Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
Régi hagyomány—áj alapokon OLYASOTABOR Útkereső emberek gondolatcseréje A tábor szóhoz sokféle Am a tavaszi táborozásnak más célja is volt: a művelőSzölömtívelő. Hippi-Rónai József festménye. Akácx László Családi parancsok lékot, s ami ezen felöl terfazekas Lafos Köss békét! Fénnyel jövő hajnal az ég fürjcsapattal vadász zsákmánnyal pásztor a nyájjal mező dűlőúttal jegenye varjúikkal forrás italóval patkó- s patanyommai kristály tó halakkal völgy szénaillattal öreg domb ösvénnyel erdő-zöld ég-kékkel fold esőszomjával ember hajlékával fialuvég kereszttel udvar rózsakerttel szomszédság sövénnyel testvér békességgel utca lécpadokkal vén marasztalókkal ifjú elmenőkkel gazvert temetővel roskadó házakkal tört ablak dőlt fallal öreg komondorra! csillagudvar holddal — e táj: emléked s ez kötődik szívedhez — S mint eső a röggel mult a jövendőkkel rögök nyugalmával köss békét e tájjal! Gusztáv Krklec* Rózsák Nyalttam halom dús sárga rózsáért / aa y ~ i n'ifriir r rí VlaBSSO $5 KajWsWo 1gézó piros rózsa bokrához térdre hulltam, élet adósa Ahány szál őszirózsa wind hazug vallomásom azóta \ 05? végül mind a három hullt szirma — ifjúságom! (Dudás Kálmán fordítása) • IMdieeet a jugoszláv Ura nagy egyénáségekjént tartják számon. képzettársítás kapcsolódik. Ha kimondjuk: hadra kelt seregek gomolyognak szemünk előtt s nyaraló úttörők szalonnasütésének illatát érezzük. De felnémlenek sötét képek is, hiszen évszázadunk legnyomasztóbb emlékei is a »-tábor« szót viselték nevükben. Csak éppen ebben az ösz- szetétetében új: OLVASÓTÁBOR. S ha első hallásra követni próbáljuk értelmét, sátrakat látunk, amelyeket könyviekbe merült emberek ülnek körül, kimenekülve a zajló világból, a természet nyugalmába. A csöndbe, ahol érziés és gondolat zavartalanul teremti újjá az írói szóba foglalt élményeket. Am az olvasótábor mégsem egészen ilyen sereglés. A Hazafias Népfront új kezdeményezése valójában régi hagyományt elevenít föl: a népfőiskolákat s a népi írók egykori együttléteit hajdani fiatalokkal — valamikor ezek a táborozások adtak módot érdeklődő, művelődő, útkereső emberek gondolatcseréjéhez. A mai olvasótáborok többféle céllal indulnak. Szervezésük, módszereik a kísérlet jegyeit viselik magukon, s bizonyára évekbe télik, míg az 1972-ben induló, 73-foan izmosodó, terjedő vállalkozás íkiteljesedilk, ledobva magáról a korai sokat-marko- lásbóL eredő nyűgöket. A hajdani együttlóteken az életet jól ismerő, a társadalom gondjait művekben ábrázoló, javakarú írók vitáztak olvasó, töprengő fiatalokkal. A mai táborokat jórészt fiatal írók vezetik, akik maguk is útkeresők — veaetettjeák- kal együtt. A fiatal írók keze alól — kevés kivétellel — kiemelkedő mű még alig-alig került ki, s akiket vezetnek, azok még nem olvastak tőlük semmit, s maguk az írók is, az egybegyűltek révén ismerkednek az élet valóságával. A fiatalok viszont sokfélék. A néhány iskoláiban — a tavaszi szünetben — szervezett olvasótáborok általában művelt s művelődni vágyó, értelmiségi pályákra készülő gimnazistákat tömörítettek, akik örülnek, hogy végre van kivel vitatkozni az elolvasott könyvekről és kicserélni az összetorlódott gondolatokat, amelyek sokkal elevenebben foglalkoztatják őket, mintsem vélnénk. (Hogyan lesz az ember alkoholista? Miért olyan sok az öngyilkos? Miért olyan gyakori a válás? — kérdezték például a szobi gimnazisták, amikor az áltáluk kiválasztott témák kerültek a tervbe.) dés felé elindítani azokat a dolgozó fiatalokat is, akik eddig nem voltak lelkes barátai a könyvnek, érdeklődést, tudásvágyat kelteni a tovább nem tanulókban. S ez a nehezebb feladat, vagy legaláb- is lassúbb sóként ígérő az előbbinél. Mert azt hihetnénk — hiszen a táborozás önkéntes —, hogy aki idejött, abban már »mozog« valami, azt már belső szomjúság űzi a sejtett, de meg nem talált források félé. Pedig ez nincs mindig így. A fiatalok eseményre, társaságra vágynak, s jönnek. Alaptudásuk hiánya, félénkség vagy a beszédkészség csi- szoiatlansága miatt azonban megszólalni nemigen mernék, s ikétsóges, hogy a hallottak valóban művelődésre késztetik-e őket, ha maga az olvasás is fáradságos számukra Mert az általános iskola után tovább nem tanuló fiataloknál megdöbbentő gyorsasággal tűnik el a tanultak hatása Ha addig nem szoktak rá a könyvre, azután már egyre nehezebben fognak! (Az egykori autodidakták lassan kivesznek, mert akiben érdeklődés él, az ma már tovább tanul!) Szélsőséges példákat hasonlítottam össze: az értelmiségi pályákra készülő gimnazisták »válogatott csapatát«, s az általános iskola után munkába lépett falusi fiatalokat, bár az olvasótáborok szélesedő mozgalma más rétegekre is kiterjed. Bizonyos idő és tapasztalat íkell hozzá, hogy a hatásokat, eredményeket áttekinthessük, lemérjük, s azután bontakoznak majd ki a körvonalak: merre tovább; hol, mivel, mire lehet jutni? Az mindenesetre máris be- hizonyosodott, hogy az olvasótábor hasznos és jó: elmélyíti a fiatalok gondolkodását, csiszolja (kifejezőkészségüket, helyes irányba tereli érdeklődésűiket, köizössógi élményeket, tapasztalatokat ad. De hogy az egyáltalán neon olvasó fiatalok számára milyen formáiban és módszerrel lehetne közelebb hozni az értékes irodalmat, azt még nem tudjuk. És hogy egyáltalán mindenkit olvasó emberré le- het-e nevelni? Hogy nem észszerűbb -e az úgynevezett »közvéfleményformálók« kibontakoztatása minden közösségben, akik a »többiek helyett olvasva« élőszóval tájékoztatják a betűktől idegen- kedőket?- Sok vita és kísérlet folyik még majd erről, ne vágjunk eléjük! M ihály sógdr az ágyban fekszik; a derekát fájlalja. — A dinnye vitte el — mondja, s eres kezével előbb megnyomkodja, majd simogatni kezdi. — A dinnye vitte él... Bizony, a dinnye. Egy régi nyáron levezetője voltam az ékekapálásban, két forduló között akkor mesélte él, hogy Hevesben született nagyapját miként hívták le a csongrádi földekre, s hogy miképp lett odalent megyeszerte ismert dinnyetermesztővé az ő családjuk. Meg azt is, hogy előibb gyakran megfuttatott kapaemelgetőként, majd a vetőmagok, érési idők ismerőiéként miként tanulta ki ő a dinnyetermesztés mesterségét A legízesebb fajták? Leghasznosabb módjai a sötétzöld meg fehér-cirmos gyümölcsök dereka-bővítésének? Az efféle titkokra Mihály sógor kitűnően tudja a választ Hanem az, ahogy egy mázsából kettő lesz, száz forintból meg kétszáz, éppen most, az ágyban nyögdicsélő beteg láttán idé- ződik fél igazán... * * • Mihály sógor — végigkísértem jó pár napját — általában fóL négykor kelt Megab- rakolta a lovát, aztán szekérre kapott. A kora reggel melege már a göröngyök fölé hajolva tapasztotta .hátára az inget, s amikor mások már odahaza kanalazták a vacsoralevest, ő még akkor is a kapanyelet szorongatta. Így volt ez a kicsi parcellák' idején, s így lett ez a nagyobb táblák világában is. Tsz-be ugyan egybe sem, lépett be, ám amint nyugalmasabb évek következtek, köny- nyen módját találta, hogy mint régi híres dinnyés alkalmazottként leszerződtessék. Kialkudott valami százaméit, azt már a maga csomójaként adta el. Hogy ez a szerződés xmifélie pontokból állt, azt neon tudom, azt viszont magam láttam, hogy felvállalt földjei egyre szebben teremtek. Egyre szebben teremitek, s ezekért a szép termésekért még kegyetlenebbül meg kellett dolgoznia. Kapáláskor? Jó, ha aludt négy és fél, öt órát. Élréskor? A félhársnas ébredés előtt tizenegy óra után hunyta le a szemét, hiszen indulnia kellett, hogy az árut valamelyik környékbeli piac még alkalmas hellyel fogadja. Azt, hogy Mihály sógor ezzel a szerződéssel rengeteget keres, könnyű volt észrevenni: ő építette a legszebb házat a faluban... N yolc éve lehetett, hogy az apjától' örökölt tar nyáját a csLbekedtető- nek eladta, s az akkoriban meghalt öreg szabó bolt melletti házába beköltözött. Ám csák a kora tavaszt húzta ki roggyant épületben, s mire elérkezett az iskolakezdés, már az új ház festetten ajtajában csatolta hátára táskáját a két gyerek. Most, hogy beteglátogaitó- ban náluk jártam, az asszony bejáratta velem az egész épületet. .. Villa? Akár kasté- lyocskának is nevezhetnénk, hiszen a szobák szintje a tizedik lépcsőnél kezdődik, s a két élőszóba mindegyikéből nyílik egy-egy fürdőszoba. A négy parkettás szobáról — meg boltszagú függönyeikről, szőnyegeikről — már szükségtelennek tartam szólni, így is túlontúl csillog már az összeszáradt embert körbezáró keret. Az öBszeszáradt embert... Amikor a körbecsodálkozás után odaültem az ágya mellé — s miután tisztáztuk, hogy melyik nyáron rángatott bennünket ugyanaz az ekekapa —■, bólintott egy nagyot, s azt mondta: ’ j — Ügy látszik, ennek mindig így kel! lenni __ — Hogyhogy így? Ha nem olyan kurták azok az éjszakák, s ha a hideg ddnnyera- kások helyett rendes ágyon alszik? — Hiába — mondta Mihály sógor —, ezt már. így írták meg a családi nagykönyvben. Aztán, hogy újra megnyom- kodta, simogatta a derekát, beszélni kezdett. — A nagyapám negyvenöt éves volt, amikor eltemettük — mondta. — Egy vásár előtti este megszedtek vagy három szekérre való dinnyét. Már rakodni akarták, amikor szakadni kezdett az eső. Cigányok laktak a föld szélén; a nagyapám hajnalig ázott, nehogy ellopják az árut. Tüdő- gyulladásit kapott, s három hóit alatt vége lett. Apám óp- pe ahogy .betöltötte a negyvenet, amikor belekapált a lába nagyujjába. Dologidő volt. csak vasárnap bicegett él az orvoshoz. Injekciózni kezdték, de pár nap alatt végzett vele a vérmérgezés. S most itt vagyok én, rossz vérnyomással, átfázott derékkal, negyvenkét évesen... — Mindnyájan a dinnye miatt... — A dinnye miatt, de még inkább magunk miatt! Merthogy a mi fajtánk az ilyen. A mi fajtánkat egyszer valamikor így indították éL Gürcölünk, szerzünk. A nagyapám elérte, hogy kapás gya- logemberből lovas, kocsis gay/fa lett; az apám már tanyát rakatott odalent a réten, én meg már ilyen házban tudom kinyújtani magamat. Hogy a két gyerek majd hova jut? Ezt ugyan nem láthatóan, de arról már tettem, hogy a két kezüket tudják majd mire használni. Amint beáll a szezon, mennek ki a földre, éppen úgy. ahogy én mentem annak idején. Há meg kifogynak ebből a munkából, akkor eljárnak építeni. Kitűnő tanuló volt mind a kettő, de egyiknek sem engedtem, hegy magasabb iskolába menjen; odaadtam őket Varjas kőművesnek, hogy tanítsa meg nékik, hogyan két] a falat felhúzni. Jó szakma ez mind a kettő. A dinnyét soha nem unják meg az emberek, de építenivaló is mindig akad. Dolgozzanak, törjék magukat! Hogy aztán egyszer majd ők is orra buknak a földön vagy lefordulnak az állásról? Egyiküknek sem jósolok hosszú időt. Mondom: a mi fajtánkat egyszer valamikor így indították él... E ljövőben, búcsúzóban mi mason is, csak ezen a T- hogy is nevezzem? — családi parancson gondolkodtam. Ütnakindítás? Eleve elrendelés bizonyos famíliák sorsa alakulásának? Bizonytalanul állt össze, így hát ide is tétován jegyzem le a választ. Kár lenne tagadni: még ma is nagyon sok embert igazgatnak efféle családi parancsok. Példabeszédek régvolt ősök tovább öröklődő jellemjegyeiről, legendák a rendre megismétlődő sonsalakulá- sokról. Famíliatörténetek: »Senki sem léphet ki a sorból« kezdettél. íratlan törvények ezek, acélnál is erősebb pántok, amelyek ki tudja, mióta, és ki tudja, meddig szorongatják még az egymást váltó genera ciókat. Ki tudja meddig? Ki tudja, hogy őseinek túl korai és értelmetlen halálán mikor tűnődik majd ei a két Miihály-gyerek, és mikor próbál meg eszével, erejével jobban és tovább élni. Mikor próbálnak majd fordítani erősen kicövekelt sorsukon azok, akiket kicsi koruktól a szakadatlan hajladozásra, önmaguk kizsigerelésére szorítottak? Súlyos kérdés, nagyon sokszor kéE még — szóban, írásban — rne'zfoe-s'Trmzni. EBBB53Q Bozóky Eva A filmfőigaizgiaitósiág film- átvételi irányelveinek egyik nagyszerű alapelve: »... valamennyi ország filmtermésének legértékesebb és legszínvonalasabb alkotásait kell elérhetővé tenni a magyar közönség számára«. Sőt — s ez új törekvés — megérthetővé! Természetesen nem úgy, hogy az új formanyelven szóló filmeket a haladó, de eszközeikben szokatlan alkotásokat száműzzük a mozivászonról. Ellenkezőleg: segítjük az úgynevezett »művészfilmek« találkozását a közönséggel. Mégpedig azáltal, hogy a közönséget megtanítjuk a filmművészet sajátos nyelvére. E népművelői törekvés már az ország több városában haj- szá.I gyökeret eresztett, az egyetemi városokban pedig immár hagyománya is van. Ma már minden városban — sőt egyes nagyközségekben is — »művészmozik« mutatnak be értékes, de »nehéz veretű«, a rendező egyéniség sajátos formain vélvén megfogalmazott műveket. A moziüzemi vállalatok és a művelődési intézmények filmsorozatokkal segítik a művészfilmek és a közönség találkozását. Mennyiben bensőséges, valódi találkozás ez? A bemutató öramagelbajn csak lehetőség erre. Film és ember »párbeszéde« csak akkor ■ jön létre, ha a EnűvészA film „második hálózata“ Útkereső mozáprogram olyan filmesztétikái neveléssel párosul, amely lehetővé teszi az alkotói befogadást. Hogy a nézőből látó legyen! És éppen itt — a láttatás- nál — jelentkeznek az indulás elégtelenségei. A »második hálózat« filmjeinek bemutatása előtt többnyire elhangzik valamilyen »bevezető«, a mű megtekintését azonban ritkán követi eszmecsere. Pedig a kérdés a nézőben rniniddg a film sugall- mazására születik meg, megtekintése után van (lehet!) vitája vele. Ha ki-ki hazaviszi a megválaszolatlan kérdéseket, akkor a művel történt találkozás felszínes, örömte- len marad. A m űvészmozi k rövid élettörténete azit példázza, hogy a filmközönség java igényli a fajsúlyos alkotásokat S ebből a célból létre is jött valamilyen szövetség a maziüzemek és művelődési intézmények között. így a film »látványa« jobbára megadatott. A közönség és a film párbeszéde elleniben dadogó. Mi tehát a feladat? filmek és a 1. Minden megyében képezzenek filmesztétikában jártas embereket, akik nemcsak informativ bevezető előadásokra, hanem a lényeg együttes keresését jelenítő eszmecserék vezetésére is alkalmasak. Ez különösen az olyan városok, nagyközségek gondja, ahol nincsenek egyetemek. 2. Törekedjünk arra, hogy a művészfilmek alkalmi nézőitől — a bérleteseken árt — eljussunk a filmklubok tagjainak közösségéig. Ajz igazi filmkiuibok hiánya ma még sok helyütt gátolja az oldott és kedlemes eszmecserék kibontakozását. A vetítőtermekben nincs vendég- marasztaló hangulat, nincs feszültséget oldó kávé, így a beszélgetés ott is egy kissé kényszeredett, ahol ezzel megpróbálkoznak. A jövő útja ez lenne: klubhelyiségben, klubhangulatban, klubszerű formában lassan közösséggé valló közönség beszélgessen a filmről! Pénzkérdés? Inkább ügyszeretet és népművelői állhatatosság kérdése. Hallottam, olyan esetet, hagy a tágasabb közönség vetítőteremből (ahol a 30—40 néző valósággal elveszett) nem sétáltak át vetítés után az intézményen belül működő — és a filmvetítésiek estéin éppen Szünnapos — ifjúsági klubba. Egyik művelődési ház 5—6 éve bemutat »Nagy rendezők — nagy filmek« sorozatot, de saját pinceklubjába még soha nem invitálta eszmecserére a film nézőit! így a bérletesek csak a film megtekintésére nyertek előjogot, de eleve lehetetten volt, hogy a klub oldott vitáiban közösségre is találjanak. A film milliók művészete. Ez a megállapítás ma is igaz. Ajkkor máért gondol közművelődésünk mégis a »kevesek« filmigényére? Azért, mert a film mint önálló művészet megteremtette és állandóan gazdagítja, keresi a maga sajátos formanyelvét. S ha a közönség kezdetben szőkébb, majd egyre szélesebb rétege nem tanulja meg ezt a nyelvet, akkor a törne- giek számára a legjobb alkotások vesanek el. a ö.
