egyszer csak Márta állt mellettem. Nyújtotta felém a fekete ruháját, hogy vegyem fel. Az jutott eszembe, hogy Márta velünk szilveszterezett. A szilveszter tiszteletére vette a ruhát. — Jaj istenem — mondta ismét a mama. — Mi lesz ezzel a nagy lakással? A gyereknek is jár valami. — Mama, majd a temetés után. Ezt a fiú mondta. Ügy visszhangzott a szava, mintha üres templomban lenne. Ugyan, mi közöm egy idegen asszony gyerekéhez ...« Tudtam, ha most megszólalok, sírni fogok. Amíg a Farkasrétre értünk a busszal, és kinéztem az ablakon és láttam a havas tájat, úgy éreztem, hogy ez már egy másik világ ... A koporsó körül lobogtak a gyertyák. Fagyott virágok illata terjengett. Éppen Ákos beszélt valamit. Láttam, hogy mozog a szája. Ültem a pádon. Márta állt a hátam mögött, és a vállamon tartotta a kezét. Gondolkozni akartam, hogy mit mondott Tamás utoljára. Mi volt az utolsó mondata. De csak régi szavak suttogtak körülöttem: »De finom volt ez a paprikáskrumpli... Tettél bele, ugye, cseresznyepaprikát? ...« Ákos abbahagyta a beszédet. Már énekeltek. Ahogy néztem a szomorú, szipogó arcokat imádkozni kezdtem, hogy kibírjam nevetés nélkül. Másnap, amikor kimentem a temetőbe, a drótkerítésen át már messziről megláttam a sírt. A koszorúkat, virágokat teljesen belepte a hó. Csak a színes szalagok maradtak szabadon. Lobogtatta őket a szél. Mintha sok-sok győzelmi zászló lenne leszúrva egy dombra. Bementem a kapun. A ravatalozó nyitva volt. Leültem az üres padra, az üres ravatal elé. Csend volt és békesség. Csak később hallottam meg a villamosokat. Olyan volt, mintha nem is a falon túl, hanem a fejem felett csilingelnének. Szergej Nyikitin Ünnepélyes, mégis szomorú hangulatban volt. Besötétedett, mire az egyetlen sor házból álló kis faluhoz ért. Ahova betért, a kis ház konyhájában az asztal mellett tíz év körüli kislány ült a nyitott könyvnél; és csendesen sírdogált. v Na mi az? nem megy? — kérdezte, miközben levette körgallérját. A kislány föl se nézett a könyvből, nem is válaszolt. Voronov a kislány mellé lépett. — Hol van a nővéred? — Elment... Voronov megkérdezte melyik példa nem megy neki, elolvasta, majd hosszan nézte a kislányt. Arra gondolt, talán most látja utoljára ezt a törékeny kis arcocskát a hajfo- natfarkincával. — Mi ebben a nehéz? — kérdezte aztán. — A vasútállomáson nyolc vagon vesztegel, mindegyikben ötven tonna szén ... Elkezdte magyarázni, de mert a kislány továbbra is csak az asztalt nézte, kitartóan. Lecsapta hát a könyvet. Cigarettát vett elő és rágyújtott. Kintről futó léptek hallatszottak. Egy asszony léptei, aki lihegve, kendő nélkül, csak puha, könnyű sállal a fején, szinte beesett az ajtón. Nemzetközi színjátszófesztivált rendeztek a közelmúltban Budapesten. Nyolc külföldi és hét magyar együttes mutatkozott be. Első alkalommal rendeztek ilyen amatőr- színjátszó-találkozót Magyar- országon, és tapasztalatai elég érdekesek ahhoz, hogy néhány általánosítást leszűrhessünk. A következtetések előtt néhány tény a találkozó bemutatóiról: több külföldi csoport — például a szovjet és a román együttes — hagyományos színpadi drámát mutatott be. hagyományos eszközökkel. Más együttesek — talán a részvevők többsége — a színpadi groteszkkel, komikummal, a diákszínjátszás hagyományainak élesztésével próbálkoztak. Végül a csoportok egy harmadik része oratórikus jellegű — mindenekelőtt versre vagy nemes irodalmi matériára épített —, azaz olyan pódiumjátékot játszott, amelyben a koreográfiáit mozgásoknak és a zenének egyformán fontos szerepe van. Az első következtetés éppen az lehet: nincs az amatőrszín- játszómozgalomnak kizárólagos útja. Nem lehet ráfogni egyik vagy másik törekvésre, hogy ez az, amit az amatőröknek csinálniuk kell; ez az, ami korszerű, és a többit el kell vetni. A maga nemében jó volt a szovjet együttes a hagyományos színházi előadással, egészen kitűnőt produkált a szlovák együttes és a budapesti Pinceszínpad a burleszkjellegű- diákszinját- szó-stílusban. Ugyancsak kiváló produkciót láthattunk egy bolgár egyetemi csoporttól, amely egy regényt adott elő — kevés szöveggel, sok mozgással, sok zenével. Igazságtalanok azok, akik egyik vagy másik színpadi törekvést érdemtelen előnyökhöz akarják juttatni. Figyelmen kívül hagyják ugyanis azt az alapigazságot, hogy az amatőrök törekvései sem függetleníthetek attól a közegtől, 'SttóttíTáTf'jönnek. Azaz: nekik sem lehet figyelmen kívül hagyniuk saját közönségük igényeit, mint ahogyan nem tehetik ezt a profi színházak sem. Nem véletlen például, hogy a minszki szovjet együttes Szimonov-darabot játszik — a hagyományos realista színház eszközeivel —, hiszen egyebek közt azért kapták meg a nagy tisztességnek számító Népszínház nevet, mert produkcióikkal rendszeresen látogatják azokat a kolhozfalvakat. amelyekbe egyébként élő színházi előadás soha nem jutna el. Világos, hogy a budapesti Pinceszínház joggal építhet arra a fővárosi fiatalságra. amelyik megfordul a — Ó! — kiáltott föl, az ajtófélfának dőlve. — Te már itt vagy? Levetette a cipőjét, papucsot húzott; egy üveg vodkát és néhány halkonzervet rakott az asztalra. — Te sírtál? — fordult a kislányhoz. — Nem megy? — Nehéz fejű — szólalt meg Voronov. A z asszony még egy üveg uborkát is tett az asztalra, majd összeszedte Ljusza könyveit, füzeteit. — Majd később megcsinálod ... Most eredj át Many- kához játszani! Becsukta a kislány után az ajtót, és hevesen átölelte Vo- ronovot. Szorosan szorította magához, aztán szenvedélyesen csókolni kezdte. — Az utolsó éjszakánk — suttogta. — Megmondtam: nyáron eljövök szabadságra. — Nem jössz! A férfi kibontakozott az ölelésből és újabb cigarettára gyújtott. Nézte az asztalon a vodkát, és a konzervet meg az uborkát... — Igyunk az elválásra! — mondta az asszony és kipirult arccal nézett Voronovra. »Csak nehogy sírni kezdjen itt nekem — gondolta a férfi. különféle klubokban, van már bizonyos jártassága a színházi életben, de amelyet ugyanúgy »meg kell fogni«, le kell ültetni, s figyelmét tartósan meg kell ragadni, s ezért az ő nyelvükön, az ő zenéjükkel, az ő hangvételükkel kell közeledni hozzájuk. S joggal tarthat igényt egy intellektuálisabb jelrendszer befogadására a bolgár egyetemi együttes, amely elsőrendűen az egyetemista fiatalok számára játszik. Azt lehet tehát újabb következtetésként levonni, hogy egy életképes amatőr együttes fenntartásának, fennmaradásának két alapfeltétele van: egy fantáziadús rendezőegyéniség és annak a közegnek a többé-kevésbé pontos számba vétele, amelyik előtt ez az együttes rendszeresen játszani fog. Végül egy utolsó tanulság, amely elsőrendűen a magyar együttesekre vonatkozik. Többségük ugyanis az oratórikus pódiumjáték műfajával jelentkezett. Ennek a játékstílusnak sok az előnye, s vannak jó hagyományai is, hiszen az ötvenes évek közepe táján megrekedt amatőrszínjátszás ezzel »mászott ki a kátyúból«. A műsorokat többségükben a részvevők maguk állították össze, s többnyire nemes irodalmi nyersanyagot használtak föl. A megszólaltatáshoz pedig nem annyira színészi, mint inkább előadói készség kell. Ez sem könnyebb ugyan, de talán egy amatőr számára mégis jobban járható út, mint a sokkal többoldalú készséget kívánó színjátszás. Ez az irodalmi színpadi forma él tovább a magyar együttesek többségénél, gazdagodva a zenével és a kollektív mozgások bizonyos ko- reografált elemeivel. Bizonyára sok lehetőség van még ebben a formában is. Nem ártana azonban, ha a magyar együttesek többet foglalkoznának tagjaik színészi készségének fejlesztésével, iskolázásával, Abban a pillanatban ugyanis, ha az oratórikus pódiumjátéknál nagyobb-igényű mű előadására vállalkoznak, még a legsikeresebb csoportok is — mint ezen a versenyen a tatabányaiak — csak félmegoldásokhoz jutnak el. Egyetlen verseny, amelyen mindössze hét magyar együttes szerepelt — s talán nem is mindegyik a legjobb produkciójával — nem feltétlenül alkalmas messzemenő következtetések levonására. Figyelmeztetésre talán inkább. Ez a kis utólagos beszámoló éppen ezt a figyelmeztetést szolgálja. — Nagyon szeret... Majd éjszaka telesírja a párnáját...« Átölelte az asszonyt. Érezte a vékonyka ruha alatt az erős vállakat és maga elé képzelte a testét... — Várj, bereteszelem az ajtót! Éjszaka a sarokban szüntelenül világított a rádió zöld lámpája. A rádió hol elcsendesedett, hol fölhangosodott. Halvány fénye elég volt Voro- novnak, hogy lássa Vaszeny- ka arcát, akinek sötét haja szétborzolódott a fehér párnán. »Legalább hat évvel idősebb nálam — gondolta. — Egyszerű falusi asszony, nem ismer semmit a világból... Egyszer talán tényleg eljövök szabadságra ...« Hirtelen eszébe jutottak az őszi hajnali vadászatok, a szenvedélytől reszkető kutyája, az erdő kesernyés illata, az erdei út az alkonyaiban és Vaszenyka tiszta kis háza, a tarka szőnyegekkel. Szinte meghatódott. »Eh! Hiszen nem megyek el örökre. Elutazom, de még jobb lesz ismét visszatérni, ha úgy jön ki. És az lesz az igazi ünnep! Megkönnyebbült a gondolattól. Bcrmith László első fagy Bencze lózsef Anyám Fagy megvicsorogja szél megremegteti. Vére értem imádkozik. Megálmodja a rémet, szerencse holdat, őrködik, megalázó öregség rabja, turbános istennő, halálosan csalja ... Rácsos talicskán ül szelíd galambom, holdfény hegedül hófehér haján, napsárga kovász dagadó szíve. Ki menti meg, ha elájul!? Gond-bibircsókját, kesergő jóslatát, koporsó-pólyáját, vérízű poharát, fáradt szalmazsákját, almahideg álmát, kicserzett homlokát, ki menti meg? Pacsirta magzatom, fájdalmas liliom! * Szalmagyűrűs asszony, anyám, kéveágyon a mezőn szült, mint a megáldott rozskalász, mire megért, meg is őszült. Ján Kulich (Csehszlovákia) I alkotása. (A Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé anyagából.) Reggelire teát ittak. Ljusz- ka elindult az iskolába, ő is az órájára nézett: — Ideje menned — mondta Vaszenyka. De egyikük sem mozdult. Az asszony merően a padlót nézte és ült, ölbe tett kezekkel az asztal mellett.... Végre elindultak. Fagyos, zúzmarás reggel volt, éles és csípős a levegő, bár ragyogott a nap. Az úton már gyönge jég, a fákon pedig a zúzmara pattogott. S zótlanul mentek eyymás mellett. Az erdőben csend volt, mint tegnap, de egészen másféle. Nem süket és vattás, hanem a lábuk alatti ropogástól fölvert csend. Az erdő szélén megálltak. Voronov nem akarta, hogy az asszony tovább kísérje. — Viszontlátára! Majd írok — mondta halkan. Vászenyka keze hideg volt, és bár az arca égett, mégsem csókolta meg. Pedig nehéz volt megállnia. Voronov elindult és csakhamar eltűnt a fák mögött Aniint sietett az állomás felé, maga elé képzelte az asszonyt, ahogyan baktat hazafelé, egyedül, lehajtott fejjel, kezét a saljába bújtatva. Körülötte pedig szikrázó, ragyogó, törékeny csend. Oroszból fordította: Antalfy IstrAm Somogyi Néplap
