Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-29 / 176. szám
Nagyanyám Stettner Béla alkotása. (1966). Kiss Dénes A fütty erdejében Oz vagy a füttyszó erdejében A csöndek puha zöld mohák Az alom alussza itt ébren árnyékaink virradatát Mosoly sarlózza a réten hervadt virágok illatát Majd várj a füttyök erdejében hol gombák nőnek és koponyák Megtalálod suta futásod arcodra kék kés fény nyilall Táncolnak édes hasonmások lobog a kukoricahaj Tej illatába öltözik be a kolompszó az ég alatt Kavics szőnyegét terítve fákat vakol az alkonyat öz vagy a füttyszó erdejében A csöndek békaszós mohák Dülöng a hold a kútkerekén ... valami csobban odaát Demény Ottó Valahol ma is Lehet hogy kerekded világom valahol ma is létezik nem álom, hogy egy messzi téren a kék karókat leverik lenni kell egy végtelen plázsnak hol nap veri a homokot hol szétvetett karokkal fekszem és sorsomon gondolkodok hogy létezik még az aréna s benne a buzdító sereg öklök csatája jó ellenfél s kezdődik mindig új menet lehet hogy semmit el se hagytam de minden ami rám tapadt — az arcom a mellem fedetlen — nem véd meg a tapasztalat B elülről, mint csirke a tojás héját, úgy törte át a burkot, ami körülvette. Hóna alján és nyakgyűrődéseiben végigfolytak az iz- zadságcseppek. A párkányon nagy folt sötétedett, mintha izmos testével kőre préselte volna árnyékát. Körülnézett. A napsugarak derékszögben érték a földet. Fehér volt az ég és fehér a víz tükre. Zsokésapkás öregek ültek a fák alatt. Forrón sütött a nap, de nem törődött vele, ott maradt a párkányon ülve. Később nagyot ásított, de nyújtózkodásra már nem jutott ideje, mert a vonalat kézen állva lépte át egy tetovált karú artista. A légtornász- mesterség összes fortélyát csillogtatva ment végig az úton, majd a kőpárkányon. Az artista láttán egyetlen pillanat alatt rázta le magáról a kábító napsugarakat és hirtelen elhatározással kézre állt. Óvatosan, erejét beosztva indult el a keskeny kőpárkányon a lépcsők felé. Az artista viselkedésében megnyilvánuló szakmai gőg, a fölényes mosoly, a profi nagy magabiztossága ingerelte föl. Tótágast állva pillantotta meg a legszebb lányt, aki a gyékényen hasait és képes újságot lapozgatott: Talpra ugrott, odament hozzá, bemutatkozott: — Kagyur vagyok! — Kagyur? — kérdezte döbbenten a lány. — Így hívnak! — felelte határozottan, majd hozzátette: — Nem tetszett a hevem, amit a keresztségben adtak... Nem fejezte ki egyéniségemet! — Érdekes. — Téged hogy hívnak? A lány nevetett: — Királynőnek... Ugyanazért, amiért téged Kagyur- nak. Tetszettek egymásnak. Kagyurnak a lány, mert nagy kerek szemei voltak és fehér fogakkal harapdálta a napszemüvege szárát, a lánynak Kagyur, mert magabiztos fölénye kisfiús izgatottsággal párosult. — Gyere a vízbe! — javasolta a lány. — Megvárlak, Királynő — felelte Kagyur. Végighasalt a gyékényen és a szép, karcsú lábak után nézett. A parton megnőtt a fák árnyéka, majd lassan besötétedett. — A rakéta! Nézd a rakétát! — kiáltott fel tánc közben Kagyur, megszorítva a lány karját. A hangszerek egymás után hallgattak el, csak a dobverők peregtek tovább, kitörve a zongora és gitár igájából, hogy vad szertartással üdvözöljék a felvillanó fénycsóvákat. Azután tíz-tizenkét üstökös fúrta bele magát a sötét egbe, majd szinte hallani lehetett sercegésüket, ahogy a vízbe csapódtak. — Milyen szép — mondta sugárzó arccal a lány. Kagyur megjegyezte: — Te vagy a szép... A nyakvonalad, a profilod ... Fordulj felém! Minden színedet iátni akarom. — Festő vagy? — kériezte a Jány. Kagyur a fejét rázta. — Hát mi vagy? — Kagyur vagyok, és ha úgy tetszik, ez a foglalkozásom is — felelte, és nem magyarázkodott tovább. — Menjünk a mólóra — ötlötte hirtelen. Végigsétáltak a parton. Kagyur átfogta a lány vállát. Az egyik fa alacsonyan nőtt ágai alatt meg akarta csókolni. A lány elfordította a fejét. Marton István A szörny A gáton emberek álltak és az öböl túloldalára szegezték tekintetüket. Az egyik partmenti pádon két öreg ült. Ugyanazok, akik délután a strandon tapsoltak a kézen álló artistának. Sapltátlan, kopasz fejük fényforrásként világított. A lany és Kagyur közvetlenül a pad mögött álltak, így hallották beszélgetésüket. — A harmincas évek valamelyikében bukkant fel az egyik divatos fürdőhelyen a tengerből a hatalmas, hajónagyságú szörny. Állítólag az újságírók a saját szemükké’ látták. Néhány nap múlva szájtátók ezrei lesték a világcsodát ... Az öregember nem tudta befejezni megkezdett mondatét, mert pipázó társa közbeszólt: — Na, persze, nem lehet véletlen jelenség egy ilyen szörny felbukkanása ... — Valóban nem. Sőt, igencsak jellemző tünet — jegyezte meg a kopasz öreg. — A szörnyet látta egy ír pásztor a napon sütkérezni, egy milliomos a jachtjáról figyelte meg, látták a Szajnán, a Tem- zén és többször a Rajnán. A hírek fölborzolták Európa idegeit. Emlékszem, az egyik lap tudósítója szerint ezt a tavat is birtokába vette. A pipázó öreg füstöt eregetve bólintott. Kagyur a kezénél fogva húzta el a lányt a pádtól: — Gyere a mólóra! — Félek. — Ugyan mitől? — A szörnytől — mosolyo- dott el kényszeredetten a lány. — Itt nincs semmiféle szörny, csak az öregek szeretnek félni a sötétben. Gyere! A móló mohos kövein ülve Kagyur a lány vállait szorongatta, és minden ellenkezés dacára szájon csókolta, majd minden áron hanyatt akarta fektetni. A lány megfeszítette a derekát, sőt. megpróbált kibújni az ölelésből: — Kitaláltam egy történetet... Elmondjam? — kérdezte — Ne! — tiltakozott Kagy- ur. — Legalább most ne. A lány úgy tett, mintha megsértődött volna, elhúzódott. Bár maga sem tudta, hogy nem sértődött-e meg iga„Deákpályám” emlékei Oszfályoző-csillagok Az első félévi vizsgán barátom indexébe fizikából kettest jegyzett be a prof, mármint az »öreg«. De hát a diákoknak minden prof öreg volt akkor. Persze, ma is az. A mi professzorunk annyiban mégis elütött a többi proftól, hogy 6 volt a legöregebb. Legalább is mi annak tartottuk... Ez o megkülönböztetés abból eredt, hogy teljesen egyéni szokásai voltak. Például, ha valamelyik diáknak kettest adott, az osztályzat mellé egy vagy két kövér criVagot is rajzolt. Nagyon ritkán hármat. Ezen a félévi vizsgán barátom e ritka példányok közé tartozott. Én az első félévkor csak ^ét csillagig jutottam el. Miután minden diák átvergődött a félévi vizsgákon, az öreg prof egyik este üzent a barátomnak, hogy keresse föl a könyvtárban, és vigye magával az indexét. A drukk fejünkbe szalasztotta a vért, különösen a barátomnak. Miután ö elment a profhoz, ugyancsak törülget- tem a tarkómat én is, mert fölvillant bennem: hátha nekem is üzen... Nem tudtam mire vélni, hogy a barátom rötyögött, amikor visszajött a proftól, aztán pedig a vaságyra dobta magát és bukfencet vetett. Majd hirtelen talpra ugrott s olyan méltóságteljes arcot vágott, mintha a Signum Lau- dist kapta volna meg. Majd hirtelen szétnyitotta az indexet, az asztalra fektette, és mutatóujjával a kettes osztályzat mellé bökött: — Idenézz, Vakarcs/ — Merthogy akkor is volt mindenkinek külön neve. — Mi történt, Nyúlszájú? — néztem előreugró keskeny ajkára. Megmutatta, hogy a három csillagból a leghátsó bevan satírozva. — A prof csinálta — kuncogott. Nagyon bamba pofát vághattam, mert oldalba bökött, es cézári pózba vágta magát: — Mit gondolsz, miért?1 A prof kijelentette: a károm csillagból egyet azért satíroz be. mert a vizsgák során találkozott nálam hülyébbel is, és az kapta meg a három csillagot. A második félévi vizsgák során aztán fölszólította a barátomat: számolja meg. hány villanyégő van a teremben, és mondja meg: páros vagy páratlan számúak-e ... Jól figyelje meg őket, mert ez az utolsó kérdése. A barátom körülfuttatta a szemét a mennyezeten, s mivel hat égöt számolt össze, boldogan lökte ki: — Páros. — Sajnálom, tévedett, mert páratlan — mondta a prof. — miközben a nadrágja zsebéből előhúzott egy égőt, és fölmutatta. — A kettes mellé két csillag jár. Amikor ezt megtudtam a barátomtól, nagyot nyeltem. Hátha a prof tőlem is kérdezában. Mindenesetre megtört a varázs, már csak egyszerűen félt a sötétben. — Te nem is vagy királynő — jegyezte meg gúnyosan Kagyur. — Tanító néni vagy. — Miért lennék pont az? Kagyur grimaszt vágott, és mutatóujját a lány mellének szegezte. — Valid be: tanító ntni vagy! A lány közbevágott. Ideges düh remegett a hangjában: — Majdnem eltalán. Ápolónő vagyok. — Szép hivatás — mondta Kagyur minden meggyőződés nélkül. A lány gondolkozott egy darabig, majd nagy lélegzetet vett. ] — Nyomorékon született gyerekeket ápolok, angolkórosokat, vízfejűeket.. . — Akkor szent vagy, alti re a mennyek országa var — in- gerkedett a fiú. —... agyalágyultakat, süketnémákat — tejezte be a felsorolást elcsukló hangon, és sírni kezdett. Kagyur megfogta karját: — Hagyd abba! Nem akartalak bántani. A lány kezefejével a szemeit dörzsölte: — Tudtam előre, hogy ma sírni fogok. Kagyur az inge sarkával törölte a lány arcát. — Fújd ki az orrodat! A szipogó lány már nem ellenkezett. Hagyta, hogy Kagyur kigombolja a blúzát, és hanyatt fektesse a mohától puha köveken. A csillagokat nézte, majd a képre gondolt, amit az újság címoldalán látott: állig fölfegyverzett katonák őriznek egy földön kuporgó asszonyt és két gyereket. Legalább ötször annyi fegyver jutott rájuk, mint ahányan voltak. Érezte a fiú ereinek lüktetését, de nem látta az arcát. — Tudnál te szeretni egy szerencsétlen gyereket? — kérdezte halkan. — Nem — felelte Kagyur határozottan. A lány félrefordította a fejét és a sötét víztükröt nézte: — Szeretsz valakit egyáltalán? — Téged. — De rajtam kívül? — Senki más nem érdekel. — Mégis — makacskodott a lány. Kagyur elvesztette a türelmét: — Nem hallod? Senki sem érdekel! A lány kitépte magát az ölelésből és felállt. — Félek. Vedd tudomásul' tőled félek! — begomibolta a blúzát, és hátra sem nézve szaladt a mólón a part felé. A fiúban erősen dolgozott az indulat, hogy utána megy és megpofozza. Jóval később, amikor már sikerült eltompítani érzékeit, ajkát biggyesztve mondta: — Királynő — s fején keresztül lehúzta trikóját, kibújt farmernadrágjából. A kőgát széléről vetette magát a tóba, és lassan a közepe felé úszott. Egy alacsony röppályára emelkedő rakéta majdnem ott csapódott a vízb-\ ahol Kagy- úr belemerült. Láng nem lobbant föl, csak a fehér gőz sistergett. zi ezt... Hogyan vágjam ki magam ebből a slamasztiká- ból? Mondjak páratlant? És ha nem húzza ki a zsebéből az égőt? Akkor aztán három csillagot rajzol a kettes mel- g lé. Lesz, ami lesz! Gyorsan kicsavartam a folyosón egy égőt és zsebre tettem. És csakugyan, az utolsó kérdése a páros-páratlan volt. Vaciláltam, aztán mivel ugyanabban a teremben vizsgáztam, amelyben a bará- 0 tóm, kivágtam: — Páros. — Sajnálom, tévedett, mert | páratlan — s ugyancsa’: előhúzta a zsebében levő égőt. Ekkor megszorítottam az égőmet. Megtegyem, ne tegyem? S mintha áramütés ért volna, kirántottam a nadrágzsebemből, és kiköptem magamból: — Nem, professzor úr! Pá- r ros. L A professzor arcizma alig L észrevehetően megrándult, végigmért, és hármas osztályzatot írt be. Ezután én nem az asztalra fektettem az indexet, hanem az orra alá nyomtam barátomnak. Cserei Pál NYELVMŰVELÉS „Zsu“ és társa! A becéző és rövidített nevek divatja Nyelvünkben a becéző névalakítás legrégibb módja az volt, hogy a nevet egyszerűen megrövidítették, ezzel a rövi- debb hangalakkal érzékeltetve a kicsinyítést, kedveskedést. Így keletkezett például a Miklós ból a Mik, a Mihály- ból a Mih, a Jakab-bői, illetőleg a Jákob-ból a Jak, vagy Ják, (ezt a formát egy ismert helynevünk is mégőrizte), a Gábriel-bői a Gáb, a Lászlónak régi Lácló változatából a Lac, a János-ból a Ján. Ez a becézési mód az Árpádok korában nagyon kedvelt volt, a XIV. század végére azonban kiment a divatból, bár egy-két nyelvjárásunk — elsősorban Románia magyarlakta területein — továbbra is megtartotta. így Ha.mágy kézségben — amely Fogaras táján, az Olt völgyében van — a Katalin beceneve manapság is Ka, a Sárá-é Sá, az Anná-é An, az Iloná-é 11, az István-é 1st, a János-é pedig Ján. Hasonló neveket figyeltek meg a szakadáti nyelvjárás-szigeten, valamint a régi Alsó- Fehér megye területén, továbbá a csángók körében is. A legtöbb magyar ember számára azonban az ilyen névrövidítések ma szokatlanul hangzanak. Helyesebben: inkább csak a közelmúltban voltak teljesen szokatlanok. Aki ugyanis éber füllel figyeli a városi nyelvet, elsősorban a fiatalok Deszédéc, annak feltűnhetett, hogy a Zsuzsanná-kát sok helyen így szólítják: Zsu, a Zsófiá-kát, Zsókd-kat: Zsó, de találkoztam már diákok körében az Iloná-nak II, a Krisztiná-nak Krisz, vagy Kriszt, a Tibornak pedig Ti becéző formájával is. Adier Zsigmond-ról, a neves ökölvívó-edzóról szóló egyik cikknek a Népsportban ez a címe: »Zsi, a mester.« Ügy látszik, ezeknek az újabban keletkezett egy szótagos becézőneveknek a divatja falura még nem mindenütt jutott el, bár manapság a névdivat dolgában is közelebb került a falu a városhoz. Ördög Ferencnek frissen megjelent kitűnő könyvében (Személynév-vizsgálatok Göcsej és Hetés területén) a következőket olvashatjuk: »-Mindenekelőtt megállapíhatjuk, hogy sem az egytagú nyílt [tehát a Zsu-féle], sem az egytagú zárt [vagyis az 11 típusú] rövidülésre egyetlenegy példát sem találtam a megvizsgált 82 falu becéző névanyagában. Ezek a más (szakadáti, halmágyi stb.) nyelvjárásokban megőrzött régiségek itt az ország nyugati, délnyugati felében még csak fel sem bukkannak.« Behatoltak azonban a rövidített becézőnevek a szépirodalom nyelvébe. Bóka László »Alázatosan jelentem« című regényének főhősét. Benedek Zoltán-1 a családi körben bizalmasan így szólítják: Zo. Ennek a névalaknak hallatára mindig visszaidéződik számára a gyermekkor, mint a következő idézet is bizonyít a; »Anna egy bizalmas mozdulattal a karjára tette szép kezét, és nagyon kedvesen azt mondta: »Köszönöm, Zo, azt hiszem, tényleg az a legjobb, ha elmész« — és becsukta az orra előtt az ajtót. Ezt úgy mondta, mintha azt akarná mondani, hogy neki, Benedek Zoltánnak, jó az, ha elmegy. Ez ugyan képtelenség és értelmetlenség. de mégiscsak kedvesen hangzott, és úgy szólította őt, ahogy valaha Gabi [az öccse] szólította: Zo. — »Zo, adj kölcsön tíz fitset..« — zengett vissza a múltból szívíájdítóan Gabi hangja.” Zsu nevű szereplővel találkozunk Pál Ritának „Mese a kistigrisről” című novellájában és Benedek Katalinnak egyik tv-játékában. Egy másik tv-filmben, Hámori Ottó Ráktérítőjében Jo néven szerepel egy fiatal lány. Meg is magyarázza a nevét a következőképpen: „Joharmá-nak hívnak. De csak az apám szólít a teljes nevemen. Mindenki Jo-nak hív. Az első szótag. Az iskolában ragadt rám.” — Megjelent a rövidítéses becenév a színpadon is: a Szako- nyi Károlynak „Adáshiba” című darabjában szerepló Van- dó-t több ízben is Van-nak szólítják. Arra is akad példa, hogy csupán egyetlen hangra rövidül le a név. Mándy Iván „Ami megmaradt” című novellájában így beszéltet egy Ilona nevű lányt. „Gyerümc, I. [—• mondta Vali néni —], nézzünk csak körül! Te, tényleg, Vali néni úgy hívott, hogy I. I! 1! kicsi L! Szóval Vali néni kiment kicsi I-vel a Hűvösvöigybe.” (Mint látjuk, a szövegben egyszer van pont az I után, másszor pedig nincsen.) Vajon az ősi, szunnyadó névrövidítő hajlam kelt új életre az efféle nevek megalkotásakor? Közvetett része persze ennek Is lehet a dologban, de a közvetlen magyarázat másban rejlik. Tudnunk kell ugyanis, hogy a névrövidítő becézés nemcsak a régi magyar nyelvnek volt sajátsága. Ez a becéző eljárás szinte nemzetközi nyelvi jelenség, megvan egyes szláv nyelvekben, továbbá a németben, előfordul a spanyolban (így lett például a Felicitas-ból Fé), de legismertebb az angolban: itt a Katherine beceneve Kát, a Joseh-é Joe; hasonlóképpen keletkezett a Tom, Ben, Som, An és számos más névalak. Ezek hatása játszott közre a Zsu becenévnek és társainak létrejöttében. Egyébként a Zsu-t már hallottam »angolos« Dzsu változatban is. Munkácsi Miklósnak egyik elbeszélésében — az Élet és Irodalomban — pedig a Zsu nevű lányt bátyja, nyilván »spanyolosán« Hú-nak szólítja. Rokoníthatók persze a Zsuféle nevek a közneveknek hasonló prof, labor, tulaj (azaz tulajdonos) típusú rövidítéseivel is. Olykor nem is '. sljesen »szabályszerűek«. Az Ifjúsági Magazin egyik számának címlapján — egy fiatal lány fényképe alatt — a következő felírást láthattuk nemrégiben: »Meséld el, Zsó .. .« Csak az idevágó cikk elolvasása után derült ki, hogy a Zsó-nak becézett lány nem Zsófia, vagy esetleg Zsóka, ahogy várnánk, hanem — Zsuzsanna. S vajon ki gondolná, hogy Galambos Lajos »Lu« című novellái" ban a szokatlan címadó névforma mögött a Jolán rejtőzik? »Egyidősek voltunk — magyarázza az elbeszélés férfi főszereplője. — Amint járni tudtunk, együtt játszottunk. Nem tudtam kimondani a nevét, azt gagyaráztam mindegyre: Lu. S amikor már ki tudtam volna mondani, akin - is csak ennyi maradt: Lu. Már örökre.« Bár a rövidített nevek mai divatja nem független az idegen hatástól, bízvást használhatjuk őket. Mert kedvesek, fiatalosak, s — mint láttuk — nincsenek is ellentétben nyelvünk hagyományaival. Dr. Ráoz Endre Györke Zoltán Lyukas zsebemet Lányunk alszik, könnyű az álma, mintha lepke száll görcsös ágra. Mosol, pelenka hull a gépbe, mint dobba csépléskor a kéve. S én öblített gondjaim féltve teregetem a szélkötélre. Két szárnyával csapkod az abrosz: elszállsz, pelenka-szárnyú albatrosz? És ha végeznél, vár más dolog, a hétköznapolcat foltozod. Bevarrod lyukas zsebemet, mosolyod arcomra égeted. Gyíkként fusson el tű és cérna, kedves, engem is tisztíts meg néha ...
