Somogyi Néplap, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-10 / 237. szám

I Órák között Kanyargós, olajtól foltos, Byikorgó falépcső vezet az emeletre. A szobában tisztaság van. Állandóan cseng a tele­fon vagy valamelyik jelző. Az ablakból a sínekre és a vasúti felüljáróra látni. Hárman vannak szolgálat­ban. Mike István vezető vál­tókezelő, Gelencsér István és Börnyei Tibor váltókezelők ti- zenkétóráznak. Gelencsér a motor. Sűrűn lép ki az erkély­re, hangosan kiabálja. — Gyerekek, mehet, szabad a vágány! Mike István 56 éves, 1936 óta dolgozik a vasútnál. Po­cakos, erősen őszülő, jó kedé­lyű ember. Ha a váltókarokhoz lép, mozgása meggyorsul. Né­hány másodperc alatt végez, jelez a forgalmistának, beírja a naplóba: mikor adta a szol­gálattevő a bejáratot, hánya­dik vágányra jön a szerel­vény, szabad-e vagy foglalt a vágány? Az idős vasutas az idén a Munka Érdemrend broná fokozatát kapta eddigi munkájáért. Dél táj ban nem nagy a for­galom. Egy órakor vagy ké­sőbb már szinte egymást érve érkeznek a szerelvények Gyé­kényesről, Barcsról, Fonyód­ról. — Ilyenkor nagy munka van — mondja -Pista bácsi. — Bele kell kapaszkodni a ka­rokba. Éjjel és estefelé ismét sűrűsödnek a járatok. Nem könnyű a váltókat állítani. A huszonhármas például messze van, ragad is egy kicsit. Nem kis erő kell hozzá. A 3. számú állítóközpontban 25 váltót kezelnek. Mindig csak ketten vannak a torony­ban. Egyikük — elsősorban éjszaka és ködös nappalokon — személyesen győződik meg arról, hogy szabad-e a pálya. Be kell járniuk a sínek teljes hosszát. Ha esős idő van, meg­sűrűsödik a gondjuk. — Mi történik, ha meghi­básodik a szerkezet? — Eddig erre nem volt pél­da. Én már 1951 óta ebben az épületben dolgozom, de ilyen­re nem emlékszem. — Ez a legkorszerűbb beren­dezés? — Ezt már régen szerelték | föl, félautomata. A biztonsá­gos közlekedés érdekében szo­ros a kapcsolat a két másik állítóközpont és a forgalmi szolgálattevő között. Kölcsönö­sen ellenőrizzük egymást. A legkorszerűbb berendezések teljesen automaták: gombok nyomásával állíthatók a vál­tók. — Bár minden mozdony ek­kora lenne, mint az állomás- épület mellé állított kis masi­na! — mondja Gelencsér Ist­ván. 4- A nagy gépek már el­húznak 120—140 tengelyes sze­relvényeket is. Éppen délelőtt járt be egy 164 tengelyes te­hervonat. Még szerencse, hogy csak átment, mert az ilyen hosszú vagonsor már nem biz­tos, hogy beférne egy elfoglalt vágányra. A szolgálatos váltókezelők minden telefonon kapott uta­sítást elismételnek, de ha egy kocsirendező kiált föl valamit, azt is. Pista bácísi felkapja a kagylót, a másik kezével le­emeli sapkáját, megvakarja ősz feje búbját: — 5525-ös a foglalt római ötödikre. Jól van Antikám! Az idő döntő. A falon egy villanyóra kattog halkan, az asztalon két karóra fekszik. Mindhármon ugyanaz az idő, percnyi eltérés nélkül. Ha a forgalmi szolgálattevő telefo­nál, a váltókezelők válaszához ez is hozzátartozik: értem, a pontos idő 13 óra 16. A két váltókezelő elment ebédelni, Pista bácsi egyedül maradt. A forgalom sűrűsödik. Egy-egy váltókar elforgatása 15—20 kiló erő kifejtését igényli. Amikor Gelencsér Ist­ván visszajött, azonnal a ka­rokhoz, billentyűkhöz, fogan­tyúkhoz lépett. Ott vette át a munkát minden kérdés nélkül, ahol Pista bácsi abbahagyta. Mészáros Attila gyáregység Tabon kai műszerészre van szüksége. ' Számítógépekhez gyártanak memóriaegységeket, nyomta­tott áramköröket és különböző tápegységeket Tabon. A Vi­deoton Rádió- és Televízió- gyár 1971-ben tv-alkatrészek készítésére alkalmas üzem te­lepítéséről kötött szerződést a megyei tanáccsal. A számítás- technikai központi fejlesztési programról történt döntés után a tahi üzemet a Videoton a számítástechnikai gyárhoz kapcsolta, s a korábbinál na­gyobb feladatok ellátására te­szi alkalmassá. Háromszoros termelési érték Az 1971-ben megkötött ipar- fejlesztési szerződés alapján a Videoton azt vállalta, hogy — a megyei tanács 12 millió fo­rintos támogatásával — üze­met létesít a megszűnt járási tanács és járásbíróság épüle­tében, átveszi a Horizont Áfész most folyó beruházását, s a nagyközség ipartelepén korszerű, négyszintes üzemet épít a hozzá kapcsolódó szo­ciális létesítményekkel együtt. A tabi beruházási célkitűzé­sek megvalósulása után a Vi­deoton 1200' embernek ad munkát, s ezzel jelentősen csökkenti a környék települé­seinek foglalkoztatási gond­ját. A tabi üzem már gyáregy­ségként működik: egy részében még tv-alkatrészeket szerel­nek, másutt viszont már a számítástechnikai programot készítik elő. Az ipartelepen pedig készül az új üzemcsar­nok: átadására azonban — a I december 31-i határidő he- I lyett — csak 4—5 hónapos ké­séssel lehet számítani. Ennek az az oka, hogy a számítás­technikai profilra való átállás miatt módosítani kellett a ter­veket. Elkészülte után — mondta a megyei tanács vég­rehajtó bizottságának tegnapi ülésén a Videoton képviselője — biztosítják ,az 1200 ember foglalkoztatását. Az iparfej­lesztési szerződésben megha­tározott évi 96 millió forintos termelési érték várhatóan megháromszorozódik. A szakemberekért A korszerű technika Tabra telepítése nem gond nélküli. A számítógépgyártás műszaki színvonalát jól jellemzi, hogy a Videoton új számítástechni­kai gyárának kétezer dolgozó­jából ezer közép- és felsőfokú képzettséggel rendelkező mű­szaki, illetve közgazdász. A nagy értékű alkatrészek készí­téséhez is hasonlóan jól kép­zett szakemberekre van szük­ség. Ezért döntött úgy a Vi­deoton, hogy a járásbíróság épületiében — az új üzem el­készülte után — tanműhelyt létesít. Javasolták ezenkívül azt is, hogy a gimnáziumban oktassanak számítástechnikai ismereteket. Azt szeretnék ez­zel elérni, hogy az érettségi­vel együtt a fiatalok szerezzék meg az e munkához szükséges legalapvetőbb tudnivalókat. A számítástechnikai gyáregység­nek a lemezmegmunkálásban jártas, jól képzett szakmunká­sokra és minél több eléktroni­—-----------------------------j-----------:— E zt csak folyamatos képzéssel í lehet elérni. Ugyanakkor egy­re több irányító, felsőfokú képzetséggel rendelkező szak­emberre is szükség van. Tabra telepítésüket megfelelő bére­zéssel kívánják elősegíteni. A végrehajtó bizottság teg­napi ülésén külön bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy január 31-ig tegyen ja­vaslatot, miként lehet a leg­eredményesebben megoldani a Videoton szakmunkásigényé­nek kielégítését, s mit kell tenni az egyetemet, főiskolát végzet* szakemberek 'fabra te­lepítése érdekéiben. Új ipari kultúra Eredményesnek ítélte a me­gyei tanács végrehajtó bizott­sága a Videoton tabi iparfej­lesztését, s ezért lehetőségei­hez képest segíti a fejlesztés­sel járó gondok megoldását Böhm József tanácselnök a vi­ta összegezésekor kiemelte: »Azért is különös figyelmet érdemel a tabi fejlesztés, mert új ipari kultúrát hozott a me­gyébe.« Az új gyáregység kétműsza- kos termelésre áll. Ez viszont a terület közlekedésében okoz gondot: az autóbuszok indu­lási és érkezési idejének alkal­mazkodnia keli a műszakkez­désekhez. Jelenleg harminc- három településről 257-en jár­nak az üzemibe dolgozni. A létszámnöveléssel ez a szám tovább emelkedik majd. K. L Baksa József — Dömötör József és Baksa Józsi bácsi a tsz alapító tagjai közé tartozik. Mindkettő kifo­gástalanul dolgozik, de sajnos, már közel járnak a nyugdíj- korhatárhoz. Nálunk az átlag­életkor különben is rendkívül magas, hatvan év körül van — mondta a nagyatádi Búzaka­lász Termelőszövetkezet elnö­ke, amikor elindultunk a ma­jor felé, hogy a nyugdíj előtt álló két tsz-tagot megkeressük. Baksa Józsefet a mérleghi­telesítőnél találtuk. Mozgé­kony, hatvannégy éves ember. A szeme sarkában, a szája szögletében állandóan huncut mosoly bujkál. Egyáltalán nem kelti olyan ember benyomá­sát, aki a hátralevő éveket pi­henéssel kívánja eltölteni. — Hát nem is akarok még pihenni — simít végig moso­lyogva az álián. — 1960 óta dolgozom itt, ff tavasszal me­gyek nyugdíjba, de utána is ugyanígy fogok dolgozni. Ha az ember végképp otthagyja a munkahelyét, csak a ház kö­rül tevékenykedik egy kicsit, akkor öreg ember. Én még nem érzem magam öregnek. Vannak emberek, akik nem tudják elviselni a tétlenséget. Ez a tudat teszi őket boldog­gá, és azt hiszem, fiatallá is. Ezek közé az emberek közé tartozik Baksa József. — Nagyatádon lakom a fiammal. A családunkból egye­dül ' én dolgozom tsz-ben, a többiek mind ipari üzemek­ben. Pedig én mondom magá­nak, ha fiatal lennék, akkor se mennék el gyárba. Aki dol­gozni akar, az itt is dolgoz­hat és itt is megkeresi azt a pénzt, mint másutt. Például az idén augusztusban kerestem legtöbbet, 3500 forintot, de át­lagban a havi 2500 forintom mindig megvolt. Minden mun­Nyugdíj előtt katerületen dolgoztam, most éppen fogatos vagyok. Öt év­vel ezelőtt beteg voltam, a szí­vemmel volt baj. Akkor a tsz vezetősége könnyebb munka­ikörbe helyezett, csősz lettem, de csak egy évre. Ha a tsz- ben mi számítunk fiatalnak, akkor fogjuk meg a dolog vé­gét. — Józsi bácsi szerint mi az oka annak, hogy az iskolából kimaradt fiúk, lányok inkább a gyárakba mennek dolgozni? — Nálunk nincs 'szabad szombat, gyakran még vasár­nap is dolgozni kell. A fiata­lok viszont szeretnek szóra­kozni, utazni, társaságba jár­ni, nekik sokkal több szabad idő kell. Pedig ha csak tíz­tizenöt lenne belőlük a gaz­daságban, minden sokkal len­dületesebb lenne, minden más­hogy menne. Én fiatal korom­ban is a mezőgazdaságban dol­goztam. Tíz évig a dohánybe­váltóban voltam szakértő. Ez ugyan nem kimondottan, termelőmunka, de. mégis a mező gazd aság-# gal kapcsolatosa — Józsi bá­csinak mi je­lenti a szóra­kozást? — Az újság- olvasás. Ez so­ha nem marad­hat ki a napi programból. Először min­dig a sportot nézem át, mert valaha én is futballoztam. A televízió mű­sorait is meg­nézem, a foci­meccseket már alig várom. Dömötör Jó­zsef is 1960 óta tagija a tsz-nek. A nyugdíjig még négy hónap van hátra, de utána is ugyanazt csinálja majd, amit most: hordja a ta­karmányt, az almot a közös állatállománynak. — Most éppen a silót taka- j rom ki, hogy mire a kocsi ide­ér, ne kelljen neki várni, rög­tön fel tudjuk rakni a takar­mányt — Hány állatnak készíti be naponta a takarmányt? — Soknak. Száz tehén, hét­száz hízóbika, sertések, juhok tartoznak ide. Most valamivel könnyebb a munka, de a nyá­ron bizony gyakran olyan vi­zes szalmakazlat kellett meg- I bontani, hogy jó volt, ha az egész kazalból egy kocsi szal­mát föl lehetett használni. — Mindezt a munkát egye­dül végzi? / — Szerencsére nem. Van egy társam. Így is tizenkét órát dolgozunk naponta. Ha egyedül lennék, azt hiszem, a nap huszonnégy órája is kevés lenne. — Ha nyugdíjba megy, nem akar valami könnyebb munkát keresni ? — Eszembe se jutott. Ezt szeretem csinálni, mert itt a magam ura vagyak. Én dön­töm el, miből, honnan, meny­nyit szállítsunk be az állatok­nak. Csak azt nem tudom, hogy ha mi idősebbek, letesz- szük a vasvillát, ki emeli majd fel? Mert mindent a gépek sem végezhetnek el... Megigazítja fején a sapkát, és tovább lapátolja a homo­kot a silóról. I Bán Tfhar Dömötör József Munkásszemmel M ilyen ez a szem? Szeretném, ha látnák. A színére nem emlékszem. Csak azt tudom róla, hogy tiszta, és jó belenézni. Egy pillanatra sem kerülte el a tekintete­met, amíg beszélgettünk. Egy esztergályos beszédes szeme nézett rám, s azt mondta, amit gondolt. Ez nem megvetendő manapság. Elmondta, amit levélben is megírt, s ami izgatja őt, amin szeretne változtatni. Ismerkedésünket az egyik szer­dai jegyzet »készítette elő«, melyben az üzemi demokráciáról volt szó. Tollat fogott, hogy lássak müv.kásszemmel. Szombat este azután fölkerestem családi otthonában. Beszélgettünk, és egymásután szívtuk a cigarettát. Ügy akarok visszaadni mindent, ahogy elmondta. A szem, a gondolat, a szív úgy marad az övé, ha stílusa, szakadozott mondatai, kérdései is érintetlenek. , »Szép az üzemi demokrácia, a kormányhatározat, meg az is, amit az újságokba leírnak. Csak nem hajtják végre. Nézze... én csak azt akarom elmondani, hogyan látja a mun­kás. Valami nincs rendjén. Én munkásember vagyok, nincs sok iskolám, de van televízióm, olvasok újságot, látom a gya­korlati életet is. Nem úgy megy minden, ahogy kellene, higgye el. A vezetők valahogy nagyon elszakadtak a mun­kásoktól. Ezelőtt pár évvel, ha lejött az irodából egy mű­szaki ember, köszönt, hogy jó napot. Most odaállnak a gép mellé, nézik, milyen szép spirálba jön le a forgács, de hogy köszönnének, azt nem. És megsértődnek, ha a szaki esetleg rájuk köszön. De tovább megyek. Tudja olyan szép, amikor bemegy az ember egy irodába. Hat-hét éve jártam Budapes­ten a pálmaházban, nagyon szép volt. Lassan odaérünk, hogy olyan fényűzés vagy micsoda... Higgye el, szinte fél az em­ber bemenni az irodába. Vannak ugyan jó lelkűek, akik azt mondják: foglaljon helyet, üljön le szaki. De fél az ember olajos ruhában leülni azokra a szép, kárpitozott bútorokra. A műhelyek meg sivárak. Ma reggel például a lábrácson et­tük meg a reggelinket. Nincs asztalunk. Szóval többet kelle­ne törődni az emberekkel, valahogy közelebb kerülni hoz­zájuk. Mert én most is amellett vagyok, hogy kérem... Azt, amit egy vezető ember kitervel az íróasztal mellett, lehet az jó, ésszerű, célravezető, de a gyakorlat sokszor mást paran­csol. Nem nagyon törődnek azzal, hogy a gép mellett mit gondol a szakmunkás, hogyan tudja megcsinálni. Előfordult például nálunk, hogy a tervező megtervezett egy csapágy méretes dolgot. Nagy szériába gyártottuk; volt szerszámprob­léma, géphiba, miegymás. A meo több alkatrészt kiselejte­zett, volt rá eset, hogy a dolgozóval ki is fizettették. Rendben van. De aztán szólt a szerelő, vegyünk le belőlük még öt ti­zedet, mert sehogy se megy össze, nem működik az alkat­rész. Na tessék. Azt mondom én, ha valaki megtervezte azt a gyártmányt, akkor vegyen annyi fáradságot, hogy cserélje föl a fehér köpenyét kékre, ne sajnálja azt a pár órát, amit a gép mellett tölt, meg aztán ismerje el, hogy egymástól tanulni nem szégyen. Ilyenek miatt is elnémul a munkás. Azt hiszem, nagyon sokat kellene foglalkozni az üzemi demokráciával. Megér­tetni a vezetőkkel ak abban* rejlő előmozdító erőt, meg, hogy vegyék figyelembe a munkások véleményét. De mintha nem bíznának eléggé bennünk. A felső vezetők nem ismerik, az alsóbbak meg takargatják a nehézségeket. Ha szól a munkás, akkor nem azt nézik, hogy segíteni akar, hanem a beosztá­sukat, a tekintélyüket vagy a negyedévi prémiumukat féltik. Nem értem. Pedig nélkülünk úgyse tudják megoldani. És mégis mi húzzuk a rövidebbet. Mert van ám retorzió is. Meg az is elhangzik néha, hogy lázit az ember, pedig csak jót akar. V an nálunk egy melós, sokoldalú, képzett, öreg róka. El akar menni, mert nem tud keresni. Tudja, a szerve­zés. Rendben van, mondjuk, elmegy, kapunk helyet­te másikat. De mire megtanulja, tizenötezer forintja is rá­megy a vállalatnak. Kinek a pénzéből? A mi nyereségünkből. Hát ezt nem látják? Nem nézik, hogy mit mond a munkás? Mégis, amikor egy öt éve itt dolgozó szaki szóvá tett vala­mit, azt mondták: uram, vegye a kalapját, aztán elmegy, ha nem tetszik. Most kapta meg, a torzsgárda jelvényt... Nem jó ez így. Volt nekünk egy követelésünk. A szakmunkástanulók oktatásáért járt volna egy kis pénz, rendelet van rá. A jo­gászunk még bércsalónak is elmondott minket, mert beadtuk a papírt. Mit akarunk mi. (Történetesen én.) Hiszen magá­nak négyezer-kétszáz átlagkeresete van. Gyorsan kidobták, de nem mondták hozzá, hogy fekete túlórából, mert akkor még az járta nálunk. Elmentünk az ügyvédi munkaközösség­be is. A pénztárosunk azt mondta: kétértelműen írja elő a törvény, hiába mondtuk mi, hogy egyértelmű az, meg világos is. De akkor mondták, hogy elvtársak, nézzék, maguk csak ne teregessék ki a vállalat szennyesét, vonják vissza a bead­ványt. Nem vontuk. Az igazgató elvtárs igazat adott, nagyon reálisan tárgyalt velünk, megnyugodtunk. Hanem ezután jött a bökkenő. Hívnak az irodába, kezembe nyomnak egy ezer- forintos kártérítési határozatot. Elismerem, más is elismeri, volt selejtünk is. Engemet a mérőeszköz vágott át. Nem tud­tam bizonyítani, hogy már a tizenkettedik órát nyomtam, fá­radt voltam. A túlórapapír nem volt divat. Mindenkire rá­húzták a selejtkárt, aki szólt a tanulópénzért. Kinek négy­százat, kinek ezret. Csakhogy a selejt áprilisban volt, a be­advány meg júniusban. Mondjuk meg magyarán: előkapar­ták. Retorziónak alkalmazták velünk szemben. Mert aki hibát követ el, tessék. Mi vállaljuk érte a felelősséget. De ez nem így maradt meg az emberekben. Végül is azt bizonyították, hogy jobban tesszük, ha befogjuk a szánkat. Azóta is bent van a tüske. Hát hogy szólna akkor ilyenek után a szaki a termelési tanácskozáson vagy máshol? Nem szól, úgyse hall­gatják meg. Ne higgye, hogy én most csak mondom a magamét. Tud­ja, van két szép gyerekem, családom, a feleségem is dolgo­zik, szép új házam van OTP-re. Elégedett vagyok. És azt mondom magának, hogy aki ebben a társadalomban nincs megelégedve, az vessen saját magára. De ha egyszer mehetne jobban is? Ott bent a vállalatnál, ahonnét el nem jönnék semmiért. Ha egyszer valóban lehetne üzemi demokrácia. Ha nem lenne retorzió. Ha embernek látnák a munkást és nem munkaeszköznek. Miért az a jó dolgozó máma, aki odaáll a gép mellé, ledolgozza a nyolc órát, és nem hall nem lát sem­mit, talán még meg is köszöni, hogy dolgozhatott? Ha szól — én szóltam — bizony »meghálálják«, és akkor még mesz- szebb kerülünk a vezetőinktől. Elmondtuk, elmondanánk mi a véleményünket, de ki védi meg a munkást? H em tudom, más munkahelyen hogyan van, nálunk bi­zony sokat kell még tenni az üzemi demokráciáért. Már csak azért is, hogy a vezetőink ne járjanak úgy, mint háborúban az a parancsnok, akit elhagynak a kato­nái ... Szóval én úgy érzem, a legnagyobb baj abban van, hogy nem egyeznek a szavak meg a tettek. És hát el kellene tüntetni azt a szakadékot a munkások meg a vezetők közül. Hiszen megpróbálnak egy célért dolgozni, de ez nem min­dig sikerül. Én úgy látom, hogy van kivezető út, az semmi más, mint egymás munkáját elismerni, megbecsülni, segíte­ni, bízni egymásban, és nem az egyéni érdeket nézni, hanem valamennyiünkét.« Eddig tartott a beszélgetés, a magnószalag lassan leper­gett az orsóról. Munkásszemről beszéltem. Milyen ez a szem? Csak azt tudom róla, hogy tiszta, és jó belenézni. Jávor! Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents