Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-29 / 279. szám

Somogyi fiúk

fővárosi szakközépiskolában

Kilencen öntőnek készülnek

A forgalomból kieső Zics főutcáján nem sok gépkocsit láthatott Riedl Pista, mégis feltámadt benne az autók iránti érdeklődés. Bújta az Autó-Motor lapjait a községi könyvtárban, végigszurkolta a televízió autóversenyeit. A zicsi iskolában együtt tanultak a hetedikesekkel a nyolcadikosok. így került kezébe egy esztendővel a pályaválasztás előtt a középiskolákat ismertető könyvecske. A következő évben fölvételét kérte a budapesti Eötvös Loránd Gépipari Szakközépiskola

közlekedési gépgyártó szakára. Riedl Pista az idén érettségizik, tavaly 4,6 volt a tanulmányi eredménye. Minden esélye megvan arra, hogy tervét megvalósíthassa, közlekedésgépészeti szakon szeretne tovább tanulni az egyetemen.

Riedl Pista az Asztalos János Kollégium Temesvár utcai részlegének a lakója. Furcsa intézmény ez. Eredetileg munkásszállás, a diákok másfél emeletet laknak. A 124 diák közül 14 Somogy megyei. Pista a KISZ-szervezet szervező titkára, emellett kulturális mindenes. Ö kölcsönöz ki könyveket a diákkönyvtárból, ő kíséri a kisebbeket múzeumlátogatásra. Tavaly hússzor volt színházban. Az idén pedig operabérletet váltott.

A 14 somogyi diák közül öt

az idén érettségizik. Közülük I mindössze egy készül vissza szűkebb pátriájába. A somi Gasparics János katonatiszt szeretne lenni, a siófoki Budai Gyula és a fonyódi Ruda Gyula valamilyen főiskolára

pályázik. Itt az iskolában

acélszerkezeti szakon tanulnak. Gese Károly Tabon fog dolgozni, a Budapesti Vegyipari Gépgyár helyi részlegénél töltötte nyári gyakorlatát, az érettségi után ide szeretne visszajönni.

Kilenc Somogy megyei gyerek a csepeli Kossut Lajos Szakközépiskola tanulója.

Egy kivételével öntők lesznek. Bizonyára szokatlan dolog, hogy Csizmadia Gézának

Bálványoson, Puskás Lajosnak Böhönyén vagy Madarász Ernőnek Viszen épp az öntőmesterség iránt támadt kedve, mikor soha életében nem járt még öntödében. Az igazság az, hogy ezek a somogyi öntőgyerekek eredetileg Székesfehérvárra jelentkeztek szakközépiskolába, s helyhiány miatt ajánlották nekik a csepeli intézetet. Néhány hónapja még nem is sejtették, hogy öntő lesz belőlük, ma már érdeklődéssel tanulják a szakma alapismereteit. A siófoki (Tamberger Istvánt eredetileg az autóhoz vonzotta az érdeklődése, ma már megnyugodva mondja, így hamarabb szerelgetheti a saját kocsiját.

Fáradságos munka az öntőké, de jó a kereset. Nem egy tavaly végzett tanulónak ígértek 4 ezer forintot az öntödék, ha hozzájuk megy dolgozni.

Talán el sem hinnék ezeknek az elsős korukban is kamasz gyerekeknek a szülei, hogy csemetéik nemegyszer vágyódnak az elhagyott otthon után. Hiába, nagy a változás. A meghitt családi kör, a nyugodtabb környezet után a főváros idegensége, zaja, füstje. Azután a megismerés után fokozatosan következett a felismerés is, az új lehetőségek birtokba vétele. Érdeklődő szemek a múzeumokban, álmodozás a színházakban. Nem a fonyódi Tikos Emil az egyetlen tanuló a kollégiumban, akinek most operabérlete van, holott azelőtt még színházban sem volt. A televízióban ugyan látott már operát, de amikor a kollégistákkal megnézte az Erkel Színházban Verdi Trubadúrját, megerősödött benne a meggyőződés, hogy érdemes volt azt a bérletet megvenni. A kollégium 124 tanulója közül 52 vett operabérletet.

'•i

így él a somogyi 14 Budapesten. Szép itt minden, tele vannak élményekkel, de alig várják a hó végét, amikor haza lehet utazni.

Átányl H. László

Tv-jegyzet

Vita a köztéri szobrokról

Közhely: a téma az utcán hever. Köztéri szobrászatunk nemcsak azért téma, mert »az utcán hever«, hanem elsősorban azért kívánkozik ki belőlünk — a tv vitaműsor szereplői is ezt fogalmazták meg — a szó, mert általában baj van a magyar köztéri szobrokkal. A vitaműsor csak jelezni tudta ezt, szándékában inkább a fölhívó jelleg uralkodott, c nem az »igazságosztás«. De mintha a napi sajtó

— és különösen a Népszabadság kritikusa, Rózsa Gyula, az esti tv-vita egyik szereplője

— hevesebben foglalkozott volna alkalomszerűen — s erre nem a sajtó kereste az alkalmat, jelentkezett magától is a téma — a köztéri szobrászattal. Hadd említsem egyetlen példának a székesfehérvári millenniumi emlékmű esetét... Miért volt sikerültebb ez a »sajtóhadjárat«? Mert a hétköznapi gyakorlat »kiadta« a maga kérdéseit. Gondolok arra, hogy a köztéri szobrászatról nem lehet vitatkozni, még csak beszélgetni sem, ha nem vesszük figyelembe azt a bizonyos hármas egységet, amelyről egyébként a vitaműsorban szóltak. A magyar köztéri szobrászatot a mecénás — megrendelő —, o várostervező és a szobrászművész együttes munkája, vagy éppen a gyakori eseteket figyelembe véve, »széthúzása« határozza meg. Elronthatja a szobrot a megrendelő is, végtére ő fizet. A várostervező, ha nem érti a szobor »miértjét«, alkalmatlan helyre teheti. Lehet, hogy a szobrásznak van a legkevesebb köze a szoborhoz? ...

Említhetnénk még a zsűri és a közönség szerepét is, de alighanem az előbbi egység fontosabb. Mert ha a megrendelő, a várostervező és a szobrász egyetért, bizonyára olyan mű születik, amelyet könnyű »megvédeni«.

Vitaműsort szánt a közönségnek a televízió kedden este. Vita akkor bontakozott volna ki igazán, ha a kamerákkal szemben — és a kritikával szemben — ott ülnek a megrendelők, a városrendezők és a szobrászok képviselői is, és elmondják: hogyan születik ma a köztéri szobor?

A tanulságot így magunk próbáljuk leszűrni. A szocializmus talaján állva talán különösen hangzik: a megrendelő, a várostervező és a szobrász demokratikus jogait biztosítva megértésre kell törekedniük, aminek egyik legfontosabb követelménye, hogy egymást tiszteljék, egymás véleményét meghallgassák. Ha így lesz, ez is kifejeződik majd a magyar köztéri szobrászatban. Addig pedig — épp az ellenkezőjéről tudósítanak köztérre kitett szobraink. És még valamit: a szocializmus humánus eszméje, amelyről annyi szó esett a vitaműsorban is, nemcsak a városlakóra hat, hanem a falun élő emberre is, de szobrászatunk mintha erről megfeledkezne. Falun köztéri szobor? Nincs, de legyen!

Korányi Barna

— Hosszú, szőke hajszálakat találtam a szemétben — mondta az asszony.

A férfi — ötvenes, egy kissé elhízott, alacsony ember — rosszkedvűen válaszolt:

— Mit csináljak velük? Tegyem el emlékbe?

— Azt te tudod, érdemes-e? Szóval, ki járt itt az este?

Hangja nem volt felelős- ségre-vonó, sőt majdnem közömbös. Megszokta, hogy férje gyakran kint alszik a szőlőben. Különösen szombatonként, amikor késő estig dolgozik. Szépen be is rendezkedett a tágas szobában.

— Zoli volt itt.

— Neki a múlt héten még rövid haja volt és barna. Igaz, az ősz hajszálakat se igen tudná már megszámolni.

— Két nővel jött.

— Nafene. Aztán mit csináltatok?

— Beszélgettünk meg ittunk.

— Persze. És hol szedte fel

azokat a

__

— Valami ünnepségen mutatta be nekik a Huszár Sanyi. De ő lelépett. Egyébként főiskolások.

— Aztán meddig voltak itt?

— Lehetett vagy éjfél, amikor elmentek.

— Nem jöttél tegnap este.

— Leragadtunk a főnökkel.

KALAND

Ejfél felé meg nem akartalak már zavarni.

— Megint mellébeszélsz, Zoli. Felcsíptél valami kis pipit, aztán a régi szerető, az örök tartalék csak nézze a tévét.

— Bolondokat beszélsz. Tudod, hogy nincs senkim rajtad kívül.

— Ne kezd már megint a szokványdumádat. Különben is elvált, vagyis független ember vagy, oda mégy, ahova akarsz. Én nem akarlak felelősségre vonni. Kérdeztem egy szóval is, merre jártál? Csak megjegyeztem, hogy nem jöttél fel.

— Szevasz, te vén kujon. Azt mondják, már nem is elégszel meg egyszerre egy növel. Szombaton is két lánynyal léptél le a presszóból.

— Mit tehet az ember? Nehéz szabadulni tőlük.

— Azt hallottam, ráadásul csinosak és fiatalok voltak.

— Rút vénasszonyokkal nem szoktam kikezdeni.

— Na, de egyszerre kettővel?

— Fölmentünk az egyik haveromhoz. Na, ne érts félre. Kétszobás a lakása. Persze, a választás joga az enyém volt.

és tudod, hogy mennyire oda vagyok a szőkékért. Hátha még hosszú is a haja! Az egyik pontosan ilyen volt.

— Hiába, mindig tudtál a nők nyelvén beszélni. Hát, további sikereket, Zolikám, csak így tovább!

— Nem fáj a fejed, Zsike?

A szőke, hosszú hajú lány

felült az ágyban.

— Egy kicsit. Sokat cigiztünk.

— Na, de azért annak a néhány deci pálinkának se múlik el nyomtalanul a hatása.

— Na, ja__

— Mit szólna Feri, ha megtudná?

— Nem érdekel. Semmi közünk egymáshoz.

— Ahányszor ti már összevesztetek!

— Ez most végleges.

— Ugyan! Egyébként a ti dolgotok.

— Ettől függetlenül, jó kis hecc volt, nem?

— Elment vele az este.

— Nem féltél?

— Hát... Egy kicsit. Később már inkább a nevetést kellett visszafojtanom. Hány éves lehet a Zoli? Aranyos pofa. ügy titkolta a korát.

Csendesek a hajnalok

EGY TENYÉRBEN öt sarlókalapácsos vörös csillag. Ennél kifejezőbb és jobb plakátot nem lehetett volna készíteni a Csendesek a hajnalok című szovjet filmről. Ebben szinte ott vibrál a kérdés, melyet a filmben is főitesz a hősi halált halt lányok parancsnoka, vajon mit szól majd a háború után az utókor: szabad volt-e föláldozni e szerelemre, anyaságra vágyó fiatal lányokat a harcban? Erre pontos választ ad az a keret, amelybe Sztanyiszlav Rosztockij rendező ágyazta Borisz Vasziljev kisregényének cselekményét. Erre sem a szovjet, sem a magyar színpadokon (Veszprém, fővárosi Mikroszkóp Színpad) nem utaltak így: egy véletlen révén a mai fiatalok is megismerkednek e hős lányok emlékével. S az utókor értékelése és válaszaként erdei ágakat helyeznek az emléktábla elé. Sokféle vélemény elhangzott erről a magyar kritikákban is, vajon szükség volt-e erre. Én mindenképpen a filmrendező javára írom, hogy a jelénből indult vissza a múltba, kifejezve azt: senkit nem felejtünk el, semmit nem felejtünk el.

A Csendesek a hajnalok azért aratott olyan kirobbanó sikert a magyar színpadokon, mert emelkedett, költői és mégis prózai a hangvétele. Ezt a film is sikeresen megvalósította, s ha rokont kell keresni, talán a Ballada a katonáról című alkotáshoz lehet hasonlítani, sőt Dovzsenko hangja, hatása is kiérződik az alkotásból. Nincsenek itt hatalmas ütközetek, tankcsaták, gyalogosrohamok — a személyi kultusz idején készített szovjet háborús filmek elképzelhetetlenek voltak enélkül —, s mégis sokkal többet megtudunk azokmint egy nő. Szerintem van már negyven.

— Legalább. Bár jól tartja magát.

— Milyen mulatságosak tudnak lenni ezek a középkorú férfiak! Mindent bedobnak a gyors sikerért Zoli is holtbiztos volt abban, hogy valami éjszakai pillangókra akadt, akik másodállásban főiskolások. És persze bízott a pálinka sikerében.

— A házigazdának több esze volt. Szerintem ő mindjárt tudta, hogy részünkről csak hecc az egész késő esti kirándulás.

— Nana! Amikor meglátott bennünket, felcsillant a szeme.

— De néhány megjegyzésünk után értett a szóból. Gyorsabb a felfogóképessége.

— Azért végződhetett volna kellemetlenül is.

— A kalandnak ez a lényege. A kockázat.

— Te! És ha dühében elkanyarodik velünk valami távoli, lakatlan helyre a nagy éjszakában?

— Kettőnkkel nem bír. Meg azért nem olyan.

— Édes fiam, nagyon be volt zsongva. És ilyenkor a férfiaktól minden kitelik.

— Fene nagy tapasztalatod van.

— Na hallod? Modern könyveket olvasok.

Faál László

ról, akiket a körülmények tettek hősökké. Ezek a lányok, akik az iskolapadból, faluról, üzemből kerültek hátországi szolgálatra, egy légvédelmi egységhez, nem igazi katonák a szó hagyományos értelmében. Fittyet hánynak a szabályzatra, maguk között kinevetik, sőt ki is csúfolják a morcos-dörmögő — de aranyszívű és nagyon bátor — parancsnokukat. Amikor azonban valóban harcolni kell, így vagy úgy igazi katonákká válnak, öten pedig — Rita, Zse- nya, Szonya, Liza, Galja — hősök lesznek. E film nagy értéke éppen az, hogy a hazafi- ság nemes érzését plasztikusan tárja elénk. Ha egyik-másik lány talán túl patetikusan beszél is erről, de tiszta szívvel így érez. A háború borzalmai éppen ezért sikerült olyan megdöbbentően kifejeznie n rendezőnek, mert Vasziljev kisregénye ihlette e filmre.

Gazdag jellemű lányokat ismerünk meg a filmben, akiket

Király László regénye a Kriterion Kiadónál látott napvilágot Bukarestben. Az erdélyi irodalom ismét jelentős művet sorakoztatott fel az elmúlt néhány év olyan értékű alkotásai mellé, mint Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című riportregénye, Bálint Tibor novellái, Tamási Gáspár visszaemlékezése, Pás- kándi Géza drámái. Ha lehetne ezt mondani: Király László Kék farkasok című regénye -testvér« ezekkel.

Ha állításunk igaz, keresnünk kell az egyezést, a rokonságot a művek között. S ezt — mint az eddig leírtakból is világos — nem a műfajok azonosságában kell keresnünk. Mégis: hogyan lehet érintkezési pontokat kutatni egy dráma vagy novella és egy regény között? Vezethet-e eredményre? Valljuk, hogy igen. S nemcsak stiláris szempontból, hanem tartalmilag is igaz állításunk.

Az erdélyi irodalom jellegzetes vonalát folytatják a felsorolt művek. Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Kós Károly, Asztalos István és a többiek nyitották a sort, sok évtizeddel ezelőtt.

Az a stílusbeli egyezés, melyre utaltunk, nem más, mint a legérdesebb, legkeményebb történéseknek lírai hangvételű ábrázolása. A lágyság — mely természetesen nem azonos a szentimentalizmussal — jellemző valamennyire. Olyanok ezek a művek, mint a képzőművészetben az ak- varellek. A színek összefolynak, egymásba olvadnak, keménységüket vesztik. így együtt: gyönyörűek.

Tartalmi egyezésről is beszéltünk. Miként Sütő András riportregényében, vagy a romániai írók közül Marin' Préda és Zacharia Stancu: Király László is egy olyan korszakot vizsgál, mely ellentmondákiváló színésznők — Irina Seresük, Olga Osztroumova, Irina Dolganova, Jelena Drapeko, Jekatyerina Markova — elevenítenek meg. Különösen érdekes a Mikroszkóp Színpadon látottakkal összehasonlítani a lányok jellemének kibontakozását, hiszen egyik-másik hős egészen másképp áll elénk e filmkölteményben. A rendező kitűnő érzékkel választotta ki a kulcsszerepre Andrej Marti- novot. A törzsőrmestert nem eljátssza, hanem éli, és átéli, ezért emlékezetes az alaki.

VÉGRE TEHÁT a megyeszékhelyen is bemutatták a szovjet filmhét kiemelkedő alkotá-. sát. Minden ünneprontás nélkül szóvá tenném azonban a műsorpolitika hibáját, hogy éppen egy silány szórakoztató film, a Bob herceg vette el a korai időt — meg talán a közönség egy részét is — a Csendesek a hajnalok-tól. Ha a Bob herceget adják késő este, talán jóval több fiatal nézheti meg ezt a filmet.

Lajos Géza

sokban gazdag, olykor fájó, de mindenképpen előresodró volt. Művére hatványozottan áll az, amit a — ha szabad így meghatározni — »erdélyi stílusról« írtunk: a líraiság. Emlékezésregény ez, sok benne az életrajzi elem. Talán ettől olyan gazdag, olyan szubjektív a mű. Egy író végigjárja gyermekkora faluját, faggatja, kérdezgeti egykori élő és holt ismerőseit. Azokat az embereket, akik hajdan cselekvő részesei voltak a korszaknak. Akik olykor »halálos« ellenségei voltak egymásnak. A lelkiismeretet vizsgálja a cselekedetek örvényében. Nagyon emberi vizsgálat ez, melynek többnyire fölmentés sei kell végződnie. Az ötvenes évekről kritikusan, szocialista humanista indulattal vall Király László. Hőse, Kis Harai Mihály megszólaltatja a fákat, a hidat, az »élettelen« világot. Miközben vizsgáztat — ez a rokonszenves ebben a műben —, vizsgázik maga is. Olykor bukdácsol, elbukik. Lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe olvasás közben Sántha Ferenc Húsz órája.

Szépen beszélnek Király László hősei, s ez már nem is meglepő, ha romániai magyar íróról van szó. Egy pillanatig sem tűnnek nehézkesnek kifejezései. (»Lassan lépkedtem a deszkákon, újra tanultam a kongásukat« — írja a hídról. — »Mintha óriás xilofonon lépkednék.«)

Az író sikeresen ötvözte az elődi hagyományokat a modem szerkesztéstechnikával, a korszerű előadásmóddal. Nagy természetességgel váltogatja az időt és az elbeszélői személyeket. Művével jelentős romániai magyar alkotó mutatkozott be.

Eeskó László

Somogyi Néplap] 5

Kék farkasok