Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

I E' Mit ér a próza, lia magyar? londhatnám: tudod ezen az oldalon, a sze- I szaeszlárl I lterjedt, mondhatnám »divatos« az a nézet, mely szerint a magyar próza mindig a külhoni — leginkább a nyugati — iroda­lom után kullogott. így van-e? Csak érvek, művek sorolása mondhat ellent. S annak az időnek a megnevezése, ami­kor — véleményem szerint — a magyar próza néhány reme­ke nemcsak utolérte a legna­gyobb külföldi műveket, ha­nem egyenrangú társukká is vált. Századunk első felének irodalma kerül “nagyítóüveg« alá. Ez volt a nagy felzárkózá; ideje. A századfordulón megélén­kült az érdeklődés az új mű­vészeti. filozófiai irányzatok iránt. Ez közös vonás be'f dön, külhonban egyaránt. S ez termékenyítői eg hatott az iro­dalomra is. Űj formák, új ér­zések. új gondolatok keresésé­nek időszaka volt ez. Marcel Proust nevét s nagy művét. Az eltűnt idők nyomábant szok­ták emlegetni a “késésben le­vő magyar próza« elméleté­nek hirdetői. S valljuk be: a prouest-i mű valóban egyedül­álló. írója 1913—27 között al­kotta. Magyarul csak harmad­része jelent meg 1967-ben, il­letve 1969-ben. (Vajon miért?) Proust a századvégi nagypol­gárság és az arisztokrácia ha- nvatló világáról ad képet, bár társadalombírálata a róla szó­ló tanulmányok szerint eny­hébb, mint Balzaré vagy Flau- berté volt. Látásmód iában módszerében kell keresni az újat A magyar irodalomban vele párhuzamosan senki sem akadt, aki újat hozott volna? Akadt. Krúdy Gyula, aki már 1911-ben írni kezdte egyedül­álló poézisú Szindbád-történe­teit. ezeket a szimbolikus, mo­dem meséket. Miről? A letűnt világról, az eltűnő időről. Kiss j / József azt írta ezekről a Krú- dv-novellákról. hogy egysége­sebbek “mint Baudelaire vagy Turgenyev prózában írt költe- ! ményei«. Szerb Antalnak iga­zát érzem ezeknek a világ- irodalomban is nártlan — ta­lán csak Rippl-Rónai impresz- s-donista képeivel rokon — alkotásoknak olvastán. Szerb Antal ugyanis úgy fogalma zott: Krúdy ezekben a törté netekben »előzte meg korát | hogy az újabb nyugati elbe­szélő stílus előfutár ja legyen«. ] A meseszál tudatos elvesztőié “homálvt« teremtő író. (Hol még akkor a híres faulkneri homályt-teremtő technika!?) És Móricz Zsigmondi Pró­zája csakugyan úgy elmaradt a kortársi külföldi írók pró­zájától? Szokás erre bizonyí­tékként a Sárarany című re­gényt emlegetni. Csakhogy van itt egy bökkenő. Móricz ezt a »naturalisztikusnak, túl­zottan erotikusnak« bélyegzett művét ugyanakkor írta, ami­kor Charles-Ferdinand Ramuz az Üldözött vad című regé­nyét. Ez utóbbi egy eleve sze­rencsétlen gazdáról szól, aki­nek egy rossz asszony okozza tragédiáját. Azért állítom Móricz műve mellé, mert az , író idilli környezetbe “ágya­zott« faluról ír, s az ott élő emberekről, miként a magyar író az itteniekről. S Móricz mondanivalója a magyar falu­ról több, mint Ramuzé a svájci­ról. A nagybirtok szorításában vergődő magyar falut ábrázol­ja — kritikával, igazságot kö­vetelő szenvedéllyel. Társa­dalmi jelenséget, nemcsak egyedi sorsot. Ramuz Nobel- díjat kapott. Világnyelven ír­ta művét. Móricz regényéről legalább mi tudjuk: jobb, mint Ramuzé! S ki volt, aki 1916-ban szinte lázított a hábo­rú és a társadalmi vi­szonyok ellen a Szegény em­berek című kegyetlen-szép el­beszélésben? Ismét csak Mó­ricz. “... én azt mondom ne­ked: nem a muszka van a má­sik parton, ... hanem a má­sik parton vannak a gazda­gok ...............Mink vagyunk itt tudod ezen az oldalon, a sze­gény emberek...!« Nem »ellenfeleket« kell ke­resnünk tehát, de rokonokat. S nem véletlen, hogy ezeket a környező országok írói között találjuk meg. Elég csak egyet­len példára hivatkozni. Mó­ricz megközelítőleg egy időben írta a Barbárokat Sadoveanu- val, A balta című hosszú el­beszélés írójával. Ugyanaz a tragikus történet, ugyanaz az érzés diktálta mindkettőt. “Dunának, Oltnak, egy a hangja ... « Kosztolányi novelláiban és Pacsirtájában máradandót al­kotott. Ezekben a művekben a vidéki kispolgári élet hazúg formáit ábrázolja, leplezi le. Hivatkozhatnánk a mai nyu­gati irodalomból megannyi íróra, aki ma is ezt teszi. A korosztályunk még nem hallott arról az iskolában, hogy Ba­bits nemcsak költő, hanem jó regényíró is volt. Mesterien ábrázolja a tudat hasadását Gólyakalifa című ’ művében. Kétségtelen azonban, hogy a dosztojevszkiji szintet nem éri el. H a már a “dosztojevsz- kiji szintről« esett szó, említsük meg Kuncz Aladár nevét! A léleknek olyan mélységéig száll le, mint Dosztojevszkij a Feljegyzések a holtak házából című doku- mentuimértékű regényében. Kuncz Aladár Fekete kolosto­rát sok idegen nyelvre lefor­dították, ám nemcsak ez a bi­zonyítóka annak, hogy mara­dandót alkotott. A franciaor­szági magyar deportáltak sor­sában, mindennapjaiban az ál­talános érvényűt is ábrázolja, és szinte előrevetíti a majda­ni fasiszta halai táborok képét. A riportregénynek hagyomá­nyai vannak a magyar iroda­lomban. Elég csak Eötvös Ká­roly A nagy per című művére utalni, amely a múlt század nyolcvanas éveinek viszonyai­ról ad érzékletes képet a ti­szaeszlári per ábrázolásával. Csak érdekességként: Truman Capote világhírű Hidegvérrel- jében ugyanavval a módszer­rel dolgozott, mint Eötvös. A múlt századi magyar író mű­ve “iskolája« lehetett Kuncz regényének, vagy Markovits Rodion Szibériai garnizonjá- nak is. Karinthy Frigyesnek egy- egy színpadi művében már fölfedezték a ionescói abszurd dráma elődjét. De adott ő olyan művet is a világnak, amelyhez hasonló nem szüle­tett. Az Utazás a koponyám körűire gondolok, amely 1937- ben született. Nehéz lenne a műfaját meghatározni. A tu­domány dicsürmnusza, objek­tív beszámoló egy betegség­ről, riport, esszé, szatíra, de J mindenekelőtt vallomás az élet j értelméről. Remekmű! Hiába ; keresem párját széles horizon- j ton. J Legenda lenne Füst Milán ; Nobel-díjra jelölése? Nem az. A feleségem története című sajátos “Vizionárius-lélektani nagyregény« az mberi értékek kivirágoztatásának lehetősé­geit keresi, és egy meghatáro­zó érzelmi világot ábrázol. Stílusa egyedülálló. Követői nincsenek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy utánozha­tatlan. Solohov nagyszerű Csendes Donja diadalmaskod­hatott csak felette a díj oda­ítélésékor. E nnyi elég bizonyítéknak arra, hogy a magyar próza nem jár “gyer­mekcipőben«. Szándékosan nem beszélünk most olyan írókról, akik a maguk lehető­ségein belül jelentősét alkot­tak még. (Kassák Lajos, Pap Károly, Szerb Antal, Laczkó Géza és a többiek.) S ma élő legnagyobbjainkról; Déry Ti­borról, Illyés Gyuláról, Né­meth Lászlóról sem. Ök ma is ellentételünket bizonyítják, amely szerint a próza világ- viszonylatban is csak a ma­gyar prózával teljes. Leskó László Október /-én avatják Az ország Egy öregedő, szikár ember, állán csákánnyal, átballagott kertje a népligetben vállán csákánnyal, átballagott Nógrádból — a nádasok men­tén — Győr-Sopron megyébe. Az építésvezető hívta: igazíta­ná meg ezt az útszélt, vágjon kis mesgyét a gyepen. Nem lehetetlenségről van szó (Nógrádból Győrbe, a Fer­tároló szegletében ezt az or­szágkertet. Egyedül csak Bor­sod ültetett — építkezett — egyedül. Borsod a maga kis világát a Miskolci Kertészeti .Vállalatra bízta, ők hozták el ide s építették a Bükk sziklái­ból a sziklakertet. Egy öreg, álmodó, lassan el­Jr A park közepe. tő-tavacska mentén haladni):! öt hektárnyi kis birodalomban megépült Pesten — egy öreg. j álmodó, lassan elfelejtett liget­ben — az ország kertje. öt I hektáron — így is mondják | pontosabban: “Centenáriumi Park« —, Pest, Buda, Óbuda egyesítésének századik évfor­dulójára az ország tizenkilenc megyéje elküldte (elültette) szülőföldjét tükröző képét; fü­vet, fát, követ, dombot, pata­kot, meredélyeinek görgeteg kavicsait, szikláit, a szemhatá­rig sík mezőnek virágait, vizei­nek‘zúgó nádasait. Országkert — jobb szó ez, mint a Centenáriumi park —, hiszen az ültetők, az építők is az ország különböző vidékei­ről jöttek. Az ember, aki vál­lán csákánnyal atoallag most Nógrádból Győrbe, hajdúsági, Egyekről való, Kovács Ferenc­nek hívják. A Fővárosi Kerté­szet dolgozója, éppúgy, mint Simon Lajos, aki meg Győr­ből jött Pestre kertet építeni, medencéket, csobogókat rakni. A Fővárosi Kertészet, a »kivi­telező« építette a Népliget Könyves Kálmán útját beha­felejtett ligetről beszéltünk, ide jöttek, ide utaztak Bara­nyából, Szabolcsból, Somogy- ból. Csongrádból a fák, virá­gok, kövek, vizek. Tizenkilenc megye, az ország — az ország I itteni faiskola rendezéséhez. I Tíz évvel a századforduló előtt i már kiültették a faiskolából ki- J nőtt, öreg »tanulókat«. Előbb jegy nagy, körbefutó utat üilet- | tek be velük — A Nagy Kört — de nyaranta még az ifjú platánokat, hogy ki ne pusz- I tuljanak, ponyvákkal n "áz­tak be. Aztán jöttek a 1’ ;;ak, a celtiszek, amerikai ' . >k. kaliforniai zöld juharok, szil­fák. S így Európa egyik i a- gyobb és legszebb köz!, •»tje lett. 1996-ban már több » nt két és fél millió négyzetmőter volt a területe — jóval na­gyobb, mint a Városligeté. Az­tán szobrokat, díszkutakat is kapott a Népliget. Ida valahol fölöslegessé vált. útban állt a növekvő fővárosban egv szo­bor, vagy.egy kút: fölpakolták, és ki vitték' a ligetbe. (Még most is hány szobor.'smerő- sünkkel találkozunk itt a r ;gi Pestet őrző parkban?! Nemrég Tinódi a Nemzeti Színház előtt állt. de a színház lebontása óta már ö is a népligeti platánok alatt pengeti kőlantját.) Megöregedett a százéves park, homok fútta be a mutat­ványosutcák bódéit. Elnéptele­nedett. Régebben tervek szü­lettek — helytelen tervek —, hogy sportpályákra parcelláz­zák föl ezt a parkot. Szeren­csére, ezek nem valósultak meg. Strandot is akartak épí­Amíg az egészségem bírja Ahol a kövesút elfogy, szé­les erőgépek jarla földutak vezetnek tovább: az Y két szarára egyelőre nem jutott burkolat. A nemrég készült betonjárda azonban mindkét utcában folytatódik. A há­zak sem különböznek beljebb épült társaiktól. Gondozot­tak, tiszta környezetnek. Nem hivalkodnak ugyan rikító festésű, drága kerítésekkel, különlegesen cifrázott vako­latokkal, de látszik: kemény munkával emelték, bővítet­ték, újítgatták őket hajdan cselédsorsú tulajdonosaik. Mert ők laknak itt: maguk, vagy inkább már csak szü­leik, akik valaha Kacskoincs vagy Nitzky uraságoknál szolgáltak. Még egyszer noteszomba pillantok, rögzítem a föl­jegyzett nevet. Keresek va­lakit, aki útba igazítana. De csak apró gyerekek szalad­gálnak a bozótos, széles el­ágazóban. Aztán a harmadik ház előtt idősebb embert pil­lantok meg: a ház előtt mun­kálkodik, hidat készít. Amo­lyan egyszerűt, vékony gömb - fából való szekérbejárót. Ahogy közelébe érek. föl­egyenesedik. Bemutatkozunk. — Szabó István — mondja. Nyílt tekintetű, szeplős arcú, szikár férfi. Hatvan körüli­nek nézem. Aztán kiderül, hogy pontosan annyi idős, mint az általam keresett fa­lubelije: hatvanhat. Együtt gyerekeskedtek. Mondom, nem látszik annyinak. — — — Pedig jónéhányszor mű- ! tőitek az utóbbi években — ] válaszol némi dicsekvéssel l megjegyzésemre. — Toldoz­tak. foltoztak, azt hittem, so­se lesz meg egyszer ep ember belőlem. De mégis csak itt vagyok. A tsz-től kapok nyugdíjat, meg a kis háztáji, ugye, az is ad valamit. A fe­leségemmel éldegélek. Ugyan van egy fiam, rendes gyerek, ide nősült hozzánk, aztán el­mentek. De nem tartóztatom fel? Nem akarom én untatni. Ha nem siet. addig én is szusszantok egyet. Mert ugye, az ember csak dolgozik reg­geltől estig, alig vált egy-egy szót valakivel. A feleségem­mel fél szavakból, mozdula­tokból is értjük egymást. — Na. szóval itt laktak egy ideig. Az övék volt az első szoba, a mienk a hátsó, a ki­sebb. Ámbár az a másik se túl tágas, láthatja, nem nagy ház ez. De szépen megtil­tunk velük. A kis menyem is dolgos asszony, igaz, a ház körüli munka nemigen érde­kelte. Bejártak ide Tátiba. A fiam a gépjavítóhoz, a me­nyem a gondozóba. Szakmá­juk van. A gyerek lakatosnak tanult, a felesége asszisztens- nő. Nem akartak itt marad­ni. Mondták; építkeznének, de nem itt, hanem valami na­gyobb helyen. Most Marcali­ban laknak. Befizettek egy társasházra, bda, az új telep­re. Az induláshoz adtam ne­kik százezer forintot. Legyen nekik mindenük. De tudja, hogyan van most! Akármeny- nyi pénz is jön a házhoz, mégsem elég. A menyem szü­lési segélyen van. de a gye­rekgondozásit nem veszi ki. mert kell a pénz. Már régeb­ben befizettek egri Wartburg­ra. hetvenötre igazolták tnsz­sza. Amúgy már mindenük megvan. Szépen berendezték a lakást, de mindig kell va­lami. Hívnak, hogy költöz­zünk hozzájuk. De én nem megyek el innen. Iszen lehet, hogy nem is gondolják komo­lyan. Mert akkor nemigen lenne hova menni nekik. Így meg csak jönnek. Aztán üres kézzel sose indulnak vissza. Na, vett a fiam egy szőlőt itt, a közelben, még régeb­ben. Termett néhány hektó bora, szépen ellitereztem itt neki. Aztán csak jött a pén­zért. — Apám, mennyi van? Pontosan leszámoltam neki. Mindig azt mondta: — Nagy­szerű, erre most igen nagy szükség van, — De mikor el­fogyott a bor, akkor is csak krdezgette: — Nincs egy kis ize. apám? — Mondom: ti estek, én abból az ötszáz int nyugdíjból hogyan tud- jik adni. Erre csak . nevet. Tudja, hogy mindig hízik va­lami. Most is nemrég adtam le két bikát. Jelenleg is ne­velek egyet. Meg aztán az aprójószágok, a kacsák, a tyúkok. Az a rengteg tojás, amit elvisznek. Nem azért mondom, panaszképpen, iga- - nem sajnálom tőlük. An- ■ örülök., ha adhatok. Amíg - egészségem bírja, segítem ~':et. Nekem már jól van eb­ben a módban, ameddig a magam erejéből eljutottam. Nem vágyom másra. — De nem tartóztatom tovább. A Jóska barátom ezen a soron lakik, az utolsó előtti házban. '~'1nanfajta épület, mint a mienk. Megtalálja. íaál László A zalaiak szoborfala. kertje lesz — ébreszti újjá. Hová érkeztek a messzi vidé­kekről a fák? Ahogy a hajdani krónikások nevezték, a pesti Hyde Park­ba. a Népligetbe. Túl van már a századik születésnapján is, ez a mostani kertavatás újjá­születés, a százötödik évében van. A borostyánnal befutta­tott emlékkő szerint ilencfalvy Sárkány József városatya in­dítványára »ez ültetvény ala- píttatott az 1868. évben«. De hát olyan gyorsan nő a fű, úgy temet a homok! A tegnapi — gyermekkori — sétautakat. mígnem ez év elején az építők hozzá nem láttak a munkához, alig lehetett megtalálni, be­nőtte a fű. a hajdani vurstli bódéi az időtlenségbe dermed­tek, egy elhagyott, korhadó pa- lánkváros szálló homokkal te­metkezett utcáinak kövén ki- dúgta már fejét a kamilla is. Az új park ayatásán mondjuk föl hát, emlékezve, a történe­tét. Az 1860-as években először merült föl az a gondolat, hogy városerdő, néppark kellene, mert Pest déli részén akkor még egyetlenegy kert, pihenő­hely sem volt. Sárkány József indítványára fogtak hozzá az 1 teni, termálvizet kerestek itt, de nem találtak. Néhány évvel ezelőtt ’a fővá­rosi tanács városrendezési osz­tályának munkatársa, kertmér­nök, a pesti parkok gazdája ezt mondta: örüljünk annak, hogy j van egy ilyen csodálatos par- | kunk, mint a Népliget, de éle- J tét kell vinni bele. Annál is J sürgetőbb ez, mert a szom- I szédságában fölépült, szinte ; körbeölelte a parkot az Üllői úti lakótelep, egy egész kis vá­ros. A másik oldalán pedig — épp ahol az Országkert épült — gyárak, szakmunkásképző intézetek. Az Országkerten át »fabur­kolatú út«, öreg talpfákból épí­tett út vezet. Pécs környékéről valók ezek a talpfák, ez építek kettéfűrészelték, s impregnáló j kátránnyal átitatva lerakták. Kanyarog az út — messzi időkbe, múltba tűnt már a va­laha ezeken a tapfákon zörgő vonat —, fiatal gyökeret eresz­tő fák, hársak, fenyők közt, baranyai, zempléni, bácskai tájakon. Kőbányai György Somogyi Néplap m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents