Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
Nyár Talán a tv-készülékek boltját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, amikor elém állt egy öregember: — Kaszát vennék, de nem tudom, hol találok. Nem tudja véletlenül? Megdöbbentem, meghökkentem nem tudtam hirtelen felelni. Hogyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló csevegett a kezemben, s gondjaim köS immár kipusztult az a fo- om, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzam az aratásról, csak gépekre gondoltam szüntelenül. Szinte hűtlenül elfelejtettem az alig egy méter hosszú, nemes acélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, boronához képest olyan semmiségnek látszik es mégis olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szinte most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó ma- rokszedö lányokat: — Vigyázzatok, mert a saroglyábán van a kasza. Ekektől, boronáktol, szöges elevátortól, rugós lótól is óvtak a gyermeket. De ha megláttak, hogy apját utánozva fenni akarja a kaszát valamelyik siheder, csattant a féltő-dühös kiáltás: — Elmenj a kaszától, te, mert hátrakötöm a sarkadat! Ismertem egy gyógyithatat- lanul szívbeteg parasztot, aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rokkant meg, fiatalon, akit igazság szerint mar pásztornák sem lehetett volna alkalmazni. Naponta többször is rátört a roham, s olyankor öntudatával egy pillanatban veszítette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lobbanásával, szinte állati reflexszel háromnégy lépésnyire ellökte magatói a kaszát, mielőtt a földre zuhant. Ha elérte a baj, már nem keltett izgalmat. Az előtte járó kaszás vissza se fordult, csak a mögötte haladó állt meg egy ve- rejtéktörlésnyi időre. Figyeltem a beteg embert: mikor eszméletre tért, mikor feltá- pászkodott a földről, először megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna s egy kicsit szédelegve indult az eldobott kaszáért. Kézbe vette a szerszámot, hümmögve nézte, hogy nem esett-e csorba az élén. aztán elővette V irág Anna akkor született, amikor az aranycsőrű rigók feltörték a mozdulatlanság burkát. Feihasitották. hogy a reménység találkozzék az örömmel. A sírás és a sze- pegés úgy ömlött szét a várakozás vízén, mint a sáros tócsákon a fény. Az elveszej- tés és az újratámadás szent törvénye átölelte az élet partjain. És Virág Anna sírása mosolyra szelídült. — Azóta tud csilingelni a fény. Anna gyakorta álmodott is. A valóság csodái úgy ámulatba ejtették, hogy látomásaiban újra meg újra kivirult az élet? Az anyai ölelés, a testvérek kötődése, a kuko- rító reggelek, a fényhez simuló nappalok perzselése és a nyirkos pincehomályba bújó esték szüntelenül varázskörükben tartották. Innen született minden csudálkozás, minden valóságot megbűvölő szó, mindent reményt ringató dal. A félelem messze elkerülte, mert az otthoni meleg mindent lebíró varázsa megvédte. A csodák és reménységek hite és ereje gazdagította emberré. S mire ráeszmélt a világra, szép szál napfényszemű lány lett. S egyszer Anna szívében fellobogot az ismeretlen vágy. Engedett szíve szavának, és útra kélt. — Hová indulsz, Virág Anna? — kérdezték a fák. — Megyek az életem után. — Hiszen te vagy az élet. — Igen, én vagyok az élet, de meg kell magamról bizonyosodnom. És a bokrok bólintottak, a füvek zászlókat lengettek. A csipkebogyó pirosán ragyogott. A törött gallyak kitértek útjából, s puha szárnyú volt, így volt... Stettner Béla: Kiáltás II. (1968) Mire is jó a Béke Interjú Mezei András költővel a fenőkövet, és olyan szeretettel simogatta a kényes tü- kóracélt, mint amikor megbántott kisfiút cukorkával engesztel az ember. A kaszának erkölcsi súlya volt. Ezt egy csillagfényes este figyeltem meg, mikor kihallgattam, hogyan fenyegette meg egy legény csal- faságra hajlamos szerelmét: — Majd meglátod, Erzsiké, eyszer szörnyű vége lesz ennek ... Csend. De csak egy pillanatig tartó. A sötétben fölvihogott a lány: — Aztán, hogy lesz ennek szörnyű vége? — Ügy teszek, mint a Tóth Antal. Nekem is akad még egy kötél valahol. A lány erre már nem vi- hogot, de kacagott. Mint a jó tréfán percekig nevetett. Aztán, mikor abbahagyta, élőiről kezdődött a civódás. S ennek a vegén azt mondta a legény: — Meglátod, egyszer beledőlök a kaszába érted. Vártam a vihogást, a nevetést, a kacagást. Pilariatok, percek múltak — döbbenetes csendben. Aztán suttogva mondott forró szavakat hallottam: megtörte a lány makacsságát a kasza tisztelete. Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám. Oly fenséges volt a kasza tisztelete, hogy lélekig maró szégyennek tartották, ha katonaköteles koráig nem tanult meg kaszálni a legény. Igaz. ilyen szégyen ritkán esett meg, mert amikor először bámult a lányok után, az apja vagy test vér báty ja kaszára fogta a fiút. s betörték, szinte úgy, mint igáslónak a fiatal csikót. A kaszálni tanítás ünnep volt. Majdnem olyan szertartásosan történt, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár a fiókáját tanítja röpülni. Az első kaszás pedig tanult, és tanult, arca ragyogott az crömtél. a büszkeségtől, de közben a napot nézte. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a dél. S amikor jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kiskutya. Volt úgy, hogy kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradtságát eltúlozva azt mondta: — Etessen meg, édesanyám, mert nem bírom a karomat felemelni a számig. Es akkor az anya boldog nevetéssel fogta a kanalat, és kaszára érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Asm a z6ákosokajt bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok száját, olykor kezükre pattant egy-egy bú- zasaem, amely úgy simogatott, mint az ujjhegyre szálló katicabogár. Csak a ikazalosokat nem irigyeltem soha. Jó izmú legények voltak ők, erősek, mint a fákat nyűvő mesebeli ember. És mégsem irigyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetején. Am nem mindegyiknek sikerült feljutni oda! Ma is elónwillantja az idő azt a hirtelen eisápadó legényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt, és vízért sóhajtott. Testet teljesen beborította a szalma, mint a halotti lepel. S úgy jött az a félájult sóhájtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ó, azt a hangot, én már nem tudom elfelejteni! E nehéz emléket talán csak a kévevágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők. Tudtam akkor is, hogy a munkájuk veszedelmes. Mert a gép szája nemcsak a kévét nyelte el, hanem a törött kaszát, a lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És a gép elnyelte, bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mosolyogva úgy magasodtak a határ fölé, mint a teremtés őrangyalai... Így magasodott föl az a lány is, akinek köszönhetem a legbá- josaibb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már kenyérkereső viz- hordótfiú voltam, amikor beleszerettem a nálam évtizeddel idősebb kévevágó lányba. A legszívesebben őt itat? tarn a kanna fedéléből, mert ha felkapaszkodtam hozzá a létrán, huncutkodva, szerelmesen megrángattam a szók? nyáját. Rátarti lány volt' pedig. Szóba se állt a legényekkel, még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak megfenyegetett V ad nyár van újra. ] Btj- ja a világ és nem tudja, / mire is jó a béke... / Lassacskán felnő / a hadat nem látott bátrak / veszélyes nemzedéke. Mezei András idézett versének a Félelem címet adta. Miért? — A szabadság, a béke, az emberek belső felszabadulása nagy felelősséget jelent. Az egyén számára kitárultak a választás lehetőségei, és a szabad tér veszélyesen szédítő. — Hogyan élhetnénk tehát égy kicsit okosabban? — Erre nincs recept. És biztosíték sincs arra, hogy sikerül. A legfontosabbnak azt tartom, hogy tisztázzunk néhány alapfogalmat. Például azt, hogy mi a boldogság? Melt a boldogságra sokan vágynak, sőt kétség- beesetten kergetik, de ha megkérnénk az embereket, hogy fogalmazzák meg pontosan mi is a boldogság, bizony sokarr zavarba jönnének. A boldogság ugyanis sok mindennek a vegyüle- te; egy-egy pillanatig tart csak, az ember biológiai életében is, és minden tevékenységében. Ezt akarják tartóssá tenni ? De hisz ez lehetetlen. Akkor hát mi az, ami után vágynak? A teljes élet magában hordozza a harcot, a munkát, a kudarcot, a kétségbeesést, a sikert es a mámoros boldog pillanatokat. — Mit tehet a költészet, az irodalom az emberekért? — Segíthet megismerni önmagunkat. Az pedig már az első lépés a tartalmas élet felé. — Mit tart -égetően mai-“ feladatnak, amely az irodalomra vár? — Megértetni azt, hogy önmagukban a tárgyak nem jelentenek támasztékot, nem adnak biztonságot. Hogy egy víkendház például nem lehet cél, csak eszköz. Az autó is eszköz lehet a kényelemre, a munkára, arra, hogy hétvégeken kirándulni induljanak vele ismeretlen, szép tájak felé. De haszontalan és sivár életcél azoknak, akik csak azért vásárolják, hogy «-lássék«, hogy puk- kaszanak vele másokat. Ügy szeretném mindenkinek elmondani figyelmeztetésképpen, a párizsi nyomdászok történetét! Amikor Párizsban jártam, megismerkedtem — nyomdászbarátaim révén — a nyomdászok helyzetével. Valameny- nyien jól keresnek. De nem olyan jól, mint amilyen lehetőséget ott a társadalom biztosít egyes embereknek. A nyomdászok között is akadnak olyanok, akik igyekeznek a számukra maximálisan elérhetőt megszerezni, minden áron. Túlórákat vállalnak azért, hogy beköltözhessenek az új lakásba, hogy kicseréljék a kocsit, esetleg vásároljanak utánfutót vagy hétvégi házat. Negyvenéves korukra sikerül mindezt megszerezni. Csakhogy addigra ezek az emberek megroppannak. Idegileg fáradt, kimerült, közönyös emberek ülnek a szép kocsikban. Megéri? Lehet, hogy nagy szó, mégis kimondom: az értelmes, kulturált élet: életmentés. — Verseben a -hadat nem látott bátrak veszélyes nemzedékének- nevezte a fiatalokat. Mi a véleménye róluk? — Azokra a fiatalokra, akik már békében születtek és abban nevelkedtek föl, még fokozottabban súlyosbodnak mindazok a veszélyek, amelyekről beszélgettünk. Nehezebb helytállni hosszú évtizedekig apró, hétköznapi munkák során, mint egy nagy tettet végrehajtani történelmi időkben. És ők ezt a -nehezebbet“ még nem értik, túl könnyűnek találják. De bátornak és okosnak ismertem meg a fiatalok többségét, és úgy érzem, ők minőségi változást jelentenek a társadalomnak. a mutatóujjával. Simon Lajos Szirmay Endre A LEBÍRHATATLAN (Virág Anna balladája) L. I. Mezei András MINDENKOR ölyvek kísérték magasan, így indult a világba. Kong a köd a rétek felett, de az ember átlépi a ködöt. Csak úgy, lába nélkül. Sum- mog a víz a partok között, de az ember átússza. Csak úgy, csónak nélkül. Zsong- bong a remény az ember szívében, de az ember csitit- gatja szívét. Csak úgy; társak nélkül. — Mit keresel, Virág Anna ? — kerdezte a város. — A magam boldogságát. — Hiszen minden a tiéd. A fény csengése, a munka öröme, a csók vigasza. Az egész élet. — Majd ha itt belül orgonái a szívem, ha itt benn magamhoz ölelhetem a békét, majd akkor lesz az enyém az élet. — Vidd, mondta a világ! Vidd, neked adom minden örömem! Tied a kő nyugalma. a víz ragyogása, a virágok táruikozása: a félelem foltja és az öröm teljessége. Remények, büszke remények; bizakodás, féltett bizakodás. És zúgott a szél, és dübögtek a kövek. Csalódás és újra csalódás; kongott a magány és zokogtak az árnyak. Csikorgóit a vas, kopogott a kő. A violák elharvadtak a hideg árnyékban. Anna arcán megsápadt a mosoly. Munkába szegődött egy szikár öregasszonynál, aki most is halott férjét siratta. A férjét, a falábút, aki éjszakánként gyakorta megjelent özvegyének. Az asszony erről esténként Annának így mesélt. A minapában is hallom éjjel, hogy reccsen a szekrény. Hallgatok, lesem a puha homályt S egyszerre kopog az ajtón. — Asszony, engedj be, nem nyughatom, hát nem temettétek el velem a lábom. — Akkor mivel kopogsz a kövön? — A mankómmal, ami még megmaradt. — És kezdi a lamentálást mint a búcsúsok: a lábam, a lábam, a lábam ... — Ilyenkor aztán felkelek, világot gyú jtok, de sem ember, se mankó; se test, se árnyék. — Hát ki jár hozzám, Anna? Ki az, aki zaklat engem? Hát hol találom meg egyszer a nyugalmam? Virág Anna nem tudta azt sem, mi a háború. Hallott csatákról és fegyverekről; szabadságról és áldozatokról. Hallott a rabságról és a hitvesek panaszáról. Mondták, hogy vannak árvák és vannak hazátlanok. De Anna mindezt csak hallotta. Hitte is, mint az ember a lelkét; és nem is hittem mint a bű- völést Örömök, ő csengő örömök; megaláztatások, ó fekete felhők. Emberi élet, emberi rend; ó, meztelen emberi szív! Anna városi lett. Megismerték lábát az utcák, sietését az idő. Dolgos kezét a munka, fáradhatatlan szívét a közöny. Szájában megkeseredett a füst, emlékeiben elmosódott a gyermekkori tisztaság. Korcs fák kajla ágad dobták tovább aggodalmait. — Anna, vigyázz, elvesze jlted magad? — De Anna tudta, hogy most van feltámadóban. Testét átfonta a szerelem. Boldogsága megringatta a kirakatok üvegét, a járdák csillogó pocsolyatükreit. A fény felé fordultak a hazfalak, és dalolt a város. A falak is tudták, hogy a szerelem legyőzhetetlen. A z út itt véget ért És úgy ért véget hogy Anna visszafordult. — Mit találtál a városban, Virág Anna? — kérdezték a fák. — Magamat. A magam életét. Azt ami a mosolyból békeségbé fordult Azt ami a szerelemben gyermekké érett A vágyat meg a hitet. A szomjúságot meg az éltetést A megnyugvást hogy a gyermekem az én ölelésemről és az én csókomról álmodik egyszer. Talán akkor, amikor megkísérti a haiáL Virág Anna hazatalált. Vissza önmagához. A szívéhez, az álmaihoz; a maga igazához, a maga valóságához. És azóta Virág Anna esténként dalol a szélben. Dalol. és dala úgy elömlik az éjszaka íényete, misst, az eanlber , mosolya, amely lehirhatjutiajv. L Mikor az ostobák ledobtak a toronyból a madarat hogy zuhanjon akár a kő lenn a tajtékzó agarak mindenkoron az volt a szép ha egy vérengzés elmaradt kinyílt a szárny a kőből is és fennmaradt és fennmaradt m Szárnyak ura hívlak madárnak váltamból sajgó hazámnak minden sivárság körzete angyalok repülőtere m. Madár repül a kő zuhan a szabadságnak ege van a vak törvényt mert ismeri szárnyai alá rendeli a kő zuhan madár repül a végtelen átlelkesül mert értelemmel mérhető lehúz-emel az egy erő a szabadságnak ege van a szabadságnak szárnya van a kő zuhan madár repül beteljesül beteljesül TV. Megszüli a jobb és bal kezét a hegedű a mesterét a viselőjét a palást akár a harag Ézsaiást Pardi Aiwa J O N I US BAN Nagyanyám júniusban halt meg, rózsák gyászindulója harsogott piros, fehér, rózsaszín, sárga hangjegyek tolongtak a kiskertnyi kottapapíron. Kiskertből 6 csakhamar elindult, fájós gyomrára szorítva két kezét, búzatáblák konyhakövezetén járt, a hepehupás föld vödreiben, pipacsokkal, levágott kakasfejekkel, egy régi ebéddel ékeskedett a rét Szemhéja dermedő mezején hét aranypötty libáját hívogatni kezdte, míg — menekülő bárány a közelgő farkassal — egy tál élet az egy tál ürességgel megosztozott S ott feküdve, ott fehéren, száz heves szívdobogást kapó fehér rózsánk fehérebben, bármily élő moccanást magához szorított Am azokra, akik ágyát körülállták, alig ismert ra»-Csakbahnigata!£»
