Somogyi Néplap, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-31 / 255. szám

MEGÉRI A VILÁG! Egy fiatal, harmadik éve dolgozó tanárnő választot­ta pályamunkája jeligéjének ezt az Ady-versből vett idéze­tet. Pályakezdésének két és fél esztendejét foglalja össze szí­nesen, hangulatosan. Legfőbb értéke azonban az önmagával szemben alkalmazott szigorú­ság. Az, hogy nem igyekszik az első évek óhatatlan és nem titkolt kisebb-nagyobb kudar­cait, botladozásait a tantestü­let, a szülők vagy az igazgató nyakába varrni. Valószínű, hogy ezt az önvizsgáló, tárgyi­lagos hangvételt is figyelem­be vette a bíráló bizottság, amikor dolgozatát megosztott harmadik díjjal jutalmazta. Megéri a világ? A pálya­munka szerzője — Gyarmati Erzsébet, a Nagyberki Általá­nos Iskola magyar-orosz sza­kos nevelője — határozott igennel válaszol. De nemcsak jeligéjével és írásával. Élet- szemléletével, céltudatossá­gával, munkájának máris miérhető eredményeivel. Véle­ménye, magatartása azt bizo­nyítja: jól érzi magát a mun­kahelyén. Mondhatná valaki: miért említésre méltó ez? Azért, mert manapság sok gondot okoz a fiatal szakembereknek a beilleszkedés az első mun­kahelyen; bizalmat szerezni, ilkalmazni a magával hozott riss elméleti tudást. Gyakori a konfliktus, amely nem is olyan ritkán 'befelé fordulás­hoz, cinizmushoz vezet. Némi szorongás benne is volt, nem tagadja. Hiszen is­merősei így intették: »Minden apró munkát, amihez másnak nem lesz kedve, rád sóznak. Kilógsz a közösségbőL Volt ta­náraiddal nem lehet vitád, te nagy szájú!« Igen, az aggodalmait az is fo­kozta, hogy itt végzett, ebben az általános iskolában. Igaz­gatója — mostani főnöke — így emlékezik a pályaválasztás előtt álló nyolcadikos kislány­nyal való egyik beszélgetésre: — Erzsi, mi leszel, ha meg­nősz? — Tanár. — Jó. Majd idejössz tanita- i. Persze, nem gondolta komo­lyan ő sem, hiszen oly sok az a nyolc esztendő. De a szom­széd községbelii — mosdósa kislány nem felejtette el a tréfás ígéretet: hazajött szü­leihez, és megpályázta hajda­ni iskolája e^yik állását. Hogyan fogadták? Epizódo­kat sorol dolgozatában. Kö­szönési, megszólítási bizonyta­lanságok, a kartársi kapcso­lat megannyi, eddig ismeret­len mozzanata, szokásai. A tantestület fele évtizeddel ez­előtt nevelője volt Dolgozatában ezt írja: — »Szeretettel, teljes jogú ta» nárként fogadtak.-« Persze, ez így összegezve, né­hány év távlatában egyszerű­nek, túlságosan is tövismen­tes pályakezdésnek látszik Persze nem egészen volt az. Sokat vívódott önmagával, amíg kialakította a körülmé­nyeknek megfelelő követel­ményszintet, a legeredménye­sebb nevelési eljárásokat. Az­után olyan dilemmák is fog­lalkoztatták, hogyan vegyen részt a tantestület vitájában, merje-e kritikai észrevételek­Az iskolaorvos rendelőjében Nincs idő Ha a középkorban találkoz­tam volna velük, bizonyára a, különös, puritán, kemény arc­élű, zengő hangú énekmondók lettek volna, akiket nem az a cél vezet, hogy a vásárokra összegyűlt tömeget tréfákkal, cigánykerékkel és zaftos ado­mákkal szórakoztassák, ha­nem, hogy hősökről énekelje­nek. A puritán, kemény, férfias arcéi rajzolódott elém, amikor Csoóri, Kása és Sára eddigi filmjeit láttam, és most is. Ez a végtelen művészi fegye­lem, rendkívül tisztára érett belső csönd, alkotói tudatos­ság támasztja azt a képzetet, rogy holmi szikár, feketébe jurkolózó, hősi éneket zengő poétáknak képzelem őket. A mostani filmjük is olyan, mint egy hősi ballada. Ennek s története van, dióhéjba fé­rő, s mégis terebélyes is, mag­vas is, tanulságos is. Egy börtönben játszódik a •selekmény, pontosan tíz évvel i Tanácsköztársaság után. Ná- lány forradalmár makacs éh- égsztrájkba kezd, s példájuk elharapódzik. A smasszerek — akikről valósággal tablónyi rajzot láthatunk — tartanak attól, hogy elharapódzik. No nem az éhezés, hanem ami mögötte van — a dac, a ma­kacsság, a belső csönd, a szik­racsiholó lélekerő. S innen már nincs messze az, hogy forradalmár legyen valaki. Még bent a börtön »kényelmet adó« falai között is. A börtönigazgató vitára kész, ő humanista, de helyet­tese, a főfegyőr már lövet, val­lat, kínoztak ö »realista«. Nem csoda, ha végül is ő lesz az új direktor a fegyházban ... Egy kommunistát megölnek, az­után még egyet. S a harmadik — nem törik meg. És milyen arcokat lopnak a balladába! Épp a napokban olvastam, hogy Fellini film­jeiben milyen rendkívül fon­tos szerepet kap a statisztéria. Vagy Romm filmjeiben pél­dául. Vagy BergmannáL S az egyik kritikus epésen hozzá­teszi: bezzeg nálunk. S már idéz is egy példát. De hadd idézzek most egy ellenpéldát. Kidolgozott, átélt, felépített itt minden filmkocka. Egy-egy evő rah arca, egy bénult te­kintet, egy alázatos mosoly, egy ostoba laposnézés valósá­gos tanulmány. Színes is, meg fekete-fehér is ez a film. Rendkívül hatá­sosan és logikusan változik a színtelenség a színnel, s ' min­dig indokoltan. A rés, melyen át a külvilág kitárulkozik, csodálatos lehetőség Sára Sán­dor kamerájának. Rab szemé­vel nézi a külvilágot. Este egy fogoly a börtönkórház mosdó­jának ablakából szegényes külvárosi házra bámul. Füg­göny télén ablakok: de a ka­mera varázsol, mert az alko­tó arról akar mesélni, hogy az évekig börtönfalakhoz szo­kott szemmel varázslat törté­nik. És a szegényes városi bér­ház mesevilággá színesül, akár egy türingiai villa: pedig itt érzik a paprikás krumpli sza­ga, az izzadás szaga, a sze­génység szaga. A rabnak még­is gyönyörűség mindez. Alig van dialógus. Rövid egyenesek közötti vakkanások, káromkodások, kiszólások. Csak a hatalom képviselői be­szélnek. Dicséret érte a film­íróknak, rendkívül választéko­sán, jellemzően, korukhoz, beosztásukhoz illő rátartiság- gal, okossággal és hülyeséggel is. A forradalmárnak a szeme beszél, dacos vonásai, megalá- zottsága és megalázhatatlan- sága. Erről szól legtisztábban a Nincs idő című filmballada. Tröszt Tibor kel illetni hajdani tanárainak munkáját, elmondja-e véle­ményét úgy, ahogy a főiskolán megszokta. »Megengedhetem magam­nak azt a luxust, hogy apró dolgokat emlegetek a pálya­kezdés nehézségeiként«. így értékeli kezdeti gondjait, is­merve több társa beilleszkedé­si keserveit, csalódásait. Differenciált fizetés, juta­lom, segítő szándék, jó szó, bizalom. Érzi munkája, erőfe­szítései elismerését. A beilleszkedés kétoldalú dolog — ezzel a gondolattal fejezi be dolgozatát, és erről folytatjuk a beszélgetést a ta­nári szoba egyik sarkában, — Igen. Aki ezt fölismeri, nyert ügye van. És akinek ezt segítenek fölismerni, még job­ban jár. — Hogyan szánta rá magát az országos pályázatra? — A felhívástól függetlenül sokat gondolkodtam helyze­temről, bár menet közben nem rögzítettem tapasztalataimat. Gondoltam, van mondaniva­lóm, belevágok. Szeretek iro­gatni. — Hány dolgozat érkezett a pályázatba? — Ügy tudom harmincöt. Kevés. — Mit gondol, miért nem ragad több fiatal nevelő tol­lat 'tapasztalatainak közreadá­sára? — Elsősorban kényelemből. Másfajta szórakozást keresnek. — Miről nem írt dolgozatá­ban? — A szülőkkel való kapcso­latom alakulásáról. Ez külön téma is lehetne. Az például, hogyan lehet tekintélyt sze­rezni a fiatal pedagógusnak saját falujában. Hogy a szü­lök ne a nemrég még iskolás kislányt lássák bennem, ha­nem gyermekeik nevelőjét. Mindezt pedig úgy megoldani, hogy senki szemében ne tűn­jön nagyképűnek. — Sikerült? — Ügy érzem, nincs több gondom, mint a régebb óta itt dolgozó kollégáimnak; akár a szülői értekezletek levezetésé­ben, akár a* családokkal való kapcsolatokban. Persze, volt olyan szülő, aki szó nélkül galléron ragadott, mint egy kölyköt, és úgy intett a gyer­mekével kapcsolatban. De in­kább azt érzem tipikusnak, amit egy másik lányos anya mondott: — Erzsi, nagyon jó, hogy kézbe vetted a fiatalokat a KISZ-ben. — Hogyan fogalmazná meg életcélját? — Jó pedagógus akarok len­ni, és ezért elsősorban sokol­dalúságra törekszem. Minél többet megismerni a világból. Párttag vagyok, sokat tartóz­kodom a fiatalok között, esti egyetemre járok. Oktatói munkám közben, a nyelvi laborban megismer­kedtem a technikával, ami a fotózás felé is elindított. Űjabban színes diákkal pró­bálkozom. Évekkel ezelőtt nép­rajzi gyűjtéssel foglalkoztam. Ezt is szeretném folytatni. Szóval, a teljesség felé törek­szem. Valóban: így éri meg a vi­lág. Paál László Az új tanévben bővült az iskolaorvosi hálózat. A csaknem egészségvédelmén 290 körzeti gyermekgyógyász dolgozik. 130 ezer általános iskolás Sütő András kavicsa AZT ÍRJA egyik „úti tűnő­désében” Sütő András: „—az a kavics került szóba, mit anyám ajánlott mindig a nyel­vünk alá, ha ismeretlen-ide­gen városba indultunk... A játékos figyelmeztetés soha­sem maradt el. »Aztán végy kavicsot a szádba! ... Hogy el ne felejtsd, ahonnan indul­tál.« Nehéz kavics ez. Sütő András azonban — s ezt új könyve, az Istenek és falo­vacskák is bizonyítja — min­dig a nyelve alatt tartja. Anyám könnyű álmot ígér című könyvére figyeltünk fel először. Igaz, volt előtte egy regény, a Félrejáró Salamon, elbeszélések is. Ezek ■ cseppek voltak az irodalom tengeré­ben. Az Anyám könnyű álmot ígér maga volt a tenger, mely­nek mélysége, ezer színe, viha­ra és nagy csendje, moraja és suttogása van. „Társadalmi megrendelés” volt erre a kü­lönös, definícióskatulyába nem szorítható műfajú könyvre. A romániai magyar író feladatot vállalt a „rendezni végre kö­zös dolgainkat” nagy munká­jából. Ezek a napló jegyzetek, melyek dokumentumregénnyé, több íves szociológiai, szocio­gráfiai munkává' — nevezze, ki minek akarja! — „állnak össze”, s mívességük, jelentő­ségük csak a legnagyobbak olyan könyveihez hasonlítha­tók, mint Illyés pusztai jelen­tése, Sántha „húszórás riport­ja”. Alig néhány hónappal ké­sőbb már „úti tűnődéseinek” első könyvét adta közre Sütő András, a Rigó és apostolt. Bárhol járt, „a mezőségi asz- szonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magá­val vitte itthoni fonnivalóját is”. A szülőföld gondjait. Űjabb »úti tűnődései«, esszéi az Istenek és falovacskák kü­lönböznek attól az 1970-ben megjelent könyvtől. Személye­sebbek, még beljebb engednek bennünket az író szuverén vi­lágába. Megismerjük nemes misszióvállalásának indítékait; Tamási Áron, Kemény Zsig- mond műveinek gondozását, újabb és újabb kiadásaik sür­getésének jelentőségét. Sütő András „menet közben” vall róluk is, a feladatok leírása mellett írói arcukat, súlyukat is érzékelteti. Portréi, értéke­lései újabb színekkel gazda­gítják a magyar irodalom né­hány jelesének bennünk kiala­kult, kissé talán „merev” ké­pét. Mi mindent tud Sütő András azokról, akik „tollára kerülnek”! Csak ilyen isme­retanyaggal szabadna minden­kinek írógéphez ülnie, ha va­lakiről — akár közismert, akár ismeretlen emberről — akar írni! Számomra legkedvesebb írá­sai azok, melyek egykori, s mostani közvetlen környezeté­vel, barátaival, írótársaival ismertetnek meg. Nagy Ist­vánnal, Asztalos Istvánnal, Gaál Gáborral, Kemény Já­nossal, Balogh Edgárral s a többiekkel. Visszaemlékezé­sek, értékelések, „helykijelö­lések” ezek az írások, melyek­nek műfaját szintén nehéz 1 lenne megállapítani. Lírai me­ditációk talán. A hajdani szer­kesztőség, az irodalmi „kis- inasság” megéneklései. Van mondanivalója Szabó Pálról is, és milyen pontos ta­lálat: „... fegyveres őrszem annak az irodalomnak a kapu­ja előtt, amely az öncélú já­tékot irodalmunkban immár több mint hét évszázada a tu­datlan gyermekekre bízta. „A ,fiatalon elhunyt Nicolae Tautu- ra emlékezve arra figyelmez­tet: „a nemzetek, nemzetiségek tényleges, mély gyökerű, nagy lombú testvériségén még so­kat kell munkálkodnunk”. Olyan jeles írók, elmék rü- gyeztetik ki gondolatait kér­déseikkel a Beszélgetések könyvrészben, mint Huszár Sándor, Beke György, Hajdú Győző. Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz. Közel­ségben nyílik á távlat is a he­lyes ítélethez” — sugallja. ERŐS GONDOLATI tartal­ma mellett Sütő András leg­nagyobb erénye egyéni, „ott­honias ízeket” idéző nyelveze­te. Példaként csak egy sornyi idézet: „Rajzás van. Zeng az udvar, akár a hangfogós mély­hegedű”. Sütő András új kötete csak fokozza a várakozást. Űjabb, az Anyám könnyű álmot ígér- hez hasonló súlyú nagyepikai művet várunk tőle. Leskó László „El kell lipni a nap, a csillagok tüzet” Hétfőn a megyei könyvtár­ban az ember, a természet, a tudomány és a technika vilá­gáról ifjúsági előadássorozat kezdődött. Kulin György csil­lagász »A galaxisok világa« cí­mű előadásában a csillagászat legújabb eredményeit ismer­tette. Megkérdeztem Kulin pro­fesszort : — Véleménye szerint a mai ifjúság érdeklődik-e a tudo­mányos eredmények iránt? — Én egy mozgalmat veze­tek, melynek nyolcezer tagja van. A baráti kör 60—65 szá­zaléka fiatal. Ifjúságunk tuda­tosan készül a jövőre, ez büsz­AZ EMBERISME Vadász Gyurika a negye­dik osztályba jár, és az osz­tálytársaival szemben az a nagy helyzeti előnye, hogy a tanító néni ott lakik a szom­szédban. így mindent előbb tud meg róla, mint a többiek. S minthogy Gyurika gondol­kodó elme, sok mindent ki­talál, ami másoknak csak holmi értelmetlen jelenség lenne. A tanító néni 45 éves, törődött asszony, aki egyedül él, mert a nagy fia maga is családot alapított, az ura pe­dig már vagy tíz éve más nő­vel karonfogva jár a város másik végén. Néha azonban levelet kap tőlük. Hogy ki írta, a fia-e vagy az ura, azt arról lehet megtudni, hogy a tanító né­ninek mennnyire kisírt a szeme. Ha nagyon vörös, ak­kor az ura írt valami vádas­kodó levelet. Ha csak kicsit vörös, és a tanító néni mo­solyog sírás után, akkor a fia írta, aki nemsokára unoká­val ajándékozza meg a ma­gányosan élő asszonyt. Gyurika tehát bölcsen fi­gyeli a tanító néni minden otthoni mozgását, és helye­sen következtet belőle. Gyu­rika sokkal előbb tudja, mint az osztály, hogy miről fognak másnap tanulni az is­kolában mert a tanító néni szenvedélyes bemutató, aki mindenféle holt és eleven szemléltető eszközt elvisz a gyerekekhez az iskolába. Tegnap például a harmadik szomszédban egy kisnyulat kért, s egy kosárba téve le­takarta, hogy a gyerekek ne fedezzék föl hamar a kosár tartalmát. Gyurika azonban már reggel fél nyolckor új­ságolta társainak: — Ma a háziállatokról ta­nulunk. A tanító néni egy kisnyulat hoz a kosárban. De ha kérdi, hogy mit hozott, ne találjátok ki azonnal, mert akkor rám gyanakszik. A tanító néni csakugyan hozott egy asztalterítővel le­takart kosarat, s a tanítás elején megkérdezte a gyer­mekeket: — Na, mit hoztam? Talál­játok ki, mi van a kosárban? A gyerekek ravaszul hu­nyorogtak és találgattak: — Kismacska! Kutya! Mó­kus! Kiscsirke! A tanító néni mindegyikre boldogan rázta a fejét: — Nem bizony! Tévedtek! A gyerekek mondtak még vagy tízféle állatnevet. Gyu­rika aggodalmasan nézte a tanító néni egyre jobban el­szontyolodó arcát, azután hirtelen odasúgta a többiek­nek: — Most már igazán talál­játok ki, mert megsértődik! Tarí János keségünk és reménységünk. Éppen itt, Kaposváron is van egy úgynevezett észlelő cso­port Szentmártoni Béla veze­tésével, tizenöt, maguk készí­tette távcsővel. A megfigyelés terén a magyar amatőrök a világranglista negyedik helyén állnak az Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság és Anglia mögött. Az amatőr- mozgalomból nőnek ki tudo­mányos intézeteink munkatár­sai. Soha kor még nem adott op­timizmusra annyi lehetőséget, mint a mienk. A kutatások milliónyi lehetősége áll előt­tünk. Szent-Györgyi Albert már megsejtette, jó útra te­relte a gondolatokat. Az élet­kutatásban a molekuláktól to­vább kell lépiii az elektrono­kig. Ezek olyan csodálatos dol­gok, amelyeket folytatni kell. Itt van az energiagondunk. Két világháború pusztította az emberiséget az energiaharc miatt. Az egész emberiség legnagyobb gondja a szén­hiány. Atom, hasadóanyag is csak annyi van, amennyi a föld kérgébe bezáródott ez­előtt 4—6 milliárd éve. Ha elfogy, mi lesz? El kell lopni a nap, a csillagok tüzét. Ezen dolgoznak össszpontosított fi­gyelemmel a fizikusok ezrei szerte a világon. Egy jó ötlet, megoldás, és le tudjuk hozni ezt a csodálatos energiaforrást. Hatalmas dolog ez, az egész emberiség jövője függ tőle. Én bízom a mai fiatalokban. A tudomány reális, minden ember számára követhető utat mutat, csak élni kell vele. Sz. Sz. Somogyi Néplap! 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents