Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

Babits - évforduló Kilencven évvel ezelőtt 1873. november 26-án szüle­tett Babits Mihály. Évszáza­dunk legnagyobb költői közé tartozott. Ellenállhatatlan nosztalgia élt benne a régi korok iránt, és mindenkor messze vidé­kekre. vagy magányba vágyó­dott. Mindezeket és az előbbit is csak akkor érthetnénk, magyarázhatnánk meg, ha ismernénk gyermekkorának azokat a ható tényezőit, me­lyek lelkivilágát ilyenné for­málták. Goethén kívül az egész vi­lágirodalomban nem volt senkinek annyira sajátja a görög kultúra, mint neki; a görög sorstragédiák örök nyo­mokat hagytak személyisé­gén. Itt találhatjuk meg ere­detét annak is, hogy valóság­gal vezérszava lett a »fölött-*. Az emberek »fölött« lebegő rendelésről, a nemzetek »fö­lött« süvítő végzetről, az egyén »fölött« uralkodó, meg­határozott sorsról beszélt. Ez okozta kettősségét is, mely al­kotó energiáját nem egyszer gátolta, bénította. Ugyanak­kor, mikor a múltban élt, ter­mészetesen a jelenben is kel­lett élnie. »Neked egyfelé győzni kellett, nekem harcol­ni kétfelé« — írja 1911-ben Adynak. Ez a kétfelé irányuló küzdelem szolgálhat egyben védelmére is. Ha kevesebb- szer is írt az elnyomottakról, de szemük fáradt olajában mindenkor meglátta sorsuk bánatát, és ha szavát föl­emelte érdekükben, mindig üldöztetésben, a tanári áthe­lyezések végtelen sorában volt része. Gyakori hallgatá­sának is ez az oka. Élete vé­gén utolsó versében, a Jónás könyvében emelkedett lélek­kel vallja meg mulasztásait, tévedéseit és töredelmesen ír­ja: »Vétkesek közt cinkos, aki néma« Gy. Z. Bényei József Elégia Karomra hullanak az ágak ősz van és sehol sem talállak Széfftém' arcom már üres tőled árnyékaim is egyre nőnek Szivemből is lassan kiejtem aki valaha voltál bennem csak dobog, dobog üres ágya visszhangját belül nem találja Már elolvadt arcod, varázsod Hulló őszben egyedül állok. Szirmay Endre Az a madár... Az a madár, hogyha volna engem sose panaszolna; megetetne, megitatna, puha szárnnyal betakarna; de valaki elvesztette, tőrbe csalta, megkötözte; meghurkolta gyönge torkát, megszaggatta fényes tollát. ■Nincsen, aki ennem adjon, nincsen, aki elringasson, csak a vágyak biztogatnak, szép remények vigasztalnak; dünnyögök az őszi széllel, mely a szívem alól kél fel; az a madár sose szól már, üres erdőn hideg szél jár. Malőr Iá nos Őszi vetések, ködök Mire a tél ideér, csörömpölő szekerek vasalásain a dér csillagai fénylenek, táguló horizonttal a szülőföld fogad, épít gyönyörű korall- szigetet, hótornyokat, és tanulok alkímiát, kuruzslást, népdalokat — havas horhosain át robog a villanyvonat — hajnali sugarakban őszi vetések, ködök tört negatívja csillan; míg hozzá nem őszülök. ki Somogyi Néplap Úgy e, milyen visszatetsző férfit sírni látni? Ha úgy adódott, irtózó megütközés­sel, értetlenül néztem őket, míg a tehetetlen szégyen és dühöngő megvetés indulatá­val fordultam el a nedvesen alázatos tekintetektől. Ame­lyek egyformán idézték egy vert gyerek vagy egy meg­rögzött alkoholista pillantá­sát, amikor megváltott moz­dulattal emeli ajkától az üres poharat. Talán külö­nösebb még nem látszik rajtam. Bár fejem lentebb van, mintha csak rossz ha- gulatom len­ne. Tudom, hogy ugyanott állok, pedig mindig más helyet tapo­sunk, ha évek múlva ugyan­oda lépünk. Próbálkoztam magyaráza­tokkal, miért állok most ugyanott. Ezernyi — testtel kapcsolatos —-rejtett titokkal, rezzenésekkel és idegi rövid­zárlatokkal vagyok ismerős. A minden érzelemtől elvonat­koztatott tapasztalati kritikán alapuló életszemlélet a hiva­tásommal jár. Amit bennt érzek, arra nincs magyará­zat. Valami megjelent a sze­memben ... Vettem egy korty levegőt. Roppant nehezen. Egy lélegzetvétel ennyire ne­héz? Persze nem kellene itt lennem. Pedig igazat szólok, öntudatlanul jöttem. Tudat­alatti parancsra, amely talán a bűnöst is a tett színhelyére hajtja. Egy csapat sportoló mele­gítőben futott a strandkerítés mellett, az út belső oldalán. Néztem a szemközti hegye­ket. Már nem az első körük. Zihálásuk jelzett valamit a szív és a tüdő igénybevételé­ről. Már az oxigéncsere kapa­citási határán dolgoztatják testüket. Ismerem a hosszú futás kínjait. Az izomoldó pe­riódustól a zihálásig, a kény­szerritmust, a holtpont kö­dét, mikor csak az előttem futó hátát vagy lábát látom, mert a világ beszűkül. Ezek nem vesznek észre rajtam semmit. A kimerítő fizikai teljesít­mény szimptómáit ismerem, de ezt, ami rám tört — ezt nem! Tíz lépésre állok a pádtól, a padunktól. Az ilyesmi so­kak szemében nevetséges. Mit számít egy pad?! Egy szigeti pádon ezrek és ezrek ültek és ülnek. Nem! Képte­len vagyok erről ilyen racio­nálisan gondolkodni... És valamit egyszerűen nem tu­dok visszatartani. Valamit, amit oly méltatlannak tartok magamhoz. Lassan léptem arrafelé. Fáztam. A kabát a kocsiban maradt, a parkolóban. A pád­hoz értem, és megfogtam a támláját. Behunytam a sze­mem, és hirtelen kinyitot­tam. A vizet néztem, az őszi délután egének távoli satíro­zott kékjét, ami azokra a diszkrét, fehér hajszálakra emlékeztetett, amelyek oly sok finomságot kölcsönöznek a harmincon túli asszonyoknak. És erről is ő jut eszembe, akire szeretnék és félek gon­dolni. Leültem. A pad támlája ké­nyelmetlen volt, hideg és ke­mény. Oldani próbáltam * bennem lévő feszültséget. Még ma konzultációra kell mennem. Tudtam, időben ott leszek, pont két óra múlva. És közben várnak rám. Egy kedves lány, aki nem pana­szolja, hogy kevés az időm. Türelmesen elviseli csontoso­dó agglegényszokásaimat. Még nem jött el az idő, hogy felvilágosítsam: közel a negy­venhez a legtöbb férfi rang­sorolja magában a dolgokat, és semlegesített magában sok élet-halál fontosságú kérdést. Volt idő, még a kezdetén, amikor elképzeltem, hogy ő meg én ... Már nincs reali­tása. Bár a bőre ... Az min­dig gyenge pontom volt. Az a ritka, óaranyba olvadó hal­vány barnaság, amely a fer­dén ráeső fényben a bár­sonyhoz áll a legközelebb. Űristen, milyen nehéz lé­legzetet vennem! Pedig bíz­tam abban, hogy idővel min­den megfakul. És talán túl­jutottam a nehezén. De nem. Csak az idő múlt. Világosan látom, hogy ak­kor hibáztam, amikor any- nyira ragaszkodtam ezekhez a külföldi magazinokhoz. Ér­dekesek, bár nem szakmai szempontból. Néha mindössze arra jó, hogy a szombaton­ként! társas összejöveteleken tudjak a társalgás témáihoz szólni. Nekem is járnak a magazinok. Ha nem kapnám a lapokat, most sokkal jobb lenne. Nem tudnám, hol él és mi van vele... Ez is csak * egy fajtája az önámításnak. Az ember ostoba, ha folyton előreszegezett tekintettel jár, és azt hiszi hogy mindenen túljutott, amin átlépett. Egy fiatal fiú és egy lány sétáltak előttem. Kutyát vezettek, s a póráz ürügyén egymás kezét szorongatták. A látványban valami meg­döbbentett. Ilyet én is meg­mosolyogtam már, pedig ezek a gyerekek talán mindezt ha­lálos komolyan veszik. Olyan komolyan, mint akkor mi. A kölyökkutya kiszabadí­totta magát, és felém szaladt. Fölemeltem. A kislány, mi­közben megköszönte, a sze­membe nézett. Rövidre vet­ték a pórázt, és továbbmen­tek. A kislány szeme barna volt. Nekem pedig eszembe jutott az övé, a kék. Biztosan nem az ő kék szeme volt a leg­szebb a világon. Bizonyos, csupán én hittem valami rendkívülit benne. Az ő kék szeme és óarany bőre! Kék óarannyal, óarany kékkel... Tizenhét éve nincs már se óarany, se kék. Egyszer van kék, másszor van óarany, de mindig külön. Ha néha ösz- szejön a kettő, akkor hiány­zik a tapintás bársonya és a hang, amely forróvá tette a bőrt. Mások vannak, akik kü- lön-külön nagyon kedvesek. Nők, emberek, akiket okosan lehet szeretni. Mert minden jó kapcsolatot vonzó termé­szetességgel lehet fogadni és fenntartani. Nagyon kelle­mes, de nincs több benne . 1I Ismét nagyon előrehajol­tam. Zakóm zsebében meg- zörrent az összehajtott újság. Az a példány volt nálam ... Talán egy óra sem telt el az­óta. Látszólag minden meg­keveredett bennem, a részle­tek mégis szinte plasztikussá váltak. Már vége volt a ren­delési időnek. Átöltöztem, a köpenyt rádobtam a vállam- ra, és lapoztam az újságot, ameddig azokhoz az oldalak­hoz nem értem... Hirtelen fur­csa kényszert éreztem, hogy induljak. Az­tán már vezet­tem. Ugyan­olyan nyugod­tan, mint min­dig. Szokatlan csak annyi volt, hogy a várt nyugalom helyett dermedt voltán; E-: feltűnt, hiszen már tucatnyi év óta vezetek. És ma is él­vezem a kocsit. Bedőlök egy kissé a kanyarban, örü!ök a gyors kiugrásoknak, az ügves sávváltásoknak. Valaki más vezetett helyettem. Jeges nyugalommal, kis öröm vagy bosszúságrezdülések nélkül. Mint egy gép. Túl kellene lenni rajta. Ré­gi ügy. Régi, mint az e:ső szerelem. A port néztem a cipőm előtt. Az első csepp apró l-:a- vernát hagyott bennem. Ki­fújtam az orrom. Újra ziz- zent az újság. Kitettem ma­gam mellé. És akkor homá­lyosan megláttam őt és ma­gamat, ugyanitt. Szerelmet vallottunk. Milyen friss és igaz volt... Örömeinket lát­tam. Kirándulásainkat. Tit­kos jeleinket... Mennyi erő áradt belőle?! Engem is föl­rázott és olyanná tett, ami ma vagyok. Akartam az élet­től valamit! Legyőzte kishi­tűségemet ... Biztatott, és bí­zott bennem, amikor senki sem hitte, hogy valamire vi­szem. Nekivágtam a pótfel­vételinek, bejutottam az egyetemre. Célt mutatott, és boldoggá tett. Aztán magam előtt volt az az éjszaka, amelyről mindent hihettem, csak azt nem, hogy az volt az utolsó ... Hajnali négykor az Alkotás utcán végigdübörög­tek a páncélosok. Néztük őket a függöny mögül. Azt mond­ta: csak a szigorlataiddal tö­rődj! Reggel lement kenyé­rért. Az ajtóban láttam utol­jára ... Irt Ausztriából, de eldobtam a levelét. Nem kel­lett volna. És most, egy órá­val ezelőtt láttam viszont a képeken. Az újság leesett a földre, félig kinyílt. Ziháltam, mint­ha Irtózatos messzeségből fu­tottam volna. Láttam a kezét, a csuklóján a drága, nehéz karkötő. Lehajoltam, s föl­emeltem az újságot. Szétnyi­tottam. Meg kellett tennem. Az autópályán történteket mutatták a képek, öt emelik ki az egyik fehér Mercédesz roncsaiból... Megpróbálják a vérátömlesztést... Egy köze­li fotó: nyakában a régi arany medailon, amely ki­nyílt s amelyben — immáron tizennyolc éve — most is en­gem mutat a fénykép... És letakarva elviszik. Öt viszik, megismételhetetlen óaranyom kékkel.,. KŐ TAMÁS Óarany — kékkel Barna Margit Átélt átok A szirmokon remegő színek új létért röppenő illatos sóhajok mindig megütnek kába percekbe zuhanok — Táguló szemem hideg tőre a lényegtelen rongyába vág s a rojtokkal hullik örömem pucéran lüktet előttem a küzdelem Feszül a gyökér ered a táplálékért nyúlnak a sejtek, faluk enged a keringésnek robog a lét ásít az elmúlás átélt átok nekem mindegyik virág Vili Tibor: Plasztika I. 1 tó Nemzetközi KispUuiztökai Biennálé anyagúból.) Nyelvművelés Kölcsey Himnuszának nyelvi „rejtélyei“ Kölcsey Ferenc százötven évvel ezelőtt, 1823-ban írta — szatmárcsekei birtokán — a Himnuszt. (A cím az eredeti helyesírással Hymnus volt.) A költemény csak hat év múlva jelent meg először nyomtatás­ban: Kisfaludy Károly Aurora című irodalmi évkönyvében. „A magyar nép zivataros szá­zadaiból« alcím néhány esz­tendővel később, Kölcsey ösz- szegyűjtött verseinek kiadása­kor került a főcím alá. Nem­zeti költeményünkké csak az ö halála után vált ez az óda, miután 1844-ben Erkel Ferenc dallamot, zenét szerzett a Himnuszhoz, s egyre többen és mind gyakrabban énekel­ték is az országban. Iskoláinkban hosszú idők óta tananyag a Himnusz. A tanulók többször is találkoz­nak veié. Első versszakával már az általános iskola har­madik osztályában megis­merkednek. A negyedik osz­tályban ezzel együtt a máso­dik versszakot is megtanulják, a hetedik osztályban pedig a nyolc szakaszból álló egész költeményt. Akik tovább ta­nulnak középiskolában, azok ott újra foglalkoznak vele a magyar reformkort és Köl­cseyt tárgyaló órákon. Elő­kerül az érettségi vizsgákon is, hiszen Kölcsey s a Him­nusz — érettségi anyag. De vajon értjük-e ennyi tanulás után — és jól értjük-e — a Himnusz minden mondatát, minden szavát? 1969 szeptemberében próbát tettem tizennégy elsőéves biológia szakos főiskolai hall­gatóval, akik nem sokkal azelőtt érettségiztek különféle középiskolákban. Felidéztük a költemény első sorait: Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt... t Első kérdésem az volt, hogy a hozzá rá szókapcsolatbeli ró-nak mi a szófaji értéke. (Milyen szófajnak fogják fel?) A helyes válasz ez lett volna: határozószó —, de ezt senki sem írta válaszul a tizennégy megkérdezett közül. A legtöb­ben igekötőnek, minősítették, helytelenül, hiszen a rá-hoz igénk nincs. A rá szónak itt határozott tartalma van: a mhgyarra. Ez világosan kide­rül abból, hogy a rá az első sor végére (a magyart) utal vissza. Az 5—6. verssor értel­mét — nérrri átalakítással — így közelíthetjük meg: Hozz a magyarra, akit a balsors ré­gen tép, vig esztendőt! A következő kérdés erre a mondatra vonatkozott: „őse­inket felhozád Kárpát szent bércére...« Milyen időbelisé­get (jelen, múlt vagy jö­vő időt) fejez ki az itteni fel­hozád igealak? A tizennégy­ből kilencen — helytelenül — jelen idejűnek fogták fel, és csak öten ismerték fel benne a múlt időt, noha a mondat folytatásában levő nyert ige­alak is múlt idejű: „Általad nyert szép hazat Bendegúznak vére.« A Himnusz szövegében nemcsak -4, -tt jelű közönsé­ges múlt igealakok (nyert, zengett stb.) fordulnak elő, hanem hat régies, úgyneve­zett elbeszélő múlt igealak is. Ezeknek egyike a felhozád, melyben a -d személyrag előtti -á a múlt idő jele. E szóalaknak a mai megfelelője nem felhozod, hanem felhoz­tad. A Himnusz további el­beszélő múlt idejű igealak járt a következő mondatokban ta­láljuk: »-Árpád hős magzat­jai / Felvirágozának« (= fel­virágoztak); »Zászlónk gyak­ran plán-tálad / Vad török sáncára (= plántáltad); »S el- sújtád villámidat / Dörgő fel­legedben« (= elsújtottad); »Szertenézett s nem leié / Honját a hazában« (= lelte); »Szánd meg, Isten, a magyart, / Kit vészek hányának« (— hánytak). Kölcsey legutóbbi mondata — a Himnusz utolsó verssza­kában — így folytatódik: »Nyújts feléje védő kart I Tengerén kínjának.« Hogyan értik ezt a mondatot és fő­képp ennek kiemelt sorát? Ezt a kérdést más fiatalokhoz intéztem, de ugyancsak az 1969—70. tanévben: harminc­hét elsőéves, többnyire mate­matika szakos főiskolai hall­gatóhoz, akik az előző tan­években érettségiztek Buda­pest, Debrecen és Miskolc, to­vábbá Borsod-Abaúj-Zemp- lén, Heves, Komárom, Nóg- rád, Pest, Szolnok és Tolna megye középiskoláiban. írás­ban kértem a válaszukat ar­ra, hogy az idézett mondat­ban milyen mondatrész a ten­gerén és a kínjának. (A ver­sek egy-egy mondatának vagy szavának pontos megértését néha ilyen nyelvtani eszkö­zökkel lehet legjobban ellen­őrizni, a nyelvtani elemezte- tés ugyanis kizárja a mellé­beszélést és a »ködösítést«.) Sajnos, az derült ki, hogy Kölcsey mondatát és ebben a Tengerén kínjának sort csak négyen tudták pontosan ér­telmezni (a megkérdezettek 10,8 százaléka). Huszonkilen­cen vagy tévesen értelmezték, vagy nem is tudtak mihez kezdeni vele. Megjegyzendő, hogy az érettségi előtt ezek a lányok és fiúk tizenegy évig tanultak nyelvtant és nyolc évig irodalmat — külön tan­tárgyként. De talán nem is bennük van a hiba, hanem abban a szemléletben, mely irodalmunk régebbi alkotá­sainak pontos és élményszerű megértésével s az irodalmi művek nyelvi eszközeivel alig- alig törődik. Mutatkozik-e valami javulás azóta? Ezt kutattam, amikor most, 1973 szeptemberében újra megkérdeztem a Tenge­rén kínjának sor értelméről huszonhét mostani elsőéves lányt és fiút: orosz—angol és orosz—testnevelés szakos ta­nárképző főiskolai hallgató­kat. Nemrég fejezték be kö­zépiskolai tanulmányaikat; érettségiztető iskoláik hálóza­ta hazánk térképén Kaposvár­tól Sárospatakig és Salgótar­jántól Szarvasig terjed. A most megkérdezettek kö­zül tizenegyen (40 százalék) úgy vélekedtek, hogy a ten­gerén nem lehet más, mint minőség- vagy mennyiségjel­ző, a kínjának pedig határozó (leginkább részeshatározó). Tehát a kérdéses rész értelme az volna, hogy az Isten nyújt­son védő kart a magyarság tengernyi kínja részére. Hely­telen értelmezés! Nyolcán (29,6 százalék) adtak félig jó megoldást azzal, hogy leg­alább az egyik mondatrészt helyesen fogták fel. További három válaszoló egyáltalán nem tudott mihez kezdeni ez­zel a verssorral, sőt egyikük a költeményt — hogy valami »biztosat« mégiscsak írjon ró­la —, Babits Mihály művének tulajdonította. Csak öten akadtak (18,5 százalék), akik jól értelmezték Kölcsey sorát: a tengerén kínjának nyelvi szerkezet csupán költői meg­fordítása annak, hogy kínjá­nak tengerén. Vagyis a ten­gerén mondatrész helyhatáro­zó, s ennek birtokos jelzői bővítménye a kínjának. Kölcsey mondata némileg prózaibb formában így volna: Nyújts feléje (= föléje) védő kart kínjának tengerén. Egyes tanárok talán az Isten szó miatt »félnek« a Himnusz behatóbb elemzésétől. Nincs igazuk, hiszen ez nem vallá­sos, hanem világi tárgyú köl­temény — a magyar nép zi­vataros századairól. Egy ké­sőbbi versében Kölcsey az Isten megszólítás helyett a sors szót használja. így kezdi a Zrínyi második énekét (1838-ban): »Te lásd meg, 6 sors, szenvedő hazámat...« Dr. Pásztor Kmfl főiskolai adjunktus (Eget, Tan árképző Fill i intol

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents