Somogyi Néplap, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
Kalinyini képeslap város látképe á Volga folyó felöL Csúcsforgalom a Kaposvárról elnevezett téren. A hősi halált haft komszomoI ista lányról, Liza Csajk ináról elnevezett múzeumot sokan látogatják nemcsak a városból, a terület községeiből, hanem a Szovjetunió más részeiből is. Jellegzetes tájrészlet a Szeliger tó partján. Veber ddgoraüszofoá ja zsúfolva volt empire bútorokkal: csupa törékeny darab, csupa fehér és arany. íróasztala fölött fényképeik — felvételek a villájáról és kertjéről. A fal mellett széles, modem pamlag. Veber itt aludt, ha nem tudott hazamenni éjszakára. Ez a Ids magánkórház az ő tulajdona volt. — Mit iszik, Ravic? Konyak? Dubonnet? — Inkább kávét kérek, ha maradt még. — Azt is kaphat — felelte Veber, és bedugta a villamos kávéfőző drótját a kapcsolóba. — Mondja csak, nem helyettesítene ma délután az Osirisfoen? — Nagyon szívesen. — Köszönöm. De nem haragszik, ugye? — Miért? Nincs semmi dolgom. — Remek — dörzsöl gette kezét Veber. — Akkor nem kell bejönnöm emiatt délután. Kedvemre dolgozhatom a kertben, Fauchont akartam megkérni, de szabadnapos, és nem jött be. — Majd elmegyek én. Nem az első eset — Nem szíves«! fárasztóm. — Fáradtság? Már régen leszoktam a kényelemről. — Elég baj az, Ravic. Milyen ostoba a világ! Egy ilyen kiváló sebész, és nem dolgozhat hivatalosan, csak feketén. Hogy is mondják? A láthatatlan sebész! — Ugyan Veber! — legyin- ett Ravic. — Régi história, gy dolgozik valamennyi or- ros, aki kénytelen volt Némenefcütoi. — Nevetséges! — méltat- nkodott Véber. — Neveteé- * és felháborító. Maga végéi Durant legnehezebb jperációít és Durant vágja asébre a pénzt meg a dicsőséget. — Még mindig jobb, mintha Durant maga operálna. Véber nevetett — Igaz, hogy nekem sincs jogom beszélni. Ét senj, vagyok különb Durant-náL Az én műtétemet is maga csinálja. De én nőgyógyász vagyok, és sohasem tartottam magam sebésznek. A kávéfőző zümmögni kezdett Veber kihúzta a kapcsolót Két csészét vett elő, és bedeöntötte a kávét — Jó kávé — mondta. — Ehhez az egyhez legalább értek. De igazán, nem tudom megérteni, miért ragaszkodik az Intemation álhoz? Szörnyű lyuk, búskomor lesz ott az ember. »Bért nem bérel egy szép kis modern lakást a Bois környékén? Kéz alatt olcsón lebet bútort venni. Akkor legalább lenne otthona. — Otthonom..." — ismételte Ravic keserűen. — Hát máért neon teszi meg? Ravic ivott egy kortyot a kávéból. Keserű volt és nagyon erős. — Mondok valamit, Véber. Maga kitűnő példa korunk kényelmes gondolkodására. Sajnál, hogy kénytelen vagyok illegálisan dolgozni itt, és ugyanakkor csodálkozik, hogy nem rendezkedem be egy rendes lakásba. Erich Maria Remarque* A Diadalív árnyékában (Résziét) a ► 75 évwel ezelőtt 2ßff8. június 22-én született Erich Maria Bet. marque, a század egyik legolvasottabb írója. — Mi köze az egyiknek másikhoz? Ravic türelmesen mosolygott. — Ha lakást bérelek, be kell jelentkeznem a rendőrségen. Első kérdésük az lesz, van-e útlevelem és vízumom. — Igaz. Erre nem gondoltam. De hiszen a szállodában is be kell jelentkeznie. — Általában igen. De hála istennek, van Párizsban néhány szálloda, ahol nem ragaszkodnak a formaságokhoz. — Ravic néhány t^PP konyakot öntött a kávéjába. — Az International is ilyen. Azért lakom ott Nem tudom, a tulajdonosnő hogyan intézi él ezeket a dolgokat. Bizonyára jó összeköttetései vannak. Ä rendőrség nem tad róla, vagy meg van vesztegetve. Annyi bizonyos, hogy már elég régóta lakom ott háborítatlanul. — Értem — bólintott Veber. — Ezt nem is tudtam. Azt hittem, csak dolgoznia nem szabad. Pokoli helyzet. — Nekem paradicsomi. A német koncentrációs táborhoz képest. — És ha egyszer mégis megtudja a rendőrség? — Ha elfognak minket, néhány hétre lecsuknak, azután áttesznek a határon. De van annyi emberség bennük, hogy svájci határon zsuppolnak A visszaeső bűnösök már hathavi -börtönt kapnak. — Micsoda? — bámult Veber. — Ez lehetetlen. Micsoda embertelenség! — Kezdetben én is ezt mondtam. Amíg meg nem szoktam. — Hegy érti ezt? Magát is elfogták már? — Nem is egyszer. Már három ízben. Mint száz és száz más emigránst. Eleinte meglepett a dolog, amikor még bíztunk az úgynevezett humanizmusban. Azután meguntam a dolgot, és átmentem Spanyolországba, ahol nem kértek útlevelet. Ott újabb leckét kaptam a gyakorlati humanizmusból. Német és olasz repülőktől. Amikor visszatértem Franciaországba, már nem csodálkoztam semmin. Kitanultam az iskolát, és azóta értem a csíziót. Veber felállt. — Az isten szerelmére! Csak nem akarja azt mondani, hogy egy évet töltött börtönben, semmiért? — Szerencsém volt. összesen csak két hónapot uitem itt. — Hogy csinálta? Hiszen azt mondta, hogy a második esetben már hat hónap jár? — Nincs második eset — mosolygott Ravic. — Legalábbis tapasztalt ember számára nincs. Az embert kd- zsuppolják az egyik névvel, és visszaoson egy másik névvel. Lehetőleg a határ egy másik szakaszán. Papírjai nincsenek, nem lehet rábizonyítani semmit, kivéve, ha véletlenül ráismer valaki. De ez ritkán esik meg. Ravic már a harmadik nevem. Most már majdnem két éve viselem. Ügy látszik:, szerencsét hozott nekem, mert ezalatt nem volt semmi kellemetlenségem. Ügy megszoktam és megszerettem, hogy szinte elfelejtettem az igazi nevemet. Weöres Sátósr 60 éves a ki. — Borzasztó — össze kezét Veber. — És mindez azért, mert nem volt hajlandó a nácikhoz csatlakozni. — Ügy van. A külföldön tartózkodó náciknak kifogástalan papírjaik vannak. Szabályos vízumot is kapnák. — Szép világban élünk! És a kormány tűri ezt? — A munkanélküliek száma milliókra rúg. A kormánynak elsősorban velük kell törődnie. És így van máshol is, nemcsak Franciaországban. Ravic felállt. — Isten vele, Veber. Két óra miúlva visszajövök és megnézem azt a lányt. És eljövök még éjjel is. Veber elkísérte az ajtóig. Fordította: Szinnay Tivadar [orgásztanya a Szeligemél. . Simanovicsnak, a Kalinyinszkaja Pravda fotóriporteré- lek fölvételéi. fSá, „ , , . *i — -a. — T. - e _ i — a Kjsev/gext íi VBtBfotL lem. a kagylót. — ön az? — kérdezte egy ismeretlen hang. — Igen, én vagyok. — A »Zsák faltját« dstrtú dráma írója? — Igen — feleltem némi csodálkozással hangomban. — Gratulálok!— ordította a hang. — Párját ritkító, rendkívüli alkotás! Tisztelettel hajlok meg előtte! — De honnan ismeri öm. az én drámámat? — kérdeztem rá. — Itt valami hiba lehel, mert még csak a saját kéziratos példányom készült el. — Hát ez az. Nagyszerű! — örvendezett a hang. — Ez a kézirat itt van a kezemben. A Kókusz étterem környékén, találtam rá az egyik szemétgyűjtőben. Valami ostoba fráter biztosan olvasatLanvl dobta bele. Hebegtem, habogtam. majd magamhoz terve megkérdeztem: — Hol találkozhatnánk? — Remegő kézzel nyúltam egy idegcsillapitó tabletta után. — Nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg a szívességét!? A kagyló néhány másodpercre teljesen megsüketült, a vonal túlsó végéről senki nem adott életjelt. Végül a hang közölte: Anatolij Potyomkovszkij foltjával — Aítol önnek a legalkalmasabb. Ötezer. — Miféle ötezer? Nem értem! — Hogy-hogy miféle ötezer? ötezer hazai valutában és megkapja a megírt darab elvesztett kéziratát. A váratlan fordulattól majd földbe gyökerezett a lábam, de azért azonnal kapcsoltam: — ötezret azért a drámának csak jóindulattal nevezhető fantáziátlan irományért? Azt kell feltételeznem, hogy ön viccelt? — A dráma nagyszerű, korszakalkotó — vetette ellen a hang. — Az első felvonás még csak elmenne, de a másodikban már nincs semmi fantázia. A harmadik meg egyenesen csapnivaló. Kétezer. — ön nagyon téved! A második felvonás igen magával- ragadó. Tele helyzetkomikummal. Az állomási jelent meg egyszerűen telitalálat. Négy és félezer. — Kettő — feleltem. — Kettő és egy kopejkával sem több. Az állomási jelenet egyáltalán nem tipikus. Látott már valahol az életben hozzá hasonló embereket? — Igen, láttam. VaUpmeny- nyien élő figurák! — Ez csak igy tűnik. — Régi néző vagyok már a szakmában! Nekem aztán hihet- Csalhatatlan a véleményem — mondta meggyőzően a hang. — A harmadik felvonásban vannak olyan megható jelenetek, hogy alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Formailag tökéletes egységet alkot. Négyezer. Ez az utolsó szavam. » — Emlékírók a mondásra: Ami nem megy, nem kell erőltetni! — Én nem is erőltetem. — Akkor kettő és fél. — Három és fél. Ennyit már a bolondnak is megér. — A bolondnak igen, de nem nekem. Három. — Rendben — egyezett bele a hang. — Ég önnel! Csalódottan tettem le a kagylót. A darab — úgy tűnik — még sem nyerte meg egészen a tetszését! (Fordította: Sigér Imrei * A XX. századi magyar líra egyik kiemelkedő egyénisége — mégis minden olvasónak talány. Költészetünk szfink- sze, a vers mágusa, az átváltozás virtuóza — az ő lírai hevületével mondva: több arcú, mint az indus mitológia bármely istene, de minden arca felcsillan verseiben, a széttört valóság élménytükrének ezernyi dirib-darabján. Weöresről sohase mondhatod: üyen. Csak azt, hogy: itt ilyen! S e szüntelen egyéniség-váltás, az önmagát megsokszorozó teremtő nyugtalanság kulcsa: a játék. Forrása a változás, a változásban való őrök 'hit, eszköze a merész képzelet, nagyfan- taziájú beleélés. -A mélységet és a magasságot kutatom — mondja magáról önvallomásában — nem a közvetlenül érzékelhető szintet. Az ösztönvilág mélyeit és a szellemi régió magasságait. Munkám irreálisnak látszik, de hát a parány- és a csiK lag-világról készült fényképek sem azonosak a napi látványokkal, mégis a realitás a céljuk és a tudásnak, s a társaidalomnak a továbbsegí- tése«. Költészete nádi társadalmi érvényű, bár tud jól közéleti verseket is írni: erkölcsi, politikai epigrammái gyilkoló erejűek, az Öda a kispolgárhoz pedig egy magatartásforma halhatatlan szatírája Szüntelen maga-változása, sokszínű beleélő készségéből fejlődik ki. Tizennégy éves koráhan jelentkezett először, szinte csodagyerekként, szinte teljes fegyverzetben. Tizenkilenc évesen már a Nyugat megbecsült költője, s huszonegy éves, amikor elsőkö- terte,^ a Hideg van Pécsen megjelenik. Azóta a gyűjteményes Hallgatás tornyán át az Egybegyüjtött írások két kötetéig tucatnyi mű alkotja a pályaívet, vers-dal, gyermekvers — a Bóbita talán legtökéletesebb, mit e műfajban magyar költő alkotott — nagy mű-eposz, pró- zave55’ verses dráma és műfordítások. Kivételes beleérző képességéből következik, hogy a világirodalom szinte minden költőjének modorában teljes értékű magyar verset tud alkotni. Műfordításainak kötete: A lélek idézése sziporkázó formai bravúrok gyűjteménye. S mindez együtt egy nagyformátumú, sokszínű tehetségű lírikus világa, egy olyan világ, amely önmaga játékaiban él és ebben leli meg harmóniáját. Ilyen értelemben Weöres Sándor költői világképe zárt és befejezett, csak önmagáé — ilyen vonatkozásban költészete nem iránymutató példa, hiszen az ember kiteljesedését, önmaga megvalósítását mi a művészetben is csak a valóságos személyiség, valóságos problémainak képében tudjuk elfogadni. Ami azt jelenti, hogy a játéknak és a művészi játékosságnak is az alkotó-termelői létet kell igenelnie, az önmagát s világát léterhozó embert, és el kék utasítania a magányt, az izolált ént, az önmaga elől menekülő embert. Mégha szorongásait megértjük is. Weöres Sándor munkássága mégis nagy értéke mai irodalmunknak: mert kivételes forma-készsége, öntörvényű leleményei, újra meg újra születő játékai, nagyszerű stílusbravúrjai, képzeletgazdagsága — a különben is végtelen lehetőségűnek tűnő magyar lírát — új formakinccsel és annak kísérletező valóraváltásával gazdagította. Életének ezen a szép ünnepén — 60. születésnapján — kívánunk néki megújuló munkakedvben gazdag alkotó éveket. Szalontay Mihály
